Pesten száz embert kellett kirúgni, Berlinben senkit – magyar és német válságkezelés a Szimpla-alapító szemével
Nemcsak a pesti romkocsma-forradalmat kirobbantó Szimplát alapította húsz éve negyedmagával Kiss Attila, a berlini Szimpla is az ő munkájának gyümölcse volt, s most is két helye van a német fővárosban. Ki mást is kértünk volna meg, hogy vesse össze a vendéglátóknak nyújtott segítségeket a két országban? Az eredmény: ég és föld. Ott egy éve az állam fizet szinte mindent, rögtön tudják folytatni, ha a járványnak vége, itthon 116 munkavállalóból mára alig több mint tíz maradt. S hogy mi köze volt Wichmann Tamásnak az eredeti Szimplához? Miért nem szerették egyáltalán a romkocsma kifejezést? Egyáltalán: honnan származik ez a szó? Nagyinterjúnkból ez is kiderül.
– Húsz éve ilyenkor még épp tervezés alatt volt a Szimpla?
– Már építkeztünk, alakítottuk az első helyet. Húsz éve ilyenkor valószínűleg éppen vertem a vakolatot.
– Aztán ősszel meg is nyílt a város első igazi romkocsmája, amely elég gyorsan átalakította a környéket és a pesti vendéglátást. Ahogy a járvány is most. Korszakhatár a huszadik évforduló?
– Próféta nem vagyok, de azt hiszem, az. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ugyanoda visszatérjünk, ahol a járvány előtt volt a vendéglátás. 2019-ben még kétmillió ember fordult meg a Szimplában. Nem tudom, van-e még hely a városban, ahol ennyien. Azt sem, lesz-e.
– Ennek csak a vírus, vagy annak kezelése az oka?
– Abban a szerencsés, vagy éppen szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy két országban is tapasztalom, a bőrömön érzem, hogyan áll az állam a kérdéshez.
– Épp ezért kerestük meg. Merthogy a berlini Szimpla alapítója is, de az itthoni működtetésében is részt vesz. Mi a különbség a német és a magyar kormány hozzáállásában?
– Röviden: ég és föld.
– Hosszabban?
– Berlinben egyetlen embernek sem kellett felmondanunk, ott nem fenyeget a veszély, hogy be kellene zárnunk, ráadásul egyetlen kollégát sem tudok, aki bezárna a járvány miatt. Sőt, még olyanról sem tudok, aki tud ilyenről.
– Berlinben tehát most is nyitva vannak?
– Dehogy! Nem így értettem. Az a veszély nem fenyeget, hogy le kell húznunk a rolót. Hogy nem tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. Természetesen zárva vagyunk Berlinben is, csak éppen már a negyedik normatív támogatási programon vagyunk túl épp.
– Normatív. Szóval nem az van, hogy aki támogatta a CDU-t, az kap most puszira.
– Nagyon nem. Egy éve, amikor mindent be kellett zárni, szerdáról csütörtök virradóra megszavazta a Bundestag, ellenzékestül egyébként, hogy jön a Kurzarbeitergeld. Magyarul:
a szövetségi állam járulékostul kifizeti a dolgozók bérének egy részét. Ez akkor 65 százalék volt, ma már 80-at fizetnek.
Gyorssegélyt is megszavaztak aznap a vállalkozásoknak. Másnap, azaz péntek déltől lehetett online pályázni, hétfőn pedig mind a 250 ezer berlini kisvállalkozás számláján ott volt 15 ezer euró. De még ez sem minden. Novemberben és decemberben a tavalyi forgalom 75 százalékát kifizette az állam. Nem a nyereségét. A forgalomét.
– Túl szép, hogy igaz legyen.
– Az érem másik oldala, hogy Berlinben egy éve tényleg zárva vagyunk, a Badehaus nevű élőzenés koncerthelyszínünk mindenképp.
– Ezt régen Badehaus Szimplának hívták. Az úgy túl magyar volt Berlinnek?
– Inkább félrevezető volt, azért szedettem le róla a Szimplát végül. A vendégek romkocsmára számítottak a név miatt, aztán meglepődtek, hogy belépőjegyet árulunk koncertekre, nem pedig sört, amely mellé ingyen jár a koncert. Az eredeti berlini Szimpla még a járvány előtt bezárt egyébként, ebből a szempontból szerencsés módon, viszont van még egy helyem, a Hopfenreich, amely kézműves söröket árul. Onnan sem kellett elbocsátani senkit – a különféle állami és tartományi támogatásoknak köszönhetően. Ez egyébként az első kézműves sörökre specializálódott bár Berlinben. Kicsit büszke vagyok rá.
– Ha tíz éve elmeséli nekünk a nagy ötletet, hogy sört visz a németeknek, biztosan visszakérdezünk, hogy a Szaharába nem akar-e homokot szállítani.
– Jó pillanatban voltunk. Már a Szimpla-sztori előtt két évet voltam ösztöndíjjal Berlinben, tizenhárom éve ott is élek, de mindig követtem, mi történik Budapesten. Bart Dani ráadásul jó barátom – ő volt itthon az egyik fő kezdeményezője ennek a „kézműves forradalomnak”, ami a söröket illeti. Nyilvánvaló volt, hogy Berlin tökéletes helyszín ehhez. Az imidzse és a lakói is ilyenek: imádják az újat, a helyit, a minőségit, az érdekeset. A városnak mégsem volt valódi sörkultúrája. A régi hagyománya a Berliner Weisse-val már kihalt, egy-két nagyipari főzde látta csak el. Elszórtan akadtak kis sörfőzők, de ezeket senki sem fogta össze, úgyhogy Danival elkezdtük végigjárni őket, összeszedni az embereket. Felhúztunk erre egy fesztivált – ez volt az első esemény Berlinben, amely a kézműves sörről szólt. Hét éve. Azóta elképesztő siker lett ez ott is, mindenhol kapni már kézműves söröket.
– Általában New York-ból előbb Berlinbe érkeznek a hipster-trendek, csak aztán Budapestre. Ha jól értjük, sikerült megfordítania az irányt.
– Jöttek azért New York-ból is sörfőzők, de főleg maguknak főztek csak, tehát alapvetően igen.
– Valami részesedést is szerzett ebből, vagy csak a dicsőség maradt?
– Inkább csak a dicsőség. Amikor láttuk, hogy nagy az érdeklődés, akkor nyitottuk a Hopfenreichot.
– Tehát onnan sem kellett kirúgni senkit a járvány miatt?
– Onnan sem. Nem csupán a béreket fizeti ugyanis az állam. Már a negyedik körben lehet támogatást igényelni a fix költségekhez. Egy éve az állam fizeti a bérleti díjunkat, a villanyszámlánkat… Normatív támogatások ezek, nem csak mi kapjuk meg. Mindenki. Ezen felül vannak még a pályázatok a kultúrszcénában is. A Badehausszal is már a másodikat nyerjük felújításra, átalakításra. Ezekre a támogatásokra jönnek még a tartományi támogatások-kiegészítések.
– Rendben, de a németek köztudomásúlag gazdagok. Megtehetik.
– Nyilván nagyobb a mozgásterük, de tényleg óriási a különbség. Bértámogatás itthon alig van, és az is későn lett bejelentve.
116 alkalmazottunk volt a járvány előtt. Ma már alig több mint tízen vannak állományban.
Ettől függetlenül nem feltétlenül kell másolni a németeket. A korábban befizetett adó arányában is lehetne támogatni a szektort, a mi elképzeléseink szerint annak húsz százalékával. Ez jóval szerényebb kiadás lenne a költségvetésnek, mint amilyen a németeké. Fel is vetettük – nem lett belőle semmi.
– Az elég rossz marketing a magyar kormánynak. Ha jól sejtjük, sokak számára ön a magyarügyi megmondóember Berlinben.
– Az ismeretségi körömben persze, meg mondjuk ha Magyarország vendég a Grüne Wochén, akkor is szeretnek megkeresni engem, a „díszmagyart”.
– És akkor öntől kérdezik a németek, hogy ami itt van, az ugye Faschismus?
– Gyakori. És rendkívül fárasztó mindig elmagyaráznom, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Le is szoktam róla az utóbbi időben. Abban szoktam maradni, hogy bonyolultabb ennél a történet.
– Politikailag a Berlinben élő magyarok tényleg egyívásúan ellenzékiek?
– Egyrészt a közvélekedéssel ellentétben kevés magyar él Berlinben. Jó, ha ötezer. A fluktuáció is nagy és tapasztalatom szerint egyáltalán nem fedi a valóságot ez a kép, hogy nyugaton minden magyar ellenzéki.
– Egyébként ön miért szavaz az itteni választásokon, ha egyszer több mint egy évtizede kint él?
– Mert a magyar országgyűlés nem adóügyi képviseleti szerv. A magyar nemzetet képviseli. Ha ez így van, márpedig mondjuk egy ideje, hogy így van, amivel tudok is azonosulni, akkor indokolt, hogy valamilyen formában és arányban a határokon túl élő magyarok is beleszólhassanak ennek a parlamentnek az összetételébe. A határon túli magyarok kisebb súllyal tehetik meg, mint az itthon élők, hiszen csak listás szavazatuk van – azt viszont feladhatják levélben is. Ezzel nekem nincs bajom. Ugyanezt a lehetőséget viszont jó lenne, ha biztosítanák az itthoni lakcímmel rendelkező, de máshol élő, dolgozó honfitársainknak is.
– Minek? Három éve videóban magyarázta, mennyire könnyű regisztrálni és a követségen szavazni.
– Nekem az, hiszen Berlinben van követség. Ha mondjuk Hamburgban élsz, el kell utaznod, hogy szavazni tudj. Meg ugye hova menjen a hajószakács a Karib-tengeren? Egyébként én itthon is tevékeny vagyok, most is tervezgetünk a Szimplával. Ezért jöttem két napra, hogy a jövőt átbeszéljük.
– Jövőt? Mégis optimista.
– A környéken elég sok hely föladta már, de számunkra lesz jövő. Nagyjából ősztől, ahogy most látom.
– Olyasmi lesz a környék addigra, amilyen húsz éve, amikor még nem a külföldi turistákra lőtt az egész bulinegyed?
– Az egész bulinegyed életben tartására biztosan nem elég a helyi kereslet, de nem tudom mi lesz, már csak korosztályi helyzetemből fakadóan sem. A mai húszéveseket nem ismerem. Húsz éve más volt a helyzet. Amikor bölcsészként nekiláttunk helyet nyitni, semmiféle külföldiekre optimalizált üzleti modell nem volt a fejünkben.
Egyszerűen akartunk egy helyet, ahol jól éreznénk magunkat, meg a barátaink is, meg az ő barátaik is. Ismertük tehát a közeget, amelynek helyet nyitottunk, hiszen része voltunk mi is.
– A „körúton belüli balliberálisok”, „a romkocskák félhomályában merengő diplomások”, ha nem tévedünk.
– Ami a közeget illeti, nem tévednek, de azért nem ennyire egyszerű a helyzet – én például Moszkva téri vagyok, budai, ráadásul a piaristákhoz jártam, a magyartanárom Jelenits István volt. Amúgy persze stimmel.
– Hogy tudtak húsz éve bölcsészként betörni a pesti vendéglátásba anélkül, hogy az éjszakai élet maffiózói betörjék valamijüket?
– Talán épp az lehetett az oka, hogy kis bölcsésznek néztek minket, kívül voltunk a köreiken. Atrocitások mindenesetre tényleg nem nagyon voltak. Egy-két kisebb figura olykor próbálkozott, de a nagyok nem vadásztak ránk. Az is lehet, hogy magától is elmúlóban volt már addigra a kilencvenes években tényleg jellemző éjszakai maffiavilág a pesti vendéglátásban. Amikor kezdtük, még rossz, maffiózógyanús mellékzöngéje volt persze ennek a szektornak, amin talán éppen a mi feltűnésünk változtatott. „Nézzenek oda, ilyen bölcsészfejek is nyithatnak helyet, hát akkor belefogok én is!” Előttünk is volt persze egy-két hasonló karakterű hely a városban, de azokat egyrészt kevesen ismerték, másrészt mindegyiket külföldiek vitték. Aztán ahogy megnyitottunk, elég széles közönségünk lett és elindult az, amit elég szerencsétlen szóval romkocsma-kultúrának hívunk ma már.
– Miért szerencsétlen a szó?
– A Szimpla Kert nevet adtuk a Király utca 25.-ben nyílt legelső helyünknek, pedig valójában nem is kert volt, hanem udvar, viszont addigi törzshelyünkre, a Rácz-kertre utaltunk így. Amúgy épp ott van az az ingatlanfejlesztés most, amely veszélybe sodorta a Wichmann-házat is. A két telek összeér, egy háztömb, így alakult, hogy az első Szimplában Wichmann azóta legendássá vált rántott húsos szendvicsét lehetett enni – mindig hozta át Tamás nyitáskor rekeszszám. Remélem, lefóliáztak azért egyet a Budapesti Történeti Múzeum számára. Talán megvan még egy itt valahol a székekből is…
– Székekből?
– Tamás még székeket is szerzett nekünk. Valami evezős telepen rohadtak a Gerbeaud régi székei, azokat hozta el.
– A kertbe, amely tehát valójában udvar volt.
– Igen. Aztán amikor látszott, hogy a Szimpla működik és nyílni kezdtek a további helyek, egyre többen Kertnek nevezték magukat. 2004-re már tele volt a negyed ezekkel, amit a nemzetközi sajtó inkább észrevett, mint a magyar. Nem volt még Airbnb meg Facebook, de jöttek. Lonely Planet-es fiatalnak hívtuk akkoriban ezt a fajta turistát, aki kifejezetten a „kertek” miatt érkezett. Így hívták ugyanis a jelenséget a nemzetközi sajtóban és ők egymás között is. „Budapest’s kert scene.” Könnyű kimondani angolnak, németnek, bárkinek.
Magyar szakos bölcsész vagyok, nagyobb jelentőséget tulajdonítok a szavaknak, mint az átlag – nagyon tetszett, hogy adunk egy nemzetközi megnevezést, amely magyar szó és mindenhol a vendéglátás bizonyos típusát értik rajta.
Itthon csak az Index és Földes András volt az, aki már akkor is írt a jelenségről, az ő egyik cikkében jelent meg aztán zsurnalisztikai fordulatként a „romkocsma” szó. Onnan terjedt el futótűzként, gyorsan leváltotta a kertet a nemzetközi sajtóban is. Persze azt senki sem tudja kimondani magyarul, úgyhogy fordították, ruin pub-ra – ami viszont borzasztó. Németül még rosszabb: Ruinenkneipe. Mintha valami középkori várromban lenne kosztümös előadás.
– Magyarul mondjuk nem rossz a kifejezés.
– Mégsem szerettük igazán. Túl hangsúlyos benne a kocsma. Mi mindig afféle posztmodern kultúrházként tekintettünk magunkra. Most is itt vannak a mozigépek, saját terjesztésű tunéziai tragikomédiákat vetítettünk rajtuk, regisztrált művészmoziként. Ez azért nagyon messze van a kocsmától.
– Azért az imént is épp kézműves sört hozott önnek mutatóba egy vállalkozó.
– Na, és az sem a sörről szól! Ez lesz Magyarország első irodalmi söre. Az egész projektet nem fecseghetem még ki, de olyan kortárs irodalmi antológián dolgozunk, amely a Szimpla Kert terében hallgatható angolul és magyarul. Ehhez kell egy sör is, ezt fogom majd kiválasztani. Dobozos sör lesz, amelyet ha hazaviszel, azzal egyben az antológiát is hazaviszed – hiszen kifizetted a sör árában. Nyilván nem fog tömegeket érinteni, meglátjuk, mennyire működik majd, de bölcsész valóm ilyenekért lelkesedik.
– Nincs is rajta a leggazdagabb magyarok listáján.
– Nem volt cél sosem.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!
