Türk hangok, ethnofitness és Bartók szelleme: vendégünk Bolya Mátyás [HetiVálasz 65]
Sem a magyar nép, sem a magyar zene eredetében nincsenek kizárólagosságok, „vagy-vagy” alapon sosem fogunk dűlőre jutni, „és” kapcsolással annál inkább – Bolya Mátyás zenész, zeneszerző, a Zenetudományi Intézet kutatója és a Zeneakadémia docense szerint ebből a megközelítésből érdemes vizsgálni a magyarságot évszázad óta foglalkoztató kérdéseket. A Népzenei Archívumot is vezető koboz- és citeraművésszel emlékezünk Bartók Béla születésének kerek 140. évfordulójára, mely éppen podcastunk megjelenésének napjára, március 25-ére esik. Hogyan élnek a népzenészek a járvány miatti bezártságban? Van-e értelme a 12 millió forinttal frissen dotált „ethnofitness”-nek? Ezekről is szó lesz a HetiVálasz friss adásában. Műsorvezetők: Borbás Barna és Stumpf András.
Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on (más néven Apple Podcasts), TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Néhány idézet a műsorból:
A magyar zene gyökereiről és Bartók Béla keleti gyűjtéseiről.
Amikor valaki azt kérdezi, hogy mi a magyar, vissza szoktam kérdezni: a magyar zene? A nyelv? A kultúra? Merthogy ezek különböző rétegek lehetnek. Ismerünk olyan népet, amelynek a nyelve török, de a kultúrája nem. Vagy a zenéje igenis a törökségi népekhez tartozik, de a nyelvét már elvesztette. […] Bartók Béla életének utolsó terepmunkája a törökországi gyűjtés volt. Két hetet volt összesen kint, ezalatt annyit gyűjtött, hogy gyakorlatilag képes volt fölvázolni a török népzene szerkezetét, rétegeit. És ez a mai napig érvényes. […] Az biztos, hogy egyedül vagyunk, nyelvileg és sok szempontból kulturálisan is társtalanok vagyunk itt a Kárpát-medencében. Az is biztos, hogy sztyeppei nép voltunk, keletről jöttünk. És hogy nagyon sok mindent hoztunk keletről. Amire Bartók a magyar népzenében rácsodálkozott, az a híres ereszkedő, kvintváltó pentaton réteg. Ezt mindenki ismeri, aki járt énekórára. De az a helyzet, hogy pentaton hangkészletű dallamokat később török, illetve afrikai, etiópiai gyűjtéseken is azonosítottak. […] Ebből nem az etióp–magyar-rokonság következtetését akarom levonni, hanem azt, hogy valamiért az egész emberiség szívesen reagál a pentatóniára.
Arról, hogy „A magyar ethnofitness edzésforma kidolgozása” című pályázati anyagra egyedi miniszteri döntés alapján 12 millió forint érkezik a Nemzeti Kulturális Alaptól.
Ezt most hallom először. A népzenére kétségtelenül vannak mozgásformák – néptáncnak hívják. Ez azért elég jól kialakult dolog. Hogy ezt most fitnesznek kell-e hívni?
Az akadémiai kutatóhálózatok másfél-két éve történt leválasztásáról.
Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sírt az eljárás miatt, a sírt a hagyományok elvesztése miatt, egy jól felépített brand elvesztése miatt. A másik oldalon viszont meg kell jegyezni, hogy az MTA kutatóhálózata az 50-es években jött létre, szovjet mintára. Ez volt itt az adottság. Nyugaton inkább egyetemekhez kapcsolódik a kutatás. Ezt alá tudom támasztani: nagyon fontos, hogy egy kutató tanítson is az egyetemen, próbálja ki az elméleteit a különböző kurzusokon. Nálunk történetileg máshogy alakult. De azért ez a szerkezet recsegett-ropogott. Pálinkás József volt, aki újított ezen valamennyit, mi ennek jó hatásait láttuk. Összességében azt kell látni, hogy ezek a mostani reformtörekvések egy szovjet típusú kutatóhálózat betegségeire is választ adnak. Hogy ezt így kell-e csinálni, az más kérdés. És hogy le kellett-e választani az MTA-ról. […] Az elmúlt időben több terület bérrendezésében történetek lépések: közoktatás, egészségügy. A felsőoktatásban semmiféle ilyen hír nincs. A feleségem gimnáziumi franciatanár, és jelenleg jobban keres, mint én egyetemi docensként. Most belengettek hihetetlen nagy fejlesztéseket a felsőoktatásban, de már öt évvel ezelőtt is elkéstek vele.
A járvány miatti kényszerű koncert-, színpad- és közönségnélküliségről.
Nagyon nehéz idők járnak a zenészekre. Talán kevesebb szó esik róluk, mint az éttermekről vagy az idegenforgalomról. Pedig kellene, hogy szó essen. Nagyon sok ember van, aki az életét tette fel az élőzenélésre. Ehhez ért. És nem tud egy hónap alatt váltani. Nagyon sok új élménnyel gazdagodik ez a szegmens. Ha 20 év múlva valaki foglalkozik ezzel az időszakkal, akkor azt fogja látni, hogy nagyon jól dokumentált, hiszen rengeteg felvétel készült. Ez jó dolog. Ami viszont a zenész önbecsülését, lelkét rombolja, vagy valahova egészen máshova helyezi, hogy megjelentek mindenféle segítő pályázatok – Hagyományok Házától az Artisjusig sokan kiírtak ilyet –, melyre boldog-boldogtalan pályázik, próbál életben maradni. Az pedig nagyon furcsa dolog, hogy te nem azért zenélsz, nem azért veszel fel egy videót, mert a szakma, a közönség, a szervezők téged hívnak, hanem mert elnyertél egy pályázatot. Ez szép lassú átmenet egy másik világba. Ahol nem annyira az számít, hogy mennyire különleges, amit te tudsz, hanem hogy tudsz pályázatot írni.
Fotóillusztráció: Domaniczky Tivadar. Bolya Mátyás portréja: Both Miklós
