„A mi végső kontrollunk nem a miniszterelnök, nem a pártfőtitkár, hanem az Isten” – újrajátszottuk a nagy Mindszenty-vitát
Még a legdurvább szorításban sem szükségszerű az elvtelen kompromisszum – szól a kétszeres Mindszenty-évfordulóra készült nagyinterjúnk fő tanulsága. Magyarország utolsó hercegprímása március 29-én született, néhány hét múlva újratemetésének 30. évfordulójára emlékezik az ország, ezért a személye körüli legélesebb, egyúttal a legtöbb aktuális üzenetet hordozó vitát modelleztük páros beszélgetésben. Maga a hajthatatlan bíboros provokálta ki a keményebb egyházüldözést 1945 után? A kommunistákkal tárgyalni is kész jezsuitáknak lett igazuk? Lehetett volna más út, mint a megtört, a hatalomnak lefekvő egyház? Interjú Kovács Gergely történész-posztulátorral, a Mindszenty Alapítvány képviselőjével és Koronkai Zoltán jezsuita szerzetessel.
„Megkockáztathatjuk azt a véleményt, hogy a Mindszenty által szinte kiprovokált helyzet tette végül lehetetlenné a megegyezést (az egyház és a szovjet hatalom között – a szerk.), mert ahhoz két fél kell.” Ez az összegző mondat a nemrég megjelent, a bencés Somorjai Ádám által szerkesztett Ütközni vagy időt nyerni? című könyvben olvasható. Nem véletlen, ha az olvasó felvonja a szemöldökét: e konklúzió valóban az intranzigens bíboros felelősségét veti fel a magyar katolikus egyház 1945 utáni helyzetével kapcsolatban. Ugyanis „ha Mindszenty a kezdeti keményebb fellépését követően tárgyalásra lett volna kész, lehetett volna engedményeket kialkudni”. Merész mondatok egy egyházi kiadású kötetből, melynek felelős kiadója Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát.
A provokatív következtetések mögött egészen friss iratfeltárás áll: 2020 márciusától kutathatóvá vált több magyar relevanciájú vatikáni dokumentum, így előkerült például Mindszenty József három panaszlevele, melyben a kommunistákkal egyezkedni akaró jezsuitákat támadta, továbbá jezsuita szerzetesek több irata, közülük kettő egyenesen a pápa személyes levéltárából. Ezek a dokumentumok megerősítik, hogy az 1945 utáni magyar katolikus táborban bizony volt ellentábora a Mindszenty-féle kemény ellenállásnak, leginkább három szerzetes képében: Jánosi József, Nagy Töhötöm és Kerkai Jenő jezsuiták dialógust és egyfajta „modus vivendit” kerestek volna a szovjetekkel. Ám a bíboros ezt ott gátolta, ahol tudta.
Hogy a kérdés mennyire bonyolult és sokszor zavarba ejtő, a Válasz Online olvasói előtt valószínűleg nem ismeretlen: egy éve mutattuk be a Nagy Töhötöm életéről szóló nagyszabású kötetet, melyből kiderül, hogy a szerzetes a Mindszentyvel való összekülönbözése és Dél-Amerikába helyeztetése után kilépett a jezsuita rendből, családot alapított, szabadkőműves lett, majd hazatért és az állambiztonság ügynöke lett. Ebből bárki levonhatná a következtetést: lám, aki a szovjetekkel egyezkedne, csakis rongy ember lehet. Pedig nem ez a helyzet.
Küzdelem és önsorsrontás, hűség és árulás, kiegyezés és elvtelenség – egyetlen görög drámában sincs annyi feszültség és dilemma, mint az 1945 utáni magyar valóságban. Hogy megszemélyesítsük és „újrajátsszuk” a vitát, Kovács Gergely történész-posztulátorhoz, a Mindszenty Alapítvány képviselőjéhez és Koronkai Zoltán SJ szerzeteshez, a jezsuita történelem kiváló kutatójához fordultunk.
×××
– Ha ismerjük az új forrásokat, publikációkat a hercegprímásról, mindenekelőtt az a kérdés: történt-e itt bármi rendkívüli, ami miatt bele kell piszkálni a három évtized alatt megcsontosodott Mindszenty-képünkbe?
Kovács Gergely: Korrigálnom kell, nincs ugyanis „megcsontosodott Mindszenty-kép”. Évtizedekig épült egy szélsőséges kommunista narratíva, sok rágalommal, igazságtalansággal, aztán a rendszerváltás után jött egy másik, sokszor túlheroizált kép, melyben a hercegprímás szinte márványfigurává vált. Kifejezetten örülök minden új kutatásnak, eredménynek, mert azoknak köszönhetően kaphatunk árnyaltabb képet róla. Nem baj, ha időnként újraírjuk a könyveinket. Sőt.
– Akkor tehát most újra kell?
Kovács: Lényegi újdonságot nem látok. Mindig is tudtuk, hogy Mindszenty bíboros főpásztori elgondolása, hozzáállása elsősorban a kommunizmus veszélyeire koncentrált. Már akkor támadottként tekintett az egyházra, amikor még nem sújtottak le rá teljes erővel.
Koronkai Zoltán: Az Ütközni vagy időt nyerni? könyvben feltárt dokumentumok fontosak, hiszen például azt, hogy a hercegprímás pontosan mit írt a jezsuitákról Rómába, eddig nem tudtuk. Azt sem ismertük, hogyan definiálta Jánosi József jezsuita a modus vivendit, és Nagy Töhötöm írásai is részben újak. A történeti kutatás és az egyházi hagiográfia alapja is az igazság, a valóság kell, hogy legyen. Az pedig sosem fekete-fehér. A „Mindszenty kontra jezsuiták” konfliktus alapja, hogy mást vártak a jövőtől, ez pedig különböző cselekvési modellekre sarkallta őket. A hercegprímás meg volt győződve, hogy a kommunista uralom nem lesz hosszú életű, közeleg a III. világháború, az amerikaiak bármikor megérkezhetnek ide, ezért egyedül a kommunistákkal szembeni harcias, bátor szembenállás elfogadható. Ezzel szemben néhány jezsuita úgy látta, hogy több évtizedes szovjet elnyomásra kell berendezkedni, ami más harcmodort igényel, mint a frontális támadás. Erre javasolták a „modus vivendit”. Elismerték, hogy a hercegprímás kemény kiállásának van értéke, de javasolták, hogy a katolikus oldalon belül legyen helye a másik útnak is. Ezt Mindszenty nem tudta elfogadni.
– Ami a jövőbelátást illeti: a jezsuitáknak lett igazuk. Nem lett III. világháború, a kommunizmus évtizedekig tartott.
Kovács: Nem ilyen egyszerű.
Ebben a vitában mindkét fél tévedett. Mindszenty bíboros akkor, amikor azt gondolta, hogy a Nyugat segíteni fog. Ez naivitás volt.
Akkor is, ha tudjuk, hogy az amerikai nagykövet „diplomatikusan” egy ideig fenntartotta benne ezt a meggyőződést. Ez – hogy finoman fogalmazzak – nem volt szép dolog. Tévedtek a jezsuiták is, mert ők a kommunizmus természetét nem ismerték eléggé. Azt gondolták, hogy ha megegyezésre törekszenek, és a hosszú távú berendezkedéshez próbálnak idomulni, akkor lesz mozgásterük. Valójában nem volt mozgástér; a kommunisták nem modus vivendit, hanem teljes behódoltatást akartak, és végül ki is erőszakolták az összes történelmi egyháztól. Ha innen nézem, Mindszenty atya jobban felmérte a kommunista egyházüldözés veszélyeit.
Koronkai: Hadd pontosítsak. A jezsuitáknak nem voltak illúziói a kommunizmus természetét illetően, alaposan ismerték Marx, Lenin és a többiek műveit, és a Szovjetunió viszonyairól is pontos képük volt. Kerkai Jenőék KALOT-ja (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) a ’30-as években még a mérsékeltebb baloldallal, a szociáldemokráciával is éles polemikában volt. Mindenki, a jezsuiták is tudták, hogy a lehető legrosszabb jön: az egyházat mindenestül letarolni akaró, ateista rendszer. Azt viszont, hogy ennek mekkora a valódi ereje, és hogy milyen gyorsan, milyen eszközökkel tud hatalomra kerülni, nos, ezt nem látták pontosan. De talán nem is láthatták.
– Rendben, de ha a különféle katolikus körök ennyire pengén értették a kommunizmust, akkor hogyan lett itt mégis törésvonal?
Koronkai: Hadd említsek még egy faktort, amely döntő lehetett Mindszenty haragjában, ami a három jezsuita – Jánosi, Kerkai, Nagy Töhötöm – ellen irányult. Utóbbiak ugyanis a viták közben itt-ott elszólták magukat, és álláspontjukat úgy mutatták be, mint amit a Vatikán is támogat. Nagy Töhötöm ebben az időben többször tárgyalt Rómában XII. Piusz pápával és legközelebbi munkatársaival a magyarországi helyzetről. Beszélt a pápa magántitkárával, a jezsuita P. Robert Leibnerrel is, akit befolyása miatt neveztek „délutáni pápának” is. A napvilágra került dokumentumok fényében kijelenthetjük, hogy Kerkaiék árnyaltabban látták a Szentszék álláspontját, amely akkor egyáltalán nem volt annyira elutasító a szovjetekkel való tárgyalásokat illetően, mint azt a hercegprímás gondolta.
Kovács: Én „harag” helyett jogos felháborodást mondanék. Nagy Töhötöm nem volt illetékes a Szentszék és a magyar egyház álláspontjának közvetítésében, ő messze túlértékelte a saját szerepét és jelentőségét. De hadd említsek inkább még egy közös tévedést: valamennyien azt gondolták, hogy amikor jön a neheze, és teljes erejével beindul az üldözés, akkor azt a magyar nép nem fogja tűrni, meg fogja védeni az egyházat. Ez sajnos nem következett be.
Koronkai: Pálos Antal jezsuita szerzetes csodálkozva jegyezte le, hogy a Mária-évben, 1947-ben még százezrek hallgatták a hercegprímás beszédeit, és álltak ki mellette nyilvánosan, egy évvel később viszont a kommunisták szinte akadály nélkül számolták fel a katolikus iskolákat, Mindszenty pedig börtönben ült. Meg lehet ezt csinálni Magyarországon? Meg. Fel lehet oszlatni a szerzetesrendeket? Fel. Senki sem gondolta, hogy a bolsevizmusnak ilyen ereje van. Nem tört ki felkelés: azok a százezrek, akik korábban az utcán éljenezték Mindszentyt, otthonról nézték a bebörtönzését.
– Kissé számon kérőn mondja ezt. Illett volna azonnal forradalmat csinálni?
Koronkai: Egymillió szovjet katona állomásozott a térségünkben, világos, hogy ez nem engedett túl nagy mozgásteret. Én csak annyit mondok, hogy a felháborodás nem mutatkozott meg tettekben. A társadalom – mint ahogy már többször előfordult a történelmünkben – bénultan reagált.
Kovács: Nem ördögtől való számon kérni az ellenállás hiányát. Lengyelországban például nem lehetett bármit megtenni az egyházzal, mert a lengyel nép nem engedte. Ott volt tömeges kiállás. A Mindszenty-vonal hiányossága pedig nem az volt, hogy megpróbált ellenállni, hanem az, hogy csak ellenállt. A nehéz és összetett helyzet rugalmasabb kezelése hiányzott. A diktatúrák ugyanis a céljaik érdekében döbbenetesen hatékonyak. Nem önmagában az ellenállás vagy a tárgyalás lett volna jó út, hanem ezek összehangolása. Egyik nap egyezkedés, másik nap ellenállás, harmadik nap segítségkérés, negyedik nap megint tárgyalás…
Koronkai: Kerkai Jenőék úgy látták, hogy ha folyton csak szemben állunk, biztosan veszítünk, hiszen az ellenfél sokkal erősebb. Ha viszont tárgyalni is próbálunk, ha modus vivendit keresünk, akkor lehet, hogy nem veszítünk akkorát. A kilátások nem voltak jók: a római jezsuita elöljárók már 1946-ban megmondják magyar rendtársaknak, hogy így vagy úgy, de a kommunisták le fogják őket fejezni, erre kell felkészülni, ezért is küldjék mielőbb külföldre a még tanuló rendtagokat, mert az elnyomás alatt otthon lehetetlen lesz befejezni a hosszú képzésüket. Ezt akkor a magyar jezsuita rendi vezetés még nem vette komolyan, csak 1948 körül kezdtek hozzá a kiszöktetésük megszervezéséhez. Ezen a ponton reagálnék Gergő korábbi mondatára a modus vivendiről: ez nem megalkuvást jelent!
A jezsuita Kerkai Jenő úgy fogalmazott: össze vagyunk zárva egy vadállattal – hát ne szurkáljuk! Remélem, érezhető, hogy ez más, mint a kollaboráció.
Az alapvető elveinket nem adjuk fel, de vannak kisebb dolgok, amelyekben hajlunk a tárgyalásra.
– És ha azt sem lehet?
Koronkai: Akkor vértanúk leszünk. Ezt Kerkai kifejezte: nem lehet a végtelenségig hátrálni, ha arról van szó, hogy meg kell halni, akkor meg kell halni. Nem a levegőbe beszélt: Kerkai Jenő már 1948-ban megúszhatott volna mindent, ami Magyarországon történik, hiszen Rómában volt, marasztalták, mondták neki, hogy külföldön sok jezsuita munkát végezhet. De ő azt mondta, hivatása a magyar néphez szólítja, ezért haza kell térnie. ’49-ben le is tartóztatták, ’56-ban szabadult. Ekkor újfent biztatták, hogy menjen el. Nem ment. 1957 januárjában megint letartóztatták. Ő tehát a tárgyalások híve volt, de amikor az csődöt mondott, vállalta a börtönt is.
Kovács: Az 1945-ös rendszerváltástól megfelelő erkölcsi alappal lehetett jót is várni. Hogy a korábbiakhoz képest jöhet egy szociálisan érzékenyebb, a néphez közelebb álló, valódi demokráciát szolgáló kibontakozás is. Szerintem ilyesmit gondolhattak a magyar jezsuiták is. A bíboros nem így látta, de nekünk, 21. századi demokratáknak az övék is fontos nézőpont. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor képtelenek leszünk megérteni, hogy mit kerestek tisztességes emberek, mint Kodály Zoltán vagy az első népköztársaság idején Márai Sándor az új világnézet és rendszer támogatói között.
Koronkai: „Magyar jezsuitákat” említesz, de ismét szögezzük le: köztük sem volt egységes a helyzet megítélése. A tartományfőnök, Borbély István például Mindszenty álláspontját követte, bár amikor arról volt szó, megvédte az embereit a hercegprímással szemben. A sokat emlegetett modus vivendi lényege nem az volt, hogy meg tudjuk-e akadályozni az egyházi iskolák államosítását – nyilvánvalóan nem tudjuk –, hanem hogy nyolc iskolát tudunk-e megmenteni az egyháznak, vagy tizenhatot. Ebben azért talán lett volna játéktér. Megint más az 1964 utáni rendszer, a puha diktatúra. Egyházunk – Pálos Antal szavaival – lefeküdt az államnak. Ez már nem a lényeges elvekben szilárd modus vivendi, hanem maga a kollaboráció. Békepapi mozgalom, „bajszos püspökök”, megfélemlített, szervilis főpásztorok.
A kommunista állam mindkét hiteles irányt, az ellenállókat és a modus vivendit képviselőket egyaránt lefejezte. Maradt az, akivel kollaborálni lehetett. Aztán voltak olyan főpásztorok is, akik még hízelegtek is a kommunista államhatalomnak. Tragédia.
Kovács: Tényleg így volt, de nem csak nálunk: Márton Áront, Erdély püspökét, Josef Beran prágai érseket és az általad említett Kerkai Jenőt egyaránt 1949-ben tartóztatták le. A „lengyel Mindszentyt”, Stefan Wyszyński bíborost 1953-ban, Grősz József kalocsai érseket 1951-ben – valahogy mindenki a börtönben kötött ki. És tény, hogy 1964 után a hatalom célja már nem az volt, hogy az egyház szűnjön meg, hanem hogy „álljon be a sorba” és az államhatalommal közösen hirdesse a téeszesítést és a „békeharcot”. Ebből a történelmi tapasztalatból is látszik, hogy a szeretet ellentéte valójában nem is a gyűlölet, hanem a félelem. Márpedig ebben az időszakban a félelem légköre eluralkodott az egyházunkban is. Minden fontos kérdésben csak egyetlen és kizárólagos pártállami narratíva létezhetett. Szörnyű, hogy a kommunista rendszer ezt el tudta érni. Mindszenty bíboros viszont nem félt, és ebben is fontos példát mutat nekünk.
– Egyes értékelések Mindszenty ellenállását „szűklátókörűségével” magyarázzák, mondván, nem vette észre, hogy például a csehszlovákoknál sikerült valamiféle modus vivendi.
Kovács: Ezt a felvetést anakronisztikusnak tartom. 75-80 éve nem úgy nézett ki a helyzet, hogy bekapcsolták a tévét, a rádiót vagy megnyitották a Válasz Online-t, és megnézték, hogy mi történik a világban. Alig volt fogalmuk arról, hogy mi zajlik körülöttük. Rómában lehetett volna új információkhoz jutni, de a kapcsolattartás és a központi segítségnyújtás szinte teljesen ellehetetlenült.
– Sokan történelmietlennek tartják a „mi lett volna, ha?” kérdést, de azért játsszunk el a gondolattal: alakulhatott volna másként az egyház 20. századi története? Például, ha a három modus vivendit kereső jezsuita szándéka érvényesül?
Koronkai: Talán valamivel kisebb veszteséget szenvedett volna az egyház 1946-50-ben, és utána talán nem megy bele olyan szervilis magatartásba, mint amilyenbe végülis belecsúszott. A már említett Pálos Antal példája mutatja, hogy lehetett másként. Őt is megpróbálták beszervezni; azzal győzködték, hogy akkor majd foglalkozhat fiatalokkal, kaphat egy jó plébániát. Később azt mondta erről, hogy semmi sem volt annyira félelmetes, mint ezek a megkeresések.
– Mindenre nemet mondott?
Koronkai:
A jelszavát tudom idézni: MKD. Meg Kell Dögleni. A másik feloldása ennek a Mindent Krisztus Dicsőségére. A lényeget tekintve ugyanazt jelenti: ezen a téren nincs kompromisszum. Inkább megdöglök a börtönben, de nem leszek besúgó.
Nem kell a nagy plébánia, vállalom, hogy inkább bevásárló leszek az idősotthonban. És az lett. Nem volt szükségszerű az elvtelen kompromisszum.
Kovács: Ez a lényeg, és ezekből a személyes történetekből ma mindannyian tanulhatunk. A történelem nem uralkodók és hadvezérek története, hanem hétköznapi embereké, közösségeké és az ő döntéseiké. A „mi lett volna, ha?” kérdést nagyon is jónak tartom, csak nem múlt időben: „mi lenne, ha most élnénk hasonló korban?” Illetve vannak-e hasonlóságok a 80 évvel ezelőtt történtek és egyes mai döntéshelyzetek között? Ha ezen elgondolkozunk, rájövünk, hogy mennyi minden múlik az egyéni döntéseken. Hogyan döntök, mit vállalok, mire mondok igent és mire nem? Mi az, ami a hitem, a lelkiismeretem és a meggyőződésem ellen való? Ez óriási felelősség. Boldog IV. Károly király mondása volt: „Önmagunk felett – ez a legnehezebb uralkodás.” Vagyis mi magunk fölött kaptunk hatalmat, ezzel kell jól és felelősen élnünk.
– Minden, amiről most beszélgetünk, végső soron az egyház és a világi hatalom viszonyáról szól. Ez a viszonyrendszer kétezer éve problémás. Van-e nagy tanulsága ezeknek az összeütközésnek, behódolásoknak és kiegyezéseknek?
Koronkai: A kereszténységnek kezdettől van egy pozitív képe a világi hatalomról. Szent Pál a leveleiben arról ír: engedelmeskedjetek a helytartóknak, imádkozzatok a királyokért! Nincs szó tehát a világi hatalom démonizálásáról, ahogy persze az abszolutizálásáról se. Törekednünk kell a normális együttélésre a világi hatalommal, de
sosem szabad felednünk, hogy a mi végső kontrollunk nem a miniszterelnök, nem a pártfőtitkár, hanem az Isten.
És a keresztény ember forrása az evangélium, amely – érdemes ezt megfigyelni – mindig kritikus. Magunkkal szemben is, és minden hatalommal és politikai visszaéléssel szemben is. Ez a nagy tanulság: bízni kell az evangéliumi igazságban, és vállalni azért a konfliktust is, ha kell. Nem öncélúan, nem l’art pour l’art módon, de vállalni kell.
Kovács: Egyetértek Zolival. Mindjárt itt van a húsvét, ezért jut eszembe: Jézus Krisztus nem kezdett egyezkedni Heródessel. Aki pedig biztosan felkarolta volna, hiszen „itt egy csodatévő varázsló, kész attrakció!” Kaphatott volna kényelmes palotát, és akár még az evangéliumot is hirdethette volna hosszú éveken át. Ehelyett Jézus mit tett? Meg sem szólalt Heródes előtt, és neki nem tett csodát. Kikerült a hatalom öleléséből. Ezzel pedig az Istenre irányította a figyelmet. Az az érzésem, hogy mindig van olyan kísértés, hogy az egyház tanítását pusztán evilági célok szolgálatába állítsuk. Miközben az egyháznak elsősorban nem evilági, hanem transzcendens céljai vannak.
Koronkai: Ez igaz, de azért van társadalmi tanítása is, mely szükségszerűen hoz kapcsolatot a világi hatalommal. Nem vonulhatunk vissza csak úgy a természetfölötti hirdetésébe. Nézzük meg a pápáinkat: II. János Pál lengyelországi látogatása lényegében kiütötte a kommunizmust. Pedig nem mondott semmi „rendkívülit”, csak az evangéliumot hirdette. Vagy amikor Ferenc pápa kiáll a szegények mellett, vagy a teremtett világ védelmében, akkor óhatatlanul érint politikai területeket is. Mindszenty sem csak a transzcendenssel foglakozott.
Kovács: Egyetértek, csak azt mondom, hogy az egyház társadalmi tanítása valaminek a gyümölcse. Ahogy a tízparancsolatban látjuk: ha szeretsz, nem ölsz, nem lopsz, nem károsítod vagy nehezíted mások életét. Ezek hitből és szeretetből fakadó társadalmi viselkedésformák. Mindig veszélyes, amikor elkezdünk válogatni ezekből, és csak egy részét vállaljuk fel az egésznek. Ilyenkor könnyen elvész a lényeg. A keresztény hatalomgyakorlás alapértéke a humánum, ez járja át és ez adja az erejét is: a társadalom egésze iránt szavakban és tettekben megnyilvánuló együttérzés és szolgálat. Érdemes mindig visszatérni a gyökerekhez, Krisztushoz. Egyértelműen megkülönböztetve, hogy mi az egyház célja és rendeltetése, és mi az evilági hatalomgyakorlásé.
Nyitókép: Mindszenty József felsőpetényi őrizetéből való kiszabadulása után rádióbeszédet tart az Úri utca 62. alatti Prímási palota udvarán. Fotó: Fortepan/ETH Zürich
