Zötyögünk tovább félperifériás pályánkon – ezért lehetetlen ma megreformálni a magyar felsőoktatást
„Mindent az élet-halál harcnak tartott politikai küzdelem rettegésében kell értékelni aszerint, hogy melyik oldal mire tudná felhasználni. Nem csoda, hogy az egyetemi közéleti szerepvállalás a karakán, szuverén személyiségeknek egyre kevésbé vonzó, és mind gyakrabban ifjúkorom KISZ-titkár zsánereivel találkozom” – írja lapunknak küldött cikkében Farkas Beáta közgazdász, egyetemi tanár. Harminc év személyes tapasztalatait összegző írásában az MTA-doktor és egykori dékán megmutatja, miért lehetetlen itthon megreformálni a felsőoktatást. Hogy miért lett olyan a rendszerváltás óta eltelt három évtized, mintha megráztak volna egy kaleidoszkópot – hogy az először kirajzolódó izgalmas minták aztán visszatérjenek a szokott mintázatba. Az okok jóval mélyebbek egyszerű szervezeti és anyagi kérdéseknél.
A felsőoktatás modellváltása mögött álló feltételezhető politikai szándékokról, a felsőoktatást érintő veszélyekről sok szó esett különféle fórumokon és a sajtóban. A jogi keretek megszületése befejezett ténnyé teszi az átalakulást, ezért ideje, hogy a modellváltás hivatalos indokával, a felsőoktatási reformmal foglalkozzunk. Az eddigi vitákban két narratíva ütközik egymással. Egyrészt a kormányzat arra hivatkozik, hogy a felsőoktatás teljesítménye nem kielégítő, intézményi átalakítással kell felkavarni az állóvizet. Másrészt felsőoktatási körökben gyakran elhangzik, hogy változásokra lenne ugyan szükség, de az alapvető baj az alulfinanszírozottság. Ebben az írásban azt igyekszem bemutatni, hogy egy felsőoktatási reform vakvágányon jár, ha a felsőoktatást önmagában szemléljük és nem a társadalmi-politikai környezetbe ágyazva. Mindezt nem elméleti felsőoktatási reformreceptek, hanem három évtizedes személyes tapasztalat alapján teszem.
Elöljáróban szögezzünk le néhány tényt. Minden évben minden nemzetközi rangsor publikálásakor kitör a nemzeti gyász a felsőoktatás hanyatlása miatt. Sajnálatos, hogy sem a rektori konferencia, sem a felügyelő minisztérium nem mutatja be azt a – nem kis részben a feltörekvő országok erősödése miatt – élesedő versenyt, amelyben helyt kell állnia Magyarországnak. Ezt legvilágosabban egy olyan rangsor (a leydeni egyetemé) kapcsán érthetjük meg, amelyben egyetlen mérőszámot használnak: a legrangosabb, elsősorban természettudományi folyóiratokat tartalmazó adatbázisban, a Web of Science-ben megjelenő publikációk számát (az előző négy évet összesítve). A Szegedi Tudományegyetem 2011-ben 1400 publikációval az 536. volt a világranglistán, 2020-ban a publikációk 22 százalékos növekedése, 1712 publikáció ellenére a 695. A menetrendszerűen felemlegetett régiós társaknak (Prága, Varsó, Krakkó tudományegyetemei) kb. kétszer annyi oktatója-kutatója van, mint az ELTE-nek vagy az SZTE-nek, és a méret mindegyik rangsornál meghatározó.
A felsőoktatást ostorozó üzleti szereplőknek érdemes lenne szem előtt tartaniuk, hogy a rangsorok első 6-800 egyeteme a világ felsőoktatásának 2-3 százalékát jelenti. Aligha az ide tartozó intézmények nyújtják a szerény teljesítményt a társadalmi-gazdasági szereplők közül a saját nemzetközi közegükben. Ezek az adatok jelzik, hogy eleve hiányzik az ország méretének, a felsőoktatás erőforrásainak megfelelő pozicionálás, amely racionális diskurzus alapja lehetne.
Mindezeket annak ellenére akartam tudatosítani, hogy a saját, felsőoktatásban eltöltött szakmai utamon örökké a reformtörekvésekben alulmaradó kisebbséghez tartoztam. Annyi szerencsém volt, hogy a rendszerváltozás után „zöldmezős beruházásként” alkalmam volt részt venni Szegeden egy új gazdaságtudományi kar alapításában, amelynek első dékánja voltam. Így nem terheltek megrögzött rutinok, és olyan munkatársakra találtam, akik szintén elkötelezettek voltak egy szabályalapú, teljesítményközpontú, de szolidáris közösség építésében. A szervezeti kultúrát a kari vezetők és a közösség megőrizték, az eredmények visszaigazolták. A kar az egyetem 4. legnagyobb hallgatói létszámú karává nőtt, és az egyetemen belül úgy tekintenek rá, hogy „a GTK más”.
A jó gyakorlatokat az eddigi négy dékán próbálta egyetemi szintre emelni, de mind a négyen ugyanúgy jártunk. Elismertek bennünket, a rektorok támaszkodtak ránk, de egyetemi rendszerszintű változást sosem tudtunk elérni. Mindig voltak szövetségeseink, „sokan voltunk, de sosem voltunk elegen”. Miután a Szenátus tagjaként 2017-ben hiába próbálkoztam, hogy készüljön egy nemzetközi versenyképességre összpontosító valódi stratégia, „alulról jövő kezdeményezésként” néhány professzortársammal folytatott megbeszélésekre támaszkodva írtam egy vitaindító füzetet az SZTE jövőképéről, amelyet az egyetemi vezetésnek és a professzori körnek is eljuttattam. A visszhang pozitív volt, az anyag sok eleme bekerült a következő rektor pályázatába. Azután szokás szerint az íróasztalfiókban kötött ki, és a lényeges pontokon addig sem volt változás, amíg a pandémia el nem szívott minden erőt.
Ha azt tapasztaljuk, hogy a szereplők teljes kicserélődése mellett évtizedeken át ugyanazok a helyzetek állnak elő, akkor ennek már nem személyes, hanem rendszerszintű okai vannak.Ráadásul közben a felsőoktatás szervezésének egészen különböző módjait vetették be a kormányok. A nyugati minták átvételétől, az egyetemi autonómia helyreállításától az erősödő centralizációig, az állam által irányított kancellárokig sok mindent kipróbáltak. Palkovics László még államtitkárként elfogadtatott, fokozatváltást kilátásba helyező stratégiája sem változtatott azon, hogy vannak kiváló emberek és műhelyek, akik felvisznek néhány egyetemet a nemzetközi rangsorokra, vagy az oktatásban nyújtanak kiemelkedő teljesítményt, miközben a többség a napi rutinok és kényszerek mellett sodródik, és a rendelkezésre álló erőforrásokat sem használja hatékonyan.
Ezt a helyzetet a politikusok hajlamosak úgy magyarázni, hogy a felsőoktatás egy hierarchikus, meritokratikus rendszer, ezért nehezen mozdul. Belülről nézve sokkal inkább arról van szó, hogy
a felsőoktatásban is azok a magatartási minták vannak jelen, mint a társadalom többi részében. Az egyetemi világ sajátosságai közepette, de ugyanazok a mechanizmusok működnek, mint bármely más szférában.
A kiváló oktatás, kutatás, innováció olyan környezetben tud megszületni, amely nyitottságot, nyíltságot, szabadságot, partneri együttműködést, kiszámítható, teljesítményalapú előmeneteli lehetőséget kínál. Nyugati versenytársainknál ezek elfogadott társadalmi értékek, az egyetemi közegbe kerülő oktatók, diákok birtokában vannak azoknak a készségeknek, amelyekre építeni lehet, hogy a nemzetközi szinten kiemelkedő teljesítmény megszülessen. Merev társadalmi hierarchiák uralta társadalomból jőve, ahol gyenge az egyéni kezdeményezőkészség, erős a megfelelési kényszer, az erőforrásokhoz jutás a személyi, politikai kapcsolatok függvénye, a nemzetközileg versenyképes teljesítményhez a többségi társadalom értékrendjével szembenálló környezetet kell megteremteni. Herwig Büchele jezsuita professzor az elkötelezett keresztény közösségek mai életkereteire használta a kontraszttársadalom kifejezést, de ebben az összefüggésben is nyugodtan alkalmazhatjuk.
A rendszerváltozás utáni éveket még áthatotta a változásba vetett hit, széleskörű párbeszédben felsőoktatási reformtervek születtek. Az egyetemi közéletben megjelentek az előző rezsimben csak megtűrt emberek is. A múlt rendszerben egy katolikus bázisközösséghez tartozva éltem egyetemista éveimet. Az indíttatás innen jött, hogy a közgazdaságtudomány iránt érdeklődő jogászként elmenjek egy politikai gazdaságtan tanszékre dolgozni. Úgy gondoltam, ha senki nem megy csínbe, soha az életben nem változik semmi. Szerencsémre jött a rendszerváltozás, mielőtt az egyetemi állásomat fel kellett volna adnom. Azonban rövid idő múltával újra felértékelődött az a tapasztalat, amit egy kontraszttársadalomban szereztem, és amit egyre tudatosabban fel kellett használnom az egyetemi szervezőmunkában.
Három évtized távlatából a rendszerváltozás: mintha megráztak volna egy kaleidoszkópot.
Először új, izgalmas képek rajzolódtak ki, majd ahogy az új rendszer keretei rögzültek, visszatértek a régről ismert mintázatok.
Ahogy a politikai megosztottság mélyült, úgy vesztettek jelentőségükből a szakpolitikai szempontok. Ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor még a liberális ideológia a szavak szintjén a fénykorát élte. Ha például egy intézmény vagy karalapítás esetén egy polgármester lobbizása és a minőségi felsőoktatás között kellett választani, azaz ellenállni a szétaprózott, gyönge minőségű képzési helyek létrehozásának, az utóbbi szempontnak esélye sem volt. A politikai marketing mind mélyebben jár át mindent a felsőoktatásban (is). Ilyen környezetben a külföldről átvett formális szervezeti megoldások természetesen nem hozzák a várt eredményt.
A kancellár intézménye például működhetett volna úgy is, hogy végre modernizálják az egyetemek gazdasági irányítását, átlátható információs rendszerrel partnerré teszik az oktatókat-kutatókat a racionális gazdálkodásban. Csakhogy ehelyett arra kaptak megbízást, hogy érvényt szerezzenek az állami erőforrás-kivonásnak, és úgy kezeljék az információkat, hogy azzal a központból megadott aktuális üzeneteket közvetítsék. A rendszerváltás óta még sosem volt ilyen kevés rálátásunk az egyetemi, különösen a központi egységek gazdálkodására. Hol azt hallottuk, hogy a kancellári rendszer sikereként konszolidálták a klinikák gazdálkodását, hol milliárdos hiányokról. Ez persze megöli a bizalmat, aláássa a kommunikációt.
A tényekről szóló, önmagában vett információ már nem létezik, mindent az élet-halál harcnak tartott politikai küzdelem rettegésében kell értékelni aszerint, hogy melyik oldal mire tudná felhasználni. Nem csoda, hogy az egyetemi közéleti szerepvállalás éppen a karakán, szuverén személyiségeknek egyre kevésbé vonzó, és mind gyakrabban ifjúkorom KISZ-titkár zsánereivel találkozom.
Az erőforrások elosztása az előbbiekben vázolt logikát követi, ezért nehezen érthető, amikor a politikusok a felsőoktatási állóvízről panaszkodnak. Döntéseikkel évtizedek óta arra tanítják a felsőoktatás szereplőit, hogy kiemelt mennyiségű erőforrást nem megalapozott stratégiai tervek, kimagasló teljesítmény mentén lehet szerezni, hanem ilyen-olyan szempontú lobbizással, ötleteléssel. A felsőoktatásban járatosak kapásból tudják sorolni azokat a súlyos milliárdokat felemésztő beruházásokat, kiadásokat, amelyekről eleve tudható volt, hogy halva születtek. A pénzből nem sokra van szükség, hanem éppen annyira, amennyivel az adott humántőkéből ki lehet hozni a maximális teljesítményt és tovább lehet fejleszteni.
A magyar felsőoktatásban egyszerre van jelen a teljesítményt korlátozó forráshiány és a kegyelteknél a járadékvadászatot gerjesztő forrásbőség. A rendszerváltozás kezdetén tisztában voltam vele, hogy az én generációmnak egyszerre kell az oktatás és a kutatás átalakításával megbirkóznia, infrastruktúrát szerezni, stb. Személyes karrieremben emiatt sosem tudom azt kihozni magamból, amit egy rendezett viszonyok közé születő nyugati kollégám. Eltelt egy emberöltő, és a fiatal kollégák, akik odaadóan és igényesen dolgoznak, az energiájukat nem az egyetemen kívül hasznosítják, egy szikrával sincsenek jobb helyzetben. Ugyanúgy fuldokolnak a feladatok között, mint az én nemzedékem. Ha rentábilisan akarunk működni, nincs annyi tartalék az oktatói kapacitásban, hogy hónapokra elmehessenek kutatni, netán féléves alkotói szabadságot („sabbatical year”) kapjanak, mint a külföldi versenytársak.
Ha valaki arra vállalkozik, hogy megreformálja a felsőoktatást, tulajdonképpen azt mondja, hogy ki akarja vonni a társadalom többi részének a működési logikája alól. Csakhogy ez képtelenség. Egy-egy szakmai műhely valamilyen világnézeti ok, családi neveltetés vagy egyszerűen egy meghatározó személyiség megszállottsága folytán működhet kontraszttársadalomként, szigetként, de egy társadalmi alrendszer nem. Egy docens „előállítása” 15-20 év, egy egyetemi tanáré 20-30 év, reformról csak több évtizedes távlatban lehet gondolkodni.
A felsőoktatást mint rendszert akkor lehetne megreformálni, ha az alapvető irányokról lenne társadalmi megegyezés, nem kellene attól tartani, hogy a másik oldal majd felforgat mindent. Következetes politika beindíthatná a társadalmi tanulás önerősítő, pozitív („angyali”) köreit. Ezt a követelményt semmilyen alapítványi kiszervezéssel nem lehet megúszni.
Az állam hol azt várja a felsőoktatási vezetőktől, hogy egy apácafőnöknő szigorával préseljék ki a teljesítményt az embereikből, hol pedig azt, hogy egy „madame” lazaságával feleljenek meg szakpolitikai szempontokat, szakmai ethoszt felülíró elvárásoknak. Ez együtt nem megy. Választani kell. Ha erre nincs elszánás, nem kell reformról beszélni. A most jövő uniós fejlesztési pénzeket majd elköltjük, ahogy az eddigi kohéziós pénzeket is elköltöttük. Születnek nagyszerű dolgok is, lesznek szerencsés összetételű, jól működő alapítványi kuratóriumok is, a kiválóságnak lesznek szigetei, ahogy eddig is. Rendszerszintű változás nem lesz. Ezután is kerül majd ki a felsőoktatásunkból egy Karikó Katalin, és mindig lesz egy Mikszáth, aki megírhatja a Noszty fiú esetét. Meg egy Móricz, aki a Rokonokat.
Zötyögünk tovább jól ismert, félperifériás fejlődési pályánkon.
Nyitókép: vizsgára készülő egyetemi hallgatók a Debreceni Egyetem díszudvarán 2015. január 7-én. Fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor
