„Arra sem méltatják, hogy időnként belerúgjanak” – Gyurgyák János a ma 160 éve született Tisza Istvánról
„A jobboldalon még a szokásos szájöblögetést se halljuk, még unalmas serlegbeszéd sincs, a baloldalon pedig még arra sem méltatják, hogy időnként belerúgjanak egy jó nagyot” – állapítja meg Gyurgyák János Tisza Istvánnal kapcsolatban. Az eszmetörténész a Válasz Online rendelkezésére bocsátotta Ady-dilemmák című, a közeljövőben kötetben is megjelenő tanulmányát. Ennek Tiszára vonatkozó részletét osztjuk meg olvasóinkkal ma, az előző századelő egyik legkiemelkedőbb politikusának 160. „születésnapján”. A Gyurgyák-szöveg egésze természetesen Adyról szól: hogy milyen alapossággal és részletességgel, arról remek képet ad, milyen kidolgozottságú benne ez a „rövid”, Tiszáról szóló „mellékszál”. A teljes, több mint 200 ezer leütéses írás innen letölthető.
Ha tárgyilagosan közelítünk a magyar történelemhez, aligha lehet kérdéses, hogy a korszakának legkiemelkedőbb politikusa kétségkívül Tisza István, aki egyszerre volt ‒ igaz, fölöttébb konok és hajthatatlan ‒ gyakorlati politikus, és ‒ szintén túlságosan merev és kérlelhetetlen ‒ politikai stratéga.[1] Ady Tisza-képe, hozzá való viszonya ‒ szemben a történeti és főleg az irodalomtörténeti irodalomban elterjedt nézetekkel ‒ egyáltalán nem egyértelmű és egysíkú.[2] Egyrészt Ady pontosan tisztában volt Tisza jelentőségével, pályája kezdetén, 1901-ben ugyanis a következőket írta róla: „Hosszú évek óta legnagyobb ékessége ennek Tisza István gróf, mert a könyvbúvó embernek látszó tudós a gyepen egyike a legjobb lovasoknak és úrkocsisoknak. Valóságos univerzális tehetség. Délelőtt elnököl, ármentesítő társulatok ülésén, gazdasági egyesületekben tart közgazdasági beszédeket, délután pedig megveri kardvívásban a vívómestereket és megelőzi a versenygyepen a többi úrlovasokat.”[3] Ha ehhez a jellemzéshez még azt is hozzátesszük, hogy hogyan vélekedett Ady más kortárs politikusról, miniszterelnökről, miniszterről, azaz gróf Apponyi Albertről („pompás és veszedelmes orátor”; „se hasznos, se teremtő élet nem volt Apponyié”; „ő nagy szónok, de soha életében még egy ép mondatot ki nem mondott. Alanyt, állítmányt és értelmet a gyorsírók raknak utólag a beszédjeibe”), gróf Khuen-Héderváry Sándorról („a magyar, a radikális liberális, a derék, az erős ‒ jó vicc, ugye?”), Károlyi Sándorról („kártevő Sándor”), Széll Kálmánról („politikai szédelgő”, „oda juttatja majd a nemzet, ahová való: a rátóti tehéngazdaságba”), akkor még inkább magasra értékelhetjük ezt a jellemzést.[4] 1903-ban pedig arról értekezik, hogy Tiszánál nincs „erősebb liberalizmusú” politikus Magyarországon.[5] A Margita élni akar című verses regényében „elhívott táltos, bölcs, nagy Tisza Pistának” nevezi. De még 1908-ban is leírta a következő mondatokat: „De nekünk is igazunk van, akik ha nem is szeretjük Tiszát, nem tudunk rágondolni sem magyar vérünk megmelegedése nélkül. Milyen furcsa, milyen hibás, milyen ártó, milyen dacos, milyen erős, milyen szép, milyen magyar ember. Az ő nevét tűzte oda a Sors Magyarország egyik legszerencsétlenebb elváltozásához, s ma ő hetekig korteskedik és megmutatja, hogy Biharban az lesz az alispán, akit ő akar.”[6] És közismert, hogy a Tisza-gyilkosságról értesülő költőt megrendítette a hír és zokogásban tört ki.
Ugyanakkor tény: Ady Tiszát tartotta az ország megrontójának és rossz szellemének. Alig van olyan lesújtó és elítélő jelző a magyar szinonimaszótárban, amit le nem írt volna vele kapcsolatban (geszti Napóleon; jobb úrlovas, mint politikus; szükséges bolond; vad, geszti bolond; gyújtogató, csóvás ember; úrnak, magyarnak egyként rongy; bujtó, új, kan Báthory Erzsébet; bomlott szemű s bomlott fejű kaján; az agytalan úr; hős vezérük is veszendő, kerge kos; tévedés, gróf úr, szabad birtokot szerezni, sőt bankot és politikát is, de a magyarság sorsát a kutya se bízta önre, ez csak csőd esetén történhetnék meg ‒ szükségből; ez a gazember még lakolni fog stb.). Azt egészen pontosan nem tudjuk megmondani, hogy Adyt mennyire befolyásolta személyes találkozása Tiszával, hiszen dodonai az, amit a találkozó után mondott öccsének, nevezetesen, hogy nem tévedett Tisza megítélésével kapcsolatban, de talán sejthető, ez a vélemény aligha lehetett valami pozitív. Bizonyosan rontott Ady Tisza-képén az a tény, hogy Tisza kétszer is visszautasította Ady közeledését és kérelmét. Tisza ugyanis Ady párizsi útja támogatását, valamint kérelmét a közvetítésre épp a Csinszkával való házassága ügyében tagadta meg.[7] Mégsem a személyes mozzanat a döntő faktor. Sokkal inkább az, hogy a Tisza képviselte politikai stratégia és gyakorlat élesen szemben állt mindazzal, amit Ady Magyarország jelenével és főleg jövőjével kapcsolatban gondolt.
Mindenekelőtt azt kell kiemelni Tisza István politikai-társadalmi elképzeléseivel és stratégiájával kapcsolatban, hogy ‒ szemben az általános közvélekedéssel ‒ rendkívül átgondolt, következetes nézetrendszer volt, egyes részei között mind politikai, mind pedig intellektuális szempontból csak nagyon kevés ellentmondás feszült. Tisza méltánylandó kitartásán, hites protestantizmusán és erkölcsi nagyságán túl azonban ez a politika végül is totálisan megbukott, mai hatása majdnem a nullával azonos. Ez mind rövidtávra (a Monarchia és benne a történelmi Magyarország tragikus formában és mértékben történő felbomlása), mind pedig hosszú távra értendő (a liberalizmus Tisza István-féle változatának történelmi süllyesztőbe kerülése, és azt követően jobboldali és baloldali diktatúrák és autokráciák egymást felváltó sora). S
ami Tiszára nézve még tragikusabb, hogy a személyes példaadásán, erkölcsi tartásán, hite melletti kitartásán, magyarságszeretetén és néhány liberális, liberális-konzervatív általánosságon túl a keretek és a körülmények gyökeres átalakulása miatt politikai életművének ma már csupán történeti értéke van, politikai hagyatéka a mai viszonyok között majdnem teljességgel halott.
A jobboldalon még a szokásos szájöblögetést se halljuk, még unalmas serlegbeszéd sincs, nincs továbbá évenkénti koszorúzáskor elmondott üres szózat, ünnepe még csak nem is „vak ünnep”, és még a „vak Megszokás” és a „süket Hivatal” se hozza koszorúit. A baloldalon pedig még arra sem méltatják, hogy időnként belerúgjanak egy jó nagyot. S az se segít a dolgon, hogy a másik két, itt elemzendő stratégia ‒ megelőlegezve most tanulmányom lényegi mondandóját ‒, tehát Jászi Oszkáré és Ady Endréé sem volt rövidtávon sokkal sikeresebb, és hosszútávon sem nagyon tudunk sokkal többet kezdeni velük, mint Tiszáéval. A legfontosabb dilemma Tiszával kapcsolatban talán az, hogy ha ilyen sziklaszilárd politikai hivatásetikával, valamint ilyen kimagasló politikai tudással és gyakorlattal rendelkezett, hogyan lehetséges, hogy mégis ennyire sikertelen volt? De mi is volt ez a Tisza István-féle politikai-társadalmi stratégia?
Tisza alapvetően a status quót, azaz az 1867-es kiegyezést mindenáron konzerválni igyekvő politikus. Nem lelkesedésből, hanem realizmusa okán volt dualizmushívő, ugyanis ebben a konstrukcióban látta az egyedüli garanciáját a Kárpát-medencei magyar szupremácia fenntartásának, valamint az uralkodó magyar politikai elit fennmaradásának. Tisza két, hosszú távon összeegyeztethetetlennek bizonyult célt akart elérni: egyfelől a nemzeti célokat megvalósítani, másfelől megfelelni a kor liberális elveinek. Tisza meg volt győződve arról, hogy a kettő közös nevezőre hozható. „De a szabadelvűség nem szolgai dogmatizmusból, nem az egyszer kiadott jelszók vak követéséből, nem a frázis uralmából áll ‒ írja. Ne azt nézzük, benne van-e valamely eszme azon népszerű katekizmusban, mely a francia szabadelvű iskola saroktételeit foglalja magában, s a francia szabadelvű mozgalmak tépett zászlaja, hanem azt, előmozdítja-e az a nemzet fejlődését a valódi és tartós egyéni és politikai szabadság felé.”[8]
A „haza és haladás” dilemmáiról van tehát szó az ő esetében is, azzal a megkötéssel, hogy a „haladás” számára nem jelentett többet, mint a kor liberális elveinek való megfelelést ‒ és ez nem is kevés. Egyrészt tehát a legalapvetőbb magyar célt és érdeket, azaz a történeti Magyarországot az adott formában akarta megőrizni. Ezt pedig csak és kizárólag 67-es alapon, tehát a monarchia fenntartásával lehetett elérni, így a függetlenségi párti célkitűzéseket, a sérelmi politizálást vagy eleve megvalósíthatatlannak (külpolitikai adottságok), szimbolikusnak (kardbojt stb.), vagy célszerűtlennek (vezényleti nyelv, önálló vámpolitika, önálló nemzeti bank stb.) ítélte.[9] Ebben Tiszának természetesen teljes mértékben igaza volt. Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy Tisza mennyire vette komolyan a függetlenségiek és álfüggetlenségiek politikai súlyát és szerepét, hogy az általa 1911-ben alapított és elnökölt Magyar Figyelő című lap cikkei és tanulmányai nem ellenük, hanem elsősorban a polgári radikálisok, a szocialisták és a szocdemek ellen íródtak. A lap, amelynek felelős szerkesztője Herczeg Ferenc volt, sokkal jelentősebb volt, mint ahogy az ma a köztudatban él; abban jelentős tudósok (Alexander Bernát, Cholnoky Jenő, Hegedüs Lóránt, Hornyánszky Gyula, Kenedy Géza, Lyka Károly, Malonyay Dezső, Marczali Henrik, Palágyi Menyhért, Prohászka Ottokár, Réz Mihály) és írók (Ambrus Zoltán, Krúdy Gyula, Lovik Károly, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Tömörkény István, Zilahy Lajos) publikáltak.[10] Tiszát tehát nem lehet azzal vádolni, hogy nem vette komolyan a kor radikálisait, valamint a kultúra jelentőségét, egészen bizonyosan nem gondolta, mint oly sok politikus akkor és azóta is, hogy az értelmiségnek semmi jelentősége, csak a száját jártatja és egyébként is: „zsebből megvehető”. Másrészt persze az is igaz, hogy bár figyelte a kulturális átalakulást, személy szerint az új irodalmi irányzatokat, az új gondolatokat nem igazán értette, megrekedt Aranynál, süket volt a füle minden új irodalomra, a festészet újításaival szemben pedig botrányosan vak volt, miközben a modernitás ott topogott a kapuk előtt.
Vannak időszakok, amikor egy politikus jogosan tarthatja a kultúrpolitikát nyolcadrangú kérdésnek, a századforduló utáni Magyarország azonban nem ilyen volt, hiszen az új világot jelentős mértékben az irodalom, a festészet, a zene nagyjai készítették elő.
Tiszának tehát igaza volt abban, hogy a korszak világpolitikai konstellációjában a dualizmus volt a magyarság számára a maximálisan elérhető cél, sőt a társnemzeti pozíció bizonyos tekintetben „túlgyőzelmet” jelentett. Hogy a kiegyezés, mint maximálisan elérhető cél megítélésében Tiszának és mindenkinek, aki hasonló véleményen volt, mennyire igaza volt, nos, azt mindennél jobban mutatja az átmenetileg hatalomra került függetlenségi koalíció csúfos kudarca, 1910-es választási és politikai bukása. A teljes szuverenitásban hívők, a függetlenségi eszmekörből kilépni nem akarók vagy nem tudók persze felvetik, hogy mindez csak rövidtávra igaz, hosszú távon a függetlenségi eszme (kiegészítve a nemzetiségekkel való valamilyen formájú megegyezéssel) sikeresebb projekt lehetett volna. Csak azt felejtik el, hogy az adott világpolitikai konstellációban ez az opció egyáltalán nem állt fenn. Világos ugyanis, hogy a minden politikai realitást nélkülöző kossuthi föderális berendezkedés az álmok világából való volt. Pontosan tudjuk, hogy a föderális elképzelésben szereplő nemzetiségek és anyaállamaik már az elszakadás útján jártak. Másrészt egészen más dolog birtokon kívül megegyezésre törekedni, így az adott helyzetükhöz képest jobb körülményeket elérni akarni, és egészen más hatalmi, birtokon belüli pozícióból föderációra törekedni. A történelmi Magyarország felbomlása után, hatalmi pozícióban ugyanis ezek az országok se tettek semmit a megegyezésnek érdekében. Csak a legnagyobb formátumú politikusok – nevezzük őket az egyszerűség kedvéért államférfiaknak – képesek arra, hogy birtokon belül felismerik a radikális változtatás szükségességét, és ezt képesek is végrehajtani a nemritkán értetlen és a reformoktól viszolygó politikai elittel és a közvéleménnyel.
Egyszóval a függetlenség szép eszméje Mohács óta ‒ s ezt Tisza alapvetően jól látta ‒ lehetetlen célkitűzéssé vált. A függetlenségi eszmével még egy probléma adódott, túl azon, hogy az adott világ- és külpolitikai keretek között irreális tervnek bizonyult. A függetlenségi eszme ugyanis kompromisszumot nem tűrő, kizárólagosságra törő elv, az a baj vele, hogy nem lehet félig megvalósítani. Lehet azt mondani, hogy hosszú távon ez a cél, de a jelenlegi körülmények között mindez nem megvalósítható, azaz eltolni akár ad calendas graecas, de ekkor híveinek le kell mondani rövid távon a kormányra kerülésről. A függetlenségi elv tehát az adott korszakban csak ellenzékben működhetett. Tisza és az egész magyar politikai elit számára volt még egy zavaró tényező: a magyar politikai-intellektuális elit és a magyar népesség nagy részének mentalitása és gondolkodásmódja. Ez pedig kétségkívül függetlenségi, „kossuthista” volt, és nem volt politikai vagy intellektuális erő, amely ezen változtatni tudott volna. A politikai érzelem és a politikai racionalitás egymástól való elválasztásához, és főleg ennek megfelelő cselekvéshez, művelt, képzett, tudatos politikai elitre és főleg iskolázott és felvilágosult politikai közvéleményre és társadalomra lett volna szükség, de ezek egyike sem volt adott ‒ mint ahogy sajnálatosan nem áll rendelkezésre azóta sem.
A másik elv és cél, amely meghatározta Tisza politikai gondolkodását, s amelyre a fentiekben már utaltunk, a liberalizmus volt, mégpedig annak az a 19. századi változata, amelyik egyrészt az egyén felszabadításáról és szabadságáról szólt, másrészt az állami beavatkozást csupán reálpolitikai és erkölcsi megfontolásokból tartotta lehetségesnek, de azt az elképzelhető minimumra szorította. Az állami beavatkozásnak azon formái és mértéke, amelyek a 20. században váltak uralkodóvá, ettől a liberalizmustól távol álltak. A történeti Magyarország eszméje és a 19. századi liberalizmus még csak-csak összeegyeztethető volt, bár ennek hosszú távon súlyos következményei voltak: a tömegek kizárása a politikából, a választójog erős korlátozása, a parlamentarizmus eszméjének kiüresedése, azaz a választási csalások, a túlhajtott korteskedés nem éppen szívmelengető ezernyi praktikájának az elszaporodása. A kormányképességet ugyanis legtöbbször csak ezeknek a praktikáknak köszönhetően lehetett fenntartani, miközben ez a gyakorlat lejáratta és kiüresítette a liberális parlamentarizmus eszméjét, annak lényegi magvát támadva meg. Ennek hosszú távú következményei pedig tragikusnak bizonyultak a magyar politikai kultúra szempontjából. A 20. század elejére azonban a liberalizmus, követve sajátos belső logikáját, mindenütt az általános választójog, azaz a politikai demokrácia kiterjesztése felé mozdult el. S mint ahogy ettől az időtől kezdve a liberalizmus és a politikai demokrácia kölcsönösen feltételezte egymást, úgy a múltban, mint a jelenben, ez a probléma Tisza számára feloldhatatlan ellentmondást eredményezett. Ő ugyanis
sokakkal ellentétben tényleg igyekezett komolyan venni a liberális elveket, miközben pontosan tudta, hogy a liberalizmus kiterjesztése létében fenyegeti egyrészt a történeti Magyarországot, másrészt az uralkodó elitet, annak hatalompolitikai céljait.
Ezt az osztályt ugyanis Tisza ‒ némi túlzással ‒ azonosította a magyarsággal. Nem volt valami jó véleménye politikai szempontból az ipari munkásokról és a „falusi néptömegekről”, hiszen utóbbiakat a politikai jogok öntudatos gyakorlására képtelennek tartotta, ugyanakkor mind a nemzeti egység és a felvilágosult gondolkodás, mind pedig az emberi haladás szempontjából megbízhatatlanoknak vélte őket, bár a munkásság beemelésén ‒ követve a bismarcki német példát ‒ később legalább elgondolkodott, ha sokat nem is tett ennek érdekében.[11] A magyar demokrácia időszakos történetét és folyamatos megszakítottságát látva ‒ attól tartok ‒ Tisza mély és szomorú igazságot fogalmazott meg, de ezt hirdetni a beköszöntő tömegdemokrácia korában egyet jelentett és egyet jelent ma is a politikai öngyilkossággal. Talán volt abban némi igazság, amit Szekfű fogalmazott meg a magyar liberalizmus homokra épültségéről. Másrészt persze az is igaz, ha egy korszakban ez a helyzet, akkor ez élesen rávilágít a mindenkori politikai vezető osztály súlyos felelősségére az elmulasztott szociális és oktatási-nevelési reformokat illetően.
Ennek következtében Tisza súlyos döntések elé került, stratégiai és taktikai szempontból is védenie kellett a dualizmus rendszerét, ott és akkor is, amikor meg volt győződve annak bizonyos szempontból való elaggottságáról és a változtatás szükségességéről. Szembe kellett helyezkednie az általános választójog és a demokrácia formáinak kiterjesztésével. Szembe kellett mennie a nemzetiségekkel, még azokkal a józan és jogos követelésekkel is, amelyek igazságtartalma mai szemmel megkérdőjelezhetetlen. Következésképpen ez a politika mind konzervatívabb irányba nyomta az alapvetően liberális Tiszát, és ami ennél fontosabb, a vezető politikai elitet védhetetlen pozícióba manőverezte, így fokozatosan erodálta, majd kiüresítette azt.[12] Ennek következtében elveszett az a nagy nehezen kivívott presztízs, amit a reformkor és a 48‒49-es politikai vezető réteg halmozott fel külföldön.[13] És ennek visszaszerzése sohasem könnyű feladat, gyakran évtizedeket igénybe vevő folyamat. Tisza és a vezető magyar politikai elit a 19. század utolsó évtizedétől, és még inkább a századfordulótól kezdve legalább akkora kihívás előtt állt tehát, mint a reformkor nagy nemzedéke, de ezekre a gyökeres reformokra Tisza vagy nem tudta rászánni magát, vagy hiányzott ehhez a politikai ereje. Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy
Tisza kétségkívül nagy politikus volt, egyenes, bátor, óriási felelősségével tisztában lévő ember, ami kortársai többségéről korántsem mondható el, de nem olyan kiemelkedő, mint a reformkor nagyjai.
Ehhez az embert próbáló feladathoz nem tudott felnőni, és ehhez sokáig hiányzott a politikai ereje és a hátországa, társadalmi bázisa is. Csupán 1910 és az első világháború kitörése közötti négy esztendőben rendelkezett ezzel a politikai erővel, de a feladat nagyságához képest ez az idő már szűkösnek bizonyult. A kényszerű passzivitás, amelyre Tiszát nem kis mértékben a körülmények, illetve a vezető politikai elit többségének mentalitása kényszerítette, akiket a reformkori nagy politikai nemzedék tagjaihoz még csak hasonlítani sem érdemes, törpéknek bizonyultak, akik álomvilágban éltek, azt gondolván, hogy a dualizmus rendszere, a történeti Magyarország és az ő szupremáciájuk örökké tart, miközben látni, gondolkodni, és főleg cselekedni kellett volna. Az állagőrző liberalizmus tartalékai tehát szép lassan kimerülőfélben voltak. Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot mégiscsak ez a nemzedék vesztette el véglegesen Erdélyt és az ország nagy részét. És felelősségüket az sem kisebbíti, hogy az utánuk következő politikai nemzedékek ‒ egészen máig ‒ még náluknál is kisszerűbbeknek bizonyultak. Volt tehát a magyar történelemben egy kivételesen nagy nemzedék, a reformkori politikai óriások, akiknek hatalmas teljesítményéből jórészt még ma is élünk, az őket követők pedig ‒ beleértve legjobbjaikat, tehát Tiszát és Bethlen Istvánt is ‒ meg sem tudták közelíteni ezt a teljesítményt. Lehetséges ezzel szemben egy másik megközelítés is, amely megértőbb ezzel a nemzedékkel szemben, és a következményeket a világháborús összeomlással és a német kérdés hatalompolitikai megoldásával hozza összefüggésbe.[14]
Tisza a víziókkal és a „szabadgondolkodással” szemben tehát a politika síkján az egységes politikai nemzet, a realitás, a status quo, a reálpolitikai stabilitás, az organikus fejlődés és az erőfölény, míg kultúrpolitikai szempontból a valláserkölcsi világnézet és az államnemzeti ideál híve és embere volt, de minden ilyen jellegű politikai gyakorlatnak egy hatalmas és elkerülhetetlen rákfenéje van, nevezetesen, ha megváltozik a világpolitikai realitás és az erőfölény máshová helyeződik, akkor az előző uralmi helyzetű szereplő nem sok jóra számíthat. És pontosan ez következett be Tisza és a magyarság esetében is. Vagy elvi politikát követünk, vagy erőre alapozottat, de ha az utóbbit preferáljuk, arra teszünk, akkor törvényszerűen a „ki kit győz le” elve érvényesül, és semmi garancia nincs arra, hogy mindig mi leszünk a győztes pozíciójában. Aki tehát az elvi politikát értelmiségi lázálomnak tartja, és úgy vélekedik, hogy a politika lényegét az „üllő és kalapács” metafora sokkal jobban leírja, nos, az ne csodálkozzon azon, ha egy megváltozott világpolitikai szituációban kalapácsból egyszer csak üllővé válik.
Tisza tehát konok következetességgel ellenállt a kor nagy kihívásainak, az általános titkos választójog kívánalmának, a torz birtokszerkezet miatt előállt maró földéhségnek, a megoldatlan szociális kérdésnek, a nemzetiségek nemzeti önrendelkezési vágyának, a modern művészeti irányzatoknak. Ezek megoldását sokszor ‒ sok utólagos értékeléssel és váddal szemben ‒ éppen hogy eredendő konzervatív liberalizmusa gátolta meg. A túlzás hibájába estek tehát Jásziék, amikor Tiszát mindenestül „reakciósnak”, „elmaradott osztályuralmi ideológusnak”, „vollblut junkernek” nevezték. S alapvetően tévedett Szekfű Gyula is, amikor 1920-ban egyébként gyönyörű nyelvezettel azt írja Tiszáról, hogy bukása „nem lápvirág hervadása, hanem égi tetőn villámtól ütött tölgynek völgybeomlása” volt, valamint „liberális volt ugyan, végzete azonban többé nem újítást, hanem a tévútra jutott fejlődés feltartóztatását jelölte ki tragikus feladatául”.[15] Tisza férfias bátorsága, heroikus rendíthetetlensége, erkölcsi tartása tisztelet parancsol, ugyanakkor bölcs kompromisszummal talán többet el lehetett volna érni. S végül Tisza háborús szerepe kétségkívül védhetetlen, annak ellenére, hogy kirobbantásakor Adyt kivéve szinte ő volt az egyetlen, aki határozottan ellenállt a háborús hangulatoknak, hiszen pontosan tudta, hogy a győzelemmel semmit sem nyerhetünk, de a vereséggel majdnem mindent elveszíthetünk, ennek ellenére mégsem állt fel.[16] Ez máig megmagyarázhatatlan, a népszerű mondással ellentétben ez nemcsak politikai hiba, hanem egyben bűn is. Ezen ugyanis nem sokat segít Tisza protestáns hitéből fakadó, ugyanakkor sok sebből vérző, sok szempontból védhetetlen predesztinációs tana.
Lehetnek ugyanis az ember életében kitüntetett, nagy pillanatok, amikor ellent kell állni a végsőkig, nem szabad gyengének mutatkozni, s ha pedig a sors úgy akarja, akkor fel kell állni. Aki pedig ezt az egyszerű igazságot nem tanulja meg a mások kárán, maga kénytelen végigszenvedni azt.
Jegyzetek:
[1] A Tisza-értékelésekről lásd részletesen historiográfiai tanulmányomat (Gyurgyák János: Tisza István a jobboldali hagyományban. In Ifj. Bertényi Iván szerk.: Tisza István, két korszak határán. Budapest, 2016, Országgyűlés Hivatala, 213‒232. p.).
[2] A Tiszára vonatkozó legfontosabb irodalom: Hegedüs Lóránt: Két Andrássy és a két Tisza. Budapest, 1941, Athenaeum; Pölöskei Ferenc: Tisza István. Budapest, 1985, Gondolat; Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 1994, Századvég; Horánszky Lajos: Tisza István és kora. 1‒2. köt. Budapest, 1994, Tellér; Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Budapest, 2000, Kairosz; Maruzsa Zoltán ‒ Pallai László szerk.: Tisza István és emlékezete. Tanulmányok Tisza István születésének 150. évfordulójára. Debrecen, 2011, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete; Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora. Budapest, 2014, Éghajlat; Ifj. Bertényi Iván szerk.: Tisza István, két korszak határán. Budapest, 2016, Országgyűlés Hivatala.Az életmű fontos forrásai még a Gróf Tisza István összes munkái (Budapest, 1924‒1937, Franklin), illetve a Tisza-évkönyvek (1922‒1934).
[3] Ady Endre: Tisza István s a bihari dzsentri. Nagyváradi Napló, 1901. október 24. Az írást lásd e kötetben.
[4] Megjegyzendő, hogy a korszak hivatásos politikusai közül Adynak csak Tisza Kálmánról, báró Bánffy Dezsőről és Szilágyi Dezsőről volt valamelyest pozitív véleménye.
[5] Ady Endre: Gróf Tisza István. Nagyváradi Napló, 1903. június 17. Az írást lásd e kötetben
[6] Ady Endre: „A bihari isten”. Budapest Napló, 1908. január 1. Az írást lásd e kötetben.
[7] Lásd három levelét Tiszához (1904. március 30.; 1915. január 26.; 1915. január). In Belia szerk.: Ady Endre levelei… I. m. 1. köt. 142‒143. p. és 3. köt. 122‒123. p.
[8] Tisza István: Az agrárius kérdésről. In Tőkéczki László szerk.: Tisza István: Válogatott politikai írások és beszédek. Budapest, 2003, Osiris, 325. p.
[9] Tisza küzdelmeiről Apponyival, ifj. Andrássyval és Károlyival lásd Székely Tamás tanulmányát (Tisza István és ellenfelei. In ifj. Bertényi Iván szerk.: Tisza István, két korszak határán… I. m. 71‒92. p.).
[10] A Magyar Figyelőről lásd Tőkéczki László: A Magyar Figyelő (1911‒1918) eszméi. Történelmi Szemle, 1994. 3‒4. sz. 239‒281. p.; illetve Balázs Eszter: A Magyar Figyelő és a Nyugat. In Finta Gábor et al. szerk: A Nyugat párbeszédei. A magyar irodalmi modernizáció kérdései. Budapest, 2011, Argumentum, 78‒83. p.
[11] Tisza István: A választójog reformja és az ipari munkások. In Tisza István összes munkái. 1. köt. Budapest, 1923, Franklin, 199‒205. p.
[12] Tisza politikájának és ideológiájának liberális és konzervatív elemeiről lásd ifj. Bertényi Iván kitűnő tanulmányát (Tisza István, egy szabadelvű világ konzerválója. In uő szerk.: Tisza István, két korszak határán… I. m. 9‒27. p.), illetve más hangsúlyokkal Tőkéczki László írását (Tisza István és a magyar liberalizmus. In Maruzsa‒Pallai szerk.: Tisza István és emlékezete… I. m. 41‒47. p.).
[13] Lásd erről részletesen Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélések megváltozása Nagy-Britanniában (1894‒1918). Budapest, 2020, Fekete Sas Kiadó. (Első kiadás: Budapest, 1986, Magvető).
[14] Lásd például Pritz Pál: Száz év. A trianoni Magyarország képes története. Budapest, 2020, Kossuth.
[15] Szekfű Gyula: A három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1934, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 377. p.
[16] Tisza háborúval kapcsolatos nézeteiről és háborús miniszterelnökségéről részletesen lásd Szarka László (Tisza István, a háborús miniszterelnök. In ifj. Bertényi Iván szerk.: Tisza István, két korszak határán… I. m. 143‒163. p.), illetve ifj. Bertényi Iván (Tisza István és az I. világháború. In Romsics Ignác szerk.: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, 2002, Osiris, 28‒86. p.) tanulmányait.
Nyitókép: Tisza István néhai miniszterelnök szobra a Kossuth Lajos téren a Parlament északi homlokzata előtti parkban. A több szoborból álló szoborcsoport fő alakját Elek Imre szobrászművész 2014-ben alkotta újra. Fotó: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
