Terasznyitás Kádár alatt: remek fotók kerültek elő a szocialista fogyasztás fénykorából
A Főfotó gyűjteménye a Kádár-kori Magyarország legjobb arcát mutatja: dizájnos presszók, jól öltözött emberek, csillogó kirakatok, modern automaták. Persze tudjuk, hogy a gulyáskommunizmus a valóságban nem ilyen volt, mégis izgalmas látni, hogy Magyarország ugyanolyan fogyasztói társadalomnak akarta mutatni magát, mint a korabeli Nyugat-Európa. Néhány hete került fel a sokáig lappangó fotóanyag első fele a Fortepanra, most a vendéglátást ábrázoló képekből válogattunk.
Az idei év eddigi legnagyobb dobása a Fortepanon – Kereki Sándor nemrég a Válasz Online-on is is bemutatott fényképei mellett – az a tekintélyes mennyiségű kép a Főfotó vállalat gyűjteményéből, ami körülbelül két hete került fel az oldalra. A korszak ugyanaz, az 1960-as, 1970-es évek Magyarországa, a képi világ és a hangulat azonban annyira különböző, mintha nem is ugyanazokban az évtizedekben és nem ugyanabban az országban (meg egy másik társadalmi-gazdasági rendszerben) járnánk. De időutazás mindkettő. Kereki Sándor egy kopott, szürke, megviselt várost mutat meg, a málladozó, öreg bérházak, szeneskosarat cipelő, sokat látott házmesternénik, cigifüstös presszók, grundok, rossz szagú belső udvarok világát. Az övé egy szegény és megviselt ország, ami mellett mintha elment volna az idő.
A Fővárosi Fotó Vállalat (Főfotó) a szocialista korszak legfontosabb, természetesen állami tulajdonú fotóipari vállalata volt. Fotóipari és nem fotóművészeti: mai fogalmak szerint azt mondhatnánk, hogy a piacra termelt, ha lett volna piac a tervgazdaság viszonyai között, mindenesetre megrendelésre dolgozott, és nem művészi képeket készített, mint a saját alkotói útját járó, kiállításokon és pályázatokon résztvevő Kereki. A Fotóművészet folyóiratban egy cikk részletesen taglalja a vállalat múltját. Mint a korszak nagy cégei általában, ez is részben magánvállalkozások államosításával jött létre a sztálinista diktatúra időszakában, 1951-ben. A cég a fénykorát az 1960-as évektől élte, a rendszerváltás után 1991-ben privatizálták, külföldi tulajdonosok kezébe került, majd 2002-ben csatlakozott a nemzetközi Photo Hall csoporthoz. Története 2011-ben ért véget, miután előbb megvette a magyar menedzsment, majd csődbe ment.
A Főfotó tekintélyes archívuma azonban már valamikor a rendszerváltás idején elszakadt a vállalkozástól. Tamási Miklós Fortepan-alapító azt mondja, több mint tíz éve tudomása volt arról, hogy a teljes állomány egy ismert magángyűjtő tulajdonába került. „Körülbelül két-három évente megkerestem, hogy szívesen feldolgoznánk, digitalizálnánk ezt a nagy darabszámú gyűjteményt, mert szeretnénk láthatóvá tenni. A tulajdonos azonban mindig nemet mondott, alapvetően értékesíteni akarta a képeket. Néhány éve egy ismerősömtől kaptam egy linket, ami a Darabanth aukciósház egy árverési tételére mutatott. Nagyon izgalmas budapesti mozifotók voltak a szocializmus időszakából, de lekéstünk a megvásárlásáról. Nemsokára felbukkant egy újabb hasonló tétel, és a negatívon észrevettem egy tussal ráírt évszámot. Azonnal rájöttem, hogy ez csak a Főfotó lehet” – meséli.
A tulajdonos tehát elkezdte részenként értékesíteni a gyűjteményt: ez volt az utolsó pillanat, amikor még meg lehetett menteni a szétszóródás előtt. A Főfotó 1973-ban fotózta végig az összes fővárosi mozit, de ez a kivételesen érdekes, dokumentumértékű képanyag már mind az aukciósházhoz került. A gyűjtőt azonban sikerült lebeszélni arról, hogy folytassa az eladogatást, hajlandó volt a Fortepannak eladni az összes negatívot kockánként 20 forintért. A teljes archívum 150 ezer darab negatívot tartalmazott.
A tulajdonos vigyázott az állományra, jó körülmények között tárolta, így a negatívok épek voltak, de természetesen a vétel előtt ennyi képet nem lehetett átnézni. „Az első húsz évből néztem át öt-hatezer kockát, nyilvánvaló volt, hogy komoly érték. Később, amikor az egészet áttekintettük, látszott, hogy az utókor számára nagyon sok minden nem igazán érdekes belőle. Több mint ötezer képet válogattunk ki, ebből most 2600 került fel az oldalra, a második adagot valamikor ősszel mutatjuk be” – mondja Tamási.
A Fortepan kezdettől fogva úgy számolt, hogy az eredeti negatívokat eladják. Az archívumot végül teljes egészében megvette a Fővárosi Levéltár (feleannyiért, mint amennyit a Fortepan adott érte), így végül ezek is jó helyre kerültek. A levéltár az Arcanumot bízta meg a teljes digitalizálással, és tavaly év végén bejelentették, hogy több mint 70 ezer képet a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tettek a Hungaricana Képcsarnok felületén. Úgy alakult tehát, hogy ez a három évtizeden át lappangó, fantasztikus archívum most egyszerre két felületen is hozzáférhetővé vált, a módszertani különbség pedig az oldalak jellegéből fakad: a levéltár a teljességre törekedik, nem válogat, a Fortepan viszont erősen szűr, és csak azokat a fotókat publikálja, amelyeket a nagyközönség számára érdekesnek tartanak.
Mi van ebben a gyűjteményben? A Főfotó állami vállalatok, szervezetek, tsz-ek és ktsz-ek számára dolgozott. A képeket készítő fotósok neve nem ismert, de az a képanyagból is látszik, hogy favágó munkahely volt, a feladatok általában nem igényeltek túl sok kreativitást. A képek témáját a megrendelő szabta meg, ezért is van annyi érdektelen fotó: amikor a cipőgyár tavaszi termékkatalógusához kellett végigfényképezni az összes modellt, az tényleg legfeljebb divattörténészek számára lehet érdekes. Voltak azonban jobb megrendelések is. A Főfotó dolgozott a Képzőművészeti Alap számára, naptárakhoz készítettek például városképeket; az Ingatlankezelő Vállalat (IKV) tatarozásokhoz fotóztatott utcákat házról házra; rengeteg fotó készült kirakatokról, vendéglátóhelyekről, frissen átadott üzletekről; a FÖMO moziüzemeltető vállalat az utcákra kikerülő filmplakátokat örökíttette meg. Sokat dolgozott a cég a Budapesti Nemzetközi Vásáron, valamint kisebb ipari és mezőgazdasági vásárokon pavilonokat, standokat fényképezve.
A képek az 1961 és 1993 közötti időszakból származnak (vajon hova lett az 1950-es évek fényképállománya?), és semmilyen más adat nem tartozik hozzájuk, csak a tussal a negatívokra felírt évszám. A Főfotó spirálfüzetekben vezette a megrendelőket, de ezek nagyrészt elvesztek, így a Fortepanra felkerült fényképeknél csak azoknál szerepel helyszín és téma, ahol a kurátorok rájöttek, hogy mi látható a képen.
A Főfotó megbízásainak jellegéből fakad, hogy ezek a képek egészen más arcát mutatják a Kádár-kori Magyarországnak, mint Kereki utcán elkapott, véletlen pillanatokat megörökítő fotói. A megrendelők jellegéből fakad hogy nagyon sok fénykép a korabeli magyar fogyasztás csúcstermékeit és helyszíneit mutatja be, vagyis mindazt, ami akkoriban elegáns, felkapott, menő volt. És mindenekelőtt új: rengeteg kép készült közvetlenül presszók, éttermek, üzletek, áruházak, szállodák átadása után, amikor még minden friss, tiszta és rendezett volt, részben a fotózás kedvéért, részben pedig mert nem volt ideje a dolgoknak megkopni, elkoszosodni, lepusztulni. Az emberek is a reklámfotókhoz öltöztek, a tökéletes frizurák, az elegáns ruhák, a fényesre suvickolt cipők és a napszemüvegek mindenkit szinte filmsztárrá tesznek a budaörsi autópályapihenő presszójának teraszát mutató fotón (a fenti nyitóképen). Ez a retrókorszak esztétikája, amikor még nem volt benne semmi retró.
Meglepő szembesülni azzal, hogy a képek közül nagyon sok simán készülhetett volna a korabeli Nyugat-Európában is, a rajtuk látható enteriőröket és termékeket ugyanaz azt áramvonalas, optimista modernitás jellemzi, ami a vasfüggöny túlsó felén annyira vonzóvá teszi ezt a korszakot. Természetesen az 1960-as évek Magyarországa sokkal szegényebb és elmaradottabb volt a kapitalista országoknál, de a fotók a sikeres arcát mutatják: a szocialista fogyasztói társadalom nyugati mintákat másoló és adaptáló világát.
Hozzájárul ehhez a hatáshoz a sok színes fotó, ami ebből a korszakból ritkaságnak számít. Az újságok ugyanis nagyrészt fekete-fehérek voltak, ezért a sajtófotók egészen az 1990-es évekig fekete-fehérek maradtak, színes filmre pedig a magánembereknek ritkán volt pénze. Ezért megszoktuk, hogy a korszakot fekete-fehérben látjuk, a reklámanyagok, brosúrák, kiállítási katalógusok viszont színesben készültek, így a Főfotó archívumában is rengeteg a színes kép. A gyűjtemény nagyon gazdag, órákig lehet böngészni, most csak egy szegmenséből válogattunk egy kis ízelítőt: a vendéglátóhelyeket ábrázoló fotókból.
A XII. kerületi Kék Golyó utca és a Városmajor utca sarkán (a Kék Golyó utca 1. szám alatt) az OTP az akkori Budán kifejezetten modern és reprezentatív hatásúnak számító épületegyüttest épített 1960-ban: a Városmajor utca felőli négyemeletes szárnyhoz merőlegesen egy nyolcemeletes toronytömb csatlakozik, amihez újabb derékszögben a Kék Golyó utca felé egy földszintes vendéglőépület kapcsolódik. A szabadon maradó utcasarkon kis park keletkezett, amit a vendéglő architektúráját folytató lépcsőkkel és teraszokkal képeztek ki, és a közepét szoborral díszítették.
„Az eszpresszó nyers kővel burkoltan jól ül a pontház mellett, ugyanakkor azonban a magastetős szárny csatlakozása, a nyaktagként jelentkező lemezloggia átkötések együttes hatása kissé keresett” – értékelte az alkotást a Magyar Építőművészet szaklapban megjelent korabeli kritika. A tervek még 1957-ben készültek, nem sokkal azután, hogy a kötelezően előírt szocreál után ismét lehetett modern stílusban alkotni, a tervezők a BUVÁTI építészei, Preisich Gábor, Mester Árpád és Kiss Albert voltak. Preisich Gábor a 20. század közepének egyik jelentős magyar építésze, és mindenképpen a legkiválóbb urbanistája volt.
Az utca nevét is adó, egykor ezen a helyen állt Kék Golyó kocsmáról elnevezett kisvendéglő egyáltalán nem volt kicsi, 100 férőhelyes, főzőkonyhával, irodával, öltözővel ellátott gasztronómiai nagyüzem volt. A Főfotó a meglehetősen spártai belsejét is megörökítette:
Az eredeti tervezői koncepciót a maga teljességében már csak a fénykép őrzi, mivel az egykori vendéglői szárnyat azóta átalakították, nyers kő burkolatát simára cserélték, ablakait befalazták, előtetejét és neonfeliratát eltávolították: a szocmodern időszak alkotásai nagyon múlandóak, sokkal kisebb esélyük van a megmaradásra, mint a száz-kétszáz éves épületeknek, mivel a korszakot nem értékeli a közízlés és szinte semmilyen alkotás nem áll védelem alatt, az olyan kvalitásosak sem, mint Preisich Gábornak ez a munkája, ami színvonalát tekintve a korszak legjobb nyugat-európai épületeihez mérhető. A Kékgolyó vendéglő az 1990-es években még létezett (a Népszabadság étteremkritikusai szerint 1998-ban szép és ígéretes jövő előtt állt), de már bankfiók van a helyén.
Az enteriőrök nemcsak a szocmodern esetén múlandóak, a belsőépítészek alkotásaiból szinte semmi nem szokott egy-két évtizednél hosszabb ideig fennmaradni. A Főfotó-gyűjtemény legnagyobb értéke pont az, hogy rengeteg többé-kevésbé efemer dolgot örökített meg, amit máskülönben nem láthatnánk. Egy szépen elrendezett kirakat vagy egy vásári stand nyilvánvalóan a maga idejében is csak egy-két hétig létezett, de az üzletek és vendéglátóhelyek belső kialakítása is elég gyorsan áldozatul esik a változó ízlés miatti átalakításoknak. A November 7. (Oktogon) téri Savoy eszpresszót a Főfotó egész képsorozaton örökítette meg 1963-ban. A Savoy egyike volt Budapest legendás kávéházainak az 1930-as években, akkori nemzetközi modern stílusú belső terét ezen a képeslapon láthatjuk (valódi szenzációnak számított a korabeli Budapesten). A Savoy túlélte a háborút és az államosítást, de az 1950-es években átépítették. A kezelő Éttermi és Büfé Vállalat 1958-ban egy részét büfévé alakította, a maradékát pedig 1963-ban a fenti fotón látható Savoy eszpresszó foglalta el.
A Demeter András és Szladovits G. Vilmos által tervezett belső tér sokkal elegánsabb volt, mint a Kék Golyó étterem vállalati üdülőre emlékeztető hodálya: a Nagykörút és az Andrássy út hagyományos eleganciája meg a századfordulós kávéházi hagyomány láthatólag inspirálta a tervezőt és a megrendelőt is arra, hogy világvárosi színvonalra törekedjen. „A belső kialakításra és a beépített berendezési tárgyakra az egyszerűség, a nyugodt, de színezésében dinamikus síkok alkalmazása a jellemző. A színek kiválasztásánál a tervező gyakorló festőművész biztonságával és kultúrájával teremtette meg a tér kellemes hangulatát” – írta Tolnay Lajos a Magyar Építőművészetben.
Az új Savoy belső terét Lakner László A város című seccója díszítette, ami a kor hazai absztrakt művészetének egyik csúcsdarabja volt, de sorsa rosszul alakult: amikor az 1960-as években még divatos enteriőr elavult, a festményt sem kímélték, 1985-ben a helyiség bisztróvá alakításakor letakarták tapétával, majd 1991-ben a beköltöző Burger King gyorsétterem restauráltatta, de 2003-ban újra eltakarták egy gipszkarton fallal. Sokáig megmaradt egy New Yorkot ábrázoló óriási light box mögött, de aztán a helyiség újra gazdát cserélt, és ma a Bellozzo olasz tésztázó van a helyén. Hogy a csempés falak alatt megvan-e bármi a freskóból, azt nem lehet tudni.
A Keleti pályaudvari Utasellátó büfét ábrázoló fotó éppen olyan mesterkélt és nagyon beállított, mint a budaörsi autópályapihenőt mutató nyitókép. A modellek itt talán még nyilvánvalóbban nem hétköznapi utasok, a hölgyek többsége a fotós utasításainak megfelelően egyenesen a kamerába bámul, a párok közt nincs semmilyen természetes interakció: ez reklámfotó a javából.
Az Utasellátó Vállalatra ma már sokan csak a sörfoltos vasúti restik, az olvadozó celofános csokirolók és a túlárazott büfékocsik miatt emlékeznek, de az 1960-as években ez az állami óriáscég a magyar vendéglátás modernizációjának motorja volt. Az Utasellátó zászlóshajói közé tartoztak a pályaudvari éttermek, amik egyben az ország kirakatai is voltak, hiszen a turisták jelentős része még mindig vasúton érkezett. A Keleti pályaudvar régi éttermét 1968-ban felújították, és 25-30 férőhelyes presszóval bővítették. „Az első betérő reggeli utasvendéget fényesre csiszolt márványpadló, hosszú, szürke szőnyeg, az ablakon óriási drapéria, új, nagyméretű asztalok fogadták” – lelkesedett az Esti Hírlap tudósítója 1968. május 13-án.
Az étterem és a presszó csak dizájnban jelentett váltást a hagyományos pályaudvari vendéglátáshoz képest, de 1968-69 igazi nagy újítása legalább olyan forradalmat hozott a fogyasztásban, mint ami ugyanezekben az években a könnyűzenében zajlott: a szocialista Magyarországon megjelentek a kapitalista Nyugat csúcstermékei, az étel- és italautomaták. Az automatákat is az Utasellátó Vállalat kezdte el telepíteni, először a pályaudvarokon (metró még mindig nem volt a fővárosban), de jutott belőlük az utcákra és a terekre is. Az újítást a Főfotó a cég megbízásából több képen is megörökítette, az általunk kiválasztott fotón a Nyugati pályaudvar oldala mellett, de kint a Nagykörúton elhelyezett kávé-, cigaretta- és üdítőautomata látható. A Keleti utascsarnokában melegételt is lehetett venni a gépekből, még akár töltött káposztát is. Természetesen ilyen űrtechnológiát a keleti blokk nem tudott előállítani, ehhez már a dekadens Nyugattal kellett üzletelni, vagyis mindez része volt a rezsim óvatos nyitásának is. Budapestre az Utasellátóval kötött megállapodás alapján a dán Wittenborg cég szállította le az első automatákat.
A Főfotó nemcsak Budapesten, hanem vidéken is dolgozott. A fenti képen a Pokol pince nevű csárda látható Szabadbattyán határában, a 7-es főút mellett. Az ilyen csárdák létrejötte két fontos életmódbeli változással függött össze: az egyik a személyautó széleskörű elterjedése volt az 1960-as évek második felében, miután feloldották a korábbi hatósági korlátozásokat, és megkezdődött az autók nagy arányú importja a keleti blokk baráti országaiból, az NDK-ból, Csehszlovákiából, a Szovjetunióból és Lengyelországból. Igaz, a csárda mellett bal szélen pont egy Volkswagen Bogár parkol, a korszakban kapható kevés nyugati autó egyike. A másik a balatoni nyaralás széles tömegek számára elérhetővé válása elsősorban a vállalati üdüléseknek, másrészt az egyre terjedő magánszoba-kiadásnak köszönhetően.
A Balaton felé vezető M7-es autópálya 1970-ben még messze nem ért el a tóig, csak a bal pályája volt kiépítve Martonvásárig, ezért a nyaralni vágyók nagyrészt még a régi 7-es országutat voltak kénytelenek használni. A Pokol pince nekik kínált kényelmes pihenőhelyet az útra néző terasszal nem sokkal Székesfehérvár után. A dombon álló neonfelirattal együtt tiszta Route 66 magyar kiadásban. Az épület eredetileg egy régi uradalmi borospince volt az Emmaróza nevű szőlőshegy szélén, étteremmé a Sárszentmiklósi Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet alakította át 1969-ben.
„A Pokol-pince bárpultján vörös üvegek mögött szigonyos ördög vigyorog a látogatókra. Mindenhol vörös téglák, vörös színek borítják a 7-es út új vendéglátóipari létesítményét” – írta a megyei hírlap a megnyitó előtt. Az étlap magyaros volt: babgulyás, pörkölt, magyaros pincetál főtt sonkából, füstölt kolbászból, tojásból, mustárral, hagymával, retekkel körítve. Ahhoz képest, hogy útmenti csárda volt, meglepően mondén hangulatra törekedtek, a vendégeknek női zenekart és álarcos szórakozást is ígértek, bizonyára inkább esténként, hogy a helyi tsz-elnököknek és párttitkároknak legyen hol kirúgni a hámból.
Habár a nyaralók már rég nem errefelé utaznak a Balatonra, a Pokol pince még mindig megvan, és étteremként működik, bár a régi fotó alapján nem sokan ismernék fel, mert minden irányban toldalékokkal bővítették, és eltűnt a 120 fős terasz is, a helyén fedett rendezvényterem található.
A képek készítésének körülményeiből fakad, hogy rengeteg fénykép készítési helyét nem ismerjük, ami nyilvánvalóan sokat levesz az értékükből, hiszen pont a helytörténeti, vendéglátástörténeti információk hiányoznak. A fenti fotón az 1964-ben átadott Erzsébet hidat ábrázolja a lambéria dekorációja, és az enteriőr színvonala is arra utal, hogy valahol a belvárosban lehetett. Más esetekben még ennyi nyom sincs, amin el lehetne indulni. Mivel a belső terek rég átépültek, és a Főfotón kívül ezeket a témákat kevesen fotózták tudatosan, nagyon kicsi az esélye az azonosításuknak. Kivéve persze, ha valaki felismeri a helyszínt: az idősebbek közül sokan tudhatják, hogy fiatalkoruk presszói, üzletei, balatoni talponállói, éttermei közül látható-e valamelyik a Főfotó képein. Ha esetleg felismernék, mit ábrázol a kép, írják meg nekünk, és a Fortepan is várja a megfejtést bármelyik azonosítatlan felvételhez.
Nyitókép: benzinkút és eszpresszó az M1-M7-es autópálya közös szakasza mellett Budaörsnél 1969-ben; Fortepan 208448 / Főfotó
