Merkel utódja: a németek megint a nyugalmat választják?
Armin Laschet azért nyerte meg a kancellárjelöltségért folytatott versenyt, mert kiszámítható politikusnak tűnt, aki nem élezi a konfliktusokat, nem okoz fölöslegesen problémákat. Németországi vendégszerzőnk, Georg Paul Hefty portréja Merkel kiválasztott utódjáról, aki a legeurópaibb német városból érkezik, és bajor kihívóját a higgadtságával győzte le.
Furcsának hathat, de bizony Armin Laschet a megméretést Markus Söderrel szemben a CDU és CSU közös kancellárjelöltségéért azért – is – nyerte meg, mert megjelenése és karaktere megegyezik. Nyugodt, szinte kényelmes benyomást keltő zömök alakja és stílusa, kiegyensúlyozottnak tűnő lelki alkata bizalmat kelt. A magas, határozott Söder vele ellentétben nem nagyvonalúságot sugároz, hanem örökké harca kész, győzelemre vágyó személyiségnek tűnik. Tőle meglepetések sorozatát lehetett volna várni, Laschet pedig jól járt azzal, hogy nem keltett efféle aggodalmat. Főként tehát feltételezett kiszámíthatósága miatt szavazott a CDU elnöksége Laschetra, nem pedig azért, mert a főnökük – és maradt alul közvélemény-kutatási sikere ellenére a CSU-pártelnök. Laschet és Söder tusáját bizonyára nemcsak az európai fővárosokból figyelték, hanem Washingtonból, Moszkvából és Pekingből is. Hiszen vélhetően a jövő német kancellárja mutatkozott be – most nem valószínű, hogy akár a zöld jelöltből, Annalena Baerbockból, akár a szociáldemokrata Olaf Scholz jelenlegi pénzügyminiszterből kormányfő lesz.
Ha megnyeri az ősszel esedékes választást, Laschet mint kancellár csak annyi meglepetést fog okozni mint maga az élet, ebben az esetben a világpolitika.
Ő nem fog nyugvó ügyeket felkavarni, nem idéz majd elő mesterséges problémákat csak azért, hogy győzelmeket arathasson. De ki is ez az ember? A külső megfigyelők, akárcsak a német vetélytársak és a polgárok, a jelöltségért folytatott versengés során egy váratlanul kemény és hajthatatlan politikust ismertek meg.
Laschet 1961-ben született Aachenban, Németország egyik ősi „világvárosában“. A római alapítású település, Nagy Károly császár székhelye, évszázadokon keresztül magyar zarandokok nyugati célpontja volt, amit a világhírű székesegyházban a Nagy Lajos által építtetett magyar kápolna bizonyít. Mai magyarok akkor tűnnek fel Aachenban, amikor átveszik, átvehetik a Károly-díjat, egyfajta európai politikai Nobelt: 1990-ben Horn Gyula külügyminiszter, 2001-ben Konrád György közép-európai gondolkodó járhatott ott. Az utóbbi években mint a díj elnökségének tagja Laschet is részt vett a díjazottak kiválasztásában, vagyis a német külpolitika egyik alakítójává vált. A város elit polgársága ilyenkor napokon keresztül a díjazottal és országával foglalkozik, a 260 ezer lakosú határszéli település Németország külpolitikai gócpontjává válik – már hetven év óta rendszeresen. Ez iskolás kortól kezdve formálja a városiak felfogását, világképet: Aachen német, de főleg európai város. Laschet és felesége gyökerei Belgiumba érnek át, a határok hétköznapi feloldódása épp annyira a család, mint a Benelux-közeli vidék jellegzetessége, nem csak azóta, hogy a szomszédos Maastrichtben megkötötték az Európai Unió egyik sarkalatos szerződését. Ez a világ fényévekre van Söder nürnbergi neveltetésétől, ahol néha még azon is vitatkoznak, hogy mennyire tartozik Bajorország az Európai Unióhoz meg hogy milyen mély legyen a frankok kötődése az óbajorokhoz.
Hosszú utat tett meg Laschet, amíg 2017-ben Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke lett. Jogász alapvégzettsége után újságírást tanult, püspökségi lapot és kiadóhivatalt vezetett, majd egy-egy ciklusra a szövetségi parlament (Bundestag), azután az Európai Parlament tagja lett. 2005-től 2010-ig a tartománya és Németország első integrációs minisztereként azon dolgozott, hogy képzési programokkal előmozdítsa a bevándorlók beilleszkedését a német társadalomba. E programmal annyira kitűnt, hogy a CDU elnökségi tagjává, majd 2012-ben Merkel egyik helyettesévé választották. 2017 óta egy CDU/FDP-koalíció élén a majd’ 18 millió fős tartomány miniszterelnöke. Felfogása szerint a saját pártja lényege nem a konzervativizmus, hanem a kereszténydemokrácia. Ez élesebbé teszi a különbséget a Szabaddemokrata Párttal, de a zöldekkel is, amelyek tagságában és táborában sokan szintén konzervatív beállítottságúnak érzik magukat. Amikor Merkel egy gyenge pillanatában lemondott a CDU elnökségéről, hogy megtarthassa a kancellárságot, Laschet még nem jelentette be igényét az elnöki posztra. Annegret Kramp-Karrenbauer sikertelensége után azonban indulnia kellett; ha nem tette volna, az egész „Merkel-CDU“ válságba került volna, hiszen riválisai egészen másfajta néppártot, új, élesebb szellemiséget hirdettek, amely persze kevesebb német számára fogadható el.
Ha a Laschet–Söder-tusának volt a személyes becsvágyon feletti lényege, akkor az ennyi: egy visszatérő nagy tévedés elkerülése.
Most érvelt harmadszor egy CSU-főnök úgy, hogy a választók sarkos retorikát és politikai tartalmakat kívánnak. Franz Josef Strauß állította ezt 1979-ben, Edmund Stoiber 2002-ben, Söder pedig idén. Tévedtek: ez a politika szűkebb tábort képezne, melynek törzscsapatához kívülről kevesen csatlakoznának. Strauß és Stoiber is ezért buktak el. A Szabaddemokraták voltak a háború utáni Németországban az elsők, akik a liberalizmus jegyében a legnagyobb nyitottságot hirdették, amivel bár nem értek el óriási választói tömegeket, de évtizedeken át képesek voltak valamelyik nagy párt kisebb partnereként kormányon maradni. A kezdeti vonakodás után a többi párt ezt a példát utánozza, aminek a korszellem kedvez. A keresztény pártok letettek az erkölcsi szigorról és az általános jólétet hirdetik, kritikusai azt mondják a CDU-ra, hogy „balra tolódik“. A szociáldemokraták feladták az osztályharcot és a felemelkedést tűzték ki célul. A zöldek sem akarnak már életszerűtlenül szigorú előírásokat keresztülvinni, hanem a lehető legnagyobb feladatot vállalták: a klímavédelmet. Csak a szélsőséges pártok kapaszkodnak részletkérdésekbe, mert társadalmi céljaik nem vonzók, inkább elrettentők.
Ez a tendencia, nem pedig a magas – tartósan 20, sőt 22 százalék fölötti közvélemény-kutatási támogatottság – ad a zöldek új lépésének értelmet: saját kancellárjelöltjükkel azt jelzik, hogy hajlandók sokféle párttal szövetkezni a kancellári hivatal elérése érdekében. Hogy nem elégednek meg azzal, ha Laschet kis szövetségeseiként helyet kapnak az asztalánál. Kancellárjelöltjükkel a szociáldemokratáknak és a szabaddemokratáknak, illetve a Balpártnak azt a lehetőséget jelzik, hogy zöld vezetőség alatt koalíciót alakíthatnak, és nem kell nekik sem a CDU szolgálatába állniuk ahhoz, hogy befolyáshoz és tisztségekhez jussanak.
A német pártok a másfél éves pandémia okozta idegtépő helyzetre is figyelemmel vannak: a polgároknak nem lázas választási csatározást akarnak előadni, inkább nyugtatják a kedélyeket, és legfeljebb hangtompítóval harsonáznak. A korábban agresszív zöldek a legbájosabb arcukat mutatják Annalena Baerbock személyében. A negyvenéves kétgyermekes anya és nemzetközi jogász eddig csak pártvezetési tapasztalatot szerzett, kormánytisztséget soha nem viselt. Ellentéte annak, ami Németországban eddig „feltétlen feltétel“ volt ahhoz, hogy valakit alkalmasnak, érdemesnek, pláne méltónak tartsanak a kancellárságra. Laschet és a szociáldemokrata Scholz, aki mint korábbi hamburgi polgármester miniszterelnöki rangban volt, megfelelnek a hagyománynak – mellesleg abban is, hogy pártjaik higgadtabb személyiségei.
Merkel utódjának kiválasztása arról is fog tanúskodni, hogy a pandémia utáni világ többnyire a korábban bevált szokásokat tartja-e fönn, vagy valóban teljesen új arculatot kap a politika is. Hogy az európai és világszintű politikai harcokban majd melyik arculat mutatkozik hatásosnak, meggyőzőnek és versenyképesnek – az csak a német befolyás növekedése vagy csökkenése árán derül majd ki.
Nyitókép: dpa/Michael Kappeler
