Egy korszak vége: toronyházas város lett Budapest, pedig ma már a hagyományos látkép a kuriózum
A Mol Campus felhőkarcolója megtöri a rendszerváltás után elfogadott tabut a toronyházak építésével kapcsolatban, egyúttal megkérdőjelezi a legfontosabb történeti épületek és a természeti formák kiemelt jelentőségét is. Pedig ma már nem a felhőkarcoló a kuriózum, hanem a hagyományos európai város: a globalizáció világszerte homogén toronyépítészetet hozott létre, amiből hiányoznak a valódi megkülönböztető jegyek. Intő jel, hogy nagyon kevés olyan város volt a világban, ahol egy torony felhúzása után sikerült gátat vetni az újabbak építésének.
Évekig lehetett teoretikus vitát folytatni arról, hogy Budapest első valódi felhőkarcolója, a Mol Campusnak nevezett 120 méter magas torony a Kopaszi-gát közelében látszani fog-e a belvárosból, megváltoztatja-e Budapest legfőbb értékét, a dunai panorámát. Most már viszont mindenki eldöntheti ezt a kérdést tapasztalati úton: az épülő torony elérte azt a magasságot, amikor megjelent a látképben.
A Mol a székház saját oldalán külön kitért erre a problémára. A „Látszik a Belvárosból?” fül alatt a városért felelősséget érző nemzeti nagyvállalat imázsának megfelelően azt írják, nagyon szeretik Budapestet, ezért olyan épületet terveztek, amely „érdemben nem befolyásolja fővárosunk világörökségi panorámáját. Körbejártuk azokat a helyszíneket, ahol gyakran megállnak a budapestiek és a turisták gyönyörködni a város lenyűgöző látképében.” A közölt látványterveken a város fontos pontjairól egyáltalán nem látszik a 28 emeletes torony, vagy éppen csak egy halvány tüske az égben, beolvad a szelíden sodródó bárányfelhők közé.
Nyitóképünkön az épülő torony a pesti belvárosi Duna-partról látható a Szabadság híd és a Műegyetem épületei fölé magasodva, a világörökségi terület kellős közepéből. Kétségtelenül erről a pontról a legdurvább a változás, de a torony még a védett zóna északi, vagyis legtávolabbi határát jelentő Margit hídról is jól látszik, legalábbis a sziget és a budai hídfő közötti szakaszról, ahonnan méretében a Gellért-heggyel konkurál. Habár ez már valóban kívül esik a világörökségi zónán, a főváros déli részét teljes mértékben uralja, a Gellért-hegy tetejéről például ennyire:
Érdemes ennek fényében visszaolvasni azokat a dokumentumokat, amelyekben az UNESCO Világörökség Bizottsága az elmúlt években a torony ügyével foglalkozott:
- 2017-ben a szervezet krakkói közgyűlésén elfogadott határozat szerint az UNESCO aggodalmát fejezi ki, hogy a fővárosi közgyűlés 2016 decemberében az addigi szabályozást megváltoztatva megengedte maximum 120 méter magas épületek építését a XI. kerületben, ami a világörökségi városképet és a védett látványt hátrányosan változtathatja meg. A magyar államot felszólították, hogy a világörökség védelmét helyezze előtérbe ezzel szemben. (Erre akkor még lett volna lehetőség, mert a toronynak nem volt építési engedélye, a szabályozás megváltoztatása csak az építési szándékot vetítette előre.)
- 2018 februárjában az ICOMOS nemzetközi műemlékvédelmi tanácsadó testület helyszíni látogatást tett Budapesten, hogy tájékozódjon a problémákról. Azt javasolták, hogy a magyar állam ne adjon ki építési engedélyt toronyházra a XI. kerületben, és egyeztessen előzetesen a kérdésről a Világörökség Bizottsággal. Az ICOMOS megállapította, hogy a tervezett 120 méteres épületmagasság gondot jelent, mivel mértéke összevethető a legmagasabb természetes magaslatnak számító Gellért-heggyel, és hogy a bemutatott látványtervek alapján nem ítélhető meg, hogy ténylegesen milyen hatása lesz a panorámára.
- Két hónappal később az építési engedélyt kiadták, „elkerülhetetlen a fait accompli [kész tények elé állítás] látszata”, állapította meg a következő világörökségi misszió 2019 áprilisában, ami már az épülő toronnyal szembesült. Ugyanez a misszió a problémákat összegezve kimondta, hogy indokolt lenne a veszélyeztetett világörökségek listájára felvenni Budapestet.
- A következő UNESCO közgyűlés 2019 nyarán már csak annyit tehetett, hogy „kifejezte csalódottságát (notes with dismay), amiért a 120 méter magas Mol Campus építési engedélyt kapott”, és felszólította a magyar államot, hogy újabb engedélyeket toronyházakra a 11. kerületben ne adjon ki.
A fentiek alapján persze sejthető, hogy a magyar állam milyen magasról tesz az UNESCO dismay-ére meg az is, hogy amennyiben újabb tornyot akar felhúzni, ott fog-e más eljárást követni: dehogy fog. Egészen nyilvánvaló, hogy a kormányzat tárgyalni se volt hajlandó a Világörökséggel a Mol Campusról, a testület ellenkezésének legfeljebb annyi hatása volt, hogy meggyorsították az ügymenetet, mielőtt a lassan mozgó szervezet érdemben reagálni tudott volna. A kormány azzal kalkulálhatott, hogy az UNESCO több nagyváros esetében belebocsátkozott hasonló vitákba, legutóbb emlékezetes módon a Ringen felhőkarcolót építeni akaró Béccsel került konfliktusba, de sehol nem tudott igazán hatékonyt ellenállást kifejteni. Bécsben azonban az évekig húzódó vita mozgósította a helyi ellenállást, és a torony magasságát végül jelentősen csökkenteni kellett: a MOL esetében ezt nem kockáztatták. Az UNESCO úgyis lenyeli majd a békát, és ha mégsem, túl sokat az sem számít, Budapest a világörökségi cím nélkül is jól megvan.
Azt mindenesetre leszögezhetjük: semmi meglepő vagy váratlan nincs abban, hogy a Mol-torony sérti a dunai látkép harmóniáját, ezt előre lehetett tudni akkor is, amikor a terve először felvetődött.
Természetesen a Foster + Partners brit sztárépítész cég által tervezett toronynak vannak sokkal kellemesebb látványai is, mint az, ami a Belvárosból látszik belőle. A Kopaszi-gátról, a Lágymányosi-öböl víztükre és a park fölött, háttérben a BudaPart városrész új magasházaival például kifejezetten vonzónak ígérkezik az összkép. Egy olyan modern város látványa ez, amiről nem is asszociálunk Budapestre, mivel a világon bárhol lehetne a gazdagok és szerencsések lakóhelye:
Elismerve azt, hogy a fenti látvány vonzó, azt a kérdést érdemes feltenni, hogy ez a haszon összemérhető-e azzal a veszteséggel, amit a klasszikus dunai látkép megtörése okoz. Ez általánosabban a felhőkarcolók/magasházak építésének legnagyobb kortárs problémájára vezethető vissza: az egyediség kérdésére. Furcsa paradoxon, hogy egy toronyház lokálisan rendkívül egyedülálló egy olyan városban, aminek nincsenek toronyházai. Erősen érvényesül az újdonság varázsa, hiszen az épület léptékében is teljesen eltér attól, amit a városlakók megszokhattak, és érvényesül az a hatás is, hogy a magában álló épület pusztán méreténél fogva a városkép domináns elemévé válik, és az építtető cég – szinte mindig cég – sikerességének, erejének hatásos jelképe lesz. Az első toronyház egy toronyházak nélküli városban sikerre van ítélve, még ha vannak is elutasítók és aggodalmaskodók, de az építtető cég számára presztízsberuházásként garantáltan meghozza a várt eredményt.
A siker azonban újabb beruházókat ösztönöz arra, hogy kövessék az első építtető példáját: egy toronyház a legritkább esetben marad sokáig az egyetlen, szinte mindig újabbak követik. Az olyan városokban, ahol jelentős gazdasági erő koncentrálódik, mint London vagy hozzánk közelebb Bécs, egy-két évtized alatt teljesen átalakul a skyline, vagyis a várossziluett.
A felhőkarcolók és tornyok domináns elemmé válnak, háttérbe szorítva az addigi identitásképző elemeket. Fontos különbség, hogy az észak-amerikai és ma már a távol-keleti, öböl-menti, ausztrál, sőt afrikai nagyvárosok esetében maga a tornyok által alkotott skyline határozza meg a város jellegét: New York leghangsúlyosabb eleme Manhattan a tornyaival. Ezzel szemben a történelmi európai városok sziluettje általában sík, a hangsúlyos elemek pedig ebből a sík alapból, a tetők tengeréből emelkednek ki, és általában nem céges épületek, hanem egykori közösségi célú presztízsépületek, templomok és paloták. A londoni sziluett meghatározó eleme a felhőkarcolók építése előtt a Szent Pál-székesegyház, a Parlament és a Tower volt, a bécsié a Stephansdom, a kisebb templomok tornyai és kupolái és a Belvedere.
Budapestre ez ugyanígy igaz, azzal a lényeges (és világörökségi címre érdemesítő) elemmel, hogy a természeti táj formái is meghatározók, vagyis a Gellért-hegy, a Várhegy, a Rózsadomb (és a Normafa-Hármashatár-hegy csoport) kontrasztja a pesti lapállyal. A domináns épített elemek a Szent István-bazilika és az Országház (mindkettő 96 méter magas), valamint a Budai Vár. A Mol Campus magasabb a Bazilikánál és az Országháznál és a Gellért-hegy relatív magasságával (139 méter) is versenyre kel, ezáltal új domináns motívumként jelenik meg, egyben megkérdőjelezi a történeti épületek és a természeti formák kiemelt jelentőségét.
Ez az oka annak, hogy a toronyházak építése minden esetben felszámolta az európai város hagyományos sziluettjét, ahol elindult. London látképének meghatározó elemei ma a különféle fantázianeveket viselő irodatornyok: Shard (szilánk), Walkie-Talkie, Gherkin (uborka), Scalpel (szike) stb. Bécsben a Ringen belül ugyan nem épültek tornyok, de egyre több irányból masíroznak befelé a központ felé, klasztereket alkotva a Duna-csatorna túlpartján, Wien-Mitténél és mindenekelőtt az 1996-ban építeni kezdett Donau City negyedben. Ahol a tőkeerő kisebb, de a folyamat megindult, ott is egyre-másra születnek a tornyok, jó példa erre Pozsony, ahol jelenleg a tavaly átadott Nivy-torony a legmagasabb épület (125 méter), de ezen kívül a Panorama City I-II tornyai (108 m) és a Sky Park I, II, III és IV toronyházai (105 m) is hangsúlyosabbak ma már, mint a Szent Márton-dóm karcsú tornya, és versenyre kelnek a természetes magaslaton álló várral. Pozsonyban sincs megállás, egyre magasabb tornyok jönnek, az Eurovea 2 torony 168 méteres lesz.
A szlovák és az osztrák példa azt is mutatja, hogy nemzetközi szinten átlagos tornyokkal ma egyáltalán nem lehet figyelmet kelteni. Lehet, hogy a Mol Campus nagy dobásnak tűnik most, mint Budapest első és egyelőre egyetlen felhőkarcolója, de egész biztosak lehetünk benne, hogy ez a magyarokon kívül senkit nem érdekel. A markáns megjelenésű és méretű londoni tornyok közül a leghíresebb három-négyet sokan ismerik a világban, bár sokszor nem a legjobb okokból, a Rafael Viñoly által tervezett, 2014-ben átadott Walkie-Talkie (160 m) például mellbevágóan ronda formája miatt lett közismert.
De ugye, hogy soha nem hallott még a pozsonyi Nivy-toronyról? Pedig öt méterrel magasabb a Mol Campusnál.
Igaz, hogy a Mol felhőkarcolójának építészeti minősége magasabb ennél az egyszerű üvegdoboznál, de a bécsi Donau City DC Tower 1 nevet viselő tornya a maga 220 méterével, sztárépítész tervezőjével (Dominique Perrault) és karakteres formájával emlékezetesebb alkotás, mégis biztos, hogy a világ ötven legismertebb felhőkarcolója között sincs. Ennek főként az az oka, hogy ma már nem a felhőkarcoló a kuriózum, hanem a hagyományos európai város: a globalizáció világszerte homogén toronyépítészetet hozott létre, amiből hiányoznak a valódi megkülönböztető jegyek, verseny a méretek és a különleges formák között zajlik, de valójában ez is az egyformaság felé tart: a legtöbb modern világváros központja unalmas tornyok halmaza, amiből furcsa formájú tornyok emelkednek ki.
Egyre kevesebb az olyan város, amelynek ettől eltérő a sziluettje, és egy másfajta épület uralja: Firenze a dóm kupolájával, Párizs az Eiffel-toronnyal és a Notre-Dame-mal vagy akár Washington a Capitolium hófehér kupolájával. Ezeket a sziluetteket azonban csak mesterségesen lehet fenntartani, szigorú hatósági korlátozásokkal, mert mindenhol jelen vannak azok az erők, amik a versengő tornyok építésének logikáját meghonosítanák.
Budapest a rendszerváltás után a hagyományos európai városarculat megőrzését választotta, ami elsősorban Schneller István akkori főépítész érdeme volt. Látva, hogy a szocializmus által felhúzott néhány magasház, mint a SOTE Elméleti tömbje (88 m) és a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság paneltornya (73 m) milyen kedvezőtlen módon bontotta meg a harmóniát, a magassági korlátozást 55 méterben, illetve a Hungária körúton belül és Buda védett részein 30 méterben állapították meg. A Tarlós-korszak szomorú öröksége, hogy ezt a több mint húsz évig érvényben lévő szabályozást feloldották, és utat nyitottak a 120 méter magas Mol Campus felhúzásának, 2018-ban pedig egy új törvény az épületmagasság új maximumát 90 méterben állapította meg, ráadásul egy kiskaput hagytak a nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásokra – ami nem is annyira kicsi, valójában kormányzati támogatással bárki építhet bármekkora tornyot.
Balogh Samu, a főpolgármester kabinetfőnöke néhány napja jelentette be, hogy arról értesültek, a kormány elvenné a toronyházak építésének szabályozását a fővárostól, így a fővárosi önkormányzat a saját szabályozási eszközeivel sem tudná megakadályozni a Mol Campushoz hasonló épületek felhúzását, noha ennek magassága most is sokkoló a város több pontjáról nézve. Balogh a Válasz Online-nak azt mondta, nagyon nem szerencsés, hogy a torony még a Margit hídról is látszik, és a magasházak építésének indokoltságát nem látják Budapest esetében. „Magasházak építése elsősorban az olyan városokban indokolt, ahol elfogyott a beépíthető szabad terület, ezzel szemben Budapesten sok száz hektárnyi barnamezős terület vár megújulásra, ezért nem látjuk ezeknek az értelmét. A toronyszerű házak elszakadnak a városi léttől, a közterektől, szigetszerűek és elidegenítőek. Nagyon ritka, hogy az ilyen épületek körül valóban élettel teli és élhető városnegyedek alakuljanak ki” – mondja. Balogh szerint a városban pontszerűen elhelyezett, egymagukban álló magasépületek (mint amilyen a Mol Campus) különösen kedvezőtlenek, de a fővárosi önkormányzat azt a korábban felvetődött ötletet sem támogatja, hogy Csepel északi szigetcsúcsán alakuljon ki Manhattan-szerű toronyházas negyed. Erre a területre ugyanis a budapesti Nagyerdőt, a város legnagyobb kiterjedésű új zöldterületét képzelték el.
Ha a kormány valóban elveszi a szabályozás lehetőségét, az mindenekelőtt a kerületi önkormányzatok számára nyitja meg a magasházak engedélyezésének útját, hiszen az olyan egyedi presztízsberuházásokat, mint a Mol Campus a kormány úgyis saját hatáskörben engedné át, ha újabb igény merülne fel. De vajon hol szeretnének élni ezzel a lehetőséggel? A XIII. kerületben nagyon régóta tervezték egy toronyházas városközpont létrehozását az Árpád híd hídfője körül (ebből egyelőre alacsonyabb magasházak sora valósult meg), de nem valószínű, hogy a kormány egy szocialista vezetésű önkormányzatnak akar újabb jogosítványokat adni.
A kormánypárti kerületek közül reálisan Csepel jöhet szóba, nemcsak az említett szigetcsúcs-tervek miatt, hanem azért is, mert az elmúlt hetekben a sanghaji Fudan Egyetem Magyarországra hozása miatt (erről részletesebben itt írtunk) megkérdőjeleződött Diákváros – Déli Városkapu projekt valójában szoros kapcsolatban áll a Soroksári-Duna túloldalán található csepeli területekkel, sőt a korábbi tervekben ezek revitalizációja, a csepeli Nagyerdő és a sportterületek kialakítása része is volt az elképzelésnek, amiben a közelmúltig összhang és érvényes megállapodás volt a fővárosi önkormányzat és a kormány között.
Ez az összhang mostanra megbomlott: nem világos, hogy a Fudan-ügy új kormányzati felelőse, a Diákváros-projektet eddig menedzselő Fürjes Balázst váltó Palkovics László innovációs miniszter mennyit akar megőrizni a korábbi koncepcióból, az viszont biztos, hogy Karácsony Gergely főpolgármester a Diákváros és a tervezett Nagyerdő egyetlen négyzetméteréről sem hajlandó lemondani, és elutasítja a Fudan ideköltöztetését. És hogy függhet össze mindez a toronyházak szabályozásának kérdésével? Amennyiben a közös városfejlesztési projekt megbukik, a kormánynak megérheti, hogy helyette szabad kezet adjon Csepelnek toronyházak építésére egy olyan területen, ami mindenképpen nagy átalakulás előtt áll – és ki tudja, hogy maga a Fudan Egyetem nem építene-e egyet.
Egyelőre ez még csak találgatás, azt viszont biztosan kijelenthetjük, hogy a Mol Campus megtörte a rendszerváltás után elfogadott tabut a toronyházak építésével kapcsolatban. Nagyon kevés olyan város volt a világban, ahol egy torony felhúzása után sikerült gátat vetni az újabbak építésének. Valószínű, hogy Bécshez hasonlóan Budapest is tartózkodni fog attól, hogy a tényleges történelmi belvárosban, a Hungária körúton belül toronyházakat építsen, de ezen a gyűrűn kívül több helyen is megjelenhet ez az igény. És már azt is tudjuk: bárki bármit is mondjon, ezek az épületek nagyon is látszani fognak.
Több képre kíváncsi? Nézze meg a Mol Campusról készült Instagram-galériánkat, és kövesse a Válasz Online-t ott is!
Nyitókép: a MOL Campus tornya a budapesti látképben a belvárosi Duna-partról (Fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
