Itt a politikai korrektség második hulláma – Herman Vuijsje a bevándorlás hollandiai tapasztalatairól
Herman Vuijsje holland szociológus és közíró annak a „nagy generációnak” a tagja, amely a hatvanas években egyfajta generáció- és rendszerváltással a korábbinál jóval demokratikusabbá tette a holland társadalmat. Számos nemzedéktársától eltérően azonban Vuijsje nem adta fel korábbi kritikus szemléletét, így idővel a kialakuló politikai korrektség egyik legkeményebb bírálója lett hazájában. Már a hetvenes években figyelmeztetett arra, hogy a tabusítás nem gyengíti, épphogy erősíti az előítéleteket, és hogy az nem szabadság, ha a jogok mellé nem társítunk kötelességeket. Vuijsje, akinek Korrekt Hollandia című könyve magyarul is megjelent, az itt olvasható interjúban is tanúbizonyságát adja: igenis lehetséges a bevándorlásról úgy beszélni, hogy az ember egyaránt elkerüli a politikailag korrekt és a rasszista felhangokat. A beszélgetés része Bérczes Tibor ősszel megjelenő interjúkötetének, amely a bevándorlás és az integráció hollandiai tapasztalatairól szól. A szöveget – amelyet szerkesztve közlünk – a szerző bocsátotta a Válasz Online rendelkezésére.
– Miért van az, hogy legújabb könyvében nemcsak a közelmúltban szalonképtelennek nyilvánított „allochtoon”[1], de a már rég kiátkozott „néger” szót is használja?
– Ennek két oka is van. Az egyik, hogy nemrég hosszabb időt töltöttem Suriname-ban, ahol azt tapasztaltam, hogy a feketék büszkén használják önmagukra a „néger” szót, és azt mintegy az emancipációs folyamat részeként rehabilitálják. A másik ok pedig az, hogy eltúlzottnak tartom azt a fajta művi tisztogatást, ami a megnevezések területén zajlik. Nemrég például a Rijksmuseum az eredetileg „Néger lány a szegények temetője előtt” címen ismert festményt átkeresztelte, mostantól fogva az alkotás az „Afro-suriname-i lány a szegények temetője előtt” címen tekinthető meg. Egyesek azonban még ezzel sincsenek kibékülve és azt követelik, hogy a kép „Lány a szegények temetője előtt” címet kapja. Amikor ezt olvastam, én is tollat ragadtam, és javasoltam, hogy minden egyéb – gender, szociális és még ki tudja milyen – érzékenységeket kímélendő változtassák meg a címet és az legyen „Személy egy adott helyen”.
– Könyve határozottan állítja, hogy a politikai korrektség kora még korántsem ért véget.
– Én úgy látom, hogy épp mostanában kezdődött egy második hullám, amely napjainkban a Mikulás hollandiai hű szolgája, Fekete Péter alakja körül csúcsosodott ki. Ezt a szerintem ma már semmiféle diszkriminatív jelentést sem hordozó, kedves figurát egyesek – és ez új jelenség -, többnyire fekete értelmiségiek a rejtett rasszizmus megnyilvánulásának tekintik, és szeretnék száműzni. Engem ebben az egész történetben nem az lep meg, hogy Hollandiában, ahol – különösen más országokhoz képest – a rasszizmusnak soha nem voltak mélyebb gyökerei, vannak olyan fekete antirasszista aktivisták, akik túlérzékenyek, hanem az, hogy erre a fehérek oldalán, sőt leginkább ott még mindig van fogadókészség, és baloldali körökben, kimondottan ferde szemmel néznek arra, aki, mint például én, védeni próbálja Fekete Pétert.
– Ezt mivel magyarázza?
– Ezek az aktivisták Hollandiát a legérzékenyebb, a legsebezhetőbb pontján támadják. Nem feltétlen nevezik meg a második világháborút, de lényegében a hollandok holocausttal kapcsolatos bűntudatára játszanak rá. Hollandiában a második világháború óta a rasszizmus a legijesztőbb bélyeg, amelyet valakire ráragaszthatnak. Ez a magyarázata annak, hogy amikor egy fekete aktivista előáll azzal, hogy őt személyében sérti Fekete Péter, nagyon komoly érzelmi visszhangra számíthat. Persze a feketék között is vannak konformisták, akik nem meggyőződésből állnak be e vélemények mögé.
– Ez a többnyire fekete aktivisták vezette antirasszista kampány is az egyenjogúságért vívott harc része volna?
– Nem igazán, mert az emancipációért vívott harc alapvetően arról szól, hogy valaki teljes jogú polgárrá akar válni. Az emancipációhoz legfeljebb annyi köze van, hogy az egyenjogúságért vívott harc gyakran túlérzékenységgel párosul. Ezek az aktivisták nem racionális, hanem érzelmi érvekkel operálnak. A legfőbb érvük szinte mindig az, hogy „így érzem”, amivel egy vitában nemigen lehet mit kezdeni.
– Az előbb a politikai korrektség kapcsán a baloldaliakat emlegette, de egy írásában azt állította, hogy az eredetileg nemcsak a baloldalt jellemezte.
– A hetvenes és a nyolcvanas években az minden politikai áramlatra jellemző volt, és akkoriban, világnézeti beállítottságtól függetlenül, minden kormány így közelítette meg a bevándorlást. Ez a második hullám viszont már valóban csak a baloldalra jellemző.
– A szociáldemokrata pártban (PvdA) már a hetvenes években is megjelent egy irányzat – ez később D’70 néven önálló párttá is alakult –, amely azt követelte, hogy a kormány legyen óvatosabb, és ne adjon állampolgárságot, csak ideiglenes tartózkodási engedélyt a vendégmunkásoknak. Miért nem tudta ez a követelés áttörni a politikai korrektség falát?
– Egyrészt azért, mert amatőrök voltak a politikusai, másrészt azért, mert túl korán lépett színre. És nemcsak a bevándorlást, hanem a környezetvédelmet illetően is, vagy amikor azt hirdette, hogy a gondoskodó állam ne legyen olyan bőkezű azokkal, akik képesek volnának, mégsem járulnak hozzá a társadalom jólétéhez.
– Korrekt Hollandia című, magyarul is megjelent könyvében írja, hogy a hetvenes évektől felbomlott az egyensúly a jogok és a kötelezettségek között, és ez kihatott az allochtonok integrációjára is, mert tabusította az állami kényszerítő eszközök használatát. Ön ezt a második világháború hollandiai történéseivel hozza összefüggésbe. Miért?
– Míg a németek a háborúban elkövetett bűneikért szégyellik magukat, mi azért, mert tétlenül néztük, hogy elhurcolják és elpusztítsák a hollandiai zsidók több mint hetven százalékát, amely Nyugat-Európában a legmagasabb arány.
Noha ez nem egy tudatosan elkövetett bűntett, hanem egyfajta konformizmus volt, az általa kiváltott szégyen és bűntudat mindmáig erősen él és hat a holland társadalomban. Ezzel magyarázható, hogy a hetvenes években kialakult az a meggyőződés, hogy a „bűnismétlődés úgy előzhető meg” a leghatékonyabban, ha a rasszizmust és a nacionalizmust csírájában elfojtjuk, illetve az állami kényszert radikálisan korlátozzuk, nehogy az utóbbi a kisebbségekkel szemben ismét olyan eszközökhöz nyúljon, mint tette azt a háború idején. Egyebek közt erre vezethető vissza az a sokáig uralkodó, egyoldalú megközelítés is, hogy az allochtonok mindig csak potenciális áldozatok, az autochtonok pedig mindig csak potenciális tettesek lehetnek. És jórészt az is a konformizmus számlájára írandó, hogy ez az egyensúlytalanság illetve tabu ilyen sokáig hatott.
– Mit ért konformizmuson?
– A hollandokban erős hajlam volt és van arra, hogy egyéni meggyőződésüket félretéve alkalmazkodjanak az épp uralkodó véleményekhez. Ez a magatartás leginkább a 19. században kialakult világnézeti – a protestáns, a katolikus, a szocialista és a liberális – oszlopok terméke, azok ugyanis úgy működtek, hogy az oszlopokon belül alkalmazkodni kellett a vezetők által hangoztatott és a többség által követett nézetekhez és magatartásformákhoz. Ezek az oszlopok alig adtak teret egyéni véleményeknek és viszonyulásoknak. A háború alatt ezekben az oszlopokban működési zavar keletkezett, amit sokan úgy oldottak meg, hogy passzívan hozzáidomultak a hatalomhoz, azaz azzal szemben nem tanúsítottak semmiféle ellenállást. Valami hasonló történt a hetvenes évektől kezdődően is, amikor az oszlopok végleg leomlottak, és az orientáció nélkül maradt emberek az új hangadókhoz, a politikai korrektség képviselőihez igazodtak.
– Ön hogyan tudta megőrizni a politikai korrektséggel szembeni immunitását?
– A tendenciákat mindenki láthatta, csak nem mindenkinek volt energiája és bátorsága ahhoz, hogy ezt hajlandó legyen szóvá tenni. Ehhez bizonyos lélektani adottságokra is szükség volt. Bevallom: eredendően élvezem, ha szembemegyek az árral. Azért ez nem feltétlen volt egy kellemes állapot, mert amikor elkezdtem bírálni a politikai korrektséget, számos baloldali barátom hátat fordított nekem. Ez rosszul esett, de túléltem, mert tisztában voltam vele, hogy mindig az van a legnehezebb helyzetben, aki köztes pozíciót foglal el. Én társadalom-gazdasági kérdésekben baloldali vagyok, mert a kiegyenlítés pártján állok, de azon a skálán, amelynek két végpontját a politikai korrektség és a nácizmus alkotja, inkább a középtől jobbra helyezném el magam.
– Az, hogy Hollandiában az integrációt illetően nem az asszimilációs, hanem a pluralista megközelítés vált uralkodóvá, az akkori körülmények folyománya vagy a holland történelmi hagyományokból ered?
– A holland történelemben mind a két megközelítésre találni példát. Míg a Holland-Indiából, azaz a gyarmatosítás alól felszabadult Indonéziából az anyaországba érkezett félvér „indókat” tudatosan szétterítették az országban, hogy gyorsabban integrálódjanak, a 16. századtól érkező zsidók az 1795-ben történt egyenjogúsításukig saját jogrenden alapuló, viszonylag autonóm világban élhettek. Suriname-ban például, amikor az még holland gyarmat volt, a zsidó ültetvényesek szombaton nem, vasárnap viszont dolgoztatták a rabszolgáikat, amit nyilván csak az állam engedélyével tehettek meg. A pluralista megközelítésnek tehát valóban volt hagyománya, de annak, hogy a hetvenes években a török és marokkói vendégmunkásokat nem kényszerítették asszimilációra, hanem hagyták, sőt támogatták, hogy megőrizhessék a saját identitásukat, igazából nem ez volt az oka. Ezt a hozzáállást az motiválta, hogy meg akarták könnyíteni számukra a hazatérést és a visszailleszkedést, hisz’ mindenki, maguk a vendégmunkások is azt hitték, hogy egyszer majd hazamennek.
– Miért van az, hogy Hollandiában nagyon élesen szétválasztják az asszimilációt és az integrációt, és az előbbihez a többség kifejezetten negatív asszociációkat társít?
– Az „asszimiláció” a második világháború óta számít negatív fogalomnak, mert automatikusan hozzátársítják a náci fogantatású „saját néplelket”. Az asszimilációs megközelítés abból indul ki, hogy a saját kultúra magasabb rendű, és ezért azt rá lehet, és rá is kell kényszeríteni más csoportokra, innen pedig már csak egy lépés a „vér és rög” ideológiája. Míg az integráció organikus, az asszimiláció külső nyomásra, erőszakkal kikényszerített folyamat. A tévedések elkerülése végett hadd tegyem hozzá, hogy a nyugati demokrácia olyan alapelveivel kapcsolatban, mint a vallás- és véleményszabadság, a nők egyenjogúsága, az állam és egyház szétválasztása, nem lehet vita, ezek elfogadtatása még nem esik a kényszer kategóriájába!
– Amikor a 19. században kialakult a holland egységállam, semmilyen módon sem nyomták a zsidókat afelé, hogy asszimilálódjanak?
– De igen, viszont ez a törekvés a „zsidó nemzeten” belülről támadt. A haladó rabbik kifejezetten harcoltak azért, hogy a zsidók, akiknek többsége akkor még a jiddist beszélte, váltson nyelvet, és használja a hollandot. Kívülről azonban nem volt ilyen nyomás, mert az emancipációra már 1795-ben sor került. Más országokhoz képest fontos különbség volt, hogy nem létezett komoly zsidó nagypolgárság és középosztály – a zsidók többsége proletár és kisegzisztencia volt. Ez okozott némi társadalmi feszültséget, de a kulturális különbség senkit sem zavart. A hollandok pragmatikusak, nem érdekli őket, hogy a magánéletében ki milyen vallást és kulturális szokásokat követ. A kulturális különbségek nem jelentettek problémát az ötvenes és a hatvanas években itt dolgozó olasz és spanyol vendégmunkások esetében sem, legfeljebb csak annyiban, hogy a holland fiúk zokon vették, ha a holland nőknek az olaszok jobban tetszettek. Az efféle vonzalmak viszont kifejezetten „hasznosak”, mert
az ágy és a vegyes házasság az integráció egyik leghatékonyabb módja. A mostani gondok abból erednek, hogy a török és a marokkói kultúra nagyon távol esik a hollandtól, és ez szinte elkerülhetetlenül összeütközéseket okoz.
A nemrég, 2019. március 18-án elkövetett utrechti merénylet török tettesének anyja 1995 óta Hollandiában él, mégsem beszél hollandul. Ez önmagában még nem volna olyan súlyos probléma, az viszont már igen, amit a fia tett.[2]
– Az elmúlt évtizedekben zajló bevándorlással kapcsolatban Hollandiában szívesen hivatkoznak a befogadás korábbi pozitív példáira, a hugenottákra, a kínaiakra, a zsidókra. Hol tartott például a zsidók integrációja, amikor jött a második világháború?
– A zsidók esetében különbséget kell tenni az elit és az alsóbb osztályok között. Míg egy kis létszámú zsidó elit már a 19. század végétől kezdve egyre inkább beilleszkedett, a zsidó proletáriátus és a komoly tömeget képező zsidó kisegzisztenciák még nem igazán. Aztán a szocializmus sokakat – mindenekelőtt a szakmunkásokat – elindított ezen az úton, de a zsidó kisegzisztenciák még kimaradtak ebből a folyamatból. Amikor jött a német megszállás, és a zsidók el akartak vagy el kellett volna rejtőzzenek, nehezen találtak erre alkalmas címeket, mert alig ismertek nem-zsidókat. Tehát a huszadik század közepén a zsidók valahol ott tartottak, ahol a törökök és a marokkóiak tartanak napjainkban. Amikor azt kérdezzük, mennyire érezte egy zsidó hollandnak magát, nagyjából ott vagyunk, hogy mennyire érzi egy török vagy egy marokkói hollandnak magát. Bizonyos esetekben igennel, más – nem is kevés – esetben nemmel kell felelnünk erre a kérdésre. Akkoriban a zsidók többsége még mindig egy tömbben élt, és jelentős részük még mindig jellegzetes zsidó foglalkozásokat űzött. Furcsamód Németországban ez a folyamat előrébb tartott. A háború fényében ez furcsán hangzik, de ott sokkal nagyobb volt a vállalkozók alkotta zsidó középosztály. Apám például olyan zsidó volt, aki egyáltalán nem akart zsidó lenni. Persze a zsidó származás kulturálisan színezte az identitását, de ő egyszerűen csak hollandnak tartotta magát. A háború viszont zsidót csinált belőle. Ez Németországban még inkább így volt, mert aki jobban integrálódott, az a kitaszítást még súlyosabb traumaként élte meg.
– Akkor türelmetlen az, aki a törökökön és a marokkóiakon számon kéri, hogy még mindig nem illeszkedtek be, hiszen a zsidóknak közel háromszáz év után sem sikerült?
– Szerintem igen, miközben most lényegesen gyorsabb ez a folyamat, hisz’ rengeteg török és marokkói lett már holland.
– Elképzelhető-e egy olyan változat, hogy a törökök és marokkóiak egy része holland lesz, egy másik része pedig török és marokkói marad?
– Nem zárom ki, de nem tartom valószínűnek, és egyáltalán nem örülnék annak, ha ezek az emberek megmaradnának a maguk elkülönült, eredeti iszlám kultúrájában. Elkeserítene, ha a nők 30 év múlva sem beszélnének hollandul, nem lennének egyenlő jogaik, a melegeket pedig nem tűrnék meg maguk között. Bár ha az ortodox zsidókra vagy protestánsokra gondolok, éppenséggel megtörténhet, hogy a homoszexualitást nem fogadják el. Ez nem egy fekete-fehér, egyenes vonalú folyamat. A saját családomban is vannak olyanok, akik továbbra is, és elsősorban zsidóknak tartják magukat, és jórészt zsidókkal érintkeznek. Ez egy elképzelhető és elfogadható választás, bár én személy szerint nem gondolom, hogy jó, ha a gyerekeit is így neveli az ember. Tehát
el tudom képzelni, de nem szeretném, hogy Hollandiában maradjon egy gettószerű képződmény, amelyben a fundamentalista iszlám dominál.
Ilyen szempontból az itt élő kínai közösség egy egészen sajátos változat. Körülbelül két nemzedék alatt kitermelte a maga elitjét, de ez az elit megmaradt a saját kultúrájában. Ez is egyfajta multikulturalizmus, de nem okoz semmiféle problémát.
– Az olyan műszaki vívmányok, mint az internet, az olcsó tömegközlekedés, az okostelefon, a műholdas antenna nem teremtettek teljesen új helyzetet? A bevándorló most már nem kényszerül rá, hogy végleg elszakadjon a származási országától és annak kultúrájától?
– Bár ezek lassítják, a globalizáció gyorsítja a folyamatot, így az nem is fog kétszáz évig tartani. Hadd mondjak néhány erre utaló példát! Kialakulóban van a török és a marokkói középosztály, a muszlim lányok gyakran az autochtonoknál is jobban teljesítenek, a muszlim családokban pedig radikálisan csökken a gyerekszám.
– Kutatások szerint az elmúlt húsz évben nem lettek intenzívebbek a meglehetősen gyér allochtoon-autochtoon baráti kapcsolatok.
– Az ember a saját körein belül barátkozik. Nekem sincs túl sok barátom a vízvezetékszerelők között. Az viszont tény, hogy miközben a suriname-iak esetében sok, a törökök és a marokkóiak között kevés a vegyes házasság. A különbség az iszlámból adódik, de meg vagyok győződve róla, hogy hosszabb távon az iszlám nem lesz meghatározó tényező. Már ma is azt látjuk, hogy a fiatalabbak között ugyan létezik az ortodoxia, de a többség egyre ritkábban látogatja a mecsetet. Amit mi ortodoxiának látunk, az sok esetben nem más, mint az identitás megőrzésére tett kísérlet.
A muszlimokkal is az történik majd, mint a zsidókkal: életben akarják tartani a kultúrájukat, de közben természetes módon részt vesznek a holland társadalomban.
Így volt ez a suriname-iak esetében is. Suriname nagyon vallásos ország, de ha jobban megnézi az ember, azt látja, hogy az emberek egyre ritkábban járnak templomba, és egyre jobban individualizálódik a hit, azaz egyre többen hisznek a maguk módján. Ugyanakkor ragaszkodnak a hithez, mert az is a csoporthoz tartozás egyik tartozéka.
– És az sem bonyolítja meg a dolgot, hogy az itteni muszlimok számára létezik egy világiszlám, azaz egy Hollandián kívüli orientációs pont?
– Ez így van a zsidók esetében is, bár igaz, hogy Hollandiában nagyon kevés ortodox zsidó van. Inkább csak a liberális zsidó identitás létezik, és erősödik. Számos olyan ismerősöm van, aki nem vallásos, de tagja a liberális zsidó közösségnek. Péntek este elmennek a zsinagógába, de nem azért mert imádkozni akarnak, hanem hogy találkozzanak a többiekkel, és életben tartsák a közösséget. Szerintem tévedés azt hinni, hogy az iszlám, ellentétben minden más vallással, sohasem változik. Nyilván vannak zárványok, ahol ez a változás nem következik be, de Pantha rhei: az egyetlen állandó a változás maga. Meg vagyok győződve arról, hogy a világ egyre kevésbé lesz vallásos. Miért pont az iszlám lenne kivétel? Legfeljebb esetében ez kicsit tovább tart. A merénylet kapcsán napjainkban gyakran látható új-zélandi iszlám közösség sem úgy néz ki, mint egy ortodox világ.
– Nem lehet, hogy ez az ottani bevándorlás politika következménye? Nem kellene-e Hollandiának hasonlóan szelektív bevándorlás politikát folytatnia?
– Jó lett volna, ha így történik, de mi épp az ellenkezőjét tettük. Míg mások képzettség alapján szelektáltak, mi a legelmaradottabb vidékekről hoztunk vendégmunkásokat, és napjainkban a kelet-európaiak esetében sincs szelekció. Megint sok a képzetlen munkavállaló, és lehet, hogy elkövetjük ugyanazt a hibát, mert azok a munkák, amelyek ma még szükségesek, holnapra nagy eséllyel eltűnnek, és munka nélkül marad ez a már letelepedett kelet-európai tömeg. A dolgot persze bonyolítja, hogy az Európai Unión belül sokkal nehezebb szelektálni.
– Milyen messze van ma Hollandia attól, hogy konszenzus alakulhasson ki a bevándorlás és az integráció kérdésében?
– Szerintem konszenzus nem, csak kompromisszumok lehetségesek. Ma körülbelül a lakosság ötöde nagyon ellenzi a bevándorlást, ötöde mindenkit befogadna, a többiek pedig a legkülönfélébb árnyalatokban e két csoport között helyezkednek el. Nem hiszem, hogy ez a megoszlás a közeljövőben lényegesen változni fog. Azt el tudom képzelni, hogy a bevándorolni kívánókra kvótákat állapítanak meg, de hogyan állapítasz meg kvótákat a menekültekre?
– 2010-ben ön egy részeghez hasonlította Hollandiát, aki fogódzókat keresve próbál haza botorkálni, de ahogy oda-vissza cikázik az utca egyik oldaláról a másikra, mindennek nekimegy és magában, másban is kárt tesz. Érvényes-e még ez a leírás?
– Igen. Ez egyfajta dialektikus megközelítés. Felállítunk egy tézist, amely a konformizmus következtében idővel diszfunkcionálissá válik, majd amikor már a helyzet elviselhetetlenné válik, jön az antitézis. Sokkszerűen, mert sokan sokáig féltek az uralkodó nézetekkel szemben hangot adni a saját véleményüknek. A Fekete Péter-vitában is azt látom, hogy az emberek meggondolják, ki merjék-e mondani, amit valójában gondolnak. Hogy ugyanis Fekete Péternek ma már semmi köze a diszkriminációhoz.[3]
– Felerősíti-e a bevándorlás a nemzeti identitás iránti igényt Hollandiában?
– Az egész nyugati világban van ilyen igény, de azt, hogy ez ma nagyobb-e Hollandiában, mint korábban volt, nem tudom. Amikor kiállok a Fekete Péter mellett, engem nem az vezérel, hogy megvédjek egy „ősi” holland identitáselemet, hanem egyszerűen sajnálnám, ha eltűnne ez a kedves figura. Azzal romlana a környezetem minősége.
– De mintha változna a sokáig egyoldalúan csak és kizárólag károsnak kikiáltott nemzetihez való viszony.
– A második világháború előtt Hollandiában legalább olyan erős volt a nemzeti öntudat, mint a környező országokban. Nagy kultusza volt a nemzeti hősöknek, a királyi háznak és az egyéb kellékeknek. Aztán a háború után ez egy időre háttérbe szorult. Ahogy a rasszizmustól való félelem túlzott méreteket öltött, úgy a nemzeti érzület negatív hatását is túldimenzionálták. Még 1965-ben írtam egy cikket az iskolaújságban arról, miért csak a régmúlt történelméről tanulunk, miért csak a 17. századi hősökről, és miért nem hallunk semmit sem az aktuális politikai történésekről. Harminc évvel később Bolkestein azt írta – de én is írhattam volna –, hogy a dolog a visszájára fordult, és megint átestünk a ló túlsó oldalára. Nem volna baj, ha egyszer meg tudnánk állapodni valahol középen.
[1] A hetvenes évektől a közelmúltig ezt a görög eredetű, és „máshol született” jelentésű szót használták a megbélyegzőnek titulált „bevándorló” helyett, de mára már – állítólag – ez is elkoszolódott.
[2] 2019 március 18-án a török származású, többszörösen büntetett előéletű Gökmen Tanis egy utrechti villamoson lövöldözni kezdett és négy embert halálosan, további négyet pedig súlyosan megsebesített. Máig nem derült ki, mi motiválta tettét, de az ügy első tárgyalásán a vádlott kijelentette, hogy „nincs kibékülve” a holland társadalommal.
[3] A holland Mikulásnak (Sinterklaas) évszázadok óta van egy fekete bőrű, tréfás kedvű segítőtársa, Fekete Péter. Az elmúlt években néhány vehemens PC-aktivista azzal állt elő, hogy e mókás figura szerepeltetése nem más, mint a színesbőrűek diszkriminálása. Fellépésük nem volt hatástalan, mert azóta éles és megosztó viták folynak Fekete Péter mögöttes lényegéről. A legenda szerint Spanyolországból érkező Mikulás partraszállását, amelyre minden évben egy másik településen kerül sor, rendre megzavarja valamilyen tiltakozó akció.
Nyitókép: nikábot viselő asszony Rotterdamban 2019. augusztus július 31-én. Hollandiában 2019. augusztus 1-től életbe lépett az arcot elfedő muzulmán kendő, a burka viselésének tilalma nyilvános helyeken. (Fotó: MTI/EPA-ANP/Robin Utrecht)
