Hagyjuk a Nyugatot, irány Kelet? A globalizáció ellen harcol, de a vesztesek ideológiáját építi a NER
Orbán Viktor miniszterelnök ideológiai krédójának része a globalizációellenesség, amit egy közelmúltbeli nyilatkozata szerint a NER-befolyás alá vett egyetemeken keresztül a jövő magyar értelmiségének alaptézisévé is emelne. Ha így lesz, Magyarország a vesztesek csoportjának részévé válik – írja Kovács Tibor. Félreértés ne essék: vendégszerzőnk legújabb esszéjében korántsem a globálkapitalizmus kulturális, zöld vagy fenntarthatósági szempontú kritikusait állítja pellengérre; ez a szempont ennek az írásnak nem tárgya. Kovács azt mutatja meg, hogy a nyugati gazdasági globalizációba való aktív bekapcsolódás nélkül még egyetlen ország sem lett sikeres az elmúlt 80 évben. És hogy a globalizáció elutasításának érvei politikaiak, ideológiaiak, a hatalomgyakorlás módszeréből fakadnak: a Fidesz egyre inkább e folyamat veszteseire akarja építeni bázisát, akik fölött sokkal egyszerűbben uralkodhat a kárukra meggazdagodott új elit.
Miki Kuusi neve nagyon keveseknek mond valamit, pedig a 31 éves fiatalember vállalkozását szinte minden budapesti ismeri. Miki Kuusi Helsinkiben született, 24 évesen alapította cégét, és ma 23 ország több mint 120 városában van jelen. Kockázati tőkések eddig 856 millió eurót fektettek a vállalkozásába. Ugyan a cég pontos értékét nem közlik, azt néhány milliárd euróra teszi a piac. A vállalkozás a Wolt, egy látszólag egyszerű ötlet: ételkiszállítás. A Wolt mégis technológiai cég, mert a számítástechnika segítségével képes Helsinkiből megszervezni, hogy a japán Szaporróban valaki vacsorát kapjon. A Wolt valóban mer nagyot álmodni: a most kapott 530 millió eurós tőkeinjekcióval az Amazon versenytársa szeretne lenni. És mint tudjuk, az Amazon a világ legértékesebb cégeinek egyike. A Wolt számlájára naponta nagyjából egymillió dollár folyik be más országokból. Ehhez a finn miniszterelnöknek nem kellett tennie semmit, törvényeket sem kellett módosítania, versenytársakat sem kellett ellehetetlenítenie, EU-s szabályokat sem kellett megszegni, más országokban sem volt szükség lobbizásra. És Miki Kuusi még csak nem is a legsikeresebb vállalkozó Finnországban.
Ilkka Paananenről szinte biztosan nem hallott senki. Ő nagyjából 10 milliárd dollár értékű céget hozott létre, amely telefonos játékokat készít. A cég a Supercell. A kínai Tencent 7,4 milliárd dollárért vásárolt benne részesedést 2016-ban. Ez az összeg nagyjából háromszorosa az elmúlt ezer évben hazákban befektetett kínai tőkének. De meg lehetne belőle építeni a Budapest–Belgrád vasutat és a Fudan egyetemet együtt. A különbség annyi, hogy itt a kínaiak fizettek. Arról ne is beszéljünk, hogy az összes fideszes oligarcha összes cége együtt sem ér annyit, amennyit a Supercell ért 2016-ban. Az összeg a top 100 leggazdagabb magyar együttes vagyonával volt egyenértékű.
Miki Kuusit és Ilkka Paananent bátran nevezhetjük a globalizáció nyertesének. Vállalkozásaik sikere e nélkül nem lenne lehetséges. Velük együtt az 5,5 milliós lakosú Finnország is az, hiszen egy országot a globalizáció nyertesévé állampolgárainak, vállalkozásainak sikere tesz.
Ezzel a szemlélettel élesen áll szemben a Fidesz és körének világlátása, akik a globalizáció nyerteseit a haza elárulójának, nem pedig hőseinek tekintik és nem utolsó sorban azt gondolják: egy országot a kormány tehet sikeressé és gazdaggá.
A magyar modell
Erről ritka őszinteséggel beszélt Kiszelly Zoltán, a Fidesz egyik házi szakértője a Pfizer-vakcinákért sorban álló, százezresnél is nagyobb tömeggel kapcsolatban. Őket az ellenzéki propaganda megtévesztettjeinek nevezte és ahogy mondta, „olyan 20-30 évesek vannak zömében közöttük, akiket én a globalizáció nyerteseinek tartok, azok a fővárosi és nagyvárosi fiatalok, akik jellemzően külföldre utaznak, külföldön dolgoznak vagy külföldön tanulnak”. Ők azzal, hogy Pfizer-vakcinát szeretnének, tulajdonképpen elárulják az eszmét, amely szerint az igaz magyar – ahogy miniszterelnökünktől láttuk – kínai vakcinát adat be magának. Döbbenetes megközelítés, hogy aki a globalizáció nyertese, az definíció szerint a rendszer ellenségének tekinthető. Ezt még ellentmondásosabbá teszi, hogy ezek a fiatalok a városi középosztály családjainak gyermekei, akikre hivatalosan a Fidesz kormányzása alapul.
A Fidesz politikai modellje ma már nem a globalizáció nyerteseire épül. A gazdaságban annak szentháromsága: a német ipar összeszerelőüzeme, az oktatás szakmunkásképzés felé fordítása és a nemzeti oligarchák.
A sikeres modell azonban a kis erőforrású országokban nem betanított munkásokat képez, hanem magas szintű oktatással, minél több egyetemet végzett emberrel nyitott, kockázatvállaló gazdaságot épít, amelyben nem az számít, hogy ki betonozza az utat, hanem az, ki képes a világpiacon versenyképes termékeket, szolgáltatásokat előállítani. A gazdagság nem az államtól, a közvagyonból és kvázi monopóliumokból jön, hanem a világpiacról.
A globalizáció elutasításának érvei politikaiak, ideológiaiak, a hatalomgyakorlás módszeréből fakadnak. A globalizáció nyertesei nem hozhatók függő pozícióba az államtól, esetükben nem a vállalkozónak, polgárnak kell az állam kegyeit keresni, hanem fordítva.
Mit kezdene a Fideszhez hasonló hatalom az olyan vagyonosokkal, amelyek semmilyen módon nem függnek a kormányzattól? Mit kezdene egy Spotify szintű céggel, amely az OTP értékének ötszörösét éri és alig van köze a nemzeti szabályozáshoz, a politikai döntésekhez? Mit kezdene a kormány egy ilyen cég tulajdonosaival, akik ketten a magyar GDP 13-14 százalékának megfelelő magánvagyonnal rendelkeznek?
Az orbáni globalizáció-ellenességet a politikai függés rendszere mozgatja. A jó magyar, a jó vállalkozó függ a politikai vezetőtől, a globalizációnak ugyan vesztese, de a kormányzati politika nyertese. Azért kell az egyetemeket, a tehetséggondozást a Fidesz kezébe adni, mert a mai rendszerben nem hozható létre függés. Ezért akar a Matthias Corvinus Alapítvány 10 ezer fiatalnak pártfüggő „gyorsítópályát ácsolni”, ahogy Orbán Balázs mondta. Olyan tehetségekre nincs szükség, akik bárhol a világon érvényesülnének. Olyanok kellenek, akik a Fidesz bábáskodására vágynak, akik a Fidesznek köszönhetik sikerüket.
A globalizáció nyugati és kínai modellje
A globalizáció elleni érvrendszer középpontjában a nemzeti függetlenség található: a világ összes diktatúrájának és autokráciájának legfőbb érve. Magja „a belügyekbe való be nem avatkozás politikája”, aminek ma Kína a globális patrónusa. Orbán valójában a globalizáció nyugati modelljét utasítja el, és helyette annak kínai modelljét választaná. 2017-es pekingi látogatása során beszélt is a régi nyugati és az új kínai globalizációról. Kifejtette: a világ tekintélyes részének azért lett elege a régi (nyugati) globalizációs formából, mert az két részre, tanárokra és diákokra osztotta a világot. Egyre bántóbb volt, hogy néhány fejlett ország állandóan kioktatta a szegényebbeket emberi jogokból, demokráciából, fejlődésből. Az új modell “Egy övezet, egy út”-politikája viszont szemben áll a régi globalizációval, mert az kifejezetten egymás elfogadására épül, „nincs tanár, nincs diák”, mindenkinek joga van a saját társadalmi berendezkedéséhez, kultúrájához, megközelítéséhez, értékeihez.
Mindez politikai nyelven azt jelenti, hogy az új modellben mindenki olyan eszközöket használ fel hatalma megőrzésére, amilyeneket csak akar, a szövetséges nem szól bele.
Ez a belügyekbe való be nem avatkozás kínai modellje, amit ma teljes mellszélességgel képvisel a magyar politika. Nem szól másról, mint a keménykezű vezetők azon jogának garantálásról, hogy azt tegyenek saját népükkel, gazdaságukkal, amit akarnak.
Az egész elmélet mögött a haldokló Nyugat képe sejlik fel, amelyet felvált a győzedelmes Kína. Orbán sokszor megfogalmazott véleménye szerint a világgazdaság húzóereje már nem Nyugaton, hanem Keleten van. Ez valóban igaz lehet a jövőben, de bizonyosak lehetünk benne, hogy gazdaggá válni még hosszú ideig csak a globalizáció nyugati modelljével lehet.
A nyugati globalizációban nyertes autokráciák
A globalizáció nyugati modellje Orbán szavai ellenére nem abban különbözik a kínaitól, hogy az egyikben csak demokráciák vehetnek részt. Ennek legjobb cáfolata maga Kína, amely ennek a modellnek eddigi legnagyobb nyertese. Kína a globalizált világpiac és külföldi befektetések belső versenyének liberalizációja nélkül ma nem tartana ott, ahol. Nem véletlen, hogy épp 2017-ben, amikor Orbán elítélte a nyugati globalizációt Pekingben, Hszi Csin-ping elnök megvédte azt Davosban. Ahogy mondta: el kell vigyük annak előnyeit minden országba és minden nemzetnek.
De a nyertesek közé tartozik a szingapúri diktatúra és a középkori vahabita muszlim királyság, Szaúd-Arábia is. Az elmúlt 50 év bizonyította, hogy ha nem is általánosan, de akár diktatúrák is lehetnek a globalizáció nyertesei. Az viszont tényszerű, hogy a nyugati gazdasági globalizációba való aktív bekapcsolódás nélkül még nem lett egyetlen ország sem sikeres az elmúlt 80 évben.
Kína helyzete természetesen speciális és megismételhetetlen. Hatalmas piaca miatt a Nyugat elnézte, hogy korlátozza a nyugati cégek tulajdonjogát és eltulajdonítja szellemi javaikat. (Óriási hiba volt.) Ezzel párhuzamosan azonban belső piacának nagy részén vadkapitalista, liberális szabadság uralkodik, amelyben még az állami tulajdonú vállalatok is kíméletlen versenyt folytatnak egymással.
Szingapúr ugyan diktatúra, de a liberális piaci viszonyokat és az érdemalapú társadalmat éppen a diktatúra védi. Ahogy Fukuyama egy magasrangú szingapúri tisztviselőt idéz A történelem vége és az utolsó ember című művében: a három szörnyűség, amit országa nem tűr el, „a hippik, a hosszú hajú fiúk és a multinacionális vállalatok kritizálása”.
Az arab világ olajvagyona pedig mit sem érne a globalizált piac és nyugatbarátság nélkül; erre jó ellenpélda az olajkincse ellenére szegénységbe és káoszba süllyedő Venezuela.
Kétségtelenül igaz, hogy amint egy globalizációban nyertes ország gazdagodni kezd, vezetői erősödő demokratizálási, liberalizálási igénnyel szembesülnek a társadalom részéről. Igaz volt ez a sikeres demokratikus átalakulást végrehajtó Dél-Koreára, de Katarra és még Szaúd-Arábiára is. Ezekben a muszlim országokban megtörténtek a női egyenjogúság első lépései. A nők képzettségének növekedésével a társadalom alapjaiban változik meg. Katarban például a nők szülési kedve nagyjából magyar szinten van. Ez azonban az életszínvonal emelkedésének hatása, nem pedig valamiféle nyugati előírás. Az USA ugyan szövetségeseire gyakorol némi nyomást a korrupció visszaszorítása vagy az egyenjogúság erősítése érdekében, de ezek nem egyetemes elvárások. Szaúd-Arábián például nem is nagyon kérik számon ezeket.
A gazdasági globalizáció inkább lehetőség minden ország előtt, hogy legyőzze történelme démonait, és merjen nagyot álmodni. Lehetőség minden tehetséges embernek, versenyezni akaró vállalatnak és országnak. Ennek elutasítása vagy a kínai formához csatlakozás néhány évtizedes távlatban garantált bukás.
A kínai modell: gyarmatosítás light
A kínai modellbe való bekapcsolódás sokkal inkább geopolitikai elköteleződés, és csak autokráciák, diktatúrák számára vonzó út. Azoknak, akik a nyugati globalizáció vesztesei, nincsenek elég jó gazdasági helyzetben, vagy pedig belpolitikai okok miatt szeretnének szembefordulni a Nyugattal. Magyarország utóbbi kategóriába tartozik. A probléma csak annyi, hogy a kínai modell „Egy övezet, egy útját” nemzeti hullák szegélyezik.
Kína nem szövetségeseket, hanem csatlósokat keres magának, akiket erőteljes függő viszonyba kényszerít hiteleivel. A folyamat egyfajta gyarmatosítás, célja az országok erőforrásai fölötti befolyásszerzés.
A legismertebb példa Srí Lanka, ahol egy katonai célokra is megfelelő kikötőt építtettek kínai hitelből, ami semmilyen hasznot nem termelt az országnak. Régiónkban Montenegró eladósítása említendő, ahol egy be nem fejezett autópálya miatt a csőd szélére került az ország, és lehet, hogy kénytelen lesz értékes területeket átadni Kínának. Úgy fest, Kína a hitelei mögé előszeretettel kér jelzálogot földekre, kikötőkre és más közvagyonra. Talán ez az oka a hitelszerződések titkosításának.
A legfontosabb példa azonban Venezuela, amely lehetett volna Szaúd-Arábia, de a globalizáció nyugati modelljét elutasítva inkább a kínai útra lépett. Érdekes párhuzamok vannak Magyarországgal is. Hugo Chávez Orbánhoz hasonló populista szupersztár volt, aki nagyon figyelt arra, hogy ideológiai vezérnek tűnjön külföldön. Ugyan kommunistának vallotta magát, de kifelé szóló üzeneteik rendkívüli hasonlóságokat mutatnak. Milyen is volt? Elitellenes, globalizáció-ellenes, illiberális, a liberális gazdaságpolitikát és a megszorításokat okolta minden gazdasági problémáért, keleti nyitást hajtott végre és a gazdaság nagyobb részét nemzeti kézben akarta látni. Igaz, ő köztulajdonban, míg Orbán Viktor oligarchák magántulajdonában. Azonnal új alkotmányt írt, de azt népszavazásra bocsátotta. Hatalmának fenntartása érdekében pedig végtelenül polarizálta a társadalmat, olyan mértékben, hogy ez még ma is működik, pedig Venezuelában mára egyértelművé vált, hogy a kísérlet példátlan bukással ért véget. (A megosztottságról érdemes ezt elolvasni.)
Venezuela-modell
Venezuela a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország, mégis a szétesés szélén van, területén több, kisebb bűnözők által szervezett miniállam alakul ki, ahova örömmel menekülnek az emberek, mert ott nagyobb a rend, mint az ország kormány által vezetett részein.
Pedig Hugo Chávezt istenítették a világban, amiért megőrizte szuverenitását, szembe mert szállni az USA-val, kidobta az országból a multikat, nemzeti kézbe vette a gazdaság jó részét, politikáját pedig nem a globalizáció nyerteseire, hanem veszteseire építette. A dolgok jó ideig szépnek látszottak, az olajvagyonból származó bevételekből lehetett osztogatni, szociális programokat indítani. A GDP soha nem látott mértékben növekedett, hogy aztán két évtized után történelmi mélypontot érjen el, és az ország szétessen. Jól látható az alábbi GDP-grafikonon, hogyan tűnt fantasztikusnak globalizációval való szembefordulás, és miként vált rémálommá:
Chávez, ahogy Orbán is, a Nyugattól való függetlenségét Kína- és oroszbarátsággal akarta demonstrálni. Gazdaságában ő is végrehajtotta a keleti nyitást, hogy olajexportja ne függjön az USA-tól. Őt is rendszeresen meghívták Pekingbe, ahol Kínát dicsőítette, és elítélte, hogy a Nyugatnak politikai elvárásai vannak országával szemben. Kína 2007-ben kezdte el hitelezni az országot, a grafikonon jól látható, hogy a hitelek milyen mértékben lökték tovább a GDP-t. (A GDP-számítás gyengéje látszik a grafikonon. A jövőt felélő költekezés rövidtávon szép számokat eredményez.) A hitelek 10 év alatt óriásira, 67 milliárd dollárra nőttek, amire az olaj volt a garancia. A pénzt természetesen többségében soha nem megtérülő projektekre használták fel, amilyen itthon például a Budapest–Belgrád-vasút. Venezuela már többször fizetésképtelenné vált Kína felé, és exportbevételeinek mára 70 százalékát a hitelek törlesztésére használja. A világ szeretné megszüntetni a káoszt és elmozdítani Chávez utódját, Nicolás Maduro elnököt, de Kína nem támogatja ezt. Természetesen a mások belügyeibe való be nem avatkozás elvére hivatkozik. Kényelmes pozícióban van: a hitelekre az olajvagyon a garancia, és a függés annál tovább tart, minél lassabban törleszt az ország. Kína nem szereti a demokráciákat, ahol egy választás után fordulat állhat be. Neki olyan vezető kell, aki tőle függ, akinek a hatalmon maradás vagyonának és életének legfőbb garanciája.
Venezuela 22 éve hagyta el a nyugati globalizáció útját, amikor a világpiacon alacsony volt az olajár. Az első 15 év akár sikeresnek is tűnhet, de mára a 22 évvel ezelőtti GDP 70 százaléka körüli teljesítményre képesek. Érdemes ezt összevetni Észtországgal, ahol a nyugati utat annak legtisztább formájában választották – de előbb nézzük meg Magyarországot!
A rendszerváltás tanulsága oligarchaszemmel
Orbánnak 2016-ban volt egy emlékezetes mondata, amely arról árulkodik, hogy a Kínához közeledés egy hosszabb távú terv része. A legnagyobb német cégek vezetői előtt azt mondta: „Amennyiben az Európai Unió nem tud pénzügyi támogatást adni, Kínához fordulunk.”
A rendszerváltás óta elhasználtunk néhány gazdasági elitet. A politika az elmúlt 30 évben többször gazdaggá tette üzleti hátországát, majd ezek a körök a piaci versenyben rendre elvesztették vagyonuk nagyobb részét. Ki emlékszik már azokra, akik a spontán privatizációban gazdagodtak meg, vagy a szocialista és SZDSZ-es gazdagokra. Kevesen éltek jól a lehetőséggel: főleg olyanok, aki monopoljellegű területen tevékenykedtek. Az OTP kivétel, amely képes volt értékét növelni és külföldre terjeszkedni, igaz, sokan azt gondolják, hogy az OTP is egyfajta pénzügyi monopóliumot képviselt, ezért lehet sikeres.
A globalizáció vesztesei azonban szépen sorakoznak. A rendszerváltás üzenete, hogy a liberalizált piacon a magyar vállalkozók alulmaradnak a versenyben. Erre a legjobb és a Fidesznek talán legfájóbb példa a kiskereskedelem, ahol Orbán célkitűzése ellenére kudarcot vallottak. Pedig a politika mindent megtett. Plázastoppal nehezítették új üzletek nyitását, törvényekkel hozták hátrányba a multikat. Ez sem volt elég. A hatékonyság az ő oldalukon van és az EU keretein belül ennél többet nem lehet tenni. A hatékonyságnövelés helyett magyar oligarchák inkább a plázastopból profitálnak: plázaengedéllyel rendelkező üzleteteket adnak el (vagy bérbe) multiknak. Épp a hivatalos indokra cáfoltak rá. Arra ugyanis, hogy a „magyar vállalkozók hűek lesznek hazájukhoz”. A legnagyobb nyilvánosságot kapott példa Baldauf László, a CBA legfontosabb alapítója, aki sorra adta el a Lidl-nek áruházait.
Érdemes megemlíteni, hogy Mészáros Lőrinc is inkább a plázastopból profitál a verseny helyett: 18 Spar üzletet és minimum 3 Aldit ad bérbe.
Orbánék sokkal több vagyont halmoztak fel, mint bárki az azt megelőző évtizedekben, talán az egész magyar történelemben. A lista a Válasz Online korábbi összefoglalójában sokkoló, s az alapítványi vagyonnal naponta növelik is a felhalmozott értékeket. Ne legyen kétségünk: alapítványoknál ezek csak átmenetileg lesznek, végső cél a magántulajdon. Az elmúlt 10 év vagyongyűjtése után Orbán Viktor egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ezt oligarchái versenyben elveszítsék. A verseny megszüntetésének pedig az egyetlen módja a globalizált liberalizált piac fokozatos korlátozása.
A Kínához való közeledés és a globalizációból való menekülés ennek a tapasztalatnak az eredménye. Orbán Viktor nem csak azt nem engedheti meg magának, hogy versenyben bukja el a megszerzett vagyont: azt sem, hogy elveszítse a választást. Sokan, még a nemzetközi sajtó is a vereségre készülés jelének tartja a fokozódó vagyonkimentést, azonban ez ebben a kontextusban másnak látszik. A miniszterelnök egy új, globalizáción kívüli Magyarország építésével próbálkozik. Sokkal jobb Hispániában elsőnek lenni, mint Rómában másodiknak. Jobb egy nem túl versenyképes, esetleg szegényebb országban minden értékes vagyont és üzletet birtokolni, mint egy gazdagabban kockáztatni a politikai és gazdasági vereséget. A megszerzett vagyon végleges megtartása nem lehetséges a globalizáció és nyugati integráció mai szintjén, mert sem az örökös választási győzelem nem garantálható, sem a verseny további drasztikus korlátozása. A vagyon megtartásához egészen más keretek kellenek, amelyek közelebb állnak a venezuelai modellhez.
A Kínához való közeledés gyorsuló mértéke tehát ennek a jele. Tényszerű, hogy a Kína-barátságot a nyugati szövetségi rendszerben nem lehet a végtelenségig növelni. Az EU azonban még a brexittel is alig tudott megbirkózni, pedig azt a britek akarták. Mit kezdjen egy országgal, amely elkezdni felrúgni a szabályait? Jelen forgatókönyv szerint Magyarország Kína kísérleti egere. A kínaiak éppen arra kíváncsiak, mit tud kezdeni az EU egy ilyen csatlósukkal. A meccsnek Kína és Orbán számára is csak pozitív kimenete van. Kínának tökéletes az EU elhúzódó agóniája és óriási győzelem lenne egy tagállam kiszakítása az unióból. Jelezné, milyen gyenge is ez a szervezet. Orbán Viktornak a harc belpolitikailag kifizetődő, mert a magyar érdekek védelmeként adható el, és az agónia tovább növeli majd a politikai zsenijébe vetett hitet, hogy ugyanis bármit megtehet, mindenben lenyomja az EU-t. Az unióból való kilépést ugyan a támogatások miatt ma sokan elképzelhetetlennek tartják, de mint láthattuk, a nullához közeli kamatú hitelekről már lemondtak ezért a célért. A magyar gazdaság teljes uralása és a külföldi verseny korlátozása összességében számukra nagyobb kompenzációt jelentene, mint a támogatások. A kizárás azonban nagyon távoli lehetőség.
A liberalizmus a legsikeresebb modell: Észtország
Ma még a liberális szakértők is úgy gondolják, hogy a nyugati liberalizmus vesztésre áll, és klasszikus formájában nem működhet tovább. Van azonban egy ország, amely a legsötétebb kommunizmusból szuperliberális kiutat választott, és ma a legsikeresebb posztkommunista ország. Észtország azért jó példa, mert Matolcsy György, a kormány leghitelesebb kritikusa mindig hozzá hasonlítja Magyarországot, rámutatva, hogy az észtek két és félszer jobban teljesítettek nálunk 2010 óta. Mint megállapítja, a 2009 utáni és 2020 előtti évtizedben Észtország az EU-átlag 64,6 százalékáról közel 84 százalékra zárkózott fel, ezzel közel 20 százalékponttal közeledett a fejlett európai országok szintjéhez.
Az észtek a globalizáció igazi nyertesei és a liberális gazdaság mintaországa. A kicsi, erőforrás nélküli ország, nagy és problémás orosz kisebbséggel. Az Orbán Viktorhoz hasonló korú Mart Laar miniszterelnök indította el az országot a liberális, globalizált gazdaság irányába. 1992 és 1994 között volt kormányon, majd 1999-től 2002-ig újra. A történész-politikus elmondása szerint csak egy közgazdasági könyvet olvasott: Milton Friedman Választhatsz szabadon című művét, amely a liberális, versenyalapú gazdasági modell bibliája. Tetszett neki, és megpróbálta megvalósítani.
Észtország magas színvonalú oktatásra, erős nemzetközi szolgáltató szektorra épít, nyitott gazdaságra, az EU-val és az USA-val szoros együttműködésre, orosz kisebbségének integrációjára, Kínától és Oroszországtól pedig távol tartja magát. A globális gazdaságba való bekapcsolódásra épít tehát, nem pedig ipari bérmunkára vagy nemzetinek nevezett oligarchákra. Alacsony korrupció és magas innováció jellemzi. Pont fordítva, mint minket. Nem véletlen, hogy a magyar fiatalok agyelszívásában is részt vesz. Sokukat alkalmazzák ott, miközben hozzánk nem áramlanak az észt fiatalok.
Észtország azt üzeni Magyarországnak, hogy Amerika- és Európa-barátsággal gazdagabbá lehet válni. Mindeközben a magyar oligarcharendszer növekvő ereje azzal fenyeget, hogy az ország jövőjét az ő érdekeikhez igazítják. Venezuelában láthattuk, hogy meg is tehetik. Az ország tudatos kettéosztásával könnyedén megőrizhető az ehhez szükséges szavazói bázis.
Nyitókép: Greg Baker / AFP
