Se fasiszta honvesztő, se makulátlan honmentő: új kötet segít továbblépni a Horthy-vitában [HetiVálasz 73]
A XX. század eleji Európában tábornokból lett államfők pályáját hasonlítja össze egy új könyv, melynek segítségével a Horthy Miklósról szóló viták is egészen más megvilágításba helyezhetők – erről szól podcastunk, a HetiVálasz 73. adása. Vendégünk a Honmentők / honvesztők című kötet szerzője, Romsics Ignác történész. Hogyan válhatott nemzetegyesítő a „finn Horthy Miklósból”, ha egyszer az ottani fehérterrornak sokkal több áldozata volt? Mit kezd Románia a sátánt zsidónak tartó Ion Antonescuval? Jöhet-e még olyan történelmi pillanat, amikor katonatisztek lépnek politikai szerepbe Európában? Ezekről is szó volt műsorunkban.
Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on (más néven Apple Podcasts), TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Néhány idézet a műsorból:
A többi európai országhoz képest, ahol magas rangú katonatisztből lett államfő, milyennek mondható Horthy Miklós rendszere?
Horthy Miklós kormányzósága alatt a magyar parlamentáris intézmények működtek, de antidemokratikus módon. A szűkített választójog, a zsidótörvények, a sajtócenzúra mind arra utalnak, hogy a 19. századból megörökölt parlamentáris intézményrendszer – ha nem lenne szitokszó, azt mondanám: liberális intézményrendszer – működhetett, de autoriter jelleggel. Ez a rendszer egészben a német megszállásig vagy Szálasi Ferenc hatalomra kerüléséig nem tolódott annyira jobbra, nem vált olyan mértékben diktatórikussá, mint akár a Piłsudski-féle lengyel a ’20-as évek végétől, akár a Franco-féle spanyol, mely egyértelműen diktatórikus és represszív volt. Felőlük nézve Horthy joviális öregúr volt. De ha a finn Mannerheim tábornok perspektívájából nézzük, más a helyzet. Neki sok szempontból ugyanúgy indult a karrierje, mint Horhynak, hiszen mindketten egy összeomlott birodalomból jönnek, mindketten antikommunisták, mindketten nemzeti hadsereget állítanak fel, a vörösökkel és vörösnek tartott elemekkel szemben pedig erőszakkal lépnek fel, Mannerheim még jobban is, mint Horthy. Igen ám, de ezt követően Mannerheim nemzetegyesítő politikussá vált, aki az egész finn nemzet integrálására törekedett. Szó szerint elmondja többször, hogy felejtsük el, mi történt 1919-ben, tekintsünk a jövőbe. Horthy részéről ez a fajta nemzeti belátás, nemzeti egységre való törekvés nem mutatható ki.
Az emberek vonzódnak a hősökhöz, tiszta történetekhez. A történész viszont mindent meglábjegyzetel, mindenben az összetettséget hangsúlyozza – ettől lesz ellenszenves?
A történelemben nincsenek makulátlan hősök, vagy nagyon kevés makulátlan hős van. […] Amikor gyerek voltam, én is szerettem volna Bornemissza Gergely és Dobó István lenni, Török Bálintról sem tudtam, amit a történetírás föltárt, jelesül, hogy a fosztogatásokban is élen járt. Esze Tamás, Béri Balog Ádám voltak a hőseim, akikről kiderült, hogy a valóságban többször átálltak, és utólag néha nehéz is eldönteni, hogy labancok voltak-e vagy kurucok. Ettől még a róluk szóló dal megfogja a romantikus hőstettekre fogékony fiatal lelket, és ez így van jól. Ez fontos az érzelmi nevelés fázisában, amikor a fiatalokban ki kell alakítani a hazához, a nemzethez való pozitív viszonyt. Ez nem kérdés számomra, és minden normális ember számára természetes kell, hogy legyen. De a történész mégsem gyárthat mítoszokat. A valóság feltárására kell törekednie a maga tökéletlen eszközeivel.
Nagyjából egy éve támadták meg a Magyar Nemzetben „szabadkőműves mesékkel”. Utólag hogyan értékeli?
Az első ilyen típusú támadás nem is jobbról jött, hanem tulajdonképpen „táboron belülről”, az akkor még a baloldalon focizó Gerő Andrástól, 2012-ben, amikor az volt a vád, hogy antiszemita vagyok. Vagy legalábbis antiszemita toposzokat használok az írásaimban. Az megviselt. Mert ha az ember írásaival kritikusan foglalkoznak, azzal nincsen semmi baj, de ha személyében próbálják kikezdeni, stigmatizálni, azt nehezebb elviselni. És ez a 2012-es Gerő-ügy ilyen volt. Ehhez képest amit 2018-ban és tavaly kaptam, az már vértezetten talált, nem rendített meg. Mert ki az a Szakács Árpád? Lehet, hogy ez nagyképűség, de ha valaki ki akar oktatni, akkor legalább olyan történetírói teljesítménnyel kellene rendelkeznie, mint amilyen nekem van.
Fotóillusztráció: Domaniczky Tivadar
