Ha az EU meggyengül, minden magyarnak rosszabb lesz
„Minden óra, amit nem azzal töltünk, hogy az uniós egységet a magyar nemzeti érdek szempontjából a lehető legelviselhetőbb módon kovácsoljuk össze, elfecsérelt idő” – mondja Feledy Botond külpolitikai szakértő, a brüsszeli Európai Jezsuita Szociális Központ (JESC) igazgatóhelyettese, amikor a magyar kormány minapi uniós vétóiról kérdezzük. Miért mondja, hogy az EU-ban sokan szeretnének a kínaiak gazdag trójai falovai lenni? Miért nem szólal meg a keresztény értékek védelmében a katolikus Ursula von der Leyen? Miért működik akadozva a visegrádi csoport és mi köze ennek a magyar politikai kultúrához? Nagyinterjú.
– Egy érdekérvényesítéssel is foglalkozó katolikus központban dolgozni Brüsszelben nem olyan, mint romokat őrizni? Európa már régen nem keresztény, a katolikus hálózatnál pedig vannak jóval befolyásosabbak: a Von der Leyen-bizottság 2019. decemberi beiktatása óta például az Open Society lobbistái összesen tizenegy alkalommal találkoztak bizottsági vezetőkkel, míg az európai püspöki konferencia megbízottjai kétszer.
– Ursula von der Leyen épp a pünkösdi hétvégén utazott a Vatikánba pápai audienciára. Ez azért egészen más súlycsoportot mutat. Egyébként az intézmény, ahol most dolgozom, a brüsszeli székhelyű Európai Jezsuita Szociális Központ is hivatalosan regisztrált lobbista szervezet, igyekszünk képviselni a döntéshozóknál a számunkra fontos értékeket, a társadalmi igazságosságot, a zöld kérdést. A jezsuita központ elődjét éppen 1956-ban alapították, egykor magyar vezetés alatt is működött.
– A jezsuita a „leguniótudatosabb” szerzetesrend? Hiszen nemcsak önök aktívak az unió fővárosában, az európai rendtartományok koordináló központja sem Rómában, hanem Brüsszelben van.
– A rend valóban korán felismerte az Európai Unió központjában való jelenlét fontosságát. Talán nem véletlen, hogy a brüsszeli európai intézmények iskoláiban a katolikus hitoktatásáért is a rend felel, azaz az odajáró eurokraták gyerekeit jezsuita vagy jezsuita kötődésű emberek oktatják. Azzal is foglalkozunk, hogy Brüsszelbe frissen érkező emberekből összehalásszuk a jezsuita oktatási intézmények öregdiákjait, bárhol is végeztek szerte Európában. Mivel a rend Dél-Európában, de még Svédországban is tart fenn oktatási intézményeket, így számuk meglepően magas. Komoly névsor kerekedik ki, amikor jezsuita alumnit gyűjtünk a brüsszeli pókhálóban, a város pontosan leképezi az európai sokszínűséget. Volt európai parlamenti elnöki kabinetfőnöktől biztosi irodák tagjaiig bőséggel találunk embereket, akik nyitottak a jezsuita világra. Előző kérdésére visszautalva tehát, bár a magas szintű találkozók is számítanak, azért az érdekérvényesítés hatékonyságát sok változón és sok szinten érdemes mérni.
– Szép dolog az öregdiák-hálózat, de a kereszténységgel szemben mégiscsak inkább indifferenciát meg türelmetlenséget érezni Brüsszelben. Benyomásaink szerint uniós döntéshozói körökben a kereszténység mára egy szubkultúra lett, abból sem a legerősebb.
– Létezik egy 2000 éves, elképesztően sokszínű, rengeteg lábbal rendelkező szervezet, amelyben az említett püspökkari konferencia csak az egyik érdekérvényesítő szereplő: a jezsuiták mellett még számos szerzetesrend rendelkezik brüsszeli képviselettel, öregdiákokkal és iskolákkal. Nehéz összefogni ezt a sokszínűséget, nem igazán gyakorlat, hogy együtt jelentkeznek be a „katolikusok” mondjuk Ursula von der Leyen bizottsági elnökhöz lobbizni. De ha mindenkit összeszámolnánk, azért az komoly platformot mutatna. A másik kihívás az egységes narratíva. A katolikus egyház a mai napig óriási, a maga módján sokszínű szervezet. Ezzel szemben az említett jogvédő szervezetek az elmúlt évtizedekben növekedtek fel, kisebbek, rugalmasabbak, és általában egységes narratívával dolgoznak, ezért hatékonyabbnak tűnnek.
– Az Európai Unió elődjét a második világháború után francia, német és olasz hívő államférfiak álmodták meg. Ursula von der Leyen viszont hiába hétgyermekes, katolikus politikus, megnyilatkozásaiban ennek semmi nyoma.
– Eltelt hetven év és a szekularizáció szekere csak gyorsult. A belga szocialista Paul-Henri Spaak kivételével az alapító atyák mindegyike valóban rendszeres templomjáró volt. Az Európai Unió tizenkét csillaga is eredetileg a tizenkét apostol művészettörténetben ismert szimbólumára utalt Mária koszorújából (és amely a brüsszeli katedrálisban véletlenül épp visszaköszön). Ott van tehát a kereszténység az EU alapértékei között, de nem is kérdés, hogy a társadalmak, különösen Nyugat-Európában, ettől elmozdultak. Ursula von der Leyent nehéz ezért számonkérni, mert e vezetőket úgy választják ki, hogy eleve rendelkezzenek a szükséges politikai rugalmassággal – vagyis a legkevésbé megosztó figurák legyenek. Már Jean-Claude Junckernél világos volt, hogy a Bizottság elnökének kijelölésekor mindig a legkisebb közös többszörös elve érvényesül. Fontos hatalompolitikai szempont még, hogy a személyi döntést meghozó állam- és kormányfők nem akarnak olyan vezetőt, aki majd esetleg karakán módon szembefordul saját kinevezőivel.
Talán az utolsó ilyen Sólyom Lászlója az Európai Uniónak Herman van Rompuy, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács 2009-ben megválasztott első állandó elnöke volt. Nem mellesleg jezsuita alumni, belga kereszténydemokrata politikus.
Nála kifejezetten lehetett látni az értékelvű döntéseket. Azonban az egyre gyorsuló és egyre inkább személyiségközpontú tagállami politika nem segíti a karakán politikusok uniós döntéshozói pozícióba kerülését. Ez igaz Ursula von der Leyenre is. Nem arról volt szó 2019-ben, hogy Angela Merkel a legjobb emberét kereste meg. Olyan politikus kellett neki, akit a franciák is el tudnak fogadni és megfelelt számos más szempontnak. Messze túlmutat a realitásokon, hogy a bizottsági elnöktől várjuk a keresztény értékek védelmezését, de alacsonyabb szinteken érdemes ezen dolgozni.
– A keresztény lobbi után beszéljünk a magyarról! Helyi megfigyelőként hogy látja, a szabadságharc árt vagy segít a nemzeti érdekérvényesítésnek?
– A közvetett hatás teljesen egyértelmű. Az európai döntéshozatal a kompromisszumokra épül. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – ez egy, a hazaitól tökéletesen különböző politikai kultúra. Minél többször marad egyedül vagy kisebbségben egy kormányzat, annál kevesebb esélye van a személyi döntésekre is kiterjedő alkukat kötni más országokkal. Ha valaki nagyon gyakran ezeken kívül pozicionálja magát, kevesebb lehetősége lesz diplomáciai kompromisszumokra. A többi tagállam is gyakran küzd, harcol a pozíciókért, ne legyenek ezzel kapcsolatban illúzióink. Az Unió történelmi vívmánya, hogy ez folyosókon és fehér asztalok körül történik, nem pedig tankokkal. A régebbi tagállamok diplomáciai testületei ebbe már generációk óta szocializálódtak. Vitás helyzetben is hoznak egy ellenjavaslatot a hónuk alatt, meg pár szövetségest az új iránnyal. A nyílt vétózás épp ezért ritka, és nehezebben kezeli a rendszer.
– Az elmúlt időszakban két esetben, Kína Hongkong-politikájával és a gázai konfliktussal kapcsolatos nyilatkozat ügyében is egyedül maradt Magyarország; még visegrádi harcostársaink sem követtek minket a vétóban. Szűkül a diplomáciai mozgásterünk?
– A találkozóim nem kis részén, amikor megtudják, hogy magyar vagyok, a második szó a magyar miniszterelnök neve. A szabadságharc tematizálása tehát jelen van Brüsszelben. Mind a szimpatizánsok, mind a versenytársak számára az most a kérdés, hogy a narratívaharcok után milyen tettek következnek. Például lesz-e új kritikus jobboldali csoport a parlamentben?
– Elismerő csettintéssel állapítják meg az ön magyarságát vagy menedékjogot ígérnek?
– A polarizáció jegyében az esetek kisebb részében ugyan, de van elismerés, például a magyar családpolitika vagy a migráció kezelése miatt. A többség viszont kritikusan áll a magyar kormányhoz, kevés olyan kollégám van, aki az országa miatt ennyi figyelmet kap. Magyarország a súlycsoportja felett tematizál, más kérdés, hogy ebből mi jön ki. Egyelőre azt látjuk, hogy a tavalyi költségvetési vétót a magyar és a lengyel kormányzat egészen jól megúszta eddig, viszont a Fidesz Néppártból való kikerülése rontott a pozíciókon. Hozzá kell azért tenni azt is, hogy nem mi vagyunk a legnagyobb villogó piros lámpa jelenleg Európában. A spanyol munkanélküliség, az olasz államcsőd kockázata, a német választás fontosabb téma. Ráadásul a geopolitikai realitás alapján nemhogy Magyarország, de Európa sem tud túlélni összefogás nélkül. Elszánás kell egymás elviselésére és arra, hogy a kritikus területeken mélyebb integrációt építsünk, különben képtelenek leszünk a klímaváltozásra vagy a kínai kihívásra közös választ adni. Minden óra, amit nem azzal töltünk, hogy ezt az egységet a magyar nemzeti érdek szempontjából a lehető legelviselhetőbb módon kovácsoljuk össze, elfecsérelt idő. Bizonyos helyzetekben, zárt ajtók mögött lehet persze keménykedni és alkukat kérni, ez rendben van, az EU erről is szól. Mások is így csinálják, legfeljebb elmarad a kardcsörtetős rész.
– Úgy fogalmazott, Lengyelország és Magyarország egész jól megúszta a tavalyi költségvetési vétót. Az a tény, hogy Magyarország a hírek szerint a Bizottsággal – többek között az állami egyetemek perverz privatizációja miatt – kialakuló konfliktus miatt lemondott az európai helyreállítási alapból nekünk járó majd’ 3400 milliárd forintról, nem azt jelzi, „Brüsszel” előbb-utóbb mindig törleszt?
– A hitel ügyét nem látom vízválasztónak, azt még később is lehet igényelni. A valódi fogvillantás Heiko Maas német külügyminisztertől érkezett. A Kína Hongkong-politikáját elítélő uniós nyilatkozatot megakadályozó magyar vétó után meglebegtette, ha kell, továbbmennek huszonhatan.
Ez az a fordulópont, amitől a magyar kormánynak tartania kell. Amennyiben Magyarország kimarad bármilyen uniós közösködésből, az a magyar nemzeti érdekre már rövid távon is veszélyes lehet.
Nagy kérdés továbbá, hogy 2022 januárjában, az európai parlamenti ciklus félidejében hol lesz a Fidesz-delegáció, sikerül-e összehozni egy nagy, az EPP-től jobbra álló frakciószövetséget. A Néppártból való kizárással ugyanis komoly pozíciókat – és ezáltal információs csatornákat – veszített a magyar kormánypárt az uniós döntéshozatal egyik befolyásos színterén.
– Donald Trump és Joe Biden egyetlen közös pontja a Kína elleni fellépés volt. Alapvető nemzeti érdekeinknek árt, ha legfontosabb szövetségeseink Peking trójai falovaként azonosítanak minket.
– Azért messze nem pusztán magyar problémáról beszélünk. Csak Németországban közel háromezer kínai kutató dolgozik, míg a különböző egyetemeiken 30 ezer kínai diák tanul. Ez a szám az Egyesült Államokban tízszer nagyobb. A kínai működőtőke háromnegyede ment Nagy-Britanniához, Franciaországhoz és Németországhoz, a maradékért fojtogatja egymást a többi kisebb uniós tagállam. Még azok a lengyelek is építkeztek a kínaiakkal, akik később azért letartóztatták kémkedésért a kínai távközlési óriás, a Huawei egyik helyi vezetőjét. Németországban a Peking-kritikusnak számító zöld kancellárjelölt, Annalena Baerbock annyit ígér, hogy Kínával a kereskedelemnek folytatódnia kell, csak majd nem hozzuk be az ujgur kényszermunkatáborokban előállított termékeket. Úgy is mondhatjuk, hogy jelenleg sajnos mindenki gazdag trójai faló akar lenni – és épp ez a tragédia. A nagyobb tagországok nélkül a többiek soha nem lesznek képesek egységesen fellépni Pekinggel szemben. Amíg a kisebbek azt látják, hogy zöld az uniós lámpa, addig mindenki a maga hasznát akarja leszakítani. Ám éppen ez vezet oda, hogy Peking gond nélkül szalámizhatja fel a tagállami érdekeket. Az Unió itt jogi értelemben komoly eszköztárral rendelkezne, amelynek élesítése csak nemrég indult el. Muszáj lenne Párizsban és Berlinben egy, a rövidtávú ipari érdekekkel kevésbé összekacsintó vezetés ahhoz, hogy kiléphessen az Unió ebből a csapdahelyzetből.
– A nyilatkozatvétóval a kínai kegyért folytatott küzdelemben akarunk kitűnni?
– Mindenki csak arról alkudozhat, amivel rendelkezik. Magyarország nem sok mindennel tud kereskedni, nincs stratégiai kikötőnk, nyersanyagunk, vagy évente kibocsátott sok ezer mérnökünk.
– Akárcsak a gázai konfliktussal kapcsolatban, ebben a témában is maradt a döntéshozatal blokkolása?
– Pontosan. Az egyik iskola ebben azt mondja, ha pechünk van és tényleg jön a kínai évszázad, akkor erre készülni kell, tehát Peking kedvét is keresni érdemes. Én viszont annak az iskolának lennék a híve, hogy azon dolgozzunk, a 21. évszázad is maradjon euro-atlanti évszázad. Vannak ébredésre utaló jelek. Nemsokára az állami támogatásokat az Európai Bizottság nem csak európai cégeknél ellenőrzi, eddig ugyanis hagytuk, hogy az agyondotált kínai vállalatok rommá nyerjék magukat az európai tendereken. Súlyosan önsorsrontó, hogy erről most kezdünk beszélni, miután a kínaiak letarolták az európai piacok több kritikus szegmensét, stratégiai befektetéseket szerezve és komoly szellemi tulajdont felvásárolva.
Tulajdonképpen érthetetlen, miért hagytuk, hogy saját – európai – nagyvállalataink vereségeket szenvedjenek a hazai terepen, ezzel hosszútávon éppen azokat a kínai piaci esélyeiket is aláásva, amelyek nevében a nyitottságot tartottuk.
Gyakran a rövidtávú nyereség vakítja el a döntéshozókat. Ugyanígy: alig tettünk a szellemi tulajdon védelme érdekében. A német rektori konferencia csak most adott ki nyilatkozatot, hogyan kell a külföldi – értsd: kínai – kutatókkal együttdolgozni, szem előtt tartva a kutatások és szabadalmak védelmét. Az amerikaiak elkezdték alaposan átvilágítani a kínai kutatókat, sok helyen bezárták a hírszerzési platformoknak bizonyult Konfuciusz Intézeteket. Az uniós döntéshozatal a közös érdek szempontjából lassan, de jó irányba mozog. Már csak azért is sürgős ez, mert eközben az európai cégek messze nem mozoghatnak és fektethetnek be olyan szabadságfok mellett Kínában, mint ahogy a kínaiak ezt megtehették eddig az Unióban.
– Közben mi a Fudan Egyetemmel drága eljegyzési gyűrűt adtunk Kínának…
– Kína számára Magyarország, de még egész Közép-Európa is nagyon kicsi. A Fudannak német, norvég és más európai egyetemekkel már van együttműködése, ahogy brit kutatóhálózattal is meg számtalan amerikai intézménnyel. Épp ezért a kínaiak számára igen kedvező hitelkonstrukció és építkezés nélkül aligha települnének Budapestre. Pedig a kínai hitelpolitika egyértelműen a politikai befolyásszerzés eszköze és ezt évek óta tapasztaljuk Malajziától Afrikán át a Balkánig. Nincs arról nyilvános adat, e kockázat mérlegelése hogyan merült fel a kormányzati döntéshozatalkor.
– Ön abban reménykedik, hogy az EU összeszedi magát? Nemcsak a közös döntéshozatalban, hanem a gazdaságtól a demográfiáig számos területen sérülékenyek vagyunk.
– A rossz hír az, hogy mindig könnyebb a kipróbált, mégha kudarcos útvonalon rajta maradni, mint újat keresni. Ez az útvonalfüggőség kockázata. Ha nem mozdítjuk meg az uniót, a két szuperhatalom, Amerika és Kína, éppúgy, mint a hidegháború idején, megint a második szintre taszítja az EU-t. A vekkeróra tíz éve csörög, valamit kellene tenni, hogy a nagyok ligájában maradjunk. Mert az adottságok jók, népességünk még mindig jelentősen nagyobb, mint az Egyesült Államoké, jelentős az ipari és tudományos potenciál, az európai nagyhatalmaknak még mindig van globális befolyása. A térvesztés kockázata éppen arra kellene indítsa mindkét politikai oldalt, hogy mozgósítsák energiáikat az Európai Unió megvédésére, közös kompromisszumokkal. Rövid távon ez plusz erőfeszítéséket követel, viszont ezek nélkül hosszú távon katasztrófa fenyeget. Itt a következő generációnak sokkal határozottabb uniópárti elképzelései vannak. Érdekes, hogy pont az az Európa késlekedik ezzel, amely már kétszer radírozta le önmagát a világtérkép nagy részéről az első és a második világháborúval.
| NÉVJEGY Feledy Botond külpolitikai szakértő, a brüsszeli Európai Jezsuita Szociális Központ igazgatóhelyettese. Magyar, francia és német egyetemeken folytatott jogi tanulmányokat, több hazai és külföldi felsőoktatási intézményben oktatott. Dolgozott az Európai Parlamentben, 2011-2012-ben az MTI külpolitikai szerkesztőségét vezette, majd a budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium rektora lett. Irányította a jezsuita kötődésű Társadalmi Reflexió Intézetet is. Feleségével, a felvidéki származású Durica Katarina írónővel és három gyermekével él a belga fővárosban. Édesanyja a nemrég elhunyt Monspart Sarolta, a Nemzet Sportolója, édesapja Feledy Péter televíziós újságíró. |
– Ezt a magyar kormányzati holdudvarnak is mondja? Ők nem szeretik az EU-t: túl progresszív, túl föderalista, túl bürokratikus.
– Akkor számoljunk le a mítoszokkal! Az EU költségvetésének 6-8 százaléka megy bürokráciára, az Európai Bizottságnak kevesebb alkalmazottja van, mint az antwerpeni kikötőnek vagy a párizsi önkormányzatnak. Éppenhogy nem elég széles a közösségi intézményrendszer a döntések hatékony végigvitelére, inkább a tagállamokra bízza a feladatokat. Márpedig a nemzeti hatóságok ezt egész más szellemben viszik – vagy nem viszik – véghez. Ne a politikai propagandát habosítsuk, hanem nézzük a tényeket! Amerikában népszerű a szövetségi főváros, Washington? Azóta nem az, hogy megszületett az Egyesült Államok, pedig az ország az elmúlt lassan száz évben szuperhatalom volt. Mégis, létezik az a modell, hogy egységes kül-, védelmi- és pénzügyi politikával sikerre lehet vinni egy soknemzetiségű egységet, lásd a Habsburg Birodalmat – jó ideig.
Az EU nélkül, sőt az EU meggyengülésével Magyarország olyan mértékben perifériára kerülne, ami politikai, gazdasági, pénzügyi szempontból egyaránt rossz lenne minden magyar polgárnak.
Egy klímaválsággal is meg kell küzdenünk, nem tudjuk, mi történik a magyar termőföldekkel és borvidékekkel, energiaellátással és turizmussal, de az biztos, egyedül sokkal nehezebben birkóznánk meg ezekkel a kihívásokkal. Elképesztő munkaerőpiaci átalakulás is vár ránk, az utánunk jövő generációnak biztosan nem olyan munkahelyei lesznek, mint nekünk, a robotizáció hatásait még fel sem tudjuk mérni. A magyar kormányzati oldalak rendszeres támadása csak apró példája annak, hogy mindeközben kiberháború is zajlik. Abba az irányba kellene elmozdulnunk, hogy ezeken a területeken a lehető leghamarabb megszülessen az európai szabályozás, egy európai védőernyő. Addig is valahogy a víz felszínén kellene maradnia az EU-nak, ahol a végső szó még mindig a széttöredezett érdekeket képviselő tagállamoké. Nem kell éjjel-nappal szeretni ezeket a szövetségeseket, de meg kell őket ismerni és tisztelni kell őket. Hiszen hosszú távú játszmában vagyunk velük.
– A tisztelet már csak azért is fontos, mert mi is ezt várjuk el.
– El kell fogadni, hogy mindenki más kultúrát hoz magával. Múlt héten feltettem egy fontos belga ex-diplomatának a kérdést, Belgium vajon országnak nevezhető-e. Csak nevetett. Azt mondta, nem is kérdés, hogy komoly feszültségek vannak, de senki nem akar elszakadni. Jól megvan egymással Flandria és Vallónia, viszonyuk elképesztően sikeres politikai kompromisszumkultúrát termel, amely aztán katapultként lövi be a belga tisztviselőket az uniós intézményekbe. A belgák már otthon megtanulják azt az aprólékos szövetségépítési kultúrát, ami igazán hatékonnyá teszi őket az EU-ban.
A tiszteletbe belefér a vita, a nyomásgyakorlás, az érdekképviselet; amíg a közösségnek tartós kárt nem okoz. Ám amíg az látszik, hogy a nagyok is félrelépnek, nehéz a kisebbektől ezt elvárni.
Hiszen ott az Északi Áramlat 2 esete, amely orosz–német gázvezetéknek épül. Tehát közösségi megoldás helyett bilaterális vonalon maradt. Mennyivel olcsóbb lenne mindenkinek az orosz gáz, ha egyetlen alkuban dőlne el, és nem külön-külön minden fővárosban, amellyel csak az oroszok járnak jól! De amíg Berlin is különalkut köt, addig mi mást tehetnének a kisebb tagállamok, mint a maguk útját járják, jól-rosszul? Emlékezhetünk arra is, mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a franciák ne adják el a helikopterhordozót az oroszoknak az ukrajnai konfliktus kitörése utáni hónapokban, és sorolhatnánk még a többi példát. Itt kellene megszüntetni a kibontakozóban lévő közlegelő-tragédiát, és a felnövekvő, politikailag aktív generációnak egy egész más realitást hoznia.
– Mi, magyarok hogyan építsünk külhoni szövetségeket, ha ennek előfeltétele, az alapvető nemzeti kérdésekben való konszenzus idehaza a Marsnál is távolibbnak tűnik?
– Magyarország 2004-es csatlakozása óta a mindenkori magyar kormány és ellenzék az európai színtérre úgy tekint, hogy az a belpolitika folytatása más eszközökkel. Más ország is tárgyiasítja az EU-t, de azért a kormányzati erők oldaláról nem ennyire. Pedig a magyar történelem arra tanít, hogy muszáj lenne szövetségeseket szerezni; ehhez az európai intézményeket nem szeretni, hanem ismerni kell.
– A visegrádi csoport nem elegendő szövetségesi hátországnak?
– A V4 nem rossz kezdeményezés, de nem sikerült intézményesíteni. Érdemes tanulni a skandináv és a Benelux-államoktól, hatékony intézményrendszert tettek az együttműködés mögé, még parlamenti képviselőik is rendszeresen egyeztetnek egymással. Nálunk ez ott tart, hogy a lengyel, a magyar, a cseh és a szlovák kormányfő időnként találkozik egy kastélyban, jobb esetben egy munkacsoport alakul. Brüsszelben a nagykövetek összeülnek, de nincs például V4-titkárság. Tudomásom szerint volt ilyen magyar kezdeményezés, ami a lengyeleken bukott el, ők felsőbb ligában szeretnének játszani – miközben éppen egy erősebb V4-gyel a hátuk mögött jutnának oda. A visegrádi csoport ugyanazért akadozik, amiért a magyaroknak még mindig kemény dió a Brüsszellel való együttműködés: nehézkesen kötünk kompromisszumot, számunkra az engedmény a kudarccal egyenértékű. A budapesti parlamentben, a visegrádi vagy brüsszeli szinten ez a mentalitás okozza a legtöbb gondot. Érdemes lenne ezen változtatni. Nem lehet mindig szabadságharcban élni.
Nyitókép: Köő Adrien
