Az esztéta esete a neobarokk Disneyland sötét árnyaival
A Horthy-korszak szimbólumának minősített budai Királyi Palotának építészettörténeti szempontból semmi köze Horthyhoz, annál több a kiegyezéshez. György Péter szelektíven válogat az épület történetében, amit önkényes módon a nácizmus építészetével állít párhuzamba. Ameddig egy ilyen fontos vitában az abszurd emlékezetpolitikai fixációk uralkodnak, nem is várhatunk értelmes diskurzust. Salamon Gáspár válaszcikke a Telexen folytatott műemlékvita egyik írására született. A vita ott már lezárult, mégis fontosnak éreztük, hogy a cikket közöljük, mert alapvető csúsztatásokra és tévedésekre hívja fel a figyelmet.
Cikkemben nem kívánok pro vagy contra hozzászólni a Nemzeti Hauszmann Programhoz, illetve a Várnegyedbe tervezett és ott jelenleg is zajló műemlék-visszaépítések kapcsán kialakult vitához. A vita egyetlen momentuma hozott izgalomba. Az elmúlt hónapokban a témában született szövegek – néhány ritka kivételtől eltekintve – oly’ mértékben érdektelenek voltak, hogy szinte üdítően hat egy annyira dühítő darab, mint György Péter A műemlékvédelem nem egy soha nem volt történelmet szolgál című írása, amelyben Smiló Dávid egy korábbi cikkét vonja kritika alá. A következő sorok egy elsőre egyszerűnek tűnő, de – ismerve az építészeti nyilvánosság jelenlegi viszonyait – meglehetősen ambiciózus célt szolgálnak. Jelesül azt, hogy ne lehessen az építészetről szóló közbeszédben olyan nagyvonalú megállapításokat következmények nélkül egymásra halmozni, amelyek a legnagyobb jóindulattal is féligazságoknak nevezhetők. György Péter szövegének hatását fokozza a nyomasztóan lekezelő, – hogy a szerző kedvelt szófordulatával éljünk: – „tanáros” szerzői pozíció és a félvállról odavetett hivatkozás egy megkérdőjelezhetetlen (?) szakmai tekintélyre, Ferkai Andrásra. A cikkben ezáltal rengeteg autoritás összpontosul, ami azonban nincs összhangban az érvek és az építészettörténeti tájékozottság nívójával;
ahogy a bölcsészszlengben mondani szokás: kevés a szövegben a kakaó.
György Péter vitacikkének egyik jól körülhatárolható célkitűzése Smiló Dávid korábbi írásának szétszálazása érveléstechnikai hibák (pontosabban az érvek hiánya), fogalmi pontatlanságok és szövegezésbeli nyegleségek mentén. Tekintsünk el attól, hogy ez önmagában is kissé sportszerűtlen alapállás, hiszen magasan kvalifikált, több évtizedes tapasztalattal rendelkező bölcsészként egy fiatal építész-kritikus kissé összecsapott írását aprítani igencsak hálás feladat. Ellenben kifejezetten visszatetsző, hogy eközben a fiatal vitapartner cikkében – többnyire jogosan – kifogásolt hibákat (fogalmi zavarok, billegő analógiák, nem eléggé megfundált érvek) maga a szerző is rendre elköveti.
Hogy György Péter számára az építészettörténet és -elmélet igencsak ingoványos terep, szimptomatikusan jelzi, ahogyan a Királyi Palota második világháborút követő átépítését (e címszó alatt tárgyalhatjuk a koncepcionális vitákat is) egyfajta „historikus modernitás” megnyilvánulásaként értelmezi. Nehéz vitatkozni a nagyvonalú gondolatmenettel, ugyanis a szerző nem fejti ki, pontosan mit ért „historikus modernitás” alatt. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a részben klasszicizáló szocialista realista helyreállítás történeti építészet-citátumai alapján egyfajta kontinuitást érzékel bizonyos „historizáló hagyományokkal”. Mesteri riposzt lehetne a Hauszmann-féle palota visszaépítése mellett az építészeti historizmus művészettörténeti értékével érvelők ellen: a visszabontani tervezett szocreál maga is historizál. Ha valóban erre jutott György Péter, a legjobb szívvel ajánlom a tétel újragondolását; következzen ehhez néhány szempont. Ami egyfajta koherens historizáló hagyománynak tűnhet az újkori és modernkori építészet történetében, az valójában a „historizmusok” rendkívül heterogén egymásutánja. Egy korábbi korszak építészetének tudatos és többé-kevésbé hű adaptációja, nevezzük így: a historizálás kis túlzással az európai építészet történetével egyidős és szinte minden korszakra – természetesen különböző mértékben – jellemző evidencia, éppen ezért egy történeti analízisben a vizsgált jelenségek összehasonlításának alapjaként értelmezhetetlen. Ráadásul a historizálás merőben különböző célok mentén és eltérő kontextusokban jelenik meg a klasszicizmus, a 19. század utolsó harmadának „szigorú” historizmusa, a 30-as évek kissé kifulladt novecentója, a szóban forgó szocreál vagy akár a gyakran stílus-citátumokkal operáló posztmodern esetében.
Az esztéta-egyetemi tanár bizonyosan összevonja a szemöldökét, ha a vizsgán a hallgató egyazon historizáló hagyomány részeként értelmezi mondjuk az antik winckelmanni értelemben vett normativitásában fogant klasszicizmust és a történeti korok különböző művészeti teljesítményeit összehasonlíthatónak, ezáltal többé-kevésbé egyenrangúnak és akár kombinálhatónak tekintő tulajdonképpeni historizmust. Hasonlóképpen – mutatis mutandis – egészen más politikai, esztétikai és szakmódszertani megfontolások vezették a palota helyreállítóit (például a Budai Vár-sziluett városképi jelentőségének felismerése és a politikai szempontból kevésbé problémás konnotációkkal bíró középkori épületállomány esztétikailag „semleges” keretezésének igénye), mint a királyi rezidenciát szuggesztív ornamentikával és jól olvasható építészeti idézetekkel neobarokkizáló Hauszmannt. Egyébként, ha már a háború utáni visszaállítás „historizmusánál” tartunk, nem árt megjegyezni, hogy – amint azt például Rostás Péter kimutatta – a palota klasszicizmusa elsősorban nem a „nemzetközi” szocialista realizmusból származtatható, hanem a Horthy-korszak klasszicizmuskutatásának eredménye, mi több, a középkori építészeti részletek megmutatására irányuló Gerő László-féle alapkoncepció jelentős részben Mussolini „harmadik Rómájának” programjára rímel. Mindennek ismeretében meglepő, hogy a világháború után helyreállított palotából hiányoznak azok „sötét árnyak”, amelyeket a szerző a Hauszmann-féle épületegyüttesbe vizionál. Arról nem is beszélve, hogy a világháborút követő helyreállítás esztétikai programjának vitájában döntő szót kimondó Rákosi Mátyás alakja is meglehetősen „sötét árnyat” vet.
Mielőtt rátérnék György Péter központi tézisére, szeretnék rámutatni három apróságra, amelyek egyenként is szemléltetik, hogy a szerző nem vértezte fel magát a megfelelő építészettörténeti ismeretekkel, mielőtt a hozzáértő magabiztosságával vetette bele magát a vitába. Mindhárom a német „építészeti gyászmunka” kérdésköréhez kapcsolódik, ami ezáltal egy országspecifikus műveltségi deficitre enged következtetni. (Ez önmagában nem szégyellnivaló, de egy ennyire támadó hangvételű szövegben furkósbotként lóbált féligazságok kihívják maguk ellen a kritikát.)
Egy ilyen magas szinten publikáló és oktató szerzőtől legalábbis meglepő, ha olyan esetlenül választja ki analógiáit és határozza meg az összehasonlítás kritériumrendszerét, mint ahogyan ezt cikkében tette.
A budai Királyi Palota visszaépítéshez hatásos teatralitással megválasztott, ámde tökéletesen rossz analógia a nürnbergi Reichsparteitagsgelände. Előbbi egy historizáló épületegyüttes, amelyet akkoriban építettek, amikor Horthy Miklós a katonatiszti karrierjét építgette, Adolf Hitler pedig tinédzser volt, így a palota építészeti formáját bizonyára nem tudták ideológiailag befolyásolni. A nürnbergi felvonulási teret ezzel szemben az NSDAP építtette Albert Speerrel, és a Harmadik Birodalom monumentális építészetének félreismerhetetlen jegyeit viseli magán, azaz egy esztétikumában és funkciójában teljesen átideologizált alkotásról van szó. Még inkább billeg az összehasonlítás, ha a két épületnek a városszövetben elfoglalt pozícióját is figyelembe vesszünk. Ezek ugyanis egészen különböző természetű műemlékes kihívásokat hordoznak magukban. A Reichsparteitagsgelände Nürnberg elővárosában, a városképet alapvetően meghatározó, történetileg kialakult városmagtól izoláltan helyezkedik el, ezáltal a modern beavatkozásokkal operáló integrált műemlékvédelem ideáltipikus játszótere. Ezzel szemben a budai Királyi Palota egy tankönyvbe illő Stadtkrone, azaz a város egyik magaslati pontján elhelyezkedő, a városképet mérete és optikai hatása által jelentősen befolyásoló, ezáltal fokozott műemlékes felelősséget és városépítészeti körültekintést igénylő épület.
Hasonlóan trehány logikával kérdőjelezi meg György Péter a Smiló által a budai Királyi Palota és a Berliner Schloss visszaépítése között vont – egyébként sok szempontból tényleg kritizálható – párhuzamot. Az esztéta szerint a visszaépíteni kívánt budapesti épületek és épületrészek politikailag kompromittálódtak, Németországot azonban pozitív példaként említi, ahol egyetlen olyan épületet sem rekonstruáltak, amely a Harmadik Birodalom idején politikai jelentőséggel bírt. Azaz még a Berliner Schloss visszaépítése sem okoz a szerzőnek olyan irritációt, mint a Hauszmann-féle palota helyreállítása. Ha elfogadjuk György Péter azon alaptételét – ennek kritikáját lásd alább –, hogy épületek politikai természetű történések útján káros ideológiákkal itatódhatnak át, akkor a rekonstruált Berliner Schloss és környezete is ebbe a kategóriába sorolható. Ugyanis a császári palota visszaépített északi homlokzatával, a szemközti Altes Museum oszlopsorával és a szomszédos Berliner Dom tömegével együtt a Lustgarten tere abban a formában jött létre, ahogy a Wehrmacht katonai díszszemléinek kulisszájaként szolgált. Ezen logika mentén csekély jelentőséget tulajdoníthatunk a visszaépítés részlegességének is, hiszen a Lustgarten terének összhatása szempontjából irreleváns a Spree felé néző modern homlokzat. Persze ez nem épkézláb érv a Schloss visszaépítése ellen, csupán egy gondolatkísérlet, amely plasztikusan szemlélteti György Péter alapállításának abszurditását.
Talán a legkínosabb tévedést az NDK által hátrahagyott és a Schloss kedvéért lebontott Palast der Republik kapcsán követi el a szerző. A késő modern épület megítélésében Smilónak ugyanis, a kissé nagyzoló jelzőhasználat ellenére, történetesen igaza van. A Palast der Republik építészettörténeti szempontból igenis jelentős modern épület és nem pusztán „a szocialista Németország politikai hatalmának háromdimenziós hirdetőtáblája, kulisszája” volt, ahogyan azt György Péter állítja. A Palast der Republik mind formaképzésében, mind pedig funkcionalitásában a modern építészet legfontosabb tanulságait hasznosította, ráadásul magas színvonalon. Tagadhatatlan, hogy az épület jó érzékkel megválasztott arányokkal és tömegalakítással bírt. Ezt példázta, ahogyan a főhomlokzaton horizontálisan elnyúló, a középületnek monumentalitást kölcsönző üvegfelületet az egykoron a Karl-Liebknecht-Straßéra néző függönyfal megerősített vasbeton lizénáinak vertikalitása ellenpontozta. Továbbá figyelmet érdemel az épület sokrétű rendeltetése is, ugyanis egy olyan multifunkciós térről volt szó, amelyben a megkérdőjelezhetetlenül világszínvonalú szovjet avantgárd építészet és a nyugati modernizmus tanulságai egyaránt koncentrálódtak. A Palast der Republik – hasonlóan például az úgynevezett szovjetházakhoz vagy a nyugat-európai munkásmozgalom közösségi házaihoz – egyszerre látott el politikai, adminisztratív, propagandisztikus, kulturális és szórakoztatási funkciót. Természetesen ez kevésbé felel meg modern demokratikus politikai ízlésünknek, amely számára evidencia a központi államhatalom és az egyéb társadalmi-politikai funkciók igazgatási és térbeli (építészeti) szétválasztása. Ennek ellenére az épület építészettörténeti jelentőségéhez kétség nem férhet, a probléma pusztán ideológiai alapú megközelítése pedig súlyos hiba, különösen annak fényében, hogy a szerző építészettörténetileg érvel, amikor a Palast der Republikot megkísérli száműzni a modern építészet kánonjából. Mindezt annak ellenére fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy személyes ízlésemhez közelebb áll a visszaépített császári palota, és az egykori állampárti hatalmi szimbólum megsemmisítésével világnézeti alapon egyetértek.
Ugyanakkor elengedhetetlennek tartom az ahhoz hasonló viták lefolytatását, amelyek a bontás körül a német nyilvánosságot uralták.
Ezek során során számos erős, szakmailag megalapozott érv felmerült a Palast der Republik megtartása mellett, ellentétben a szerző azon sommás állításával, hogy kizárólag egyfajta „NDK-s nosztalgia” motiválta a bontás ellen tiltakozókat. Különösen fontos továbbá a Palast der Republik esete a Várban jelenleg zajló, az enteriőrt is érintő visszaépítések tekintetében, ahol a késő modern terek történeti értéke és esztétikai szuverenitása mellett érvelők állnak szemben a háború utáni helyreállítást sokszor ideológiai skrupulusok mentén támadó visszaépítés-párti féllel. Ezáltal György Péter szándéka ellenére muníciót szolgáltat a visszaépítést szorgalmazóknak, amikor egy elnagyolt, megbélyegző és ideológiailag fixált frazelógiával teszi zárójelbe egy épület azon vonatkozásait, amelyek nem közvetlenül vagy nem kizárólag a politikai szimbolikus erőtérhez képest vizsgálhatók.
A fiatal kritikus megregulázása közben mintha kifogyott volna a patron az esztéta tollából saját alaptételének kifejtésére. Ugyanis György Péter „egyszerűen nem érvel, ami egy vitacikkben nemcsak szokatlan, de értelmezhetetlen.” (A szerző egy Smilónak címzett feddését idézem.) Az esztéta éppen cikkének legmeredekebb állítását mulasztotta el érvekkel megtámogatni. Alaptézisét eleinte még óvatosan fogalmazza meg: „Nem lehetetlen ezt a totális rekonstrukció látszatát keltő eljárást a Horthy-korszak háromdimenziós, életnagyságú díszletben való legitimációjaként érteni.” De aztán saját szövege sodrásának engedve és önön intellektusának hatása alá kerülve már nem fukarkodik a szóvirágokkal: „[…] a Vár – egyre félreérthetetlenebbül – valóban a Horthy-korszak apoteózisa”, sőt: „a Horthy-rendszer reklámtere”. Azt magyarázat nélkül hagyja a szerző, hogy pontosan miért kellene automatikusan a Horthy-korra gondolnunk a neobarokk kupola látványakor. Természetesen kétségtelen, hogy a budai Vár Horthy kormányzása idején politikai erőközpont és a hatalmi reprezentáció fontos tere volt.
Azonban a palota neobarokk átalakítását három évtizeddel Horthy regnálásának kezdete előtt kezdték meg, és a Habsburgok hivatalos uralkodói rezidenciája volt egészen 1918 őszéig.
Indoklásra vár ezért, hogy György Péter az építkezés 1890. május 1-jén történt első kapavágása és Horthy Miklós 1920. március 1-jén letett kormányzói esküje közötti időszakot milyen megfontolásból távolította el a neobarokk palota második világháborút megelőző történetéből.
Ez azért kitüntetetten fontos kérdés, mert éppen ebben az időszakban nyerte el az épület a Horthy-korban is jellemző építészeti képét, azaz az esztéta által a Horthy-kor díszletének tekintett épületegyüttes építészettörténeti szemszögből egy századfordulós emléknek minősül. György Péter tehát a palota szimbolikus politikai erőterének feltérképezésénél szelektíven válogat az épület történetében, ami esztétáknak talán bocsánatos bűn, de történeti tudományokkal foglalkozó szakembereknek megbocsáthatatlan módszertani hiba. Eközben a szelekció metodikája önmagában is problémásnak tűnik. Ha jól értem György Péter állítását, a palota azért fosztható meg szerves előtörténetétől, és értelmezhető kizárólag a Horthy-kor politikai szimbólumaként, mert a második világháborús csatlós szerep és az ehhez kapcsolódó politikai bűnök lemoshatatlan bélyeget ütöttek rá. Mivel Horthy alatt semmiféle építészeti változtatás nem történt a palotán, amely a Hauszmann-féle épület politikai szimbolikáját – amely tulajdonképpen a kiegyezés építészeti metaforájaként is megállja a helyét – számottevően befolyásolta volna (mint például az Országház kupolájára 1950-ben applikált vörös csillag), ezen a ponton nehéz építészettörténeti perspektívából tovább érvelni. Ezért inkább emlékezettörténeti, illetve -politikai vonalon próbálkozik a cikkíró, azonban a legalapvetőbb indoklástól ehelyütt is eltekint.
Például érdekelt volna, pontosan mi alapján feltételezi, hogy a kollektív emlékezetben kitüntetett helyet foglal el a Hauszmann-féle palota mint a kormányzóság idején történt jogfosztások és népirtás szimbóluma. Ismerünk természetesen a holokauszthoz kapcsolódó valódi emlékezethelyeket, úgymint a Duna-partot, a marhavagonokat vagy a legújabban a közfigyelem homlokterébe került városmajori és hegyvidéki nyilas vérengzések helyszíneit. Ezek az emlékezethelyek azonban nem esztéták értelmezési túlkapásai vagy leköszönő testületi tagok hatásvadász nyilatkozatai folytán alakulnak ki, hanem az emlékezés valós terei és képletes helyei, éppen azért, mert magyar civilek legyilkolásában volt közvetlen szerepük, majd a szemtanúk elbeszélései és a történeti feltárások hatására ebben a minőségükben vésődtek bele a közös társadalmi emlékezetbe. Ez tudomásom szerint nem áll a Királyi Palotára. Ha György Péter ezzel ellenkező eredményre jutott, akkor szükséges volna hiteles történeti forrásokra hivatkozva pontosítani a Hauszmann-féle palota szerepét a holokauszt és az azt megelőző jogtiprások magyarországi eseménytörténetében. Továbbá ezen vélt szerep szervesülése a kollektív társadalmi emlékezetben oral history dokumentációkkal lényegesen meggyőzőbben volna bizonyítható, mint a szerző által előszeretettel alkalmazott ex cathedra kijelentésekkel.
Végül megjegyzendő, hogy egy ennyire sarkos véleményt megfogalmazó megszólalónak – nyilvánvalóan kellő forráskritikával – valamit kellett volna kezdenie azokkal az írásokkal és nyilatkozatokkal, amelyek a Hauszmann Program lassan fél évtizedes története során a visszaépítés kezdeményezői és kivitelezői részéről születtek. Tudomásom szerint egyetlen nyilvános megszólaló vagy programszöveg sem a Horthy-korszak politikai restaurációját tűzte ki célul, hanem
minden hivatalos közlés kifejezetten a historizáló építészeti fázis rekonstrukciójára vonatkozott.
A Nemzeti Hauszmann Program kurrens stratégiai nyilatkozatában például ez olvasható: „A Várnegyed megújult terei és épületei a városrész fénykorát, a 19. és a 20. század fordulóját idézik.” A Horthy-korszakra nézve nem kifejezetten hízelgő, hogy a századfordulót jelölik meg a városrész fénykoraként, így ez az ellentmondás mindenképpen feloldásra vár. A honlapon elérhető stratégiában egyébként sehol egy kikacsintás vagy egy duplafenekű megfogalmazás, csak kifejezetten egydimenziós és kenetteljes szövegeket olvashatunk, amelyek kivétel nélkül a Vár késő dualizmus kori képének rekonstrukciójára vonatkoznak. Felmerül a kérdés, miféle ravasz és inverz stratégia mentén mesterkedik a kormány, amikor hosszú éveken át az összes csatornán a századfordulós építészeti állapot és miliő visszaállítását hangsúlyozza annak érdekében, hogy a Horthy-korszak politikai tereit legitimálja.
A Nemzeti Hauszmann Programot lehet, kell és fontos kritizálni. Ugyanakkor nem várhatjuk el, hogy egy értelmes és a társadalom széles rétegei által követett diskurzus alakuljon ki, ha a történelem sötét árnyaitól való rettegés felülírja a józan és történetileg pontos helyzetértékelést. Másképpen: amíg az építészeti (és úgy általában a kulturális) közélet olyan prominensei, mint György Péter, aránytalan szakmai gőggel és ilyen abszurd emlékezetpolitikai fixációkkal nyilvánulnak meg egy kiemelten fontos vitában, addig nekünk, az efféle ügyeken való tűnődés luxusához még némi szabadidővel rendelkező értelmiségieknek (természetesen az esztétával az élen) nincs erkölcsi alapunk arra, hogy a többségi társadalomtól vagy – ne adj’ Isten – a politikától több figyelmet követeljünk. Mert ne legyenek illúzióink, egyelőre mindkettő fütyül ránk.
A szerző művészettörténész
Nyitókép: Az elmúlt években újra felépített Lovarda a Budai Várban (fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
