A Kádár-kor hordalékában gázolunk – itt a magyar buhera kézikönyve
Miközben a magyar buhera-építészet látványa kínos és elborzaszt, paradox módon képes megmelengetni a szívünket: benne van a vasfüggöny mögötti nyomorúságunk, ízlésficamaink és spúrságunk – de találékonyságunk is. Mindez elvitathatatlanul és kizárólag a miénk. Működik tehát a „környezetönismereti kézikönyv”, Szalai András minap megjelent kötete, a Kis magyar snassz és neociki. Érdekes, egyúttal szórakoztató olvasmány, amely nem lenézőn, inkább a hazai iránti szeretettel fordul e jellegzetesen magyar vizuális élmény felé.
Amikor a napokban 11 éves gyermekemmel elsétáltunk a Mekk Elekről elnevezett barkácsbolt előtt, félvállról közölte: micsoda marhaság a levitézlett, kétbalkezes ezermester nevével fémjelezni ezt az üzletet. Ugyan ki jön ide ezek után? Nagyjából ezzel össze is foglalható a generációink között jelentkező alapvető – és felszabadító – különbség, amelynek színes, fotódokumentációval gazdagon ellátott enciklopédiáját a Kieselbach Galéria jelentette meg a minap. Merthogy míg a nyaraló bejárata fölé kiszuperált redőnyből épített esőbeállót szüleink a Kádár-kor gyermekeiként még frappáns és takarékos megoldásnak látták – mi udvarias fintorgással már legföljebb érdekes ötletnek neveznénk –, addig gyerekeink számára nemhogy nem bocsánatos, de érthetetlen bűn is az efféle buhera. Mekk Elek tantusza, úgy tűnik, itt esik le – távol a hiánygazdaságtól, egyenesen a fogyasztói társadalom ölébe.
Szalai András Kis magyar snassz és neociki című könyvéből legalább fél évszázad gyűjtésén át néz ránk vissza a magyar buhera színe-java. A spórolásból, az alapanyagok hiányából – vagy mert egyszerűen úgy tűnt, a probléma házilag is orvosolható – születő faramuci megoldások országában ezek a furcsaságok pedig legkevésbé az anyagiakról szólnak. Sokkal többet mondanak el a szocializmus nyakunkba szakadt évtizedeiről, amelyekben bocsánatos bűnné lett az igénytelenség, ahol a stílustalanság ragályos betegségként terjedt, utat törve magának a társadalom legkülönbözőbb rétegein át. A korszakról, amelyben „mérnökök taxiztak, taxisok lettek kereskedők (vagy csak seftesek), tanárok álltak pincérnek vagy halsütőnek és így tovább”, ahogy Szalai András írja. Amelyben divat volt „hazavinni” az alapanyagot az épülő házakból. Vagy éppen kerítésként felhasználni a konzervgyárban hátramaradt, kilyuggatott fémlapokat. Persze az „okosba megoldott” hiánypótláshoz meg kellett születnie a „maszekolásnak”, kellett hozzá már a magántulajdon is, a kis hétvégi házak a telken… Azért, hogy lehetősége legyen minderre, nagy árat fizetett a magyar társadalom. El kellett nézni Kádárnak az ‘56 utáni megtorlásokat.
Szalai András e kötetben tehát nem csak látleletet ad esztétikai érzékenységünk eltompultságáról, de szépen összefésüli azokat a történelmi és gazdasági körülményeket is, amelyek a hazánkat elárasztó vad grafikai, építészeti és általános stílusbeli kakofóniához vezettek. Az ereszcsatornát kipótló csizmaszár, a farosttal burkolt épület, a rózsalugas, amelytől karóra tűzött, horrorisztikus babafejek hivatottak távol tartani a kártevőket (?) ráadásul csak hangicsálások azokhoz a nagyléptékű építészeti megoldásokhoz képest, amelyeket döbbenettől földbe gyökerezett lábbal nézünk a könyv lapjain – vagy a valóságban.
Aki látta, soha nem felejti a lakótelephez tapasztott cicaházat, de még az is semmi ahhoz a megrázkódtatáshoz képest, amelyet a földszintes óbudai házak sorát megtörő homlokzat látványa okoz. A homlokzaté, amelynek ég felé törő oszlopain (!) hat ledér kerámialány közt virít ki a muskátli egy félbe roppantott rózsaablakon.
A könyvet lapozva időről időre homlokához kap az olvasó, csapongva a kacaj és a zokogás között, miközben egyre szilárdabban fogalmazódik meg benne a vágy, hogy az amúgy francba kívánt központosítás közepette legyen végre egy bölcs rendező erő, amely legalábbis kislagozza utcáinkról a nyakló nélkül megvalósítható, minden tipográfiai szabálynak és a józan észnek is ellentmondó cégtáblákat, a csárdák elé levert viaszparasztokat, a szocializmusból itt maradt, bizarr és értelmetlen falfestményeket. Ne adj’ Isten, lelkiismeretesen szabályozza az eztán kitehető cégérek, irányjelzők és hirdetések esztétikai minőségét.
Miközben kezünk a bilibe lóg, mosolyogva olvassuk ezt az építészeti stand up-kötetet, amely azonban hiányt is ébreszt bennünk. A képek java régi darab, jóllehet, az általuk ábrázolt problematika ma is fellelhető országszerte. A közterek mindenki számára közérthető és ismerős eklektikája mellett pedig a kötetben felsorakoztatott esetek egy részét olyan balfogások teszik ki, amelyek elfuseráltságát igazán csak építész szemmel láthatnánk. Márpedig az olvasók nem feltétlenül építészek. Szalai András az: építész, művészettörténész, egyetemi tanár. Tollából pedig költői magasságokban burjánzik (olykor túl) a játékosan szigorú kritika, akár még a legnevesebb építészek által jegyzett botlásokat is kielemezve. A kádárkockák és a teraszokat borító színes üvegekkel megspékelt alpesi építészet hazai elfajzásai után a családiház-építésbe berobbanó „tapló építészeten” túl (amely a posztmodern jegyében az eklektikát, a mediterránt, az organikust elegyíti a tradicionálissal) nyíltan pellengérre állít, és a neociki jelenségéhez kapcsol olyan építészeti bakugrásokat is, mint a Nemzeti Színház épülete vagy a német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren.
A Kieselbach Galériában a kötet bemutatásához kötött kiállításon a buheragyűjtemény felvételei mellett Weiler Péter képei is láthatók. A némi nosztalgiával pellengérre állított múlt megjelenítése azonban nem csak a pécsi származású képzőművész és az építész-művészettörténész szenvedélye. Murányi Kristóf grafikáin a Kádár-korszak ikonikus tárgyaira fókuszál, Vass Norbert pedig könnyfakasztó iróniával, feledhetetlen novellákban idézi meg a korszakot, amelynek hordalékát a Kis magyar snassz és neociki lerakja elénk.
Bár innen nézve elvész a báj Mekk Elek buherájából és marad a snassz és a neociki, ezek látványa paradox módon mégis képes megmelengetni a szívünket. Azért mégpedig, mert még ha kínos is, de benne van az egész vasfüggöny mögötti nyomorúságunk, ízlésficamaink és spúrságunk, rövidlátásunk és találékonyságunk. Azért, mert mindez elvitathatatlanul és kizárólag a miénk. Működik tehát a „környezetönismereti kézikönyv”. Aki elolvassa, a jövőben egészen biztosan érzékenyebben kapja fel a fejét ezekre a vizuális vadhajtásokra, de jobban meg is érti a kort, amelyben ezek gyökeret ereszthettek.
Nyitókép: Szalai András: Kis magyar snassz és neociki (kiadta a Kieselbach Galéria)
