Nem térdelünk. Nem fütyülünk.
A Válasz Online publicisztikája a 2021-es labdarúgó-Európa-bajnokság nyitónapján.
Gumicsontot nem rágunk, olyat nem is kínálunk fel olvasóinknak – a Válasz Online immár két és fél éves története során mindig tartottuk magunkat a „kezdőrúgás” pillanatában tett ígéretünkhöz. Tartjuk most is, amikor mégis ejtünk néhány szót a hét gumicsontjáról, a nemzetközi visszhangot keltő focis térdeplőbotrányról. Aki esetleg nem követte volna: a magyar-ír barátságos mérkőzés elején az írek letérdeltek a mindenféle kirekesztés ellen, a magyarok meg nem térdeltek le, a magyar drukkerek aztán kifütyülték a térdeplő íreket, mire az írek kiakadtak a „döbbenetes rasszizmuson”, hogy végül, ahogy annak lennie kell, a magyar miniszterelnök mondja meg a tutit: a fütyülő drukkereknek volt igazuk, hiszen magyar ember nem térdel. (Kivéve három, a miniszterelnök által pontosan körülírt esetben.)
Nem csupán azért érdemes szót vesztegetni most minderre, mert a történetben sűrűsödik mindaz, ami a hisztérikus progresszívek és a rájuk kihegyezett, szintén hisztérikus reakciósok világszintűvé vált gumicsontmarási küzdelmeiben nevetséges. Hanem épp azért, mert ezzel az egyszerű példával könnyedén szemléltethetjük, hogy bár politikailag nagyon hasznos tud lenni, társadalmilag miért nonszensz ez az egész. Főleg pedig azért, mert kivételesen zsebünkben van a bölcsek köve: bizony lehetséges megtartani önazonosságunkat anélkül is, hogy másét elvitatnánk.
Ez pedig jóval túlmutat a napi hírrágcsán. Kezdjük tehát!
Először is: semmi bajunk azzal, hogy a magyar válogatott nem térdelt le és nem is fog. Sőt. Mi sem tennénk. Nem csak azért nem térdelnénk, mert a térdeplődivatot meghonosító Black Lives Matter-mozgalom nem a szívünk csücske. Sajtótermékként távolságtartással, olykor szakmai viszolygással figyeltük, ahogy az amerikai tüntetéshullámot kirobbantó gyilkosságot nálunk jóval nagyobb elérésű világlapok tárgyalták, George Floyd halálát olyan egyértelműen tulajdonítva a „rendszerszintű rasszizmusnak”, mintha ez nem csupán egy érvényes és lehetséges értelmezés lenne, hanem az első blikkre kötelezően elfogadandó nagybetűs igazság. Akárcsak a metoo-mozgalom esetén, itt is elsikkadtak az aktivista narratívába nem passzoló „apróságok”. Egy példa: a rendőri nyakon térdeplés áldozata már bőven azelőtt nem kapott levegőt, hogy földre vitték volna. Már azelőtt erről panaszkodott, hogy bárki egy ujjal hozzáért volna. Ez jól látszik-hallatszik a felvételeken – ha az ember utánakeres. Persze nem gondoljuk magunkról, hogy jobban értjük az ügyet, mint az azzal hónapon át foglalkozó amerikai bíróság, amely bűnösnek, gyilkosnak találta a nyakon térdelő rendőrt. Eszünk ágában sincs Budapestről megkérdőjelezni az ítéletet. Minneapolis nagyon messze van. Ez is oka annak, hogy az ügy apropóján nem térdelnénk mindenféle rendezvényeken „a rasszizmus, a kirekesztés ellen”. Rendkívül szomorú hír volt ugyan a George Floyd-gyilkosságé, vérlázítóak voltak a felvételek a haláláról – de egy volt ez a sok szomorú és vérlázító hír közül, amely naponta zúdul ránk a világ minden tájáról. Sem akkor nem volt, sem ma nincs a minket, magyarokat érintő száz legfontosabb ügy között. Még akkor sincs, ha az Egyesült Államokban netán valóban rendszerszintű rasszistahullám söpör éppen végig – bár ilyen kijelentésekkel azért óvatosan bánnánk egy ország esetében, amelynek népe fekete elnököt is választott már magának. Ám még ha így lenne valóban, az bizony akkor is az amerikaiak problémája. Nem a mienk. Értjük, hogy nekik ez rendkívül fontos, akárcsak az olyan, saját kultúrájukba, valóságukba ágyazódó filmek, mint a Nem vénnek való vidék vagy a Nagy Gatsby – nekünk viszont nem. Ahogy számukra meg Jókai nem. Így van rendjén.
Gond persze, ne szépítsük, van bőven itthon is. Csakhogy focimeccs előtti térdeplésekkel azokat biztosan nem tudjuk megoldani. Ahhoz oktatás kell, munkahely, értelmes törvények, jól képzett rendőrség – működő állam. Hirtelen jött, importált divathullámokra felkapaszkodni – ezt tehát nem tekintjük kötelezőnek magunkra nézve. A Black Lives Matters-divatot pedig már csak azért sem, mert
akik csupán azért döntenek le szobrot, mert akit ábrázol, fehér volt, akik ugyanezért tiltanának be szerzőket, akik nem engednék, hogy egy versfordító megbízást kapjon, csak azért, mert fehér a bőre színe, azt mi nem progresszívnek nevezzük így magunk között – hanem egyszerűen rasszistának. Harsány rasszistákat is maguk között tudók táborának szimbolikus gesztusával pedig nemigen küzdenénk a rasszizmus ellen.
No, ez eddig teljesen olyan, mintha Orbán Viktor írta volna – vetheti oda a felületes olvasó. Nem, nem olyan. Aki provokációnak nevezi az írek térdeplését (a magyar miniszterelnök tényleg eljutott idáig tegnap), az ugyanazt teszi pepitában, amit a Black Lives Matter. A szabadság, amelyre felépülhetett sok sebből vérző, mégis szép civilizációnk, ezt jelenti. Nem azt, hogy kötelező térdelni. Sem azt, hogy tilos. Nem egyetlen út van. Ha az ír közegben menő a térdelés, ha fontosnak érzik ezt a gesztust, úgy érzik, ezzel valami jót tesznek – hát ugyan miért ne tegyék? Aki őket kifütyüli, meg provokációnak nevezi ezt, az semmiben nem különb azoknál, akik előírnák a térdhajtást. Csak a jegyzőkönyv meg azok kedvéért, akik rendkívül elnyomottnak érzik magukat a liberális progresszió által a kétharmadfideszes Magyarországon: ilyen nem történt a konkrét esetben. Senki nem vonta kétségbe a magyarok jogát, hogy állva maradjanak. Nem kötelező intro a térdeplés a ma induló Európa-bajnokságon sem. Szóval egészen egyszerű lenne ez, tényleg: aki nem akar, ne térdepeljen, aki meg akar, tegye.
Csakhogy a magyar miniszterelnök nem megoldani akarja a problémát. Épphogy élezni – politikusként ez az érdeke. Tudja jól, hogy hívei, de talán a magyarok többsége sem ért egyet a focitérdepléssel (mint láttuk: mi sem). Paradox módon egyébként éppen azáltal tette egyértelművé, hogy cseppet sem nemzetben gondolkodik, hogy újfent a nemzet egésze nevében szólt. Megtudhattuk tőle megint, hogy a magyarok, azok milyenek. Olyanok, hogy csak Isten, meg haza, meg lány előtt ereszkednek térdre, amikor megkérik a kezét. A nyilvánvaló sületlenség cseppet sem véletlen, nem is átgondolatlan: ugyanaz az üzenete, mint annak, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Aki nem úgy látja, ahogy ő, az egyszerűen nem magyar. Legalábbis selejtes.
Pedig nem. Bár – akkor most harmadjára is elmondjuk – mi sem ereszkednénk térdre meccs előtt, mégis, ha akadnak honfitársaink között, akik meg igen, attól ők még honfitársaink maradnak. Magyarok.
Magyarnak lenni ugyanis nem egyenlő azzal, hogy a látásod cső, a szavad harsány fütty. Nem annyi, hogy mások saját döntéshez, gondolkodáshoz és cselekvéshez való jogát elvitatod.
Szerencsére.
Nyitókép: játékosok térdelnek a Premier League West Ham United–Wolverhampton Wanderers-meccs előtt a London Stadiumban. Fotó: Andy Rain / POOL / AFP
