„Ez nem fejlesztés, hanem örökjáradék valakinek” – nagy idők nagy tanúja a sztrádakiszervezésről
„Az autópálya-mutyik nem a tendereknél kezdődnek. Öt vagy tíz évvel korábban. Az előkészítés elindításánál” – meséli Reményik Kálmán. Az állami autópályakezelőt 2010-ig vezető egykori topmenedzser konkrét példán is illusztrálja, hogyan lehet felosztani a piacot bőven azelőtt, hogy a tendereket kiírták volna. Reményikkel egy kis faluban, a festői Vászolyon beszélgettünk annak apropóján, hogy a kormány most 35 évre koncesszióba adná a meglévő magyar autópálya-hálózatot – merthogy emberünk ma már sajtot készít az általa alapított Vászolyi Sajtmanufaktúrában. Nem, nem céget vezet: nap mint nap saját kezűleg készíti el a maga „tervezte” sajtokat kicsi, ám remekül felszerelt üzemében. Megnéztük azt is, közben pedig megtudtuk, miért üvölt már most az állami autópályakoncesszióról, hogy az valójában nem fejlesztés lesz, hanem „örökjáradék valakinek”. Reményiket, akit egykor Kóka János nevezett ki a NIF Zrt. élére, arról is faggattuk, mekkora személyes felelőssége van a hegy nélküli völgyhíd megépítésében az M7-esen, valamint a síkságba fúrt alagutakéban az M6-oson. Interjú.
– Így vezekel?
– Hogyan? És: miért is kellene?
– Minőségi, kézműves sajtokat ad a nemzetnek azután, hogy a szoci kormányok alatt volt a ppp-projektekkel megvalósított autópályaépítések egyik főszereplője. Amelyekben ezermilliárdos kár érte az adófizetőt.
– Erős felütés, de: nem. Ppp-projekt egyébként egy volt, az M6-os autópálya, az általam vezetett NIF Zrt. ráadásul nem volt építtető. Műszaki tanácsadóként vettünk részt az állam oldalán.
– Jó tanácsokat adtak?
– Van, amiben másképpen is dönthettünk volna. De hogy mit vettünk el a magyar néptől… Az autópálya nyilván pénzbe kerül. Ahogy minden. Ennyi erővel mindenki pénzt vesz el az emberektől.
– A G7 kimutatása szerint 2800 milliárd forintot bukott az adófizető az M5-ösön és az M6-oson.
– Olvastam én is és nincs okom kétségbe vonni ezeket a számokat, de mint mondtam, mi műszaki lebonyolító szervezet voltunk, pénzügyi konstrukciók kialakításával egyáltalán nem foglalkoztunk. Az akkori döntéshozók védelmében azért elmondanék annyit: a magántőke bevonása, a ppp-konstrukció nem feltétlenül ördögtől való. 2007-ben az államháztartás messze nem állt úgy, hogy költségvetési pénzből megkockáztathatták volna az építkezést, viszont politikai és társadalmi nyomás is volt az M6 építése mögött.
– Toller Lászlónak hívták a politikai nyomást?
– Leginkább. Bivalyerős embere volt a szocialistáknak, s minden megyei pártelnök arra hajt mindig, hogy a megyeszékhelyre autópálya vigyen. Ma is ez van előírva célként, holott egyébként semmi értelme: az ipari területek sokszor pont nem is ott vannak. Lásd Heves. De a politika már csak ilyen.
– Ezek szerint minden rendben van azzal is, hogy most a kormány 35 évre koncesszióba adná az autópályák üzemeltetését. Azaz ennyi ideig húzhatja valaki a hasznot a befizetett autópályadíjainkból.
– Egészen más az, amikor autópályát kell építeni és azért, hogy ez megvalósulhasson, szakaszokra bontva koncesszióba adják, mint ez, amit látunk. Most a már meglévő, országos autópálya-hálózatot adják oda valakinek.
– A koncesszióba adás mellett szólhat viszont, hogy a következő pénzügyi ciklusban az EU nem ad autópályákra. Szóval be kell vonni magántőkét.
– Nem jó érv. Ha arra nem is ad az EU, másra ad. Amit tehát nem költségvetési pénzből kell állni. Cserébe azt a kevés építkezést lehetne a költségvetésből. De a lényeg nem ez, hiszen az építés most nem lesz meghatározó. Amiért végképp érthetetlen meglévő autópályákat koncesszióba adni: az államnak ma alapvetően jól kiépített szervezete van az autópálya-üzemeltetésre. Az egyik az infrastruktúra-fejlesztő, a másik a Magyar Közút. Megvan a feladathoz szükséges gépparkjuk, szervezetük, mindenük. Mi tud majd történni tehát? Az állam nem fogja bezárni a Magyar Közutat, hiszen van egyéb, nem fizetős úthálózat is, amelyet fenn kell tartania.
Aki tehát megkapja majd a koncessziót, jó eséllyel ugyanúgy az állami szervezeteket bízza majd meg a munka tényleges elvégzésével, csak rászámol némi hasznot, amelyet zsebre vág. Ez tehát nem fejlesztés, hanem örökjáradék valakinek.
Jól látható ez abból is, hogy ezermilliárdos finanszírozási háttér kell egy ilyen projekthez, eközben a pályázat beadási határideje három hét. Most valaki vagy baromi régóta tud róla, hogy ez lesz és az övé lesz, vagy tényleg zsenik dolgoznak ma ebben a szektorban.
– Tippeljen, ki lesz benne a buliban!
– A Duna Aszfalt szerintem benne lesz műszaki és üzemeltetési oldalról, finanszírozásiról pedig vagy egy kínai bank, vagy a most felállított magyar bankok konzorciuma. Amikor a mi időnkben össze kellett rakni egy finanszírozási tervet az M6-hoz, az mindenesetre még fél évet vett igénybe. Tehát ami most zajlik a szemünk előtt, az egy lefújt focimeccs, amelynek az összefoglalóját látjuk már csak.
– Amikor ön látta még a szocik ppp-konstrukcióját 2007-ben, nem csapott a homlokára, hogy ez így nem éri meg az adófizetőnek?
– A G7 mikor is számolta ki a 2800 milliárdot?
– Két éve.
– Pontosan. 2007-ben ezt én nem láttam előre. A fajlagos főpályaár akkor mindenesetre 800 millió forint volt kilométerenként. Drágább kőolaj mellett – az az autópályaépítés „alapanyaga”. Ma mégis 2 milliárdos árakkal kalkulálnak.
– Nagy volt az infláció.
– Ekkora nem volt. Ráadásul ha itthon kétszeres árral kalkulálnak, akkor nagyjából biztosra vehetjük, hogy az ár a végén háromszoros lesz. Anélkül, hogy nagyon bele akarnék itt csavarodni a politikába, mégiscsak olyan országban történik mindez, ahol egy bizonyos bányavállalatnak 30 százalékos nyeresége van az árbevételéhez képest.
– Csak nem Gánt környékén működik ez a sikeres vállalkozás?
– De. A bányászat közben pont az az ágazat, amely nem túl innovatív, 4-6 százalékos nyereség már jónak számít abban a szektorban. A gántiak mégis tudnak 30-at. Hasonlóképp: azok az autópálya-építők, akik sehol sem voltak még tíz éve, ma ezermilliárdos forgalmat bonyolítanak és milliárdos nyereségeket könyvelnek el.
– Jó, de az autópálya-építés bonyolult feladat, fejleszteniük kellett ezeknek a cégeknek is: gépparkot, miegymást…
– Dehogy kellett! Ez tévhit. Akik ezeket a tendereket megnyerik, gyakran nem is rendelkeznek gépekkel. A fővállalkozóé alapvetően logisztikai feladat, megbíz minden részmunkára valakit – általában ugyanazokat, akiket korábban más bízott meg. Csak a tetejét épp ő fölözi le. Egy harmincfős mérnöki iroda gond nélkül lehetne fővállalkozó egy autópálya-építésnél.
– Ha nem rúgják ki 2010-ben és nem pereskedik utána, lehet, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében szakértené ezt a mostani autópálya-koncessziót?
– Az a kirúgás úgy kezdődött, hogy amikor eljöttek a cég átvételére, azt mondták, 30 százalékot kifizetnek a járandóságomból, fogadjam el és menjek Isten hírével. Én meg úgy voltam vele, hogy nem fogadom el, azzal ugyanis elismerném, hogy vaj van a fejemen. Holott nem volt. Ekkor jött a rendkívüli felmondás egy húszmilliós szerződésre hivatkozva, amelyet nem is az én dolgom volt aláírni, csak éppen szabadságon volt a helyettesem. Ilyen összegekkel nem foglalkoztam vezérigazgatóként, ráadásul egy központosított közbeszerzésen lehívott szoftverről volt szó, nem volt benne semmi umbulda. Nyilván nem is azért rúgtak ki, csak belekapaszkodtak. Ebből lett a pereskedés öt évig.
– Amelyet végül elvesztett.
– Kétszer is megnyertem a pert jogerősen, de mindkét alkalommal a Kúriára került, amely érdemben megváltoztatta a döntést. 14 milliómba került a per. Elvesztettem, igen, de egyenes gerinccel szálltam ki a buliból.
– Egykori kinevezője, Kóka János pedig rég felszállt már a NER-járatra Szijjártó Péter mellé. Ön tehát nem akart átfolyni az új rendszerbe?
– Az ő viszonyulása a politikához mindig más volt. Én sosem voltam politikus.
– Mégiscsak önt nevezte ki.
– De nem ő talált meg, hanem a Telkes tanácsadócég. Nem pártvonalon kerültem a NIF élére, nem voltam tagja a holdudvaruknak. 2002-ben, az első Orbán-kormány alatt például egy állami cégnél voltam fb-tag, és Medgyessyék rúgtak ki.
A NER-nek mondjuk ma biztosan nem dolgoznék. Igaz, más politikai körnek sem. Nem lehet bennük bízni.
– Miért nem?
– Ha magáncégnél dolgozol és kirúgnak, a menedzsertársaid azért felhívnak, hogy megkérdezzék, mi van veled, hogyan tovább. Amikor állami céget vezetsz, utána meg néma a telefon. Mindegy, kinek mennyit segítettél, tesz rád magasról. Fideszes is, szocialista is.
– Nem lehet, hogy túlzottan önre égett a hegyek nélküli völgyhíd az M7-esen vagy a sík terepbe fúrt alagutak az M6-oson?
– Nem tudom, mennyire égtek rám ezek az ügyek, de felelős vagyok értük én is, hiszen résztvevője voltam a történetnek műszaki tanácsadóként. Vegyük azért ketté.
A völgyhidat megörököltem, eldöntött sztori volt, mire odakerültem.
A szakvéleményeket kikértem róla azért, s az derült ki, hogy három lehetséges nyomvonal van. Az egyik 20 kilométerre délre vitte volna a pályát, bekötőutakkal együtt drágább lett volna mint a völgyhíd. A logikus megoldás a Balatonhoz közeli nyomvonal lett volna, de ahhoz Balatonföldvár önkormányzata nem járult hozzá. Öt vagy tíz évvel korábban, az előkészítés fázisában még lett volna más lehetőség is, de akkor, amikor én átvettem, már nem.
– És a lukak a löszben?
– Azok tényleg az én időmre esnek. A terveket láttam metszetben, a négyből két alagút pedig valóban elég mókásan nézett ki már úgy is. Meg is kérdeztem, biztosan komoly-e ez – nekem mégiscsak ki kell állnom emberek elé és megmagyaráznom a hegy nélküli alagutat.
– Mi volt a magyarázat?
– Az, hogy ha bevágással készül az út, azt a több millió köbméter földet a Mecsekbe kell elszállítani. Az pedig annyira drága, hogy jobb akkor alagúttal megoldani. Mégis kiírtunk egy alternatív tervpályázatot, pedig Tollerék szét akarták rúgni a hátsómat miatta. Hogy húzom az időt. Csakhogy az UVATERV aztán cserbenhagyott. Korábban ők mondták, hogy alagút nélkül meg lehet oldani jobban, aztán mégsem arra a kilométerszelvényszámra adták az ajánlatot, így aztán összehasonlíthatatlan lett az eredmény. Maradt tehát az alagutas megoldás.
– Ami nem mókásnak, hanem inkább lopásnak látszott első blikkre.
– Pedig nem az volt vele a cél. Amúgy is: a ppp-konstrukciókban lehet a legkevesebbet lopni.
– Hogyhogy? Aki megnyeri, visszaoszt a tendert kiíró politikusnak. Lásd még: Strabag Demokraták Szövetsége.
– Nem így működik az autópályákhoz köthető politikai korrupció.
– Hát hogy?
– Akkoriban úgy ment, hogy a politika mind az öt indulónak beígérte a győzelmet. Aztán a végén ahhoz, aki tényleg nyert, odament, hogy akkor lehetne ellentételezni. Jöttek is hozzám cégvezetők annak idején, amikor megkötbéreztük őket, hogy hát ne már, ők kifizették a százalékot. Mondtam nekik, hogy azt a százalékot ott lehet reklamálni, ahol fizették, nem nálam. A kötbér ettől még kötbér. Egyébként
igazán jól lenyúlni a Közgép-modellel lehet. Ha van egy vagy több pártcéged, amelyek bombabiztosan nyerik a közbeszerzéseket, akkor is, ha láthatóan túláraznak mindent.
De van itt még valami, ami el szokta kerülni mindenki figyelmét. Az autópálya-mutyik ugyanis nem a tendereknél kezdődnek. Öt vagy tíz évvel korábban. Az előkészítés elindításánál.
– Hogyhogy?
– Mondok egy nagyon egyszerű példát. Amikor odakerültem, elő volt írva, hogy a kivitelezőnek aszfaltkeverő teleppel kell rendelkeznie az építkezéstől számított 20 kilométeren belül. Ebből már pontosan lehetett tudni, melyik szakaszt építi majd a Közgép, melyiket a Strabag, és így tovább. Pedig pályázat még ki sem volt írva. Az aszfalt tényleg legfeljebb 20 kilométeres szállítást bír ki, tehát nagyon szakmainak, műszaki alapozásúnak látszott az elvárás. Holott nem volt az: mobil keverőtelepet könnyedén fel lehet húzni az építkezésen is. Arra volt jó ez az előírás, hogy már a nyomvonalkijelölés pillanatában fel lehetett így osztani a piacot. Tervező, kivitelező, mindenki benne volt. Amikor aztán megszüntettük ezt az előírást, elképesztő hörgés indult, a fejemet akarták venni. Nem a politikusok, a cégek. 2010 után egyébként elsőként hozták vissza a szabályt, hogy bizony saját, fix keverőtelep kell…
– A műszaki és a pénzügyi feltételek kialakításáért cserébe pedig mentek a nokiás dobozok?
– Nem így működik ez. Sokkal egyszerűbb, ha az, aki kialakítja az állami beruházás műszaki elvárásrendszerét, kap mondjuk egy remek műszaki ellenőri megbízást az érdekelt cég valamelyik másik projektjében. Remek módja a pénz elfolyatásának az is, amikor ügyvédi irodákat bíznak meg a telekkisajátításokkal. Milliárdok folynak el így, holott az állami cégnek is van egy rakás jogásza. Volt olyan ügyvéd, aki azért kapott milliárdokat, hogy kapcsolatot tartson a mérnökök és a területszerző ügyvédek között. Ezt a szerződést felmondtam, mire egy főfejes a fideszes gazdasági holdudvarból szólt, hogy ennek az ügyvédnőnek ne nagyon húzogassam a bajszát. Mert annak még Simicska sem meri. A kirúgásomkor ugyanez az ügyvédnő jött szembe – hatalmas mosollyal az arcán.
– Tehát egyik kutya, másik eb, mindig mindenki lopott, legfeljebb a Fidesz profibban szervezte meg, hogy ne szétfolyjon a pénz.
– Apám arra tanított, hogy nincs kis lopás meg nagy lopás, ebből az erkölcsi alapállásból szemlélve tehát valóban nincs különbség. Azért a lenyúlt pénz mértékében van. A Fidesz valóban ügyesebben csinálja, de sokkal nagyobban is. A Tocsik-per 820 millióért ment – ma annyiért egy vidéki polgármester nem hajol le az asztal alá, ha leejti. Ráadásul ez ma már messze nem arról szól, amiről kisebb-nagyobb mértékben mindenütt a világon: hogy ugyanis a politika nem vallja be, mennyibe kerül a demokrácia, ezért a szürkezónában oldja meg a pártfinanszírozást. Amit önök a Válasz Online-on „perverz privatizációnak” neveztek, az már a demokratikus alapelveket kérdőjelezi meg.
Az alapítványi kiszervezés, a gazdasági irányítás kiszervezése, s az ebbe illeszkedő autópálya-kiszervezés azt teszi lehetetlenné vagy nehezíti meg, hogy egy következő kormány kormányozni tudjon. Ilyenre azért nincs máshol példa.
A szélsőjobbtól a szélsőbalig vannak politikusok, akik lenyúltak lóvét. Mert megtetszett a szomszéd medencéje, vagy akart egy Teslát, netán még egy jachtos dugást. Ez viszont most nem erről szól. Nem a pénzről, nem a piti korrupcióról. Színtisztán a hatalomról, amelyet akár a demokrácia ellenében is meg kell tudni tartani, ha úgy alakulna a helyzet.
– Ilyen mélyen látva a rendszerekbe, tud még kire szavazni?
– Most vasárnap gondban lennék, de azért nem csak gazdasági és korrupciós szempontok vannak. Amikor meglátom a külügyminisztert Kis Grófoval pózolni, a gyomrom ugrik egyet. Ennyire ízléstelen környezetben nem lehet élni. Mága Zoltán? A színházi világ szétverése? Az irodalmi kánon átírása? Megöregedtem már annyira, hogy képes vagyok ízlésalapon kezelni a környezetemet. Azért nem fogok szégyenkezni, ha külföldön a szememre vetik, hogy a magyar válogatott nem térdel meccs előtt. Szerintem se legyen kötelező. De ha azzal jönnek, hogy a miniszterelnökünk a térdelő vendégeket kifütyülők oldalára áll, azért már szégyellni fogom magam. Nem kell térdelni, ha nem akarunk, de fütyülni sem kell. Ez a büdöslábúság engem jobban zavar már a lopásnál is. Tőlem amúgy sem tudnak nagyon mit ellopni.
– Azért a Vászolyi Sajtmanufaktúrán kívül menő budapesti éttermekben is tulajdonos.
– A Bock bisztrót bezártuk, az már nincs, elvitte a covid, a Kisbíró megvan, de attól, hogy valami menő, még nem hoz pénzt. Tíz-tízmillió profitot tud hozni egy étterem, ha jól csinálod, akármilyen jónevű. Pénzt a turai kastély hoz…
– Sajtmanufaktúrát menedzselni, az hoz?
– Nem menedzselem. Én készítem a sajtokat.
– Saját kezűleg?
– Igen. Tíz éve még tanácsadóskodtam, de gyorsan kiderült, hogy a válság éveiben úgy kellenek az én tanácsaim, mint macesz a Vatikánba, tehát kitanultam a sajtkészítést, külföldön is, Svájcban, a franciáknál… 2014-ben készült az első. A napom úgy néz ki, hogy bejövök reggel hét körül, addigra már megmelegítették a tejet, az igaz, de én mérem, én oltom be, aztán megállítom, felvágom az alvadékot, formába teszem, délután forgatom… Mindenki azt gondolja egyébként, hogy mendzserkedem, de hát éppen attól akartam megszabadulni! Az eredeti tervem is az volt, hogy 2010-ben befejezem a topmenedzser életet. Ezért sem bővülünk egyébként. Kevés a sajtunk pedig, sokkal többre lenne igény. Csakhogy annak az lenne a vége, hogy mások készítenék el, én meg céget irányítanék megint egy irodából. Márpedig én sajtot akarok készíteni.
– „Boldogok a sajtkészítők”?
– Nagyon is.
– Tehát piacképes a termék.
– Az.
– Mégiscsak van tehát a túlárazott közbeszerzések világán túl működő, minőségre és versenyre épülő kapitalizmus Magyarországon.
– Kapitalizmusnak azért nehéz lenne nevezni, abban ugyanis a tőke hozamot termel, mi meg eladtuk a házunkat, hitelt vettünk fel és ebből teremtettem egy munkahelyet: magamnak. Kapitalista szemmel sosem fog megtérülni a befektetés, szerény bért termel számomra, nem pedig valódi profitot – de nem is azért van. Ha nem lett volna az agrárhitel, azért akkor letérdeltünk volna most – a tavalyi év minket is megnyekkentett.
– Mégis nyugodtnak tűnik.
– Az nem a pénzügyi háttérből fakad. Hanem abból, hogy itt élek. Nézzenek körül! Aki itt ideges, az hülye.
– Itt is él Vászolyon?
– A falu mellett, a szőlőhegyen van egy présház, ott lakom tavasztól őszig, robogóval járok be ide dolgozni. Télen aztán Füreden vagyunk. Itt nyugalom van, egyszerűség, pénzt alig valamire kell költeni. Hogy az első kérdésre válaszoljak tehát: ez egyáltalán nem vezeklés. Amúgy sem éreztem magam a nemzet bűnösének. Nem is hiszem, hogy az voltam.
Nyitókép: Bielik István
