Ezért lett a huszonegyedik század a falak korszaka – új könyv a világ határairól
„Az egyik legkedvesebb szavam a kompromisszum” – vallja Tim Marshall angol sztárújságíró, akinek a világ legmegosztóbb témájáról, az államhatárokon felhúzott falakról szóló könyve most jelent meg magyarul. Kevés ennél globálisabb ügy van napjainkban: szembesülünk például azzal, hogy Donald Trump sehol nem volt a világ leghosszabb kerítését a bangladesi határon felhúzó indiai kormányhoz képest. Érdekes ellentmondás, hogy az egységesülő világban nemcsak az államok óvják egyre több helyütt a határaikat, az országokon belül is egyre-másra szaporodnak a hermetikusan lezárt lakóövezetek. Recenzió.
Sokféle névvel lehet illetni a 21. század elejét. Tim Marshall brit újságíró legújabb, Falak. Életünk kerítések árnyékában című könyve alapján a legtalálóbb a „falak időszaka”. A 2000 óta eltelt bő két évtizedben több ezer kilométernyi fal és kerítés épült a világ számos pontján. Legalább 65 ország – az államok több mint egyharmada – épített akadályokat a határai mentén; a második világháború óta felhúzott falak több mint fele az ezredforduló után épült.
A Sky News és a BBC egykori haditudósítója, veterán külpolitikai újságíró magyarul 2018-ban megjelent A földrajz fogságában című könyvében térképek segítségével magyarázta meg a bonyolult és kaotikus világpolitika mozgatórugóit, illetve kényszerpályáit. Miért nyögi mai napig a Közel-Kelet a francia és brit diplomatákról elnevezett Sykes-Picot-egyezményt? Miért tart Oroszország örökösen egy nyugati irányból érkező támadástól? Milyen földrajzi tényezők álltak az Egyesült Államok felemelkedése mögött? Világszerte nagy sikert aratott könyvében Tim Marshall ezekre a kérdésekre adott válaszokat sok személyes élménnyel, alapos háttértudással, könnyed és gördülékeny stílusban. Komolyabb körökben szokás fintorogni az ilyen ismeretterjesztésen, de valljuk meg, szívesebben olvasunk a Közel-Kelet szinte kibogozhatatlanul bonyolult viszonyairól „Amikor az iraki háború idején kisétáltam a bagdadi Zöld Zónából” felütésű történeteket, mint nagyképű lábjegyzetekkel dolgozó elemzéseket.
A Park Kiadó gondozásában frissen megjelent Falak érezhetően A földrajz fogságában receptjét követi, de sajnos jóval kisebb átütő erővel. A mostani kötetből éppen az hiányzik, ami az előzőnek erénye volt: a térképekre felfűzött, koncentrált figyelem. Marshall ugyanis új könyvében nem pusztán a világban egyre szaporodó falakat, de a külvilágtól magát elhatároló társadalmak belső töréseit is megmutatná. „Valamennyi fejezetben foglalkozom fizikai falakkal, amelyek többsége téglából és habarcsból vagy betonból és drótból áll. Ezek azonban a megosztottságnak okozatai, nem pedig okai. És a történeteknek csupán a kezdetét jelentik” – fogalmaz. Ám alig ismerjük meg például a világ leghosszabb, Indiát és Bangladest elválasztó határkerítésének történetét, máris az indiai társadalom törésvonalainál, a merev kasztrendszer igazságtalanságánál tartunk. Ugyanúgy egy fejezet foglalkozik az önkényesen meghúzott gyarmati határoktól máig szenvedő Afrika megszámlálhatatlanul sok határkonfliktusával, mint a Nagy-Britannia uniós kilépéshez vezető társadalmi feszültségeivel. Az angol kiadás 2018-as megjelenésekor még mind a brexit, mind Donald Trump mexikói határra tervezett Gyönyörű, Nagy Fala igencsak aktuális volt. Arról nem Marshall tehet, hogy 2021-ben mindkét téma kissé megkopott. Mára a brit uniós kilépés okainak csócsálásába alighanem a legelszántabb anglofil is belefáradt, Joe Bidennek pedig elnökké választása után egyik első dolga volt az addig sem éppen rakétasebességgel haladó kerítésépítés leállítása.
Felesleges lenne tehát kézbe venni a Falakat? Távolról sem. Szerzőnk remek történetmesélő: miközben Peking belvárosából a repülőtér felé vezeti az olvasót, briliánsan magyarázza el Kína globális ambícióit, a kínai társadalom ellentmondásait és a Nagy Fal építése mögötti hatalmi logikát. Elhűlünk, amikor arról olvasunk, milyen szenvedéllyel kérte ki magának egy iraki újságíró, amikor egy előadásán Tim Marshall azt találta mondani, hogy a nyolcvanas évek iraki-iráni háborújában muszlimok gyilkolták a muszlimokat. „A síiták nem muszlimok” – szólt az érv, és máris jobban értjük azt engesztelhetetlenül izzó gyűlöletet, amellyel a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia aprítja egymást.
„Az egyik legkedvesebb angol szavam a kompromisszum” – vallja meg szerzőnk könyve végén. Elemzéseket közlő honlapja (thewhatandthewhy.com) szlogenje is erre rímel: „Extremes are easy. The centre is hard.” (Szélsőségesnek lenni könnyű. A közép a nehéz.) Marshall azon ritka szerzők egyike, aki nem saját prekoncepcióit követi, hanem tényleg kíváncsi az emberekre.
Az Izraelt és Ciszjordániát elválasztó falról idézi palesztin barátja véleményét, aki szerint „az egész arról szól, hogy [az izraeliek] területeket lopjanak el. Behozták a falat több száz méterre a terület belseje felé, hogy később azt mondhassák, tárgyalnunk kell a földről, hiába volt az mindig is a miénk.” De rögvest melléteszi az izraeliek álláspontját is: a fal felhúzása óta lényegében megszűntek a társadalmat sokkoló, rendkívül sok áldozatot szedő öngyilkos merényletek.
Bár kiegyensúlyozottságra törekszik, mégsincs az az érzésünk, hogy Marshall megfelelési kényszerben szenved. Értékei világosak, szenvedélyes szavakkal ítéli el például az emberek tízmilliót páriaként kezelő indiai kasztrendszert. Szavaiból egyértelműen kitetszik, jobban örülne egy falak, kerítések nélküli világnak. Ám túl sokfelé megfordult a háborús zónákban és túlságosan sok emberi szenvedést látott ahhoz, hogy ezt a vágyát reálisnak tartsa. „Sok nyelvben létezik a közmondás: »Jó kerítés, jó szomszédság.« Ez nem valami elcsépelt, népies mondás: a fizikai és pszichológiai válaszfalak megkerülhetetlen lényegére tapint rá. Olyan jövőre készülünk, amelyben a legjobbakban reménykedünk, de a legrosszabbtól tartunk – és mivel jelen van a félelem is, falakat építünk” – összegez könyve végén.
Bírálja azokat a naiv széplelkeket és doktriner ideológusokat (a két kategória néha egy), akik alapvetően nyugatellenes indulatoktól vezérelve, egyfajta gyarmatosítási kárpótlásként, a határok eltörlésére és a korlátlan befogadásra szólítanak fel.
Szerinte ez nem pusztán a kibocsátó országokat hozná még nehezebb helyzetbe (lévén, hogy először a még megmaradt képzett polgáraik indulnának útnak), de végképp destabilizálná Európát és Észak-Amerikát. Természetes, hogy egy közösség tagja alapvetően a hozzá hasonlók között érzi komfortosan magát. Élettere gyors etnikai-kulturális átváltozása a legtöbb embert szorongással és félelemmel tölti el, s könnyen csap át agresszióba. Ez nem holmi európai pöffeszkedés: amennyiben megvalósulna a nyitott határok utópiája (nem fog), például India és Dél-Afrika területi egysége is veszélybe kerülne. A hindu ország észak-keleti államaiban évtizedek óta problémákat okoz a szegény muszlim szomszédból, Bangladesből érkező illegális bevándorlók nagy száma. E beáramlás miatt döntött az indiai kormány a világ leghosszabb, már említett határkerítésének felépítése mellett. Dél-Afrikában pedig a szigorú határellenőrzés ellenére a szomszédos, nyomorgó Zimbabwéből özönlő sokaság miatt 2017-ben komoly zavargások robbantak ki, amikor dél-afrikai feketék vadásztak a szintén fekete zimbabweiekre és nigériaiakra. (Dél-Afrikában a becslések szerint 800 ezer nigériai és 3 millió zimbabwei él.)
A globális jövő egyik legfontosabb kérdését veti fel Marshall, amikor azon töpreng: hogy néznek ki a törzsek a modern világban? Vajon társadalmi osztályunk, rasszunk, vallásunk, nemzetiségünk szerint definiáljuk-e önmagunkat? És elképzelhető-e egyáltalán törzseink együttélése? Merthogy nemcsak országok emelnek kerítéseket a külvilággal szemben, az országokon belül is egyre több a fallal leválasztott terület. A könyv egyik legizgalmasabb része éppen ezekről szól. Az elmúlt években Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban, Afrikában és Kínában is felgyorsult a védett lakóövezetek építése. Amerikában már a kilencvenes évek végén több mint hárommillióan éltek a külvilágtól leválasztott területeken. A brazíliai São Paulo megszokott működését és szerveződését pedig teljesen átalakította a 30 ezres (!) lakosságú, Alphaville-nek nevezett, körbekerített lakópark – a kínai projektek pedig még ennél is nagyobbak. A nigériai Lagosban 21 millióan élnek, köztük a világ legszegényebbjei, lagúnára épült úszó konyhatelepeken vagy összezsúfolva a szárazföldön. Tőlük nem messze pedig egyre-másra húzzák fel a fallal, kamerákkal, őrökkel, szögesdróttal védett lakóparkokat, ahol egy kéthálószobás lakásért akár egymillió dollárt (háromszázmillió forintot) is elkérnek.
Márpedig a társadalmi elit ilyen elzárkózása épp olyan ártalmas lehet, mint az ellenőrzés nélküli migráció: erősödik a megosztottság, az adott ország lakosait összekötő kötelékek meglazulnak, leépülnek a falakon kívüli közszolgáltatások. Egy ilyen folyamat aláássa az államok kohézióját, Marshall egyetértően említi az Abraham Lincoln 1858-as beszédében idézett jézusi szavakat: „És egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával.” Ne legyen kétségünk, ahogy a világ jelentős részén szaporodnak ezek a gazdagkomplexumok, alighanem Európában is terjednek majd.
Itt vetődik fel az európai társadalmak etnikai és vallási arányainak megváltozásával kapcsolatos dilemma. Olvashatunk egy 1928-as Foreign Affairs-ből vett idézetet, amelyben a szerző azon aggódik, hogy az észak-franciaországi bányavidék hamarosan ellengyelesedik, mert egyes területeken a falvak, kisvárosok lakosságát 40-50 százalékban lengyelek alkotják. Ma már tudjuk, hogy ez az etnikai átalakulás nem következett be a franciaországi lengyelek asszimilációja miatt, a népesség megváltozásáról szóló projekciók tehát nem fatalizmusok. Franciaországban most is létezik tömeges asszimiláció, a muszlim vallású észak-afrikaiak gyerekeinek-unokáinak jó része beilleszkedett a társadalomba. Ugyanakkor Tim Marshall szerint a száz évvel ezelőtti és a mostani európai helyzet között van egy nagy különbség: az akkori frissen érkezettek nem gondolták azt, hogy új hazájuk utálatos hely. Az Európába nemrég megtelepedett, muszlim vallású közösségek köreiben azonban léteznek ezek a hangok. Nem feltétlenül képviselik a többséget, de a gyűlölet szónokai olyan közösségekben, ahol a vallás központi szerepet tölt be, mindig befolyásosabbak.
A kerítések az európai közbeszédbe azt követően kerültek ismét be, hogy a migrációs beáramlás megállítására a magyar kormány kerítést emelt a déli határon. Szerzőnk itt is árnyaltan mutatja be az európai folyamatokat, nem hallgatva el a kritikákat, de jelezve, hogy azok egy részének optikája hibás volt. Sokan ugyanis a magyar-szerb, majd a makedón-görög, a szlovén-horvát, illetve a Krím orosz annektálása után a balti államok keleti határain emelt kerítéseket a bezárkózás, a nacionalizmus példáiként emlegették. Ezen érvelés szerint a nacionalizmus hamis konstrukció, mivel képzelt közösségeken alapul. Tim Marshall szerint viszont az emberek nemzeti identitásukhoz kapcsolódó érzelmeiben semmi hamis nincs, a „képzelt” pedig nem jelenti azt, hogy valami nem létezik. Elemzi a nyugat- és közép-kelet-európai hozzáállás különbözőségét – míg az EU nyugati részén a migráció alapvetően gazdasági, addig keleti felén alapvetően kulturális kérdés. Ezért is annyira nehéz közös álláspont kialakítása az ügyben.
Marshall végkövetkeztetése azonban nem annyira borúlátó; a szikár, tényszerű művet némi líraisággal zárja: „Azáltal, hogy képesek vagyunk gondolkodni és alkotni, képessé váltunk megtölteni a falak közti tereket reménnyel – és hidakat építeni.” Talán nem csak a földhözragadt közép-európaiság mondatja velünk, hogy a hidak mellett valószínűleg jó ideig együtt élünk még a falakkal is.
Nyitókép: amerikai határőr az USA és Mexikó határán felhúzott falnál, San Diego közelében (forrás: Patrick T. FALLON / AFP)
