Kényszerpályán a felcsúti kisvasút, a síneken a magyar polgár
A legújabb nemzeti konzultáció kérdései, a következő Békemenet bejelentése és az alapítványok, egyesületek múlt héten jogszabályba öntött vegzálása egyértelművé tette: a felcsúti kisvasút egyre gyorsabban robog tovább lejtős kényszerpályáján. Akit a szerelvény elüthet, nem más, mint a magyar polgár. Ideje hát áttekinteni, mi a teendő számára. S különösen: mi dolga ebben a helyzetben a magát polgárinak mondó újságírásnak. Vélemény.
2021 nyarán pontosan látni már, milyen őszünk és milyen tavaszunk lesz, már ami a belpolitikát illeti. A legújabb konzultáció postázásával a kormány egyértelművé tette: nem száll le a kisvasútról, amelynek talpfáit Gyurcsányból, Sorosból, migránsból és Brüsszelből faragta A Nagy Kisvasútépítő. Arra is fény derült múlt héten, hogy lesz megint, aminek lennie kell: béke helyett Békemenet. Október 23-án – éppen akkor, amikor az ellenzék majd pajzsra emeli közös miniszterelnök-jelöltjét. Tizenötödik évfordulója lesz akkor az őszödi beszéd utáni tüntetések leverésének, az újkori magyar demokrácia egyik sötét foltjának, nem lesz tehát nehéz meghosszabbítani a gyurcsányozást – és nem is csak Bicskéig. Ez a kisvonat mindenhova eljut az országban, s meg sem áll jövő áprilisig. Vagoníroznak még bele pedofilokat, besuvasztanak közéjük homoszexuálisokat és nemváltókat is, biztos, ami biztos. S ha ez nem lenne elég: vetnek elé, a sínekre még valakit.
A magyar polgárt.
Azaz: vetnének. Merthogy volt itt még más is múlt héten. Hirtelen hatályba lépett a kormányrendelet, amely szerint alapítványoknak, egyesületeknek, civil szervezeteknek meg kell küldeniük magánszemély támogatóik nevét a kormány számára. Ez is éppen a már születése pillanatában áporodott szagú konzultáció tükrében nyeri el egyetlen értelmét. Soros szervezetei támadnak az országra, satöbbisatöbbi (lásd: 9. „kérdés”). Aki tehát ad az adózott pénzéből általa helyesnek vélt célra, az nyilván Soros idetelepített ügynöke.
Nos, nem egészen. Az ilyen embert tényleg úgy hívják, hogy polgár.
Ezt, hogy ugyanis a magyar polgár lett a főellenség a kormány számára, gyorsan észrevette Szily László, még gyorsabban a Diétás Magyar Múzsa, de ha már a Válasz Online-hoz köthető alapítványt éppen – és nagyon nem véletlenül – Polgárvilág Alapítványnak hívják, mi is jelezzük ezt a korántsem váratlan, mégis szomorú fejleményt. Ahogy azt is: akármilyen nyomorult szabályokat hoznak e célból, nem fogjuk elárulni azokat, akik megbíznak bennünk. És elmenni sem fog a kedvünk a „polgárkodástól”. Ahogy megalapozott reményeink szerint olvasóinknak, támogatóinknak sem. És nem csupán olyan technikai apróságok miatt nem, hogy többségük amúgy sem az alapítványnak, hanem közvetlenül a kiadónak (a Válasz Online Kft.-nek, vagy PayPal-on keresztül) utalja havi támogatását, arra pedig a rendelet eredetileg sem vonatkozik. Nem is csak azért, mert a hétvégén már visszavett a kormányzat – elpöttyintették legalábbis, hogy félmillió forintig mégis ugyanúgy lehet névtelenül adományozni, ahogy eddig lehetett.
Hanem mert: csak. Mert a polgár, az ilyen. A polgár az egyszerűen olyan, hogy nem alattvaló. Szereti maga eldönteni, mit tesz, kikkel teszi és elég értelmes is ahhoz, hogy megtalálja a cselekvés módját – addig a pontig mondjuk, ameddig valódi bolsevikok vagy fasiszták karhatalmistái útját nem állják. Operettbolsevikok előtt azért még nem szokott meghajolni.
Polgárok pedig bizony akadnak Magyarországon. Hadakoztak már ellenük az előző században, meg is tizedelődtek, mégis: nem túl nagy számban, de élnek az ország legkülönfélébb pontjain, a legkülönbözőbb foglalkozásokkal és háttérrel. Polgárnak lenni ugyanis nem származás kérdése, nem is munkaköré, s nem is a vagyon tesz azzá. Polgárnak lenni mentalitás. Attitűd. Figyelem! Ez nagyon nem keverendő össze az életmóddal! Attól, hogy az állami pénzből gründolt belvárosi kávézódban ezerötért szürcsölöd a lattét slim fit zakóban, mert a fizudat is csengeti az udvar, még nem leszel polgár. Maradsz polgárrá maszkírozott udvari bolond.
Polgárnak lenni ezzel szemben cselekvő lét saját felelősségre, kockázatokkal, minőségelvűen, a sikert, ha van, élvezve, de a közösségről, amely az alapja mindennek, sosem feledkezve meg.
Lehet az ember katolikus, szocdem földműves, liberális református iskolaalapító, balos zsidó művész, zöld roma fizikus vagy jobbos sváb irodai alkalmazott – ha fentiek igazak rá, akkor ő bizony magyar polgár. Az ilyen pedig nem szereti, ha hülyének nézik, meg azt sem, ha helyette akarják eldönteni, hogyan kellene élnie, kikkel kellene barátkoznia, kiket kellene gyűlölnie.
Ráadásul az ilyen általában szereti tudni azt is, hova folyatják el az adóforintjait, ezért mondjuk előfizet-támogat lapokat. (Ha már az adóforintjaiból eltartott állami médiából egy hangot sem hall minderről.) Így aztán ki is derül mondjuk, hogy az adóforintjait titkos magántőkealapokba szuszakolják. Súlyos százmilliárdokat. Ott nem fontos az átláthatóság. Ott nem kell, nem szabad tudnia senkinek, kié a vagyon. Pártokat is lehet támogatni bármennyivel, azoknak sem nagyon kell beszámolniuk arról, kitől jött a manna.
Persze, hogy nem. Hiszen nem az ellenzék az ellenség. Egyrészt nem túl acélos, másrészt jól kontrollálható, ráadásul szakállas trükkök is működnek vele szemben: az egyik megszavazza a homoszexuálisozó pedofiltörvényt, a többi nem… Oszd meg, uralkodj…
Önmagában ezzel nem is lenne nagy gond, ha a politika terepén maradna a mutatvány. Csakhogy a lényeg éppen az, hogy a mutatványos szerint nincs olyan, hogy valami nem a politika terepe. Éppen ez a trükk lényege: ellenséget kreálni azokból, akik nem is indulnak a politikai mérkőzésen, egyszerűen élnének polgári jogaikkal, úgy is, mint szólásszabadság. Őket kell beszorítani a másik sarokba. Némi támadás, Soros-ügynöközés, hazaárulózás, aztán elég dühösek lesznek és bevonulnak oda maguktól is. Onnan rázzák majd az öklüket. És varázsütésre valóság lesz a sokmilliárdnyi közpénzen kreált látszatból.
A látszatteremtés kitüntetett célpontjai érthető módon az önszerveződés és a nyilvánosság különféle, valóban létező fórumai. Egyesületek, alapítványok – és természetesen szerkesztőségek. (Aki kíváncsi a jogi megoldásokon túli, kifinomultabb kommunikációs módszerekre, elég csak a Transzparens Újságírásért Alapítvány erőlködését figyelemmel kísérnie: a kormányközeli szervezet azt bizonygatja nap mint nap, hogy újságírás nincs is, mindenki elfogult erre vagy arra, egyik kutya, másik eb…) S ha pedig ez így alakult, érdemes most átgondolni, mi a feladatunk újságként és közösségszervezőként a kampányidőszakban, amelyről már tudhatjuk, milyen lesz.
Tehát.
Akármilyen nehéz is lesz a fent vázolt körülmények között, a polgári újságírás feladata hitünk szerint ilyenkor is az, hogy megőrizze józanságát. Hogy akármennyire próbálnak belőle is primér politikai aktort kreálni, mégse váljon azzá. Akkor tehát mi például majd jó híreket is közlünk, valamiféle kényszeres középen állás izzadságszagú bizonyítékaként? – kérdezhetné a kedves olvasó. Nos, nem. Közlünk ilyeneket egyébként, mindig is tettük: akkor, ha éppen aktuális és jelentős a téma a megítélésünk szerint. Nem pedig „egyet a Jézuskának, egyet a Béluskának”-alapon. A polgári újságírás ugyanis nem jelenthet se hús, se hal-mentalitást. Nagyon határozottan rá lehet, rá kell mutatnunk a hazugságokra, az ország vagyonának hazahordására, az uszításra magyar állampolgárok ellen, pláne az őket érő jogfosztásra, intézmények megszállására, szétverésére. Ezeket a fejleményeket nem szabad eltartott kisujjal elfogadni, mintha mindez nem a mi dolgunk lenne. Viszont azt sem szabad elfogadni, hogy azért, mert ezeket nyíltan elfogadhatatlannak tartjuk, szekértáborba zárjanak, s vígan, alappal üthessék ránk az ellenségpecsétet. A lényeg ugyanis röviden: nem a Párt, nem is a vezér ellenfelei vagyunk. Hanem egy bizonyos mentalitásé. Azé a bizonyos alattvalói mentalitásé. A kegyúri berendezkedésé. A totális politikáé. Ez azonban nem személyes és nem személyi kérdés. Ezeknek ellenfelei leszünk akkor is, ha a jövőben más kormányoz majd ilyen módszerekkel. Ha pedig holnaptól Orbán Viktor és kormánya úgy dönt, hogy mégsem hergel magyarokat magyarok ellen a magyarok pénzéből, netán mégsem haveri alapon, vagy éppen a kínaiaknak osztja számolatlanul a közjavakat, akkor arról be kell számolnunk, sőt, a változást meg is kell süvegelnünk.
Más polgárokkal sem kell automatikusan egyetértenünk csak azért, mert őket is támadják a hatalmon lévő kommunikációs- és törvényhozó harckocsi toronylövészei. Tartalmilag egy sor elvben érthetünk egyet a kormányfővel is: abban például, hogy a sokszínűség, a nyitottság vagy az újdonság önmagában nem érték. Persze önmagában – és ezt ő már nem teszi hozzá – az egyszínűség, a bezárkózás és a régi sem az. Ám amivel főleg nem érthetünk egyet, az a módszer, ahogy hatalmi szóval, rendelettel, megbélyegzéssel akar érvényt szerezni vélt igazának. Még ilyenkor is fontos azonban, hogy ne csak az alapján ítéljünk meg kijelentéseket, hogy kinek a száján buggyantak ki. Hanem mondjuk az alapján, hogy egyébként van-e értelmük. Már most látszik, milyen méretes piaci résbe lehet majd így benyomulni az előttünk álló hónapokban.
Hogy ne csak nagy általánosságban okoskodjunk, itt is két gyors, hétköznapi példa. Vegyük először az országot megosztó nagy kérdést, hogy ugyanis akkor kell-e méhlegelő a városba vagy sem. Sikerült rögtön szekértáborkérdéssé tenni ezt is, valahogy így: a jó Karácsony érti a 21. század nagy ökológiai problémáit, a mucsai, múlt századi fideszesek meg lekaszálnák az elnyomott méhecskéket életben tartó édes nektárt, versus Karácsony al-kal-mat-lan, a Fidelitas pedig jól megfogta a kasza végét és rendet tett végre. Holott a helyzet az, hogy amikor vannak virágok, városi domboldalakon, réteken is jó ötlet meghagyni a növényzetet, de két hét szárazság után, amikor már minden vadvirág kiszáradt/elvirágzott, a sínek mellett hagyott méteres gazban sajnos semmit sem „legel” szerencsétlen méh. Szóval azt illene lekaszálni, hogy mégse úgy nézzen ki a város, mint egy zombifilm díszlete a cselekmény első hónapjának végén.
A másik példa: hiába tudjuk már, hogy 60 év felett a Sinopharm-vakcinára kellene egy harmadik oltás is, van is raktáron bőven elég, sőt az Operatív Törzs is nyilatkozott, hogy készen állnak egy következő dózisra, csak nem adják be. Hiszen a bölcs vezető megmondta, hogy jó az a vakcina, ahogy van. A bölcs vezető pedig nem téved. Slussz.
Az előttünk álló hónapok még az átlagosnál is jobban kedveznek majd az ideológiai és törzsi megközelítéseknek, arról tehát már most letehetünk, hogy a politika ésszerű problémamegoldóként álljon elénk. Nem fog.
Lejtős kényszerpályán robog a felcsúti kisvasút is. Még ha hirtelen nagy elhatározásra jutna is a kormánypárt, ha úgy döntenének, inkább mégse a friss konzultáció 14 pontjában összefoglalt debilitást szórják majd postaládákba, akkor is nehéz lenne fordítani az irányon. Az összeesküvéselméletes, harcos hazugság ugyanis olyan, mint a videójáték. Vagy a pornó. Az alkohol. A drogok. Ugyanannak az izgalmi szintnek az eléréséhez nem elég a korábbi mennyiség és minőség – egyre több és egyre durvább kell belőle. Megnő a tolerancia – már pszichológiai értelemben. Társadalmi értelemben pedig félelmetesen lecsökken.
Ezt a szerelvényt ma már lehetetlen megállítani.
Csak annyit tehetünk, hogy nem szállunk fel rá. Vagy elugrunk, ha már a síneken állunk.
Nyitókép: Orbán Viktor a visegrádi csoport miniszterelnökeinek csúcsértekezletén a lengyelországi Katowicében 2021. június 30-án. (Fotó: NurPhoto/Beata Zawrzel)
