„Én voltam a »fasiszta«, most meg én segítek a cigányokon. És ti hol vagytok?”
A cigányok ügyére, akiket a hatalom évtizedek óta csak játékszerként használ, a cserdi modell tökéletes válasz, de leginkább megértésre és együttérzésre lenne szükség ahhoz, hogy a sok évszázados megvetettségből ki tudjanak keveredni a legnagyobb hazai kisebbség tagjai. Nagyinterjú Hofher József jezsuita szerzetessel, aki a közelmúltban ünnepelte pappá szentelésének 35. évfordulóját, és aki papságának húsz évét a cigánypasztorációban töltötte. A nevéhez olyan kezdeményezések fűződnek, mint a Roma Egyetemi Szakkollégium felállítása illetve a Roma Szakkollégiumi Hálózat kialakítása vagy a cigányasszonyok számára az általános iskolai tanulmányok lezárását lehetővé tevő Szeretet Iskolája. Munkásságáért a Raoul Wallenberg-díj mellett a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is átvehette, mégis úgy véli, a meg nem értettség mindkét politikai oldalon általános jelenség azok körül, akik nem ideológiák mentén foglalnak állást. Beszélgettünk arról is, mi akart lenni, mielőtt jezsuitának állt, miért kezdett éhségsztrájkba a Gyurcsány-érában, és hogy hogyan lett pápapárti. Nagyinterjú.
– Saját bevallása szerint sokáig gyötrődött azon, hogy családja legyen-e, vagy papnak álljon. Harmincöt év távlatából hogy látja, megérte lemondani a családról?
– Én erre a feladatra születtem. Nagyon korán éreztem, hogy pap szeretnék lenni, csak féltem attól, hogy csalódást okozok másoknak és magamnak, ha egyszer majd „szerelem tüze ég fiatal” szívemben, ezért csak 33 éves koromban szenteltek pappá. De a múltkor, amikor egy kisfiút kereszteltem, azt mondtam a szüleinek, gondoljanak bele, mit kaptak azzal, hogy ez a gyerek test a testükből, hús a húsukból. Ez a tudat bódító! Ennek ellenére nem vagyok szomorú, hogy mindez kimaradt az életemből, hiszen én döntöttem így.
– Az rendben van, hogy papnak született, de valóban segítette a hivatásában a cölibátus?
– Igen! Szenvedélyesebb lettem tőle. Permanensen szerelmes vagyok. A szexualitás számonkérése innen nézve ostoba, leegyszerűsített megközelítés. A szeretet, a szenvedély az, ami nélkül nem lehet élni. Néha átélem a hiányt is, de ezáltal még hitelesebb a szenvedélyes szeretetem Jézus iránt. Egy házasságban is előfordulhatnak szexuális kihívások, de ez nem jelenti azt, hogy ki is kell élni minden vágyunkat. Mindenki a szexet kéri számon rajtunk. Mivel tartok párkapcsolati foglalkozásokat is, tisztában vagyok ennek a jelentőségével, de azt látom, hogy egy idő után az intimitás hiánya sokkal nagyobb fájdalmat tud okozni.
Mielőtt pap lettem, udvaroltam is, tehát vannak élményeim a szerelemmel kapcsolatban, és meg kell vallanom, messze nem lennék olyan, mint amilyen most vagyok, ha ez kimarad az életemből.
Nekem ugyanakkor talán szabálytalan nézeteim vannak erről a kérdésről. Amikor világi papként kispapok nevelője voltam, azt mondtam a papnövendékeknek, bízom benne, hogy 10-15 év múlva már lehet házasodni a latin egyházban is. Azóta ez a kérdés csak részben változott, a diakónusok már lehetnek nősek, de a papok még nem. Én úgy gondoltam, az ezen való töprengéseimnek úgy vetek véget, hogy ha lúd, legyen kövér alapon elmegyek szerzetesnek. Persze nem csak ez volt a motiváció! Míg a világi papoknál a házasság egyházjogi kérdés, addig a szerzetesek fogadalmának három alappillére a szegénység, tisztaság, engedelmesség, így ezzel önként elvágtam magam ettől az úttól. Robert Sarah bíboros nézeteit azonban, melyek szerint ontológiai szükségszerűség, hogy aki szentmisét mutat be, cölibátusban éljen, elfogadhatatlannak tartom.
– Gyerekkorában mi szeretett volna lenni?
– Operett színész, olyan, mint Latabár. Ő volt a kedvencem, és megadta a sors, hogy egy véletlen folytán találkozhattam is vele. Még születésem előtt államosították a házunkat. Az udvart széttúrták, átjáróház lett belőle. Épp kint játszottam, amikor egyszer csak jön velem szemben a Latyi bácsi. Berohanok anyámhoz és mondom neki, persze nem hitte el. Összecsapta a kezét, amikor kiszaladt és meglátta Latyit. Kiderült, hogy a környéken keresett valakit és azt a tanácsot kapta, hogy a mi udvarunkon vágjon át. Latabárnak azonban nem voltam elég ütős. Amikor papnak álltam 28 évesen, anyám azt kérte tőlem: „csak a Jóistenből ne csinálj bolondot, fiam!”
– Harmincöt éve gyógyít lelki sebeket. Változnak ezek a sebek vagy ugyanazok, mint évszázadokkal ezelőtt?
– A kornak megfelelően nyilván másképp fogalmazzuk meg a kihívásokat, de ezek általában vagy magánéleti, vagy a társadalmi intézmények által okozott örök problémák. Persze az elmúlt években kialakult helyzet sajátos gondokat is felvet, az alapvető egzisztenciális kérdések azonban folyamatosan előtérben vannak azok körében, akik válaszokat keresnek, függetlenül attól, hogy vallásosak-e. Mi végre vagyok itt, ezen a világon? Mi az élet értelme? Mi lesz velem a halál után?
– Már fiatal jezsuitaként megtapasztalta, milyen óriási teher példaképnek lenni az ifjúság számára. Miért teher ez?
– A társadalom rám kényszerít egy bizonyos papi szerepet. Azt, hogy a pap a kirakatban van, tényként kell elfogadni. Pedig szerintem mindannyian hatunk másokra, példaképek vagyunk, ezért felelősségünk van abban, hogy milyen értékrendet képviselünk.
Az én meglátásom szerint mindenki pap, hiszen mi az én papságom lényege? Az, hogy másokért élő ember vagyok.
Ez lenne mindenkinek a feladata, segíteni abban, hogy a körülötte élők ki tudják bontakoztatni a személyiségüket. Átváltoztató tevékenységet végzek, akár egy tanár, aki a kisdiákot érett felnőtté neveli, vagy az orvos és a pszichológus, aki a testet, a lelket gyógyítja. Én egy metafizikai dimenzióban vagyok „tanár” és „orvos”, mikor az Eucharisztia által segítem formálódásunkat, növekedésünket. Akármennyire is el vagyunk bódulva tudásunktól, a tudomány sem képes mindenre megoldást találni. Itt van szerepe az én szolgálatomnak. A titok kapujához segítem az embereket, hogy merjenek együttműködni a Szentlélekkel.
– Igaz, hogy politikai okai is voltak annak, hogy jezsuita lett?
– Igaz, bár a politikához való hozzáállásom sokat változott azóta. Mostanában nincs jó véleményem a politikusokról, akár jobb-, akár baloldaliakról legyen szó. A mai politika nem a Poliszról, hanem a pénzről, a gazdaságról és a hatalom megszerzéséről szól. Régen, a fiatalságom idején az, hogy hívő ember vagyok, egyfajta politikai szembenállást is jelentett az adott rendszerrel szemben. A rendszerváltozás után újraéledő szerzetesrendek még inkább felerősítették ezt az életérzést. Amikor az ellenzékiek mind csak a Beszélőben szólaltak meg, amikor Balog Zoltán még mint „forradalmár lelkipásztor” Demszkyvel egy sajtóorgánumban mondta el véleményét, a szemináriumba is behozták a stencilezett szamizdatokat, és faltuk őket, ahogy Szörényiék dalait is. Sajátos protestálás volt, ahogy tódultunk az Ifiparkba, hogy meghallgassuk: „láss, ne csak nézz!” De politikai véleményformálásomra nyilván a családi gyökereim is hatottak, hiszen mindenünkből kiforgattak minket a kommunizmus idején. Államosították nagyapám gyönyörű fűszerüzletét. Igaz, őt a nyilasok sem kímélték. Mivel zsidó kereskedőkkel volt kapcsolatban, a volksbundisták kiírták a boltjára, hogy „a nép ellensége”, jóllehet, ő is német nemzetiségű volt. Apolitikus volt az öreg, de nagyon szerette a szegényeket.
– Tőle örökölte a késztetést a kirekesztettek gyámolítására?
– Őt sajnos nem ismertem, pedig szerintem sok mindent hozok tőle. Ha nincs nagyanyám, aki úgy tudott spórolni, hogy még a légyből is kiszorította a levegőt, mindenünk elúszott volna, mert nagyapám két kézzel adta a hiteleket. Ő látta el a környék szegényeit. A pult alatt bábokkal játszva dobálta a cukrot a gyerekeknek a világgazdasági válság idején. De neki lett igaza, hiszen aztán jött az államosítás, így legalább amit addig szétosztott a szegények és a gyerekek között, az jó helyre került. Ezek alapozták meg az identitásomat.
– Na meg a gyermekkori traumák. Svábként ön is megtapasztalta a kirekesztettség érzését?
– Igen, már gyerekkoromban szembesültem az előítéletekkel. Voltam „rohadt sváb”, „büdös sváb”, „büdös cigány”. Ez mélyen érintett gyerekként. Középiskolában volt egy tanárom, aki célzatosan végigfeleltette velem a második világháborút. Később nevetve mondtam is egykori iskolatársaimnak, akik között magas beosztású pártfunkcionáriusok gyerekei is voltak: lám, én voltam a „fasiszta”, most meg én segítek a cigányokon, és ti hol vagytok? Egy alkalommal még kisiskolás koromban az iskolaudvaron dulakodás támadt. Egy szerencsétlen zsidó kisfiút aláztak meg a többiek. Lelökték a porba és nem engedték felállni. Odamentem és annyira megrendültem a jelenettől, hogy sírni kezdtem. Erre engem is mellé löktek, őt a zsidóságáért, engem a svábságomért ócsároltak. Emlékszem, ahogy megbénított a gyermeki gonoszság. Még most is hatalmába kerít az, amit akkor, ott éreztem.
– Azáltal, hogy saját bőrén is megtapasztalta a kisebbségi létet, könnyen tudott azonosulni a cigányokkal, amikor közéjük került?
– Nem. Persze voltak olyan emlékek, amik hatottak rám, de csak egy bizonyos közösen eltöltött idő után érezzük át igazán a másik ember helyzetét. Még az együttérzés birtokában is olyan ez a munka, mint Kőműves Kelemené: amit estére felépítesz, reggelre leomlik.
– Egy cigánypasztorációban kiégett apáca mondta nekem egyszer: olyan ez, mint amikor az ember tömködi a lyukakat egy süllyedő hajón. Ezek szerint ön is így élte meg?
– Nagyon nem vállalta még fel a társadalom ezt a problémát. Úgy érzem, hogy 80-90 százalékban nem értjük az egész cigánykérdés lényegét.
A cigányság a politika játékszere volt évtizedeken keresztül és talán maradt is. Most átvették a szerepét a migránsok. Cigány egyetemista fiatalok egy fantasztikus jó riportban mutatták be, hogyan kezeli a jobb- és a baloldali sajtó ezt a kérdést. Látszólag másként nyúlnak a témához, de mindkettőben közös, hogy a cigányságot magát állítják be problémaként. Most képzelje el, hogy úgy kell leélnie az életét, hogy ön a probléma Magyarországon. Ebbe a képbe jöttek bele a migránsok. Most már ők a probléma.
– Mi az, amit meg kéne értenünk ahhoz, hogy tudjuk helyesen kezelni ezt a kérdést?
– Leginkább az együttérzés hiányzik ezen a területen. Nem tudjuk átérezni a helyzetüket évtizedekre, évszázadokra visszamenően. A keresztény-liberális ikon, Choli Daróczi József költő mesélte egyszer, hogy buszon utazott egy kollégájával, aki felállt mellőle, hogy átadja a helyét egy idősebb embernek, aki azonban nem ült le. Kétségbeesetten súgta neki: „Ülj vissza, te hülye, nem látod, soha nem fognak mellém leülni!” Ebből a megvetettségből nem lehet elméleti alapon kikeveredni. Csak az tud segíteni, aki igazán átérzi, milyen az, amikor lenéznek. A Bibliában is az áll: „Jézus Krisztus kiüresítette önmagát, hasonló lett az emberekhez, a legkisebbekkel vált eggyé.” Ezt a legtöbb ember nem érti. Volt olyan többségi munkatársam a cigány kollégiumban, jóindulatú, szuper ember, aki egyszerűen nem érezte őket. Hiába próbáltam megértetni vele az ő érzéseiket, egyszerűen nem tudta túltenni magát azon, ahogy a cigányok viselkedtek bizonyos helyzetekben.
– Azt tudjuk, milyen viselkedésbeli különbözőségek választanak el minket, de mi az, amiben felnézhet rájuk a többségi társadalom? A család szentsége, az idősek, betegek családon belüli gondozása még jellemző a köreikben?
– A cigány társadalom is sokat erodálódott. Abban lehet felnézni rájuk, amiben a sajátjainkra. Csak esélyben van fényévnyi differencia közöttünk. Ők ugyanolyan szeretnivaló emberek, ugyanúgy szeretnek dolgozni, csak nincsen annyi iskolájuk. Tanítani, emelni kell őket. A magyar parasztság a világháború előtt ugyanolyan vályogházakban élt, hasonló körülmények között, mint ma a cigányok, de a cigányságot akkor is lenézték, egész Európában.
– Mi az oka, hogy más kisebbségeket elfogadtak, őket nem?
– Ők „feketék” voltak. A cigányokat a középkorban az ördöggel azonosították. Sőt, ki lehetett irtani őket a 17. században.
– Ön úgy fogalmazott, amíg voltak a kezükben mesterségek, jobb volt a helyzet, az ipari fejlődés, majd a rendszerváltás húzta ki a lábuk alól végképp a talajt. Mit kellett volna tenni ‘89-ben, hogy ne így alakuljon a sorsuk?
– Nem tudom. Ez a rendszerváltás felemásra sikerült. Senki nem tudta, mibe megyünk át, csak azok, akik átmentették a vagyonukat. Nagyon rossz véleményem van a Kádár-féle politikai adminisztrációról, amelynek tagjai átmentették a hatalmukat, vagyonukat, kiszolgálva a nyugati tőkét. Senkit nem kárhoztatok, főleg a gyerekeiket nem, de ezek tények. Biszku lányaival jártam egy iskolába. Vannak kimondottan jó barátaim, akiknek csúcs pártvezetők voltak a szüleik. Amikor elkezdtem cigányokkal foglalkozni, szocialista örökség ide vagy oda, ők csak ájuldoztak. Hogyan? Miért? Ugyanakkor
van olyan jó barátom is, aki baloldali, ateista, de szociálisan százszor elkötelezettebb, mint bármelyik keresztény.
Amikor magas pozícióba került és kapott egy autót, nekem akarta adni a kétéves Ford kombiját, hogy segítsen a cigányokkal való munkámban. Végül bemutattam egy barátomnak, aki Somogyban végez hasonló munkát, és neki adta a kocsiját.
– A legfontosabbnak a cigányok oktatás által való felzárkóztatást tartja. Mire a legbüszkébb az elmúlt évtizedek munkáiból, amelyeknek motorja volt?
– Sok jó dolog történt az elmúlt tizenöt-húsz évben, amit nem mondom, hogy mindig lelkesen, de azért támogattak… A Szemes Zsuzsanna víziói alapján felépült felnőttképzés, a Szeretet Iskolája szerintem igazi sikertörténet volt. Azoknak a nőknek találtuk ki, akik nem tudták befejezni a nyolc általánost. Az iskolai tanulmányok lezárásának lehetősége mellett szociális törődést, lelki vezetést is kaptak, akik részt vettek ezen a képzésen, arról nem beszélve, hogy ezután különböző OKJ-s képzések is elérhetővé váltak számukra. Ma ez mint Lehetőségek Iskolája működik tovább, egy kicsit más, teljesítményorientáltabb filozófia mentén. A másik kezdeményezés, amire büszke vagyok, a Roma Egyetemi Szakkollégium felállítása, illetve a Roma Szakkollégiumi Hálózat kiépítése volt. Ezt a barátaimmal együtt találtuk ki és sikerült megnyernünk az ügynek más egyházak támogatását is, így a négy kollégium munkájában, amellyel elindultunk, reformátusok, evangélikusok, görög katolikusok és mi, jezsuiták vettünk részt. Ez az ökumenikus kezdeményezés most tíz éves és már tizenegy bentlakásos szakkollégium működik hozzá kapcsolódóan az országban, ami azt jelenti, hogy több mint háromszáz, főleg roma, nappali képzésben résztvevő bentlakó egyetemistának tudunk segítséget nyújtani általa a tanulmányai elvégzéséhez. Ezt óriási eredménynek tartom és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített abban, hogy mindez megvalósulhasson.
– Milyen jó példákat lát még? Fogadjanak örökbe baráti társaságok egy-egy falut, ahogy a Tarnabod és mi csapata, vagy valósuljon meg mindenütt a cserdi modell?
– Nagyon heterogén az egész pasztorációs terület, úgyhogy sok megoldás van. A cserdi polgármesteré zseniális volt. Az összes cigány vezető irigykedett rá, de csak azért, mert ők kispályás versenyzők voltak Bogdán Lászlóhoz képest. Mivel azok tapasztalatai, akik ezen a területen – nem csak egyházi berkeken belül – dolgoznak, nagyon sokrétűek, tíz éve életre hívtuk Szabóné Dr. Kármán Judittal közösen a Cigánypasztorációs Műhelyünket, ahol nyilvános vagy zártkörű műhelybeszélgetéseken rendszeresen meg tudjuk egymással osztani az élményeinket, tanulságainkat. A kolléganőnél aligha találhattunk volna jobb szakmai vezetőt ennek a műhelynek, hiszen ott bábáskodott a Debreceni Egyetem Romológia tanszékének születésénél, és ő az első, aki romológiából doktorátust szerzett, ráadásul ő a Roma Egyetemi Szakkollégium rektora jezsuita részről. Judit próbálja tovább építeni a műhelyt a diákok bevonásával. Különösen büszke vagyok arra, hogy az elmúlt tíz év alatt nem volt olyan cigány közéleti ember, művész, politikus, aki ne lett volna vendégünk, beszélgetőtársunk a műhelyben.
– Egy írásában úgy fogalmazott: „liberális körökben sokáig többet foglalkoztak a cigány-problémával, mint mi, keresztény-konzervatívok, a nemzeti oldal csak később döbbent rá, hogy nagyon sok cigány értelmiségi a liberális oldalon szocializálódott”. Mi az alapvető különbség a jobb- és a baloldal cigánypolitikájában?
– Minden oldalon vannak őszinte próbálkozások, de a tőke emberei itt is, ott is játékszernek tekintik a cigányságot. A liberális politika talán a cigány identitást erősíti, kicsit szembeállítva a magyar identitással. Ezért a cigány értelmiség egy része úgy gondolja, hogy a magyarok miatt tartanak ott, ahol. Ez ostobaság! Ennek a szembeállításnak lett a következménye, hogy manapság vannak cigány csoportok, amelyek a cigány autonómiáért küzdenek. Az ilyesmi tragikus következményekkel járna. Polgárháborúval. El tudna képzelni egy békés lakosságcserét Észak-Magyarország és a főváros között? Ilyesmit csak nemzetellenes erők provokálhatnak ki, ez nem szolgálná a magyarság érdekeit.
El kell fogadnunk, hogy a cigányság a magyar nemzet része, egyszer s mindenkorra, elválaszthatatlanul.
– Minden oldalon értékeli a jót, elítéli a rosszat. Mit felel, amikor valaki megkérdezi, hol áll?
– A lábamon. Vannak, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy ha nem ideológiák mentén foglalok állást. Ebben a társadalomban nincs esélyed arra, hogy megértsenek, ha árnyaltan látod a dolgokat. Mindig nagyon szerettem és sokat idéztem Váci Mihály verseit is, aki bár országgyűlési képviselő volt a Kádár-rendszerben, nyírségi parasztgyerekként abszolút elkötelezett volt. Én pedig szeretem az elkötelezett embereket. Jézust is mai fogalmaink szerint baloldali vagy liberális gazembernek tartották a farizeusok, akik között pedig szintén voltak nagyszerű emberek, mint Nikodémus vagy Arimateai József, aki felajánlotta számára a saját sírboltját. Az élet nem fekete-fehér.
– Nem nevezném meg nem értettnek, hiszen minden oldalról komoly elismeréseket kapott a munkájáért. Beer Miklóshoz hasonlóan öné lett a Raoul Wallenberg-díj mellett a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje is. Őt rosszul érintette, hogy az utóbbival Bayer Zsoltot is kitüntette az állam. Önt is megviselte ez akkoriban?
– Nem! Én nem politikai elismerésnek tartom a díjat, sokkal inkább az akkori kormányzat részéről egyfajta érzékenységnek. Örültem, hogy felismerték, ez a munkaterület fontos, s hogy kellenek olyanok, akik a cigányság integrációjáért dolgoznak. Az, hogy más tevékenységekért is adtak ilyen elismerést, a politika dolga. Ezt a díjat nem én kaptam, hanem az ügy, amiért másokkal együtt dolgoztam.
– A második Gyurcsány kormány idején éhségsztrájkba kezdett Vértesaljai Lászlóval. Miért?
– Akkoriban felmerült annak a lehetősége, hogy fizetőssé teszik a társadalombiztosítást, amiből így kiesett volna egy óriási szegény réteg, köztük a cigányok is. Ez indított el minket a tiltakozás útján. Emlékszem, Orosz József behívott vendégnek a Klub Rádióba, ahol nekem esett és vagy negyed órán át szóhoz sem engedett jutni. Amikor megszólalhattam, elmondtam, milyen abszurd, hogy a miniszterelnök bemegy a putriba és azt mondja: „Dolgozni kell, dolgozni kell!” Életében nem volt lapát a kezében. Nem értettem, hol él ez az ember, amikor abban az időben, ott a régióban 98 százalékos volt a munkanélküliség. Hogy lehet miniszterelnök létére ilyen tájékozatlan? A műsor második felében a hallgatók telefonálhattak be, ezt már az autóban hallgattam és jókat mulattam rajta. „Orosz úr, ki volt ez az idióta pap, aki itt védte a cigányokat?” – szegezték a kérdést a műsorvezetőnek, aki aztán nem győzte ellensúlyozni a gyűlöletbeszédet, nem győzte védeni az általam mondottakat a hőzöngő hallgatókkal szemben.
– Bár az egyház igyekszik egységes arculatot mutatni, az emberi tényezők itt is differenciálják a képet. Meghökkentett például, amikor egy vidéki plébánossal készült interjúban azt olvastam, a felettesei bolondnak nézték, amikor belevágott a cigánypasztorációba. Ez a reakció az ön számára sem ismeretlen?
– Persze, hogy nem. De Assisi Szent Ferencet is bolondnak nézték, ahogy Teréz anyát is. Mindig voltak és lesznek szent őrültek. Ilyen volt Loyolai Szent Ignác is, aki ötször vagy hatszor volt az inkvizítorok börtönében. Többek között arra buzdította a tridenti zsinat atyáit, hogy ne plébániákon, főuraknál szálljanak meg, hanem ispotályokban és a gyerekek tanításával foglalkozzanak szabadidejükben. Én senki vagyok hozzájuk képest, de az ő mintájuk sok erőt ad ahhoz, hogy vállaljam ezt a szerepet. Az én ikonográfiai alaptípusom egyébként is a bohóc. A próféta, a pap, a bohóc, a költő az, aki szembesít minket az igazsággal. Az ezüstmisén osztogatott emlékképemen két szent őrült alakja látható, Szent Prokopij és Joan.
– Azt, hogy mennyire nem gondolkodnak egységesen egyházon belül sem erről a témáról, azok az indulatok is jól mutatják, amelyeket Ferenc pápa vált ki a szegénypolitikájával. Vagy lelkesednek érte, vagy keresetlen szavakkal becsmérlik miatta. Megengedhető az egyházon belül, hogy valaki ne legyen pápapárti?
– Elvileg nem, számomra pedig jezsuitaként különösen nem lehet az. Ennek ellenére én nem mindig szimpatizáltam P. Bergoglióval. A felszabadítási teológiát magáénak valló pápának szíve-lelke a szegények mellett állt a katonai junta idején is, de tett egy-két engedményt a hatalomnak, amely brutális módon igyekezett a legjobbakat maga mellé állítani, manipulálni, hogy aztán le tudja darálni a többieket. Nagyon nagy lelkierő kell ahhoz, hogy a csábításnak ellenálljon az ember és okosan cselekedjen. Ferenc pápa talán érzi, hogy néha dönthetett volna határozottabban a szegények mellett. Hogy ez mennyire valósult meg, ilyen időtávlatból már nehezen megítélhető. Kezdetben akadtak pillanatok, amikor voltak fenntartásaim vele kapcsolatban.
– Hogyan lett mégis Ferenc párti?
– Amikor Ferenc pápát megválasztották, kijelentette, hogy boldoggá kell avatni a felszabadítási mozgalmak nagy alakját, Óscar Romerót, San Salvador érsekét, akit munkatársaival együtt lelőttek a nyolcvanas években. Akkor azt hittem, azért mondja mind ezt, hogy növelje népszerűségét az emberek előtt, ugyanakkor azt éreztem, ha ez valóban megtörténik, hitelesíti magát előttem. Képzelje el, azóta szentté avatták Romerót! Ez bátor lépés volt részéről, hiszen az összeesküvők között még mai is vannak emberek, akik kapcsolatban állnak a hatalommal. Ez tehát óriási eredmény a pápa részéről.
– Valahol úgy fogalmazott, a lelkileg erősebbnek kell lépnie a gyengébb felé. Hogy látja a mai magyar társadalom rendelkezik annyi lelki erővel, hogy lépjenek a szegények felé?
– Ha azzal nem is, de nagyobb iskolázottsággal, műveltséggel igen.
A tudás felelősséggel jár. Egy tanult, pallérozott elmétől, még ha esetleg erkölcsileg gyenge is, a tanultsága okán elvárható, hogy nyisson az elesettek irányába.
– Az esetleges agresszióval szemben viszont az ember általában eszköztelen. Hogyan nyissunk úgy, hogy közben ne sérüljünk?
– Nehéz kérdés. Ha nem engeded, hogy valami megsebezzen, soha nem fogod megérteni. A sebeink által tanulunk. Meggyőződésem, hogy azért lett Isten emberré, mert különben nem tudta volna megérteni az ember helyzetét: a fájdalmát, a sebzettségét, a halált. Ez egy pozitív tapasztalat, ami nem pusztít el feltétlen. Ostoba világ, amiben élünk, mert itt minden fájdalmat negatívumnak tartunk, pedig az élet és a halál ugyanazon a tengelyen helyezkedik el.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
