„A korrupció ellen lehet küzdeni, a butaság ellen nehezebb” – balatoni polgármester a tó körbeépítéséről
Télen, még a Covid-időszakban jött a hír, hogy a paloznaki polgármester az egész faluban változtatási tilalmat rendelt el, azaz egy időre megálljt parancsolt az újabb Balaton-felvidéki építkezéseknek. A legradikálisabb településvédelmi eszközt bevető Czeglédy Ákost a nyári főszezon kezdetén arra kértük, segítsen megfejteni, kik felelősek a tókörnyék „félrefejlesztéséért”. Szerinte a nagypolitika annyiban hibás, hogy bürokráciacsökkentés címén a lovak közé dobta a gyeplőt, és – talán akaratán kívül – teret engedett a befektetői butaságnak.
Alig tudjuk rábeszélni, hogy egy fotó erejéig beüljön a polgármesteri tárgyalóba. Mint mondja, inkább a faluszépítő traktoron ül és dolgozik, mint a hivatalban. A bürokrata allűröket tehát kerüli Paloznak első embere, nemrég mégis jogi „atombombát” dobott a szőlők helyére luxusnyaralókat telepíteni, a községet túlépíteni igyekvő befektetőkre: változtatási tilalmat rendelt el az egész településen. Pedig körülötte minden a betonba öntött fejlesztésről szól. Tihanyban mezőgazdasági fészerként nyilvántartott villák nőnek ki a földből, Balatonfüredre szinte számolatlanul ömlenek a vissza nem térítendő állami milliárdok, a szomszédos Csopakon a kikötő privatizációja miatt áll a bál, Alsóörsön pedig saját belsőtavas apartmantelep születik – meg mellé „mediterrán” kikötő. Czeglédy Ákos azt mondja, ha az lesz a vége, hogy Paloznakon is a pénz beszél, akkor majd odébbáll, beljebb, a Bakonyba; de ebbe egyelőre belegondolni sem szeretne.
×××
– Mi volt a legutolsó csepp?
– Nem volt ilyen. Sok-sok csepp volt.
– Úgy képzeltem, áll a hegyoldalban egy új, pincének hazudott, „mediterrán-rózsaszín”, jakuzzis-medencés házsor előtt, és azt mondja: ti ezt nem csináljátok tovább az én kis falummal!
– Ennyire nem romantikus a történet. Szűk három éve született a területrendezési törvény, amely a kiemelt térségek – így a balatoni települések – esetében is kimondja, hogy 2021 decemberéig felül kell vizsgálni a helyi építési szabályzatot (HÉSZ), a településrendezési eszközöket. Az új HÉSZ elfogadásáig pedig lehetőségünk van – legfeljebb három évre – változtatási tilalmat elrendelni a településen.
– Ezt a lehetőséget ön a lehető legradikálisabban értelmezte: az egész faluban megtiltotta az építkezéseket.
– Ebben valóban újszerűek voltunk, de mások is rászánták magukat erős lépésekre itt a környéken.
– A Balaton-felvidék néhány idilli települése, például Vászoly és Dörgicse valóban beelőzte önöket, Szentantalfa pedig később csatlakozott a „mozgalomhoz” – de ezekben a falvakban csak a külterületekre érvényes a tilalom, önöknél viszont minden téglára és fűszálra.
– Ezek szerint nálunk a bel- és a külterület is veszélyben van. Egyébként már az előző önkormányzati ciklus végén felmerült, hogy legyen új HÉSZ, de a régi testület nem akart ilyen horderejű döntést hozni. A választások után pedig abban gondolkodtunk, hogy úgynevezett közösségi tervezéssel, a település minden érdekcsoportját – vállalkozókat, civileket, nyaralókat – bevonva készíttetjük el az új „falurendet”. Ám végül az olcsóbb, hagyományosabb úton kellett haladnunk: egyszerűen megbíztunk egy céget a tervezéssel – a Covid amúgy is lehetetlenné tett minden teremtő jellegű közösségi összejövetelt.
– A változtatási tilalomról szóló döntést egyedül, saját hatáskörben hozta meg – élve a járványügyi vészhelyzet adta lehetőséggel.
– Technikailag így történt, de egy öt-hatszáz lelkes településen nem úgy mennek a dolgok, hogy a polgármester bezárkózik az irodájába, egyedül elkezd szigorúskodni, majd a kijárási tilalom kezdete előtt egy perccel hazaoson, és nem beszél senkivel. Természetesen a képviselő-testület egyetértésével döntöttem.
– Tulajdonképpen mitől rettegnek? Hogy nézne ki Paloznak 2024-ben vagy 2030-ban, ha önök nem tiltották volna be a „fejlődést”?
– Nézze, ha egy három-négyezer négyzetméteres szőlőért 30-40 millió forintot ígérnek, akkor teljesen világos, hogy egy-két éven belül felszámolódna a borospincés, ligetes domboldal, teljesen megváltozna a településkép, átalakulnánk apartmanházas nyaralóteleppé. Most mondhatnám, hogy az áram- és vízszolgáltatásunk is veszélybe kerülne, hiszen a közműveket anno a „kis Paloznak” igényeire szabták. Ez így is van, de nem akarok csak racionális érvek mögé bújni.
A falu azzal bízott meg, hogy őrizzem az eredetiségét, és nekem is ezt diktálja a szívem.
Az ember tudjon elszámolni a lelkiismeretével! Ha megadatott, hogy polgármesterként tehetek valamit, akkor elmegyek a falig. Azaz próbálom lassítani, mederben tartani a természetes – értsd: természetellenes – beépítési folyamatokat. Pesti gyerekként nőttem fel, de a rendszerváltás óta itt élek, 23 éve vagyok polgármester, és még szeretnék harminc-negyven évet lehúzni helybéliként.
– Miért lett elege Budapestből?
– Nem lett elegem. A szerelem hozott ide, aztán a faluba is beleszerettem.
– A Balaton környékén megtelepedett – vagy második otthont találó – pestiek mind ódákat zengenek a tájról. Nyilván ön is bármeddig tudna beszélni a naplementéről, de a falu híres gazdagja, a paloznaki „jazzpiknik” szervezője, az épp óriáspincét építő Homola Szabolcs ugyancsak ünnepként éli meg saját érkezését. Ha önök jöhettek évekkel ezelőtt, mások előtt miért zárná be a kaput? Fair dolog ez?
– A családom annak idején olyan parasztházat vett meg, amelyből kiköltöztek a helyiek. Nem építettünk tehát, csak átalakítottunk, felújítottunk. Most meg azt látom a falu határában, hogy az egyik nyaralóvá bővített pince körül négyezer méter műfüvet tekertek le a szőlő helyére.
Aki itt akar élni, vagy legalább félig ideköltözik, az nem egyenlő azzal, aki egy-két hétnyi panorámaélmény kedvéért kiirtja a hegyoldalt.
A belterületünk pedig lényegében megtelt, be lehet költözni valakiknek a helyére, de új apartmanházakat, nagyszállókat nem bír el az infrastruktúra. Olyan ez, mint egy ötszáz személyes óceánjáró. Jogában áll azt mondani a kapitánynak, hogy az 501. utas már nem szállhat fel, mert elsüllyed a hajó.
– Csakhogy ön nem kapitány. A Lázár János-féle építési szabályozás és a hatósági feladatok kormányhivatalokhoz telepítése óta az önkormányzatoknak lényegében annyi joguk maradt, hogy megterveztessék a falujuk településrendjét. A szabályokat kikényszerítő „kapitányi” szerepkör a kormányhivataloké.
– Ez igaz, de az egész beszélgetésünk apropója mégiscsak az, hogy az önkormányzatunk igyekszik kapitányi eszközökkel élni. És hatni akár a törvényhozók vagy a kormányhivatal szemléletére, gyakorlatára is.
– Tihany részben már elesett; egymás mellett sorakoznak a papíron mezőgazdasági épülettel és víztározóval felszerelt gyümölcsösök. Amelyek a valóságban medencés luxusingatlanok. Ott nem nagyon sikerült hatni a kormányhivatal „szemléletére, gyakorlatára”. Ön mit remél?
– Az biztos, hogy amíg az önkormányzatoknál volt a hatósági jogkör, még úgy-ahogy fel lehetett volna lépni az ilyen csalásokkal szemben – akár bontatással is. Horvátországban időről időre lerombolják az illegális épületeket; emlékszünk, sok magyar rohant az Adriára, hogy kimentse az értékeit a dózerolásra ítélt nyaralójából. Azzal, hogy idehaza a kormányhivatalokhoz került a büntetés, a számonkérés joga, ráadásul az utóbbi években rohamosan nő az építkezések száma, a hatóság a kapacitásai végére ért. Az ügyintézők futószalagszerűen, aktákból dolgoznak, nincs idejük kijönni a terepre. Főszabályként nem arról van szó tehát, hogy van a jó önkormányzat meg a gonosz, korrupt kormányhivatal – utóbbi is inkább elszenvedője ennek a folyamatnak.
– Azt állítja tehát, nem a korrupció miatt tétlenek a kormányhivatalok?
– Főszabályként biztosan nem. Még azt is megkockáztatom, hogy intenzívebb lehetett a korrupció, amíg helyi szinten volt az építéshatósági, ügyintézési jogkör; akkor bárki kitalálhatta, hol kell „olajozni” a gépezetet. Csakhogy
a korrupció ellen lehet küzdeni, börtönbe küldhetik a vesztegetőket és megvesztegetetteket. A butaság ellen már sokkal nehezebb.
– Ki a buta? A kormányzat, amely ilyenné tette az építésügyet?
– Az buta, aki műfüvet „telepít” a hegyoldalba, illetve gigahotelt „gyökereztet” a Balaton-partra. A nagypolitika annyiban felelős, hogy bürokráciacsökkentés címén a lovak közé dobta a gyeplőt, teret enged a butaságnak – talán akaratán kívül. A meglévő keretek között persze mi megtesszük, amit tehetünk. Ha látok egy szabálytalan építkezést, nyilván azonnal jelzek – fényképes dokumentációval – a kormányhivatalnak.
– Akkor most nem kérdezem meg, hányszor intézkedett érdemben a kormányhivatal.
– Jobb is. Idehaza a jog nagyon ügyfélbarát…
– Mármint a „buta” építtető barátja?
– Igen. Ha valamit a hatóság elszúr, például nem tart be egy határidőt, mindig automatikusan az ügyfélnek van igaza.
– Az állam az utóbbi egy-két évben bő 17 milliárd forint vissza nem térítendő támogatást terelt a közeli Balatonfüred turisztikai projektjeibe – ez nyilván a Paloznakra látogatók számát is emeli. Ráadásul a már említett jazzpiknikkel, borteraszokkal önök közvetlenül is vonzzák a pénzes vendégeket. Tehát a potenciális telekvásárlókat, az ön ellenfeleit.
– Dehogy az ellenfeleim! Én hatalmas barátja vagyok az egyensúlynak. Ez nem skanzen, szükségünk van a helyi közösségeket erősítő turizmusra, nyaralókra, mert a szolgáltatások akkor élnek, ha jönnek látogatók – lehetőleg a július-augusztusi szezonon kívül is. A világban, Nyugat-Európában, Horvátországban létezik csendes, családi turizmus. Teljesen bevett dolog, hogy egyes falvakból kitiltják az autókat, illetve nem engednek szállodát építeni, legfeljebb öt-nyolc szobás panziók működhetnek.
Mi egy bájos település szeretnénk maradni egy-két étteremmel, borterasszal, korlátlan sétalehetőséggel, pompás kilátással
– minden másra ott a hat kilométerre lévő, élményparkokkal, sportpályákkal, kiállítótermekkel kiválóan ellátott Balatonfüred. Azokat a turistákat fogadjuk szívesen, akik azt szeretik, amit mi, a helyiek szeretünk a saját településünkben.
– Ha ékszerdoboz lesz egy falu, a meglévő ingatlanok árai szöknek az egekbe, és végül mégis elmennek a helyiek, kicserélődik a népesség.
– Cserélődik, persze én is „idecserélődtem” valahogy. Az a kérdés, hogy a beköltöző alkalmazkodik-e a hely szelleméhez, vagy teljesen a maga képére akarja formálni az új környezetét. Ha az lesz a vége, hogy a pénz beszél, nem sikerül edukálnunk a befektetőket, akkor majd én is odébbállok, beljebb, a Bakonyba. De ebbe egyelőre belegondolni sem szeretnék.
– Hogy lehet „edukálni” a befektetőket?
– Az biztos, hogy csak szabályokkal itt nem megyünk semmire. Ha valaki vesz egy telket a hegyoldalban 40 millió forintért, kivágja a szőlőt, majd épít rá egy 200 milliós házat, és én megbüntetem egymillióra településképi okok miatt – ennyi jogom még van –, az nem jelent semmit. Eleve bekalkulálják a bírságot. Viszont pedagógus vagyok, magyar-történelem szakos, 17 évig tanítottam, valamennyire
hiszek abban, hogy rendet lehet tenni a fejekben. Például ezért adom ezt az interjút is, hogy többen megértsék a szempontjainkat.
Fontos, hogy egy befektető, vásárló, ne csak magának akarjon pillanatnyi hasznot, hanem a közösségnek is. Aki erőből akar átvinni valamit, és kizárólag a jogászai útján hajlandó kommunikálni, abból sajnos ellenfél lesz. Az meg neki se jó, nekünk se.
– A Balaton-fejlesztésre szánt – javarészt betonba ömlő – állami milliárdokról mi a véleménye?
– Pénzt lehet költeni fegyverekre meg életre, élelemre is. A Balaton-part körbeépítését különböző tájidegen komplexumokkal, nos, ezeket nem szeretem, annak viszont örülök, ha fejlődik a közlekedési infrastruktúra, a vasút. És általában minden olyan fejlesztést megsüvegelek, amely a meglévő hálózatokra, közösségi aktivitásra épül. Ha például a bortúrákat segítendő állami, pályázati forráshoz jutnak helyi pincészetek, az nyilván a közjót segíti.
– Léteznek még erős önszerveződő közösségek?
– Nem akarok általánosítani, de nekünk szerencsénk van. Paloznak régen közös községi tanácsban volt Csopakkal – a rendszerváltozás hozta meg az önállóságot és teremtette meg a mai lokálpatriotizmus alapjait. Antall József avatta a faluházunkat 1993-ban, ez volt az utolsó közszerepléseinek egyike, nagyon becsültük, hogy az ukrán elnökkel való találkozója után egyenesen a mi falunk felé vette az útját. Ott is áll a volt miniszterelnök szobra a templomkertben; a halála tizedik évfordulójára még nem, de a tizenegyedikre sikerült felállítani. Ami pedig a közösségeket illeti, van borklubunk közel ötven taggal – az új, tehetősebb, világjáró borászok rendszeresen bemutatnak külföldi tételeket is a régieknek, ezzel erősítve az összetartást. Van Mandulafa Társaságunk is, amely lényegében egy levelezőlista, egyetlen céllal: hogy kulturált beszélgetéseket szervezzenek mindig más és más portán. A meghívó végén mindig ez a szöveg áll: „Bort és vendéget senki ne szégyelljen hozni magával!”
– A Covid-időszak mennyire gyötörte meg önöket?
– Mint közösséget, alig. Viszont a három-négy éve indult ingatlanfelvásárlási dömpinget a pandémia exponenciálisan felgyorsította.
– Mert sokan úgy érzik, a visszaköszönő járványhullámok miatt tartósan rá lesznek szorulva egy városon kívüli, élhető „másodingatlanra”?
– Nagyon úgy tűnik, hogy ez a fő motiváló erő a telekvásárlásoknál. A városi ember be volt zárva a maga négyzetmétereire, és ki akart törni onnan, de nemigen tudott. És ezt a kiszolgáltatottságot többé nem akarja átélni, ura akar lenni a saját életének, hogy legalább levegőt szívhasson, sétálhasson, mozoghasson. Márpedig az itteni élet akkor sem börtön, ha éjjel kijárási tilalom van. A környékbeli kertészetek alig győzték kapacitással a Covid-időszakot, minden palántát felvásároltak az új hobbikertészek – a helyiek meg jót derültek ezen. Minden „járványmenekült” ültetni akart, és nézni, ahogy kinő bármi a földből. Nagyobb bajunk persze sose legyen, ezt kívánom magunknak is, az országnak is.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
