Franciaország unatkozik – szabadszájú, orbánista újságíró lehet Macron ellenfele
Kudarcot vallott a nemzeti válogatott, a delta variáns miatt nő a betegek száma – morózus hangulatban üli meg ma nemzeti ünnepét Franciaország. A politika a regionális választások főpróbájával ráfordult a jövő áprilisi elnökválasztásra, amelyen az egyre erőtlenebbnek tűnő Marine Le Pen ismét megpróbálkozik Emmanuel Macron legyőzésével. A megszokott szereplők sokak által unt játékát viszont új politikai vállalkozók zavarnák meg. Közülük a legmeglepőbb Éric Zemmour algériai zsidó származású publicista. Jelenleg ő a legfontosabb francia médiaszemélyiség. Noha a multikulturalizmust, a bevándorlást és az Európai Uniót ostorozó újságíró még lebegteti indulását, máris mérhető tábora van.
Még Fiola Attila is felelős a mai francia nemzeti ünnep morózus hangulatáért. Miután június 19-én a remekül játszó válogatottunk a hátvéd góljának köszönhetően az Európa-bajnokságon döntetlent játszott a franciákkal, az addig a végső győzelemre is esélyesnek tartott csapatot számos bírálat érte odahaza. Ötlettelenségről, fáradtságról szóltak a kritikák, s egyes vészmadarak gyors búcsúról károgtak. Igazuk lett, mert a szupersztárok szégyenszemre már a nyolcaddöntőben kiestek Svájc ellen. Azóta napvilágra kerültek a csapaton belüli feszültségek, amelyek közül a legmeghökkentőbb, hogy a francia játékosok szülei a nyolcaddöntő alatt a lelátón úgy kakaskodtak egymással, mintha egy serdülőmeccsen szotyiznának.
Az álom tehát szertefoszlott, a mai nemzeti ünnepen Franciaország nem ünnepelheti a 2018-as világbajnoki cím után ismét dicsőséget hozó fiait. A figyelem ismét a hagyományos katonai parádéra összpontosul, amelynek jelmondata – „Megnyerni a jövőt” – derűlátónak tűnik a járvány sújtotta jelenben. Ráadásul a felvonulás még a fájdalmas közelmúltra is emlékeztet. Díszvendégként ugyanis felvonulnak a Champs-Elysée-n a városukban 2016-ban és 2020-ban iszlamista merényletekkel szembesülni kénytelen nizzai helyi rendőrök.
Emmanuel Macron államfő hétfői televíziós szózata is jelzi, valójában mennyire nem a jövő megnyerésén, inkább a túlélésén van most a hangsúly Franciaországban. Beszédét eredetileg a koronavírus-járvány ünnepélyes lezárásnak szántak, ám a korábbiaknál jobban fertőző delta variáns és az emelkedő esetszámok miatt módosítani kellett az irányvonalon.
Kiderült: a jelenleg 53 százalékos átoltottsággal rendelkező Franciaországban a mindennapi élet a jövőben más lesz az oltottak és az oltatlanok számára.
Kötelezővé teszik az egészségügy összes dolgozója számára a vakcinát, s július 21-től csak védettségi igazolással (vagy friss negatív PCR-teszttel) lehet látogatni az 50 főnél népesebb rendezvényeket, így például a koncerteket, vidámparkokat, fesztiválokat, de a mozikat és a színházakat is. A francia hagyományban a július 14-éhez hasonlóan szent időszak, az augusztusi vakációk idejére szintet lép a szigor. Védettségi nélkül nemcsak kórházakba, idősotthonokba nem tehetik be lábukat az emberek, de kávézókba, éttermekbe sem és nem szállhatnak fel vonatra vagy repülőre.
A politika nem mondta ki, de lényegében a szolgáltatószektorban, a turizmusban és a közlekedésben is kötelező lesz az oltás, hiszen az alkalmazottakra is vonatkoznak a szigorú szabályok. Azt pedig nehéz elképzelni, hogy mondjuk egy pincér 72 óránként negatív PCR-tesztet végeztessen. (Amelyeknek automatikus állami támogatása ráadásul meg is szűnik.) Macron szavait a franciák gyorsan megfejtették: a bejelentést követő órákban majd’ egymillióan regisztráltak vakcinára, elsöprő többségük az elsőre. A közhangulatot azonban nem az állami terrorról hőbörgő oltásellenesek blődségei, hanem a lemondás határozta meg. Akárcsak másutt Európában, tavasztól kezdve a franciák fellélegeztek, úgy gondolták, a járvány nehezét maguk mögött hagyták. Aztán jött a delta variáns és minden számítást keresztülhúzott.
Nemcsak a járványügyi, de a gazdasági fellélegzés is bizonytalanabbá vált. A 67 millió lakosú országban jelenleg közel hatmillió álláskeresőt tartanak számon. Ez ugyan nem sokkal rosszabb a békeidőkben megszokottnál, ám tavaly és idén az állam irdatlan összeget, 50 milliárd eurót költött a különféle állásmegtartási támogatásokra és segélyekre. Így a társadalmi katasztrófát az ország elkerülte, viszont most egyre komolyabb gondot jelent számára a hiányzó összeg visszapótlása. Komoly átalakításra, spórolásra pedig kevés az esély, hiszen jövőre elnökválasztás lesz – tegnap jelentették be, hogy az első fordulóra 2022. április 10-én kerül sor. Márpedig a 2017-ben a kormányzásba nagy reformtervekkel belevágó Emmanuel Macron nem akar újabb sárgamellényes lázadást a kampányban. Hiába tudja ő is, hogy például a franciák egyre hosszabb nyugdíjas éveit az állam képtelen finanszírozni, azaz szükség lenne a nyugdíjkorhatár számos európai országban már meglépett emelésére.
Az államfő jól érzékeli az ingatag politikai környezetet: ha ciklusa első felét a dühödt ellenállás, a másodikat a rezignáció jellemzi. Számára utóbbi szintén veszélyes, a politikai fásultság hullámain ugyanis felemelkedhet egy váratlan kihívó. Ha valaki, hát ő mesélhetne erről, hiszen 2017-ben az elkopott jobb- és balközép erőkkel szemben a franciák valami újra vágytak. Ez volt az akkor 39 éves ifjú, aki korábban semmilyen választott tisztséget nem töltött be. Ma Macron a lelocsolt locsoló: a magát a rendszeren kívüliként pozicionáló politikus mára a franciák jelentős része számára a világtól elszakadt establishment jelképe lett. Magától értetődne, hogy eljön az örök ellenzéki Marine Le Pen ideje, aki négy évvel ezelőtt 66-34 arányban kapott ki az elnökválasztás második fordulójában Macrontól. A politikai matek azonban bonyolult műfaj. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kívülálló szerepe hasznos Marine Le Pen felemelkedéséhez, de elégtelen a hatalom meghódításához.
Az elmúlt években következetesen képviselt normalizáció, a vadhajtások lenyesegetése ugyan segített a kormányképesség megteremtésében, azonban elszontyolította a rendszer megdöntésében reménykedőket.
A tétel bizonyítására elegendő egy pillantást vetni a június 20-i regionális választásokra. Noha nagyon készült, a Marine Le Pen vezette RN (Rassemblement National – Nemzeti Tömörülés) egyetlen franciaországi régiót sem volt képes megnyerni a tizenháromból. Úgy járt, mint Macron centrista-liberális pártja, az LREM (La République En Marche – A köztársaság mozgásban). Hogy az egykori szélsőjobboldali párt számára nem véletlen kisiklásról van szó, mutatja: 2017 óta az összes megmérettetésen (legyen szó megyei, európai parlamenti vagy helyhatósági voksolásról) gyengébben szerepelt, mint korábban. Míg például 2015-ben 358, idén már csak 252 regionális tanácsosi posztot szerzett.
A júniusi voksoláson váratlan életjeleket mutatott az országos felmérésekben nyolc-tíz-tizenkét százalékra mért bal- és jobbközép tábor. Utóbbiban rögtön össze is vesztek, ki legyen Macron ellenfele, merthogy Nicolas Sarkozy távozása óta nincs igazi vezetője a jobbközép Republikánusoknak. A részben magyar származású egykori államfő korábban hiába adott jeleket, hogy készen áll a haza megmentésére, jelenleg nem ér rá. Márciusban egy év letöltendő és két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte befolyással való üzérkedés és korrupció miatt. (A döntés ellen Sarkozy fellebbezett, azonban más ügyekben is eljárás folyik ellene.)
A volt és jelenlegi szocialistáknak, zöldeknek sincs megkérdőjelezhetetlen vezetője, ezért pártjaik kudarca ellenére továbbra is Macron és Le Pen a legnépszerűbb – vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, a legkevésbé népszerűtlenebb. A mostani mérések szerint az első fordulóban Macron – attól függően, hogy ki lenne a jobbközép kihívó – 24 és 28 százalék közötti eredményt érne el, míg Le Pen 26 százalékot. Nincs olyan forgatókönyv, hogy ne ők ketten jussanak a második fordulóba. És olyan sem, hogy ott ne Macron győzne: jelenleg a szavazatok 57 százalékára számíthat.
Az elnök mégis nyugtalan, mert a fásultság mostanában Franciaország legjellemzőbb vonása. Az említett regionális választások meglepetése nemcsak az elnöki és az első számú ellenzéki párt gyenge szereplése, hanem a döbbenetesen alacsony részvétel volt. A franciáknak mindössze 33 százaléka szavazott az első fordulóban, ami 16 százalékos csökkenés a 2015-ös értékhez képest – 35 év alatt 82 százalékos a távolmaradás.
Járványhatás? Korántsem. A megkérdezettek sokkal inkább a politikából való általános kiábrándultság, semmint a koronavírus miatt maradtak távol a fülkéktől.
Jérôme Fourquet szociológus a francia társadalom széteséséről szóló nagysikerű (a Válasz Online-on is ismertetett) könyv szerzője megerősíti, hogy baj van. A regionális választás után megjelent elemzése szerint az történik Franciaországban most a republikánus államideológiával, ami a katolikus egyházzal: elveszíti súlyát. Míg évtizedekkel ezelőtt nem volt kérdés, hogy egy „rendes” polgár eljár szavazni, hisz az intézményekben, engedelmeskedik a rendőri utasításnak, szakszervezetben vagy más önszerveződésben aktív, ma már ez egyáltalán nem magától értetődő. Ahogy az emberek immár nem veszik fel ünneplőjüket és mennek misére vasárnap, úgy a másik nagy hétvégi rítus, a szavazás sem érdekli őket. Kutatása szerint a járvány csak ráerősített a már létező folyamatokra, a franciák visszahúzódnak a közéleti részvételtől és egyre kevésbé hisznek a politikában meg az intézményekben. „Selyemgubó-társadalom” alakul ki.
Minden francia politikus tudja, hogy a camembert bármikor robbanhat: az 1968-as diáklázadások előtti hangulatot tökéletesen leírta egy Le Monde-ban megjelent szöveg, amelynek szerzője szerint „Franciaország unatkozik”. A véleménycikk szerint az ország belefásult a háborús hős de Gaulle uralmába, de az ellenzéktől sem vár sokat.
A politikai légüres térbe több politikai vállalkozó is betörne, közülük alighanem a legmeglepőbb Éric Zemmour. Az algériai zsidó családból származó újságíró ma a legfontosabb francia médiaszemélyiség, akit a multikulturalizmus, a tömeges bevándorlás, az elitek ostorozása miatt szokás szélsőjobboldalinak nevezni.
A valóság, mint oly sokszor, ennél összetettebb. És nemcsak azért, mert Zemmournak mindenre van egy szellemes válasza. Lehetőleg egy Napóleon- vagy de Gaulle-idézet.
Hanem azért is, mert a publicista éppen azt a jobb- és baloldali kategóriákba besorolhatatlan republikánus gondolatot képviseli, amelynek kiüresedése megmutatkozott az alacsony választási részvételnél. Hisz az állami beavatkozásban, sokat (és gyakran igazságtalanul) bírálja az Európai Uniót. Magasztalja azt a francia asszimilációs modellt, amely neki, a szegény sorból és a Földközi-tenger túloldaláról származó berber zsidónak is lehetővé tette a társadalmi felemelkedést az oktatás révén. Nagy barátja a lengyel meg magyar illiberális rendszereknek (amelyeket persze alig ismer), s számára a legnagyobb bűn, ha valaki nem akar integrálódni a francia társadalomba. Hevességében néha jobbról előzi Dzsingisz kánt, ítélték már el muszlimok elleni uszításért. (Igaz, kijelentései fel sem tűnnek a magyar közéleti futballmeccsen edződötteknek.) Mint a legtöbb ideológus, Zemmour is hajlamos saját rögeszméinek szemüvegén keresztül nézni a világot. A 2014-es labdarúgó világbajnokság elődöntője előtt például hosszan fejtegette, hogy a hagyományos erényeket feladó, „multikulturális” német csapat miért esélytelen a brazilok ellen – a vége 7-1 lett előbbieknek.
Azt azonban senki sem vitatja, hogy Zemmour kimondja azt, amit sok, a hazája gyors átalakulása miatt szorongó francia gondol. Könyvei több százezres példányszámban kelnek el, az őt állandó vendégként szerepeltető hírcsatorna talk show-ja az egyik legnézettebb ilyen jellegű műsor. Itt állandó kérdező partnere – fricska a rasszistázóknak – egy fekete bőrű újságírónő. Érveit hajlandó másokkal ütköztetni. Zemmour pengeéles polemista, aki gond nélkül vágja oda a Napóleon halálának kétszázadik évfordulóját a császár „problematikus öröksége” miatt ellenző kormánypárti képviselőnek: „Monsieur, az ön vallása az alávetettség!”
Noha még lebegteti, hogy elindul-e a jövő évi választásokon, a támogatására létrejött Zemmour-körök országos plakátkampánya, internetes aktivitása aligha hagy kétséget szándékai felől. Új könyvének kiadója azt nyilatkozta, a publicista indulni fog, ezért szerződést bontott vele – Zemmour persze egyszerre tagadott és kiáltott cenzúrát. Egy minapi felmérés szerint az elnökválasztáson a választók öt százaléka biztosan szavazna rá, amivel máris megelőz több baloldali jelöltet. Február és június között 13 százalékról 18 százalékra nőtt potenciális szavazóinak száma. Különösen erős a növekedés az urnáktól amúgy távol maradó 18-24 évesek és a kevésbé tehetősek körében.
Egyelőre persze nem úgy tűnik, hogy indulása esetén Zemmour képes lenne megzavarni a nagyok játékát. Bár ki tudja. 1789. július 14-e reggelén még a Bastille is magabiztosan állt.
Nyitókép: baloldali aktivisták Emmanuel Macron és Éric Zemmour plakátját ragasztották egy párizsi buszmegállóra 2021. június 12-én, a politika radikalizálódása ellen tiltakozva. (Fotó: Hans Lucas/Amaury Cornu)
