Velencei-tó-szindróma: miért abnormális, ami a nagy vizeinknél történik? [HetiVálasz 81]
Az elmúlt hetek legnépszerűbb cikke lett a Velencei-tó problémáiról szóló írásunk. HetiVálasz podcastunkban a cikk szerzőjét, Zsuppán Andrást a téma kifejtésén túl arra kértük, fejtse meg, miért bukhat felszínre egyre több olyan beruházás, amire nemcsak a helyiek, hanem az országos közvélemény is felkapja a fejét. Mivel lehetne elejét venni a Velencei-tó-szindrómának, mennyiben hibáztatható a Kádár-rendszer a jelenlegi helyzetért, és hogyan válik nyilvánvalóvá a NER-logika a tópartokon (is)? Beszélgetőtársak: Ablonczy Bálint és Vörös Szabolcs.
Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on (más néven Apple Podcasts), TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Néhány idézet a műsorból:
A Velencei-tó sokszor állt a kiszáradás szélen. Tényleg ennyire rendkívüli a mostani vízszintcsökkenés?
„Visszatérő toposz ez, amivel két baj van. Az egyik, hogy semmiféle történeti bizonyíték nincs rá, s noha írtak le források olyasmit, hogy a tó időről időre kiszáradt, nem tudjuk, ez a valóságban mit jelentett. (…) 1866-ban sem száradt ki – alacsony volt a vízállás, ezért merült fel a tó lecsapolása. (…) A másik probléma, hogy nem összemérhető a tó akkori állapota a 20. századival: nem voltak stabil, kiépített partjai – így a »part« kezdete mindig a vízmennyiséghez képest ingadozott –; nem volt róla leválasztva a mai Dinnyési-fertő – így a vízzel borított terület nagysága legalább másfélszerese volt a mainak. (…) Az elmúlt 30 évben kétszer volt a tó hasonló helyzetben, mint most: 2003 környékén és 1990-93 között. Ebből azonban nem az következik, hogy »hátradőlhetünk, mert volt már ilyen«, mert annyira rémisztő volt a 90-es évek válsága, hogy akkor hozták létre azt a csőrendszert, amin keresztül most megpróbálnak vizet juttatni a tóba a kincsesbányai karsztbázisból. A korabeli társadalom és politika pontosan tudta, hogy óriási baj van – mint ahogy ezt ma is tudja mindenki, aki a tó körül él. (…) A mai helyzet tehát nem példátlan, de ez nem azt jelenti, hogy minden rendben van.”
Hogyan lehetne orvosolni a tó kizsigerelését?
„Nincsnek már könnyű megoldások. Az biztos, hogy a tónak semmiféle természetesebb állapotához érdemben visszatérni nem lehet. Ahogy elrontani is csak sok-sok kis összeadott beruházással lehetett a tavat, úgy az állapotán javítani is vélhetően csak így lehet. Az biztos, hogy a vízutánpótlást meg kell valahogy oldani, és lokális megoldásokat kell találni a lokális problémákra (…), és ahol még a tó partja nincs beépítve, azt semmilyen módon nem szabad elrekeszteni.”
Egyre-másra buknak felszínre ellentmondásos tóparti fejlesztések Magyarországon. Miért?
„Most van a magyarországi tavaknak egy olyan fejlesztési hulláma, ami a Kádár-korszakhoz mérhető, noha a Velencei-tó körül is a problémák nagy részét a Kádár-kor már előállította – például azzal, hogy nem hagyta szabadon a partokat. Ezt a rossz hagyományt viszi tovább a mostani fejlesztéspolitika is. (…) A másik, hogy volt ezeknek a tavaknak egy kedves, hangulatos, kicsit kopottas, családias világa, ami a 80-as évekre alakult ki. Szerethető dolog volt. Ehhez képest most azt lehet látni, hogy holdbázis-projektek indulnak – összefüggésben a NER természetével –, amelyek elszakadnak a tavak kialakult hétköznapi valóságától, és valami olyasmit álmodnak meg, ami idegen a léptéküktől. Az, ami például a Fertőnél is épül, az egy olyan nagyságrendű fejlesztés, amit az ember ösztönösen érez, hogy egy néhány méter mély, nádasos tóra rárakni teljesen groteszk. Ugyanez látszott Tatán, és ugyanez a léptéktévesztés sejthető Balatonaligán. (…) A túl sok tőke, ha koncentráltan rázúdul egy területre, akkor brutális károkat okoz.”
Fotóillusztráció: Domaniczky Tivadar
