Fárosz a szigeten – Ráday Mihály emlékére
Noha legtöbben budapesti akcióiról ismerték, egy sor vidéki település mellett Mezőtúr is sokat köszönhetett a szombaton, 79 évesen elhunyt városvédőnek, Ráday Mihálynak. „Ha szeretnénk hűek maradni az emlékéhez, vegyük fel újra és gyújtsuk meg a fáklyát, vagy ragadjuk meg ismét Pallasz Athéné lándzsáját. Hiszen újra fogyatkozni kezdtek Mezőtúr régi házai…” Rendszeres vendégszerzőnk, Papp István nekrológja.
Különös korszak volt az 1980-as évek. Mint oly sokszor az 1526 utáni magyar történelemben, nem a politikai hatalom aktuális birtokosa iránt tápláltunk hű reményeket. Egyre kevésbé hittünk a hatalomban, ahogyan a hatalom is egyre kevésbé bízott saját magában. Aligha kaptuk fel a fejünket, amikor Havasi Ferenc lett a gazdasági ügyekért felelős KB-titkár, s akkor sem kezdett el hevesebben dobogni a szívünk, amikor Németh Károly váltotta Losonczi Pált az Elnöki Tanács élén. Ám minden utólagos állítás és ködösítés ellenére a mélyben mocorogni kezdett valami. A diktatúra eresztékeinek lazulásával egyre több és több jó szándékú ember tűnt fel. Németh László szép hasonlatával élve: szigetek támadtak a szárazföldön.
Akárcsak a reformáció korában a nyomorúságos falusi gyülekezetekbe hazatérő prédikátorok, a török dúlást átvészelni próbálni khász-városok, a reformkorban születő társas egyletek és kaszinók, vagy éppen a harmincas években a népi író könyvbarátai, akik hajdanán a Választ és a Kelet Népét olvasták. Ezek a szigetek közösséget teremtettek, nemes ügyeket karoltak fel, látszólag politikamentesen. Legyen szó a környezet védelméről, rég elfeledett könyvek kiadásáról, a kertekkel való barátkozásról, a honismeret felkarolásáról, vagy éppen az épített örökség védelméről.
Ezeken a szigeteken gyakran kiemelkedett egy-egy erős személyiség, egy messziről is észrevehető, fényt s így a helyes irányt mutató világítótorony, régies kifejezéssel élve fárosz. Ilyesféle fárosz volt az operatőrként induló, majd város-, sőt tágabban élve örökségvédővé vált Ráday Mihály. Az általa alapított Budapesti Városvédő Egyesület, majd a néhány évvel később született Város- és Faluvédők Szövetsége látszólag nem politizált direktben, mégis nagyon sok tett azért, hogy egyre többen higgyenek abban, hogy itt egy jobb, szebb, emberibb, élhetőbb haza születhet. Ezt a célt szolgálta legendás, harminc évet élt sorozata, az Unokáink sem fogják látni. Ám mielőtt a nekrológok szokásos szólamait visszhangoznám, szeretném egy országosan aligha ismert, de egy kis közösség önazonossága, – a szomorúan kiüresített szóval élve identitása –, szempontjából fontos történettel megvilágítani Ráday Mihály és mozgalma jelentőségét.
Szülővárosom, Mezőtúr, nem bővelkedik régiségekben, legrégibb műemlékünk a 18. század második felében kései klasszicista stílusban épített belvárosi református nagytemplom. E jellegadó helytől nem messze áll a helyiek által régen Czebe-háznak, később Kossuth-háznak nevezett épület. Egy régi kisnemesi családról kapta a nevét a szép, fehér tornácos kúria, amelyben alföldi toborzó körútja során a „magyar Mózes” is álomra hajtotta fejét. 1904-ben a még élő 48-as honvédeket a Czebe/Kossuth-ház előtt sorakoztatták fel, s megörökítették a bajszos, csizmás, ködmönös parasztembereket. A legendás fénykép szinte minden mezőtúri várostörténeti könyvben felbukkan. A Kossuth-ház környezetében épült ki később a helyi kórház épületegyüttese. 1988-ban az illetékesek úgy gondolták, hogy kiváló ötlet lenne a régi kúria átalakítása, sok-sok műanyaggal, betonnal és vassal, lehetőség szerint úgy, hogy semmiképpen ne emlékeztessen arra, ahogyan Kossuth Lajos láthatta. Ám akadt egy ember, egy helyi fazekasmester fia, a kórház akkori gazdasági igazgatója, Cs. Kiss Imre, aki nem értett egyet az eszement tervekkel. Petíciót indított, aláírásokat gyűjtött, fontos fafejű embereket próbált győzködni, majd végső eszközként levelet írt Ráday Mihálynak. Ő eljött Mezőtúrra, riportot forgatott a Kossuth-házról, ennélfogva túlságosan ismertté vált a kúria. Így azután nem került sor az átépítésre. A történet azért magyarosan végződött: Cs. Kiss Imrének távoznia kellett beosztásából.
Azt hiszem, ez a kis elbeszélés remekül példázza a civil kurázsi erejét, amely nélkül nincs egészséges demokrácia. Akadt egy fontos helyi ügy, akadt egy bátor ember, aki megtalált egy másik bátor embert, aki országosan ismert fároszként megvilágított sok-sok hasonló esetet. Ne feledjük azt sem, hogy 48-as emlékhelyként is megérinthette a történet Ráday Mihályt, aki Katona Tamással együtt ugyancsak feledhetetlen sorozatban tárta fel a forradalom és szabadságharc emlékhelyeit. Ráday szépen megvilágított képei, érces, mély hangja és Katona csodálatos aprólékossággal előadott történetei a nemzeti emlékezet népszerű és egyben igényes szolgálatát jelentették, mindenféle fellengzős pátosz nélkül.
Most végleg kihunyt a fárosz. Ha szeretnénk hűek maradni az emlékéhez, vegyük fel újra és gyújtsuk meg a fáklyát, vagy ragadjuk meg ismét Pallasz Athéné lándzsáját. Hiszen újra fogyatkozni kezdtek Mezőtúr régi házai…
Nyitókép: Ráday Mihály 2015-ben a műemlékvédelmi szakmai díjak átadásán (fotó: MTI / Kovács Attila)
