Venezuelából a nógrádi erdőbe: titkos programban hazamenekített gyerekek táborában jártunk
Július végén a Börzsöny lábánál a magyar mellett sárga-kék-piros zászlót lengetett a szél. Ez volt az idei nyár legkülönlegesebb gyerektábora: a káoszba, utcai terrorba fulladt Venezuelából titkos állami program segítségével Magyarországra menekített családok gyerekeinek cserkésztábora. Keserédes magyar sztori: a „repatrizációs” akció minden elemében szép és jó, de a kormány nem szeret róla beszélni, mert nem passzol a bevándorlásellenességre kondicionált közvéleménnyel, az ellenzék pedig direkt terjesztett ostobaságokat róla. A Válasz Online lehetőséget kapott, hogy meglátogassa a Dél-Amerikából két-három éve átjött gyerekekből szervezett cserkészcsapat történetének első nyári táborát.
¡Por favor, todos traigan csajka a la bandera! – szól a vezetői parancs valamivel reggel 8 óra előtt a Börzsöny és a Naszály lábánál, a katalinpusztai erdő mélyén. A mondat manyolul van: spanyolul, magyar beütéssel. Annyit tesz: mindenki hozza a csajkáját a zászlóhoz! Mondhatnának a csajka helyett valami hosszú, dallamos spanyol kifejezést arra, hogy kés, kanál, tányér, de nem akarnak. A csajka az csajka.
Érkezésünkkor már több mint egy hete manyol mondatoktól hangos az erdő Nógrád délnyugati szegletében. Itt táborozik az 1008. számú Orinoco Cserkészcsapat, alapítása óta először. A la bandera!, ismétli a napostiszt, mire a sátrak közül és a kézzel, széldeszkából és spárgából épített tábori asztalok mellől nagyjából húsz fiatal gyűlik a zászlórúdhoz, egyenruhában, zöld nyakkendőben. A cserkészinduló magyarul, az ima spanyolul csendül fel a fák között. A zászlórúdon piros-fehér-zöld és sárga-kék-piros lobogó emelkedik. Egészen biztos, hogy idén nincs ennél különlegesebb csapattábor Magyarországon.
Az Orinoco ugyanis a venezuelai magyar menekült gyerekeknek szerveződött, azóta pedig minden venéz-magyar család gyermekét fogadja. A történet 2018-ban kezdődött. Évek óta tartó válság után ekkorra vált elviselhetetlenné az élet a dél-amerikai államban, melyet rajongói egy ideig a 21. századi megvalósult szocializmus mintaországaként is emlegettek. Az 1998-tól 2013-as haláláig megszakítás nélkül uralkodó Hugo Chávez tip-top katonai rezsimet rendezett be a Karib-tenger partján, kézivezérelt gazdasággal, hatalmi eszközként használt fegyveres erőkkel, forradalmi ideológiával. (A Commandante 1992-ben először puccsal próbált kormányra kerülni a Bolivari Forradalmi Mozgalom élén. Nem sikerült, két évet ült börtönben.) Chávez példaképe Che Guevara, mentora Fidel Castro volt, örök ellensége pedig a „kizsákmányoló, imperialista” Egyesült Államok. Házi népjóléti kísérlete erősen felemásra sikerült: nagyvonalú szociális programokat hirdetett, pénzt osztott a szegényeknek, emelte a béreket, miközben a gazdaság több szektorát teljesen legatyásította és veszélyesen eladósodott. Venezuela legnagyobb kincse a kőolaj: a latin-amerikai állam alatt terül a világ egyik legnagyobb ismert olajkészlete. Ebből következően jobb években ingyen adták a fekete aranyat a lakosságnak, nagyobb áringadozások idején viszont az ország gazdasága rögtön beszakadt. Ennek ellenére a Chávez-rezsim eldöcögött a katona-politikus haláláig. Volt alelnökének és kijelölt utódjának, Nicolás Madurónak azonban se tehetsége, se szerencséje nem volt: a 2014-es olajár-válság után az elnök – eredeti foglalkozása szerint: buszsofőr – nem tudta megfogni se az inflációt, se a munkanélküliséget. A nemzeti valuta, a bolivár elértéktelenedett, a benzin ára hatvanszorosára emelkedett, elszabadult a feketepiac és az alvilág, ami miatt Caracas nagyjából 2017 végére egyetlen hatalmas no-go zónává változott. A Statista adatai szerint a 100 ezer lakosra jutó gyilkosságok száma alapján a venezuelai főváros ma a világ második legerőszakosabb helye, szorosan a mexikói Los Cabos mögött.
„Életveszélyes lett az utcán sétálni, bármelyik sötétebb kapualjban megkéselhettek, kirabolhattak. Egy idő után mindenhová autóval kellett mennünk” – meséli María, az Orinoco csapat egyik őrsvezetője, miközben helyet foglalunk a zászlószertartás után az egyik tábori asztalnál.
„Aztán már autó sem volt biztonságos. A bűnözők motorra ültek és kettesével közrefogták a kocsikat. Ma csak az van biztonságban, akinek van golyóálló üvegfóliája. Akkor talán túléled, ha lőnek.” María azt mondja, mostanra majdnem minden autó be van fóliázva, Caracasban ez a legnagyobb biznisz.
Az országból, ahol golyóálló fóliákból milliókat lehet keresni, miközben hiánycikk több alapvető élelmiszer és gyógyszer, tömegek kezdtek menekülni; az ENSZ illetékes főbiztossága szerint nagyjából négymillió ember. Többek között azoknak a magyaroknak a leszármazottai is, akiknek a II. világháború és 1956 után Venezuela még nem lángokban álló válságövezetet, hanem az új élet lehetőségét jelentette. Lélekszámukról pontos kimutatás nincs, a becslések 3-4 ezer emberről szólnak. Ez lehet a dél-amerikai magyar diaszpóra harmadik legnagyobb közössége.
A 2017-től még jobban eldurvuló venéz helyzetet a magyar kormány is érzékelte, és ’18 első hónapjaiban speciális menekültprogramot indított: minden venezuelainak, aki fel tudott mutatni egyenes ági magyar felmenőket, ingyen repülőjegyet, letelepedési papírokat, egy évig ingyen lakhatást és nyelvtanulási lehetőséget kínált.
Ez tehát több az átmeneti oltalomnál: repatrizáció, (régi-)új haza a Dél-Amerikából elköltözni kényszerülőknek.
Magyar gyökerüket őrző ártatlan emberek menekülnek a megvalósult szocialista dísztópiából, az óhaza pedig visszafogadja őket: a sztori minden elemében illik a magát jobboldalinak mondó budapesti kormány profiljába, ezért szép nagy hírverést csaptak a kétségtelenül nemes programnak – gondolhatnánk. A program azonban lényegében titokban zajlott, egyedül Soltész Miklós államtitkár adott ki róla közleményt (’18 április), amit az állami média mínuszos hírként kezelt. Az első nagyobb cikket a Caracast megjárt Lukács Csaba közölte a Magyar Hangban (’18 július), melynek egyik konklúziója az volt, hogy a kormány azért nem dicsekszik a befogadással, mert az nem kompatibilis a választás előtt padlógázzal nyomott migráns-STOP kampánnyal.
| A Máltai-szál A témában korábban megjelent cikkek és a szervezet saját kommunikációja szerint is a repatrizációs programot a kormány megbízásából a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bonyolítja le: honosítás, közreműködés az állampolgársági ügyintézésben, lakhatás, nyelvi képzés, munkaerő-piaci integráció. Szerettünk volna egyes részfolyamatokról többet is megtudni, több csatornán is próbálkoztunk, de válaszként azt kaptuk, hogy a program a kormány kérésére titkosítva van. |
Jóval később Földes András írt a témáról a régi Indexen beolvasós-aktuálpolitizálós riportot (’19 február), melyből a szóhasználata miatt („ősmagyarok”, „nem beszélnek magyarul” stb.) kisebb botrány lett. A venezuelai menekültek ekkor érték el a pártpolitika ingerküszöbét. A Magyar Szocialista Párt például kiadta az egyik legostobább közleményét: „Orbán menekülteknek adott ingyen repülőjegyet, ingyen lakást, ingyenes magyar és angol nyelvtanfolyamot, és letelepedési papírokat. […] Úgy tűnik, nem Brüsszelből szervezik a bevándorlást, hanem a Karmelita kolostorból.”
„Voltak nagy hülyeségek a sajtóban, igen. Mindig átküldtük egymásnak, és csak fogtuk a fejünket” – kommentálja Diego-Fedor Adriana, az Orinoco csapatparancsnoka. Azt mondja, a befogadóprogram nagyon fontos akció volt, és a legtöbb negatív híresztelés hamis vele kapcsolatban. „Olyanokat mondtak, hogy »ha behazudsz egy magyar nagymamát, már jöhetsz is!«, de ez nem igaz, a saját köreinkben azt láttam, a procedúra kifejezetten szigorú volt. Az elején, a nagy sietségben előfordult olyan, aki jogosulatlanul próbálkozott, de később a programot a szűkebb családra korlátozták. Így nem jöhetett a »nagynéném unokatestvérének a kisunokája« is.” Úgy tudjuk, a teljes program keretében eddig nagyjából 300-an jöttek át.
Bár repatriált csapatot szervez, Diego-Fedor Adriana maga nem a Maduro-káoszból jött el. A kétezres évek közepén költözött haza Caracasból, édesanyja szülei a II. világháború után mentek ki, neki is, mint sok másnak, a család mellett a helyi Magyar Ház köré szervezett közösség segített átörökíteni a magyar identitást. Ott találkozott a cserkészettel – már négyévesen. Ahogy a néptánccal és a népdalokkal is. Venezuelában is úgy megy ez, ahogy például az észak-amerikai diaszpórában: „szombati magyarság” van, a gyerekeknek mindent egy hétvégi napba sűrítenek, ami a magyarsággal kapcsolatos. Nyelvgyakorlás és a történelemtanulás, népi kultúra, cserkészközösség egyben – minden, ami a befogadó ország iskoláiból kimarad. A cserkészet ezért több (de leginkább: más) mint Magyarországon: nem egy program vagy életforma a sok közül, hanem a nemzeti identitás megélésének fő terepe, ahogy Adriana mondja, „játszósan”.
| Három csapat és egy Jeszenszky Caracasban „Mi, vezetők a KMCSSZ-ből »származunk«, ahol generációk voltak cserkészek. Nagyszülők, szülők… A mi családunkban is” – mondja a Külföldi (vagyis Kárpát-medencén kívüli) Magyar Cserkészszövetség jelentőségéről Diego-Fedor Adriana. Ő és a legtöbb amerikai vezető a KMCSZ legendás Fillmore-i (New York állam, USA) központi vezetőképző táborában végzett. Ez biztosítja, hogy a nevelőmunka az USA-tól Venezueláig egységes legyen. Caracasban három magyar cserkészcsapat működik: a 11. számú Szent István Király (fiúknak), a 35. számú Szent Erzsébet (lányoknak), illetve a Ráskai Lea, mint „felnőtt” csoport, a 60-80 év közöttieknek. A venezuelai cserkészélet és a caracasi Magyar Ház fontos alakja Jeszenszky (Nyisztor) Judith, Jeszenszky Géza volt külügyminiszter féltestvére. |
Az ötlet, hogy legyen a venezuelai–magyar menekültek gyerekeinek cserkészcsapata Budapesten, korán felvetődött. „Sose felejtem el, 2018 nyár volt, egy közösségi házba tartottam épp, ahol a magyarországi venezuelaiak ünneplik a kinti nemzeti ünnepet. Ekkor megláttam egy hatalmas sort, csak gyerekekből. Hoppácska, ők meg kik? Hát ők a repatriáltak – mondták. Akkor kérdezte meg valaki, aki ismerte a múltamat: nem kellene nekik egy csapatot szervezni? Így kezdődött” – idézi fel Diego-Fedor Adriana. Voltak nehézségek az indulással, közbeszólt a pandémia is, de csak-csak beindult a közösség a 304. számú Kőrösi Csoma Sándor Cserkészcsapat „inkubátorában”. Tőlük kaptak biztatást, helyiséget, tábori felszerelést meg amit még kell. „De nem csak tőlünk – teszi hozzá Pótor József, a 304-esek korábbi parancsnoka. – Amikor gyűjtést hirdettünk a cserkészszövetségben, hogy a venezuelaiak kaphassanak egyenruhát, egy hét alatt összejött annyi pénz, amennyiből mindenki új inget, nyakkendőt kaphatott. Egy magyar gyártócég három komplett új tábori sátrat adományozott nekik, egy cserkészvezetőtől pedig kaptak hármat használtan is. Rég láttam ilyen történetet, ami ennyi pozitív energiát mozgat.”
Az orinocósok most nagyjából harmincan vannak, és folyamatosan jönnek hozzájuk az újabb jelentkezők. (Mint fentebb írtuk, a csapat magját a repatriáltak adják, de nyitott minden venéz-magyar család előtt, így tagjai nem csak a 2018-ban kezdődött programból kerülnek ki.) Sokuknak ez az első nomád tábora, ők csak most szokják a körülményeket: tizenkét nap vezetékes víz és áram nélkül, alvás közösségi sátorban, korai kelés, konyhai szolgálat, éjjeli őrség. Elsőre nem hangzik jól, de a gyerekek bulinak fogják fel, ahogy a napközbeni közös programokat, játékokat is. Az erdőben ráadásul stabilan 4-5 fokkal hűvösebb van, mint ugyanekkor a városban.
Míg elindul a délelőtti program, körbenézek kicsit a táborban. A cserkészeknél amúgy is minden apróságnak van jelentése, az első és egyetlen magyar-venezuelai csapatnál még inkább. A sárga-kék-piros lobogón például hét darab csillag van – ez pedig maga a rendszerellenes lázadás. A Chávez-zászlón ugyanis nyolc látható. A hét csillag a 19. század első felében került a színekre, és az állam függetlenségi nyilatkozatának hét aláírójára (Caracas, Cumaná, Barcelona, Barinas, Margarita, Mérida és Trujillo tartományok) emlékeztet. Hugo Chávez 2006-ban döntött úgy, hogy – elvileg Simón Bolívar néhai akaratát teljesítve – felvesz egy nyolcadikat is. Ezt a Commandante ellenzéke azonban sosem fogadta el. Ahogy azt sem, hogy a chávezi címerpajzson a ló előre néz, nem pedig hátrafelé, ahogy az eredeti, 2006 előttin.
Így a rezsimmel szemben állók hétcsillagos zászlót használnak, hátra tekintő lovas címerrel. Még itt, Nógrád megyében is.
Talán az Orinoco is valami reakciós dolog a csapatnévben? – fordulok Diego-Fedor Adrianahoz. Mint kiderül, nem: „Az egyik folyónkat hívják így. Volt miből válogatni a névadásnál, jó nagy az ország! Azért pont az Orinoco, mert nagyon hosszú, az egész országon átmegy, és hatalmas, több száz kilométer széles deltával ömlik az óceánba. Hogy a vize szétterjedjen a világban. Akárcsak mi, venezuelaiak.”
Miközben átvonulunk a délelőtti program – erdei bunkerépítés és hadijáték – helyszínére, készítünk egy gyors csapatfotót a táborkapunál. Le se tagadhatnátok Dél-Amerikát, messziről látszik az indiánvér – csúszik ki a számon, de Adriana megerősít. „A magyar származás általában apai ágról jön. Nem csoda: az óceán túlpartjáról szinte a világ végére mentek, összejöttek egy szép, egzotikus kreol-barna lánnyal… El tudod képzelni, na – meséli. – És ezeknek a férfiaknak a magyar identitás megőrzése sem volt magától értetődő. Mert nem annyira érdekelte őket, vagy egyszerűen csak nem volt rá idejük. Eljöttek egy háborús országból sok traumával, Venezuelában pedig sokszor csak vidéken volt munka. Az apák vidéken dolgoztak, az anyák nevelték a gyerekeket. Sokan később tudták meg, hogy van egyáltalán olyan, hogy Magyar Ház Caracasban, ahova csatlakozni lehet, ahol újraélhetik a hagyományaikat.”
De kinti magyarságőrzés ide vagy oda, ezeknek a fiataloknak 2018-ban jórészt nulláról kellett hozzákezdeni a nyelv- és „magyarságtanuláshoz”. „Azt hiszem, hogy én vagyok az utolsó generáció, aki még otthon tudta felszívni a magyart. Ezek a gyerekek már a negyedik generáció, ott azért ez már nagyon ritka” – mondja Adriana. És pont a nyelv az, ami miatt lettek rossz tapasztalataik az elmúlt három évben. „Magyar vagy és nem beszélsz magyarul? Ezt sokszor a megkaptuk – mesél egy történetet María. – Az egészségügy a mélypont. Volt olyan, hogy valakinek a venezuelai közösségből orvosi ellátás kellett, én segítettem tolmácsolni. Amikor az idősebb háziorvos meghallotta, hogy nem az illető nem tud magyarul, azt mondta, nem fogadja. Úgyhogy telefonálgatni kellett tovább. Kellemetlen volt nagyon.”
Közben felérünk a hegyoldalba, a programhelyszínre. A 304-es csapat tagjai együtt játszanak az orinocósokkal. Itt a nyelv sem akadály. Ha a venezuelai-magyar csapat meg akar erősödni, több korosztályos vezetőre lesz szüksége. A cserkészetben a csapat legkisebb egységét jelentő őrsöket mindig csak pár évvel idősebb fiatalok vezetik. Sok múlik azon, ők elegen vannak-e és van-e bennük elég elkötelezettség. Az Orinoco egyik reménye Vass Valéria, aki a 12-16 éves lány korosztály őrsvezetője. A program közben beszélgetünk vele. „Én már kint is cserkészkedtem, 2008 óta. Apai nagypapám volt magyar. Amikor éreztük, hogy Venezuelában nem maradhatunk tovább, egyértelmű volt, hogy Magyarországot választjuk. Pedig Kanadában is vannak rokonok, oda is mehettünk volna. De apukám nagyon szereti ezt az országot. Én is beleszerettem. Úgyhogy maradunk” – mondja.
És vajon a venezuelai menekültek között mindenki így van ezzel? Van, aki visszament? „Szinte senki – mondja Diego-Fedor Adriana. – Egy-két esetről tudok, aki azután, hogy megkapta az állampolgárságot, elment dolgozni Spanyolországba vagy Németországba. És volt egy olyan orvos, aki nem tudta honosítani a diplomáját, ezért visszatért Venezuelába. De aki átjött, nagy eséllyel nem fog már visszamenni. Annyira rossz a helyzet odaát.”
Lassan vége a programnak, az alakulótér felé sétálunk elköszönni a vendéglátóktól. Vetünk egy pillantást még egyszer a zászlórúdra. Annak is van jelentése, hogy piros-fehér-zöld van feljebb? – kérdezem. Adriana csak mosolyog: természetesen. „Az itthoni van fent. Venezuelában fordítva volt. Mindig az a zászló van feljebb, ahol vagyunk. Ahol befogadtak. Nekünk most ez az itthon, az pedig az otthon” – zárja az Orinoco cserkészcsapat parancsnoka.
Nyitókép: az 1008. számú Orinoco Cserkészcsapat a 2021-es táborában (fotó: Vörös Szabolcs)
