Embertelen jó – a Csík Zenekar LGT-koncertjén jártunk
Még a Csík Zenekar viszonylatában is új minőség keletkezett az LGT-dalokat tartalmazó friss lemezükkel, amelyen Karácsony János és Presser Gábor is végig játszik-énekel. Az anyagot bemutató turnén is, ami pedig alkalmat ad arra, hogy élőben megünnepeljük: éppen most 50 éve alakult meg a legendás zenekar. Kritika.
Ritkán adódik alkalom arra, hogy az ember helyrehozza valamely régi hibáját. E sorok írója ezért most rendkívül hálás a sorsnak. Pontosabban a Csík Zenekarnak és az LGT két legendájának: Karácsony Jánosnak és Presser Gábornak. Utóbbi legelső arénás szólókoncertjéről szaladt ki ugyanis a billentyűzetünkből egy lehúzó kritika hosszú évekkel ezelőtt – előtte pedig egy feleslegesen közéletire hangolt interjú a főhőssel. A koncertkritikából pedig akkor igazságtalanul kimaradt valami igen lényeges:
függetlenül attól, előadói stílusa vagy egy adott koncertje tetszik-e, Presser Gábor elképesztő dalszerző. Egészen biztosan a legnagyobbak egyike az elmúlt most már több mint fél évszázadból.
S hogy miért adja magát annyira a helyzet, hogy ezt a nyilvánvaló tényt végre leírjuk? Az, hogy noha nincsenek fanfárok és Népstadion-buli, nagy ünnep van ezen a nyáron mégis a magyar popzenében: 50 éve alakult az LGT. Magyarország első és legnagyobb hatású supergroupja, amelyben már akkor ismert, népszerű zenészek találkoztak, hogy valami igazán minőségit alkossanak, 1971 nyarán állt először színpadon. A kezdőcsapatból Frenreisz Károly két év után kiszállt, elment aztán Barta Tamás és Laux József is – aki maradt végig: Presser Gábor. Írta tovább a folyton slágerré váló dalokat, az újonnan csatlakozott, ugyancsak kiemelkedő tudású zenészekkel együtt pedig olyat muzsikáltak a hetvenes-nyolcvanas években, hogy az egyértelműen világszínvonalat képviselt. Az LGT, ha változott is a tagsága, sosem vált Presser-szólóprodukcióvá, végig supergroup maradt: olyan karakteres zenészekkel, dalszerzőkkel, amilyen Karácsony János, Solti János és Somló Tamás.
Annak, hogy most nincs jubileumi LGT-gigakoncert, turné és új lemez, ez a sokkal szomorúbb évforduló az oka: öt éve, hogy Somló meghalt. Akkor Presserék közölték, hogy ezzel vége, többé nincs LGT. Supergroup-gyökerek ide vagy oda, van, aki évtizedek közös teljesítménye után, de már csak összetéveszthetetlen karaktere, lénye miatt is pótolhatatlan. Somló ilyen volt. Aztán hogy most mégis van miről írni, hogy élőben is meg lehet ünnepelni az LGT-t, méghozzá két taggal, Karácsonnyal és Presserrel a színpadon, arról valójában nem utóbbiak tehetnek. Hanem a Csík Zenekar. Még közelebbről: Szabó Attila, a zenekar prímása-gitárosa-énekese.
Ő a fő felelőse annak, hogy a Csík a popkultúra része lett az elmúlt másfél évtizedben, ő kezdte el a népzenekar hangszerelésére, játékmódjára átírni népszerű magyar előadók dalait. A legismertebb a Most múlik pontosan átirata lett, a Quimby-dal Csík-verziója tényleg beszakított mindent annak idején, de volt még rengeteg átirat, többek között LGT is. Olyan azonban még nem volt a Csík történetében, amilyen most: egy teljes lemezt eddig még nem szenteltek más zenekar életművének. Minden rosszban van valami jó: világjárvány volt, így koncertek híján Szabó Attilának volt ideje kilenc LGT-dalt „megcsíkosítani”, meggyőzni Karácsonyt és Pressert, hogy ők is játsszanak a lemezen, méghozzá végig, ne csak beugrásszerűen. A lezárások alatt össze is tudták próbálni, egyben fel is tudták venni, s most, az 50. LGT-évfordulóra meg is jelent az anyag A dal a miénk címmel.
A legjobb az egészben pedig az, hogy nem lemezkritikát lehet csak írni róla most, hanem koncertkritikát is: turnéra indult a Csík LGT-produkciója, év végéig bejárják az országot, múlt héten pedig a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutatták be a produkciót.
Aki jegyet vált a turné valamely állomására, jó, ha tudja: Csík-koncertre megy, nem LGT-re. Az első blokkban Karácsony és Presser még nincs színpadon, de a várakozás már ott van a közönségben. Ilyet még tényleg nem látott a világ: a Csík Zenekar annyira „úriember”, hogy hajlandó előzenekar lenni a saját koncertjén.
Pedig ez történik: kijönnek és belecsapnak egy régi mulatósba, aztán a Hazám, hazám című összeállításba. Előtte Csík János kedves-halk, kicsit tanítóbácsis, enyhén pátoszos konferálásában még Trianonról is beszél, elszakított országrészekről, arról, hogy mind magyarok vagyunk, legyünk rá büszkék… És mindez itt, az ő szájából nem üresen kongó, elcsépelt lózung, nem politikai propaganda, hanem a valóság. Van ugyanis mögötte teljesítmény. Valódi magyarságteljesítmény. Mégis mi lehetne inkább az, mint a magyar nép dalait tudni, különleges játékmódját ismerni és mindezt átadni? Talán csak az, ha ezzel a játékmóddal és hangszereléssel mai dalokat is eljátszanak, kiszabadítva a népzenét a „hagyományőrző” múzeumiságból, visszaadva neki eredeti funkcióját: a szórakoztatásét. A népzenészek mindig is reagáltak közönségigényre, mindig játszották az éppen népszerű dallamokat, dalokat. A Csík Zenekar tehát nem új megközelítést alkalmazott, hanem visszaadta a népzenének, ami eredetileg is az övé volt. Csak éppen nagyon magas művészi színvonalra emelte ezt a megközelítést – például az LGT-dalokkal is.
Hopp, de ott még nem tartunk!
Még ott tartunk a koncerten, hogy kunverbunkot, oláhost, csárdást játszik a Csík Zenekar. Iszonyat jó szaxofonszólót hallgatunk a saját ízlés szerint alakított oláhosban, hogy aztán Majorosi Marianna énekelje el összetéveszthetetlen hangján, hogy Az árgyélus kismadár… Ekkorra a Csík Zenekar megnyeri a saját maga által nehezített pályán zajló meccset. A közönség várja bár Presseréket, de cseppet sem türelmetlenül: mindenki élvezi a zenét, amely ellép a hagyományos népzenei megközelítéstől ekkorra. Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen… Már csak a lokomotívra való utalás miatt is zseniális átvezetés ez az LGT-blokkba, meg zeneileg is. Szabó Attila itt nagyon finom, jazzes gitártémát visz. Ennek a dalnak a hangszerelése, megszólalása éppen az a minőségi, ízléses, nagy zenélés, amelyet az LGT is képviselt mindig, nemzetközi viszonylatban meg mondjuk Sting. És ezen a ponton ki kell emelni a zenekarvezető Csík Jánost is. Bár szokás úgy látni, hogy ő a bandában a purista hagyományőrző, Szabó Attila meg az újító, azért ez az egész nélküle, az ő karaktere, bajszos-kedves kiállása nélkül abszolút nem működne. Meg az énekhangja nélkül. Ez a különleges, kicsit motyógósnak tűnő hang valójában nagyon erős, finom és cizellált. Sosem üvölt, mindig énekel. Lenyűgöző.
De most már tényleg érkeznek a színpadra az est főhősei, a saját dalaikban vendégként szereplők. Ami nem érkezik: dobfelszerelés. A Csík zenekar ezúttal is elkerülte a „ghymesesedés” csapdáját, hogy átmenjen teljesen „világzenébe”. Pedig LGT-dalok esetében ez elsőre nagyon bátor döntésnek hat. Azért azokban a dob elég meghatározó. És mégis működik, anélkül is, még a gyors dalok is, amilyen az LGT-szettet indító A dal a miénk. Ehhez mondjuk nagyon profi ember kell a keverőpulthoz: a Csík Zenekart tíz éve kísérő Maczkó Róbert bizony az. Itt nem egy power triót kell hangosítani: brácsát, hegedűt, cimbalmot, bőgőt, szaxofont, zongorát, elektromos gitárt… Mindenestre a bőgő olyan szépen domináns, olyan érces medvehangot ad, úgy lüktet, hogy egy pillanatra sem hiányzik a dobfelszerelés.
A dal a miénk pörgése után kezdődnek az igazi zenei izgalmak. A Mi lesz velem klasszikus zenének is beillő nyitányt kapott, a fúvós és Karácsony „James” elektromos gitárja egyszerre játssza a fő motívumot, hogy aztán induljon a népzenei kíséret, de a motívum marad bent gitáron, aztán egy rövid, autentikus népi dallam következik… Már addig több és gazdagabb zene van ebben a másfél percben, mire Presser Gábor egyáltalán énekelni kezd, mint mások teljes életművében. És ez az eredeti dalszerzőn túl Szabó Attilát dicséri. Nem fogjuk most végigelemezni az összes dalt, de
ahogy a koncertzáró Ugye mi jó barátok vagyunk-hoz nyúlt, az még a Csík viszonylatában is egészen döbbenetes.
Azt ugyanis megszokhattuk már, hogy népi játékmóddal, hangszereléssel játszanak popdalt, amelyet egyszer csak megtör egy autentikus mezőségi rész – a Most múlik pontosan éppen ilyen, például. A „jó barátok”-ban viszont azt a bravúrt hallhatjuk, hogy Szabó magát a fődallamot írja meg autentikusnak ható péterlaki fordulóként. Hogy valaki meghallja, hogy éppen az a dal éppen a péterlaki forduló formájára-hangszerelésére passzol, kívánkozik – ezt csak 30 év profi zenélés, érzékenység, fül, szív, kreativitás tudja megadni. Ezt nem lehet kikamuzni „világzeneileg”. A koncert egyébként végig izgalmas: a Miénk itt a térben Majorosi „felesel” népdalt Presserrel, megrendítően, a Rock and Rollerben Kovács Kati is megjelenik a színpadon, marad a Szólj rám-ra is, és jó. Persze, hogy kopott a hangja az évtizedek alatt, de tud bánni vele ma is. A kicsit kevésbé jelentős, Magyarország című késői LGT-dal után Somló Tamás dalát adják elő, a gyönyörű Ha a csend beszélni tudna szól, „hogy ne csak rá, de a zenéjére is emlékezzünk” – mondja Presser. Azt is mondja, hogy örömzene ez, végig. Az áldd meg a dalt után be is bizonyítják, mennyire az. „És jött a doktor.” A Csík-lemezen is több mint nyolcperces a dal, itt meg lesz belőle több mint negyedóra. Karácsony János olyan a színpadon, mint ha húszéves lenne – egy fehér hajú húszéves. Ez már önmagában se lenne semmi 70 körül, de az az okos, érzékeny improvizáció, amelyet Presserrel levágnak ebben a dalban – csupán ezért is megérte volna eljönni. Búcsúzóul van még Embertelen dal, visszataps után Én vagyok az aki nem jó, lezárásul pedig a már dicsért „jó barátok”, ismét Kovács Katival kiegészülve. De ezt a produkciót nem lehet eleget dicsérni. Nyitottság, tehetség, önismeret, kreativitás – a Csík és az LGT találkozásában mindaz mutatkozik meg, ami a Kárpát-medencében különleges és jó.
Embertelen jó.
Nyitókép: Margitszigeti Színház/Éder Vera
