Moszkvának vakond kell, nem közvetítő – illúzió a magyar hídszerep
Illúzió abban reménykedni, hogy egy NATO-tagországot, amely az Egyesült Államok szoros katonai szövetségese, Moszkva ne az ellenséges szövetségi rendszer részeként kezelne, emiatt sem reális – még akkor sem, ha a lakosság nagy része pártolná – a Magyarországot hídszerepben elképzelő budapesti külpolitika. Rácz András történész, Oroszország-szakértő vendégszerzőnk szerint a Nyugatból való orosz kiábrándulás velünk marad akkor is, ha az elnököt már nem Vlagyimir Putyinnak hívják. Bár Oroszország továbbra is pénzt keresne a Nyugattal való kereskedelmi együttműködésből, ehhez nincs szüksége közvetítői szerepre áhítozó kisállamokra – annál inkább az EU és a NATO koherenciáját belülről aláásni képes vakondra. Kijózanító elemzés Szergej Lavrov orosz külügyminiszter budapesti látogatása elé.
Az utóbbi hetekben több olyan megnyilvánulás is elhangzott a hazai közéletben, amely megkérdőjelezte hazánk európai uniós tagságát, illetve a nyugati orientációt. Gondolhatunk itt Fricz Tamás nagy visszhangot kiváltott huxit-cikkére, vagy éppen Varga Mihály pénzügyminiszter elmélkedésére arról, hogy Magyarországnak meddig éri meg az Európai Unióban maradnia. Ezeket a gondolatokra meglepően jól rezonált Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek a Magyar Nemzetben megjelent interjúja, amelyben Lavrov Magyarország nemzeti érdekeivel ellentétesnek nevezte az Oroszország elleni európai uniós szankciók támogatását.
Ha pedig kormányzati, illetve kormányközeli körökben felmerül az európai uniós tagság megkérdőjelezése, érdemes lehet egy kicsit részletesebben is áttekinteni, van-e alternatíva. Másképp fogalmazva, valójában van-e, lehet-e Magyarországnak keresnivalója máshol, elsősorban természetesen keleten, a kelet alatt pedig itt elsősorban az orosz relációt értve. A cikk a továbbiakban kizárólag az orosz iránnyal foglalkozik – Kína tehát nem képezi az elemzés tárgyát.
Keletre fordulna a magyar?
A kérdésfelvetés tágabb kontextusát a még 2021 júniusában megjelent, szlovák GLOBSEC kutatóintézet által évről érve elkészített GLOBSEC Trends felmérés 2021-es kiadása adja. A GLOBSEC a közép-európai térség legnagyobb biztonságpolitikai kutatóintézete, az általuk készített reprezentatív felmérések pedig kiemelkedően hasznos források, ezek ugyanis a régió több országát is felölelő, részletes és hosszú idősoros kutatások.
A 2021-es GLOBSEC Trends-ben arra a kérdésre, hogy vajon mely ország hazánk legfontosabb stratégiai partnere, az Egyesült Államokat csak a magyar válaszadók 13 százaléka említette, ami a közép-európai régió legalacsonyabb értéke, Oroszországot viszont 35 százalék. Utóbbinál csak Szlovákia és Bulgária produkált látványosabb oroszpártiságot, 47, illetve 45 százalékkal. A nagyhatalmak vezetőinek megítélése kapcsán érdekesség, hogy Joe Biden amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnököt egyaránt a lakosság 42-42 százaléka tekinti pozitív szereplőnek. Ez a szám Biden kapcsán a régió második legalacsonyabb értéke Bulgária 32 százalékos eredménye után, míg a Vlagyimir Putyin orosz elnöknek adott 42 százalékkal hazánk a régió harmadik leginkább Putyin-párti országa lett, ismét csak Bulgária és Szlovákia mögött.
A felmérés a kívánt geopolitikai orientációról is kérdezte a magyar lakosságot. A magyarok 32 százaléka preferálta a nyugati orientációt (ez az érték 2019-ben még 45 százalék volt), míg Keletre mindössze 2 százalék fordulna, ami még a 2019-es 4 százaléknál is kevesebb. Bár az adatok mutatnak némi fluktuációt,
az a trend egyértelműnek tűnik, hogy a magyar lakosság legnagyobb, körülbelül kétharmados része tiszta nyugati vagy keleti orientáció helyett legszívesebben valamiféle hídszerepben látná az országot Nyugat és Kelet között.
Ezekből az adatokból felületes szemlélő számára adódna a következtetés, hogy esetleg lenne támogatottsága egy, a jelenleginél intenzívebben kelet felé forduló magyar külpolitikának. Valójában azonban, amikor külpolitikáról beszélünk, nem a szükségszerűen absztrakt geopolitikai orientációkat vagy az egyes vezetők iránti szimpátiát érdemes vizsgálni, a gyakorlati külpolitika ugyanis nem ilyen vektorok mentén szerveződik. Ehelyett érdemes az egyes konkrét intézmények és szövetségi rendszerek támogatottságát tanulmányozni, ugyanis a külpolitika gyakorlati kereteit ezek határozzák meg. Magyarország esetében ez elsődlegesen az EU- és NATO-tagság.
Az EU és a NATO támogatottsága tartós
Ha most lenne népszavazás hazánk európai uniós tagságáról, a lakosság döntő része, 78 százaléka az Unióban való bennmaradásra voksolna. Ez az érték a régió középmezőnyében helyezkedik el, és a GLOBSEC felméréseinek 2017-es kezdete óta alapvetően nem változott. Az EU-ból való kilépésre 15 százalék szavazna, ami bár elsőre soknak tűnik, de valójában a régió egészén belül relatíve alacsonynak számít (a csehek 27 százaléka lépne ki az Unióból, és még Ausztriában is 19 százalék ez az érték).
Bár a 2021-es felmérésben ez a kérdés nem szerepelt, de egy évvel korábban a GLOBSEC szakértői azt is vizsgálták: a lakosság támogatja-e, hogy az EU a külpolitikában egységesen lépjen fel még akkor is, ha ez esetenként az adott tagállam érdekeivel ellentétes is. Akkor a magyarok 73 százaléka támogatta, hogy az EU legyen erős és egységes külpolitikai szereplő, ami a régió legmagasabb értéke volt, és markánsan előzte a szintén erősen integrációpárti lengyel lakosság 66 százalékát is.
Ami a NATO-t illeti, 2021-ben a magyar lakosság 80 százaléka szavazna a szövetségben való bennmaradásra, ha most lenne egy népszavazás. Ez a harmadik legmagasabb érték Lengyelország és Litvánia 89, illetve 84 százalékos eredménye után. A kilépést támogató magyarok aránya mindössze tíz százalék. Utóbbiból az látszik, hogy a magyar lakosság percepciójában markánsan elválik egymástól az Egyesült Államok és a NATO megítélése: míg Amerika stratégiai partneri szerepével kapcsolatban a többség szkeptikus – és Biden elnök sem népszerűbb, mint Putyin –, a NATO mint kulcsfontosságú szövetségi keret támogatottsága roppant erős.
A hídszerep illúzió
Míg az EU- és a NATO-tagság tartós orientációs pont, a Nyugat és Kelet közötti hídszerep betöltésének lehetősége viszont illúzió. Elsősorban azért, amit az angol nyelvben az „it takes two to tango” mondással írnak le; tehát, hogy a tangóhoz ketten kellenek. És Oroszország már nem vágyik arra, hogy a Nyugathoz közeledjen – ebből adódóan pedig nyugat felé vezető hídra sincs szüksége.
A mostani Oroszország már nem akar jó viszonyt a Nyugattal, nem törekszik szoros kapcsolatokra. Ehelyett csökkenteni akarja a függést minden tekintetben, főleg a 2014-es ukrajnai események és a Lavrov által is említett uniós és amerikai szankciók bevezetésének hatására. Az azóta eltelt hét esztendőben elég jól kiderült, hogy Moszkvának már nincs különösebb igénye a Nyugattal való jó viszonyra, és főleg nem hajlandó engedményeket tenni pusztán a jó viszony kedvéért. Ezt az irányvonalat jelzi a friss, 2021 július elején publikált új orosz Nemzeti Biztonsági Stratégia is, amely teljesen egyértelmű iránymutatást ad a kérdésben.
Moszkva már nem törekszik a Nyugattal való együttműködésre, ehelyett a minél teljesebb függetlenség a cél. Ez a vonulat már az előző, 2015-ös nemzeti biztonsági stratégiában is benne volt, de csak most vált igazán markánssá.
A dokumentumok szintjén túllépve a Kreml gyakorlati lépései is ebbe az irányba mutatnak. A nyugati világhoz képest értelmezett autarkia szándékát jelzi a szuverén internet kiépítésének projektje, a SWIFT rendszer alternatívájaként működni képes orosz belföldi banki átutalási rendszer létrehozása, az importfüggőség minél teljesebb kiváltására való törekvés és számos egyéb tényező is.
Mielőtt pedig azt gondolnánk, hogy ez csak Putyin személyére vezethető vissza, és esetleg egy poszt-putyini időszak másmilyen lesz majd, érdemes áttanulmányozni a Hamilton College felméréseit az orosz elit preferenciáiról. A Hamilton College anyagai azért különlegesek, mert 1993 óta, közel három évtizede folyamatosan monitorozzák strukturált interjúkkal a mindenkori orosz elitek külpolitikai preferenciáit; nem egyszeri pillanatképről, hanem igen hosszú idősoros vizsgálatról van szó tehát. A Hamilton-adatok pedig azt mutatják, hogy az orosz eliteken belül a Nyugattól való elfordulás tartós trend. Az ilyen jellegű orientációk nem fognak egyik napról a másikra megváltozni, hiszen az elitek összetétele sem szokott gyorsan átalakulni. Ergo, a Nyugatból való orosz kiábrándulás velünk marad akkor is, ha az ország elnökét esetleg már nem Vlagyimir Putyinnak hívják majd.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Oroszország ne akarna pénzt keresni a Nyugattal való kereskedelmi együttműködésből – elsősorban az energiahordozók exportjából, ideértve például az Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítését is. Ehhez azonban Moszkvának nincs szüksége közvetítőkre, hídszerepre áhítozó kisállamokra: a szükséges megállapodásokat problémamentesen megkötik közvetlenül a német, francia, amerikai és más partnerekkel.
A hídszerep anakronisztikus
A hazai közbeszéd egyes megszólalói a nyugati orientációt elavultnak tekintik és ezzel próbálják a kelet felé fordulást hirdetni, a Külügyi és Külgazdasági Intézet pedig – igazodva a magyar külpolitikáról szóló viták támogatásának fontos hagyományához – olyan tanulmányt publikál, amely Magyarország hídállammá válását hirdeti.
A valóság azonban sajnos az, hogy – legalábbis orosz viszonylatban – a 2020-as évekre már éppenséggel a hídszerepre való vágyakozás vált anakronisztikussá. Ma már egyszerűen nem azt a világot éljük, hogy az ilyesmi reális legyen. Nem miattunk, hanem Moszkva miatt; Oroszország ugyanis egyszerűen mást akar.
Utoljára a kilencvenes évek elején-közepén volt (illetve leginkább: lehetett volna) reális, hogy Magyarország bármiféle híd szerepét tölthette volna be Kelet és Nyugat között. Oroszországnak ugyanis utoljára akkor volt komoly szüksége ilyesmire, elsősorban a kilencvenes évek pusztító gazdasági és társadalmi nehézségeinek kontextusában. A kilencvenes évek elejének Andrej Kozirjev nevével fémjelzett orosz külpolitikája még határozottan nyugatos orientációjú volt éppúgy, mint a Borisz Jelcin elnök környezetében a gazdasági átalakulást levezénylő közgazdász elit. Az 1996-ban kezdődött második Jelcin-ciklusra azonban ez az egyértelműen nyugatos irányultság már elmúlt, a Putyin-időszakra pedig főleg. A Medvegyev-ciklus alatt gyakran hangoztatott „modernizáció” szándéka csak az üzleti és technológiai modernizációt jelentette, nem a nyugati politikai modell átvételét.
Visszatekintve, akkor, amikor Oroszország még komolyan nyugatosodni akart, Magyarország éppen nem volt abban a helyzetben, hogy ebben érdemben segíteni tudjon.
Emellett magyar részről igazából szándék sem volt rá, mert az egymást követő magyar kormányok el voltak foglalva a hazai átalakulás menedzselésével. Érdemi gazdasági lehetőség az orosz piacra való nagyléptékű betörésre az 1998-as részleges államcsőd után lehetett volna, de az 1998 és 2002 között regnáló első Orbán-kormány annyira oroszellenes volt, hogy ezt a lehetőséget nem használta ki, pedig a magyar nagyvállalati szektor egyes szereplőiben megvolt a nyitottság az intenzívebb szerepvállalásra.
Moszkva más szerepet szán Magyarországnak
Azért is illúzió bármiféle hídszerepre törekedni, mert Oroszország más szerepet szánna Magyarországnak. A közép-európai régió országainak orosz percepcióját több mint két évtizede az határozza meg, hogy a térség országai az EU és a NATO tagjai. Amint azt Sz. Bíró Zoltán kimutatta, Moszkvában már a kilencvenes évek második felében leírták egy stratégiai dokumentumban, hogy Közép-Európa azért lesz/lehet majd fontos Oroszország számára, mert miután a régió országai az EU és a NATO tagjaivá válnak, rajtuk keresztül meg lehet majd próbálni befolyásolni mindkét szervezetet. Ez a stratégia azóta sem változott; sőt, ha lehet, még markánsabbá vált, különösen Oroszország és a Nyugat viszonyának 2014-es kiéleződését követően.
Az orosz stratégia-alkotás – hasonlóan más nagyhatalmak gyakorlatához – úgy működik, hogy a regionális nagystratégiai érdekeknek alá vannak rendelve a bilaterális ország-stratégiák. Tehát, Moszkva Magyarország-stratégiája alá van rendelve a NATO-val és az EU-val kapcsolatos nagystratégiai érdekeknek.
Ezt azért fontos megérteni, mert Oroszország számára a NATO és az Egyesült Államok továbbra is a legfontosabb, legakutabbnak tekintett katonai fenyegetés. Ez a hidegháború óta így van, és belátható ideig így is marad, amint azt az említett új nemzeti biztonsági stratégia is tükrözi.
Teljes tévedés tehát azt gondolni, hogy egy NATO-tagországot, amely Washington szoros katonai szövetségese, Moszkva ne NATO-tagországként (tehát az ellenséges szövetségi rendszer részeként) kezelne. Illúzió abban reménykedni, hogy ezt az orosz logikát majd Magyarország megváltoztatja, vagy Magyarország kivétel lesz.
Attól, hogy Oroszország – illeszkedve az EU egészéhez fűződő viszonyhoz – szívesen keres pénzt magyarországi projektekkel (gondolhatunk itt elsősorban Paksra vagy éppen az előző budapesti városvezetésre rátukmált, komikusan elavult metrókocsikra), Budapest még nem lesz Moszkva egyenlő partnere, és főleg nem barátja. Akkor sem, ha a Budapestre látogató orosz külügyminiszter, szakmájának igazi veteránjaként, éppen a kétoldalú kapcsolatokat méltató nyilatkozatokat tesz, nem mellesleg ügyesen igyekezve mélyíteni a Magyarország és Ukrajna között meglévő feszültségeket is.
Mindezek alapján sajnos egyértelműnek látszik, hogy hazánk számára Moszkva nem a híd, hanem az EU és a NATO koherenciáját belülről aláásni képes vakond szerepét szánja. Ez nem erkölcsi, hanem tisztán szakpolitikai kérdés: Moszkva szempontjából teljesen indokolt és logikus a két szövetségi rendszer megosztására, gyengítésére törekedni. Az orosz szándék tehát, hasonlóan az orosz elitek tartós Nyugat-szkepticizmusához, egyhamar nem fog változni. Ami változni tud, az a mindenkori magyar kormányzat hozzáállása ehhez az orosz törekvéshez.
Ha tehát a döntéshozók olyan magyar külpolitikát kívánnak csinálni, amely nemcsak a lakosság többségének támogatását bírja, de reálisan meg is valósítható, akkor az EU-s keretek megkérdőjelezése helyett célszerű volna a Nyugat és a Kelet közötti hídszerepre való törekvés illúzióját elengedni.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) munkatársa. A cikkben leírtak a saját, személyes véleményét tükrözik.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök (k) fogadja Szergej Lavrov orosz külügyminisztert (b) az Országházban 2016. május 25-én. Jobbról Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter. (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)
