Egy tanár nem a kütyüktől lesz innovatív – digitális oktatási szakértő a járvány utáni iskoláról

Laky Zoltán

| 2021.08.26. | Interjú

A COVID miatti két iskolalezárás során sok tanár ráeszmélt, hogy valamit kezdeni kell a digitális oktatással, de olyanok is vannak, akik már alig várják, hogy visszatérjenek a régi rutinhoz. Váczi Dorka magyar–történelem szakos tanár, a Vodafone Digitális Iskola Programjának szakmai vezetője szerint pusztán gyönyörködtetésre nem érdemes tabletet használni az órán, de az infokommunikációs eszközök fontos kellékek a valóban innovatív pedagógiai módszerek szolgálatában. De elvárható-e az innováció és kreativitás a tanárpálya nehézségei mellett és a szigorú tantervi keretek között? Interjú.

– Készül a tanévkezdésre

– Készülök, de pillanatnyilag nem aktív tanárként. Tizenöt évig tanítottam főleg középiskolásokat magyar és történelem szakon, viszont két éve átmenetileg letettem a lantot. Jelen pillanatban úgy látom, hogy nagyobb társadalmi hatást tudok kiváltani a Digitális Iskola Program szakmai vezetőjeként, illetve párommal közös vállalkozásunk élén, amely oktatási módszertanokat dolgoz ki, digitális tananyagokat fejleszt. A szünet valószínűleg átmeneti, mivel imádok tanítani.

– Honnan jött a késztetés, hogy a digitális oktatás úttörője legyen?

– Nemsokára 40 éves leszek, és amikor elkezdtem tanítani, még nem voltak ilyen eszközök a kezünkben. Aztán megjelentek, és én mindenre próbálok lehetőségként tekinteni. A digitális eszközök lehetőséget teremtenek arra, hogy azon a nyelven szóljunk a gyerekek nemzedékéhez, amit ők nálunk egyébként talán még jobban beszélnek. Emellett a jó oktatási felületek nagyban megkönnyítik a tanárok dolgát.

– Az elmúlt másfél évben kétszer kellett felfüggeszteni a tantermi oktatást, minden tanár és diák rászorult a digitális eszközökre. Segített a COVID a magyar iskolarendszernek a modernizációban?

– Szükségszerű volt alkalmazkodni a helyzethez, ami sok helyen hozott pozitív változást, de nyilván nem azonosak a pedagógusok digitális kompetenciái és az iskolai vagy családi eszközháttér is eltérő volt. Ezek mind szükségesek lettek volna egy egységes modernizációhoz. Volt sok olyan tanár, szülő, igazgató, akiben felébredt az igény arra, hogy ezeket az eszközöket hosszú távon is alkalmazza.

Sokan arra használták ki ezt az időszakot, hogy elvégezzenek ilyen irányú továbbképzéseket, fejlesszék tudásukat, megbarátkozzanak új platformokkal. A sikeres modernizációhoz azonban elengedhetetlen lenne a központi, átfogó törekvés, stratégia kialakítása is. Sokan ugyanis alig várják, hogy ha véglegesen visszatér a tantermi oktatás, akkor ők is visszatérhessenek a régi rutinokhoz.

– Sőt, alighanem vannak, akik kiábrándultak a digitális eszközökből, belefáradtak a használatukba.

– Azt érdemes szem előtt tartani, hogy bár a járvány miatt a digitális eszközök nélkülözhetetlenné váltak, a digitális oktatás szószólóinak sohasem az volt a célja, hogy mindenáron tabletek, laptopok használatát erőltessék rá a tanárokra és a diákokra. A digitális eszköz ­– eszköz. A pedagógusnak valamilyen jól meghatározott pedagógiai cél érdekében eszközként kell rájuk tekinteni, az analóg módszerek kiegészítőjeként. Pusztán gyönyörködtetésre vagy öncélúan nem érdemes tabletet használni, nem ettől lesz innovatív egy pedagógus, egy tanóra.

– Akkor mire érdemes használni?

– Száz-száztíz éve itt vannak velük azok az innovatív módszerek, amelyek túllépnek a lexikális tudás frontális tanítás keretében történő átadásán – magyarul azon, hogy a tanár egyoldalúan ledarálja az anyagot. Ezekben nagyobb szerepet kap a diákok együttműködési készsége, szövegértése és idegennyelv-tudása, digitális írástudása, döntéshozatali képessége, proaktivitása, egyszóval a 21. századi kompetenciáik fejlesztése is. Jelenleg az egyik legnépszerűbb ilyen módszer a projektoktatás, amelynek során több tantárgy bevonásával, több oldalról vizsgálnak meg egy témát vagy korszakot, és a diákok önállóan oldanak meg egy nagyobb problémát vagy tesznek le az asztalra valamilyen produktumot. De említhetném még a szintén elterjedt, hejőkeresztúri modellnek is nevezett Komplex Instrukciós Programot, amely a diákok közötti tudáscserét, az egymás tanításán keresztüli tantást ösztönzi. A Digitális Iskola Programban részt vevő iskolák jelentős része a KIP-et használja. Ebből nekünk hatalmas tudástárunk gyűlt össze, amit meg is osztottunk az ország pedagógusaival a Digitális Család oldalon, a Tanári fülön. A digitális eszközök szerepe pedig az, hogy mindezt könnyebben lehetővé teszik. Egy többek által a felhőben egyszerre szerkeszthető Google dokumentumban például könnyebb közös feladatokat megoldani, mint analóg eszközzel.

– És mi lesz azokkal, akik nem tudnak Google dokumentumot szerkeszteni, mondjuk azért, mert nincs hozzá megfelelő eszközük?

– Az iskolalezárásoknak tapasztalata volt, hogy sok gyerek él olyan hátrányos helyzetű településen vagy családban, ahol nemhogy eszköz, de internet, sőt olykor áram sincs, és emiatt még jobban leszakadtak. Számos példa volt olyan alulról jövő közösségi kezdeményezésekre, amelyek ezen segíteni próbáltak.

Sok iskolában a szülők összeadták a levetett, használt tableteket, telefonokat, laptopokat. Máshol futárláncot alkottak a diákok, hogy az internethez hozzá nem férő osztálytársuknak elvigyék az anyagot. A Digitális Iskola Programban látom, hogy sok igazgató van, aki folyamatosan pályázik támogatásokra, és nyernek is eszközöket. Egyéni szinten próbálkoznak az intézmények, több-kevesebb sikerrel, ugyanakkor összességében baj, hogy szétszakadt a magyar diáktársadalom.

– A digitális eszközökkel alátámasztott innovatív módszerek terjedésének az eszközhiány a fő kerékkötője vagy idegenkedés, ellenállás, félelem is van az újtól a pedagógustársadalomban?

– Van mindhárom. Sokan vannak úgy vele, hogy „járt utat a járatlanért fel ne add”. Mások megijednek, mert egy hatalmas lehetőségeket kínáló, de hatalmas veszélyeket is tartogató térrel állnak szemben, ahol ők is maguk is tanulók. E mögött számtalan dolog lapulhat: a fáradtság, a fásultság, az időhiány, a szorongás, hogy hogyan fognak megfelelni ebben a világban, amikor azt látják, hogy a hároméves gyerek ügyesebben nyomkodja a telefont, mint ők. Én a Digitális Iskola Program képzésein, workshopjain főleg olyan tanárokkal találkozom, akik bátrak, kreatívak, ötletekkel telik, de ők valószínűleg a szűk kisebbségét képviselik a 180 ezer hazai pedagógusnak.

– A többségtől elvárható, hogy a tanárok alacsony szintű társadalmi és anyagi megbecsültsége mellett innováljon?

– Gyakran hallom ezt az érvet, de nem tudom elfogadni. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz, amikor az embernek gondolkodnia kell rajta, hogy a hónap végéig miből fog kijönni, és úgy érzi, hogy társadalmilag sem becsülik meg. De nem gondolom, hogy aki hivatásként tekint a tanításra, annak ez kell, hogy meghatározza a tudatát. Hiszen a boldogsága, jó közérzete, szakmai önérzete múlik azon, hogy hogyan tanít és milyen viszonyt ápol a diákjaival.

Ha energiát, innovációt és kreativitást tettem egy órámba, de az jön ki belőle, hogy tartok elképesztően jó foglalkozást, amit élvezek én is és a diákjaim is, akkor jobban fogom érezni magam azzal a mennyiségű pénzzel, amit kapok, mint ha nem teszek bele energiát, én nemhogy a diákjaim, én sem szeretem, amit csinálok.

– A kötött tanterv, a szűk tankönyvválaszték, a rengeteg elvárt ismeret mellett a mai magyar iskolarendszer ad egyáltalán teret az innovációra?

– Szerintem igenis van lehetőség még a szigorú tantervi szabályozás mellett is innoválni. Nem biztos, hogy népszerű leszek ezzel a nézetemmel, hiszen sokan azt mondják, hogy azért nem lehet, mert annyira nagy tudásmennyiséget kell elsajátítani, hogy ha azt a tanár át akarja adni, akkor nincs idő különleges foglalkozásokat kitalálni, megtartani. Ha 30 percben le tudok darálni egy előadást egy témáról, ami projektben feldolgozni másfél óra lenne, akkor miért válasszam mégis az utóbbit?

– Valóban, miért?

– Mert könnyen lehet, hogy azt a 30 percet kidobom az ablakon, és egy diák sem sajátít el alatta semmilyen maradandó tudást, míg egy projekt során viszonyuk alakult volna ki az anyaggal, felkeltette volna az érdeklődésüket, és leülepedett volna bennük. Egyébként vannak lehetőségek a megoldásra: össze kell állnia mondjuk a történelem, a magyar, a vizuális kultúra- és a nyelvtanárnak, mindenkinek bedobni a „közösbe” a saját óraszámát, és több tárgyat felölelő projektet kitalálni.

– Például?

– Most épp egy olyan projektről írok tanulmányt, amelynek során a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola tanulói az 1956-os forradalom 60. évfordulójára szerveztek október 23-ára egy nagyszabású projektnapot. Állomásokat alakítottak ki az iskolában, ahol ismereteket adtak át egymásnak a forradalom különböző aspektusairól, kihívásokat teljesítettek, pontokat szereztek, még egy appot is kifejlesztettek ’56 témájában. De nem kell feltétlenül ilyen léptékben gondolkodni.

Megoldható, hogy összeálljon a történelemtanár, a magyartanár, az angoltanár és a zenetanár, és azt mondják, hogy járjuk körül mondjuk az 1920-as évek Amerikáját, a gazdasági világválságtól a swing és a jazz kultúrtörténetéig. Sok ilyen projektben vettem részt, a Digitális Iskola Programban is számos projekt gazdái vagyunk, és ezek óriási élményt jelentenek a diákoknak.

– A videójáték igen veszélyes a fiatalokra, főleg a fiúkra. Viszont egyre nagyobb teret nyernek a játékok világából vett ösztönzők az oktatásban. Ön hogy áll a gamificationhöz?

– A gamification játékosítást jelent, Magyarországon egy kiváló tanár, Prievara Tibor adaptálta oktatási célra. Játékelemeket csempész a tanításba, megpróbálja a teljesítményszorongást azáltal csökkenteni, hogy nemérdemjegyekkel értékel, hanem pontokat, érmeket, jelvényeket ad a különböző feladatokért. És nem kötelező jelleggel ad ki feladatokat, hanem több feladat közül választhatnak a tanulók az érdeklődési körüknek megfelelőt, amivel támogatja a tanulói autonómiát . Nekem volt olyan osztályközösségeim, ahol imádták, és kreatívvá tette őket. De olyan osztályom is volt, ahol azt mondták, hogy nekik ez nem jó, mert ha nincsenek presszionálva, hogy tanuljak, akkor alibiznek, kérték, hogy legyen inkább röpdolgozat és feleltetés. A tanár ezt se autokrata módon döntse el, próbáljon meg beszélni a diákjaival, hogy milyen értékelési és motivációs rendszerben érzik jól magukat. A gamification nem kötelező csodafegyver, hanem egy módszer, ami jó, ha benne van a tanár eszköztárában.

– Ha digitális eszközökről beszélünk, nem mehetünk el amellett, hogy a túlzott eszközhasználat már a járvány kitörése előtt gyakori feszültségforrás volt a családokban, de azóta ez csak fokozódott. Hogy lehet ezt kezelni úgy, hogy az okos eszközök használatát elvárjuk az iskolában?

– Ebből a szempontból sokszínű a magyar közoktatás. Vannak olyan iskolák, ahol ösztönzik a gyerekeket, hogy hozzák el saját eszközeiket és ezeket használják az órán. Máshol házirendben tiltják, hogy a telefont bevigyék az iskolába, vagy ha be is vihetik, be kell zárni egy szekrénybe, le kell adni. Sok tanár szorong, hogy a gyerek csetelni, instázni, tiktokozni fog az órán és nem figyel.

– Ha csak saját eszközhasználati szokásainkból indulunk ki, alighanem jogos a félelem.

– Amikor ezt hallom, felteszem a kérdést a kollégáknak, hogy amikor mi fiatalok voltunk, nem küldözgettünk-e egymásnak cetliken üzeneteket, nem sutyorogtunk, írogattunk a padra, hajtogattunk repülőt? Analóg módon is megvoltak azok a figyelemelterelő dolgok, amik most a telefonon. Ha egy gyerek egy projektfeladat kidolgozása vagy online kutatómunka során megnézi az üzeneteit, attól nem kell kétségbe esni, ha egyébként folyik a munka. Ezzel együtt fontos felismerni, ha már valóban függőségről van szó, és segítséget kérni. Ahogy egy családban, egy osztályban is lehet emellett digitális házirendet alkotni, méghozzá közösen: együtt, a gyerekek bevonásával lefektetni azokat a kereteket, amelyek egészséges mederben tartják a kütyühasználatot. Ha autokrata módon tiltunk és büntetünk, az hosszú távon kontraproduktív lesz.

Nyitókép: Soós Bertalan