„Ha meghívnak egy születésnapra, nem alszom ott hármat” – ezért nem „alázza meg” a pápa a magyarokat
Szlovákiában a magyarok felett aratott diplomáciai győzelemként értékelik, hogy Ferenc pápa hozzájuk háromnapos országlátogatásra megy, Budapesten viszont csak néhány órát tölt majd e hét vasárnapján, a most zajló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjét pontifikálva a Hősök terén. A pápa döntésében a személyes motívumok, a környezetében felülreprezentált szlovák (és jelen nem lévő magyar) klerikusok hatása csakúgy szerepet játszhatott, mint a keresztény politika és a politikai kereszténység közötti különbség. Nyílt feszültségek nyomát mindenesetre nem találtuk a Vatikán és a magyar kormány között. Azt egyébként tudták, hogy az első budapesti eucharisztikus kongresszust is diplomáciai vihar előzte meg, s hogy Hitler olyan rossz szemmel nézte a magyar fővárosban tartott rendezvényt, hogy nem is engedte el rá a birodalmi németeket? Háttér.
A magyar kormány legmegbízhatóbb megmondóemberei egy amerikai újsághíren húzták fel magukat. Olyannyira felhúzták, hogy Bayer Zsolt és Bencsik András rögvest keresztényellenességgel vádolta Ferenc pápát és azt vetették fel, jobb lenne, ha a katolikus egyházfő inkább nem is jönne Magyarországra. Mindez csupán három hónapja történt, a pápa viszont most vasárnap mégis Budapestre érkezik, hogy az immár két napja tartó 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zárómiséjét pontifikálja a Hősök terén. Ez a terve március óta ismert, a nyár elején azonban megjelent az a bizonyos cikk az amerikai National Catholic Registerben. Az állt benne: a pápa jön ugyan Budapestre misézni, de nem óhajt találkozni Orbán Viktorral. Kétségkívül precedens nélküli lett volna, hogy Vatikán állam feje akár villámlátogatáson járva ne találkozzon röviden a meglátogatott ország vezetőivel – már csak ezért is elkélt volna némi forráskritika a névtelen értesülésekre hivatkozó lappal szemben, amely ráadásul még csak nem is félhivatalos lapja a Vatikánnak. (Sőt, a cikk szerzője inkább a Ferenc-ellenes irányt képviseli.) Bayer és Bencsik a forráskritikát mindenesetre látványosan megspórolta, a szidalmakkal azonban nem fukarkodtak, ami első blikkre is logikussá tette a lehetőséget: nem pusztán arról van szó, hogy vértolulásos megmondóink gyógyszere szokás szerint messzire gurult. Ehelyett nagyon is tudatos, a magyar kormányzati terveknek megfelelő diplomáciai kavarás képe bontakozhatott ki lelki szemeink előtt – úgy, hogy akár már az amerikai cikk is ennek részeként, magyar kormánykörök sugallatára jelent meg. S hogy miért volt ez annyira logikus gondolat?
Nos, mert az már tavasszal látszott, hogy Ferenc pápa csupán néhány órát tölt majd Budapesten, viszont rögtön innen Szlovákia felé veszi az irányt, ahol három napig temérdek programon, valódi országlátogatáson vesz részt, találkozva köztársasági elnökkel, miniszterelnökkel, annak rendje és módja szerint. A magyar kormánykörök és a szentszéki magyar diplomácia mindezt pedig valóban „arculcsapásként” értékelte – nemcsak az amerikai lap értesült így, de a Válasz Online is efféle információkhoz jutott még tavasszal. Márpedig ha a pápát hosszabb maradásra bírni a magyar diplomácia részéről kudarcos kísérletnek bizonyult, kézenfekvő megoldásnak tetszett elterjeszteni az abszurdumot: ide jőve nem hajlandó találkozni minden magyarok miniszterelnökével. Nyerő pálya.
Ha az egyházfőt netán eltántorította volna az útja körül kialakult politikai feszültség, az sem lett volna gond: lehetett volna tovább szidalmazni a Bayer által már korábban is csak „demens vénembernek” nevezett „migránssimogatót”.
Amire persze jóval nagyobb esély volt: a pápa jön, ahogy ígérte, s ahogy villámlátogatásaikor szokásos, néhány percre a helyszínen találkozik a miniszterelnökkel is – így pedig elő lehet adni, hogy „Magyarország” megint győzött, hiszen „mégis” lesz találkozó. (Holott persze a Vatikán soha nem állította, hogy nem lesz.) A nagy győzelem így ügyesen elfedi, hogy a pápa Magyarországra tényleg csak beköszön, míg Szlovákiában napokat tölt. (Ennek a valóban érdekes fejleménynek a hátteréről később.) Tény mindenesetre: amint az egyházfő programját nyilvánosságra hozták, s kiderült, hogy a szokásoknak megfelelően Budapesten is lesz fél órája az állami vezetőkre, közöttük Orbán Viktorra, a gyalázkodó hangok elnémultak a kormányoldalon. Azaz nem veszélyeztették tovább a rendezvény sikerét – a regisztrációs kedv ezután a szervezők beszámolója szerint meg is ugrott a NEK-re.
Amely, noha jórészt magyar állami forrásokból valósul meg és még kormánybiztosa is van a harcos kormánykommunikátor Kovács Zoltán személyében, mégiscsak egyházi rendezvény – s mint ilyen, mentesnek kell lennie mindennemű pártpolitikától. Ráadásul hagyományosan így van ez. Hogy ezt jól lássuk, mielőtt visszatérünk a jelenbe, rövid időutazásra indulunk.
Az eucharisztikus kongresszusok története az 1800-as évek második felében indult, mégpedig alulról szerveződve, s az 1900-as évek elejére alakult ki a gyakorlat, hogy a pápa elnöklő követet is küld a négyévente rendezendő eseményre. Amely nevének sugallata ellenére sem valamiféle tudományos konferencia, sokkal inkább afféle katolikus világtalálkozó. 1938-ban, amikor Budapest először rendezhette meg, már igen nagy presztízzsel bírt – és akkor is nemzetközi diplomáciai bonyodalmak sora előzte meg. „Az akkori Kongresszus emléke is pozitív. Kétségbeesett kísérlet volt az a háború megelőzésére. Emlékezzünk csak, mi volt az eucharisztikus himnusz utolsó sora! „Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet.” Mindazok, akik békességet, testvériséget szerettek volna, összegyűltek akkor. Más kérdés, hogy a politikai vezetők nem hallgattak rájuk” – nyilatkozta még két éve Erdő Péter bíboros, prímás a Válasz Online-nak. Hogy mindez nem utólagos megszépítése az eseménynek, jól mutatja, hogy aki a legkevésbé sem szeretett volna békét, az a budapesti rendezvényt sem szerette.
Adolf Hitlerről van szó. A náci diktátort Darányi Kálmán magyar miniszterelnök személyesen kérte 1937 novemberében, hogy engedje a németeket a budapesti eucharisztikus kongresszusra, a Führer viszont kitérő választ adott neki és a Szentszékkel való viszonytól tette függővé a döntését. Az ugyanis XI. Piusz Mit brennender Sorge kezdetű, kivételesen nem latinul, hanem németül írt, a nácikat elítélő azévi enciklikája óta mélyponton volt. A magyar püspöki kar levele sem lehetett aztán ínyére Hitlernek ugyanabból az évből: könnyen magára vehette a kitételeket „a lealkonyult pogányságnak bohóckodó szellemidézőiről” és a „felelőtlenül tolakodó törpe vezéregyéniségek követelőzéseiről és fenyegetőzéseiről”. Az 1938-as budapesti kongresszus történetét feldolgozó, tavaly megjelent kötetből (Vándorlásunk társa lett) az is kiderül: januárban hivatala útján
Hitler közölte a német külüggyel: nem óhajtja, hogy birodalmi német katolikusok Budapestre utazzanak, félő ugyanis, hogy lelkiismereti konfliktusba kerülnének nemzeti és vallási kötelezettségeik teljesítésében.
A Führer olyannyira tartott attól, hogy náciellenes gyűléssé válik a budapesti katolikus találkozó, hogy csak akkor járult volna hozzá a németek részvételéhez, ha a Szentszék írásba adja: ilyen nem lesz. A Vatikán nem adott ilyen biztosítékot – már csak azért sem, mert azzal az a látszat keletkezett volna, hogy amúgy politikai szándékaik vannak a gyülekezéssel. A náci vezér végül explicit módon nem tiltotta meg a németek részvételét a budapesti kongresszuson, de akadályt azért gördített elé: május 20. és 29. között abban az évben németeknek csak külön engedéllyel volt lehetséges Magyarországra utazni. (Azt pedig rendeletileg tiltották meg a német újságoknak, még a katolikus lapoknak is, hogy beszámoljanak a kongresszusról.)
Noha a katolicizmus természetes ellenfele volt a kommunizmusnak 1938-ban, a világnézeti harcot a Vatikán akkor is igyekezett mellőzni az Eucharisztikus Világkongresszusról. Serédi Jusztinián magyar hercegprímás például hiába próbálta kieszközölni egy kommunizmusellenes szentév meghirdetését Eugenio Pacelli vatikáni bíboros államtitkárnál – utóbbi válasz nélkül hagyta a megkeresést. Azt a felkérést ugyanakkor hosszú mérlegelés után elfogadta, hogy a pápa követeként ő érkezzen Budapestre – 1936-ban maga Horthy Miklós kormányzó kérte erre Pacellit, aki a pápa után a legmagasabb rangú egyházi személy volt akkor (és aki egy évvel a budapesti kongresszus után, 1939-ben, XII. Piusz néven el is foglalta a pápai trónt). A Szentszék azonban nemcsak hogy nem hirdetett kommunizmusellenes szentévet, de azt is kikötötte, hogy tisztán hazafias ünneplésre sem kerülhet sor Budapesten az eucharisztikus kongresszus alatt. Olyannyira nem, hogy még a hősök törvényben rögzített koszorúzását is máshol kellett megrendezni – a kongresszus fő helyszíne akkor is a Hősök terén volt. Annyira figyeltek az esemény egyházi jellegére, hogy még az is aggasztotta a Kúriát, ha egyes magyarok inkább a királyt tisztelnék Istvánban, nem a szentet – aminek az ideje megvan persze, de nem a katolikus találkozó alatt! A nyelvhasználat kérdése aztán majdhogynem végzetes diplomáciai bonyodalmat keltett: a magyar kormány csak akkor tartotta elfogadhatónak a német nyelv használatát a pápai legátus beszédeiben, ha más élő nyelven is megszólal, Pacelli a franciát irányozta elő a német és a latin mellett, mire Angelo Rotta nuncius felhívta a figyelmét: jobb lenne csak a holt nyelv latint használni. Merthogy Magyarországon a protestánsok tartják magukat igaz magyarnak, s ha más élő nyelven szólalna meg a pápai követ, azzal itt a katolikusokra sütné a nemzetietlenség amúgy is meglévő vádját. Bár egy ponton úgy tűnt, akár vissza is vonhatja utazási szándékát a nyelvproblémák miatt, Pacelli végül eljött. Főleg a latint használta, igaz, alábbiakat éppen németül mondta a kongresszus lezárásakor: „Az Egyháznak nem hivatása, hogy a kizárólag földi célú kérdésekben és ügyekben állást foglaljon és válasszon a különböző rendszerek és módszerek között (…). Az Egyház az igazság szolgálatára rendeltetett apostoli hivatását az univerzális szeretet jellemzi: lehetetlen tehát, hogy egyoldalú pártos állásfoglalásra korlátozódjék és merevedjék.”
Ilyen előzmények után különösebben nem lehet csodálkozni azon, ha az egyház az idei kongresszust is megóvná a pártpolitikától – ráadásul most már az ökumenikus jelleg is jelen van, a kísérő kulturális programok között volt már zsidó-keresztény koncert a Dohány utcai zsinagógában, de az első cigány mise is Budapesten látható-hallható liturgikus keretek között. Az persze jó kérdés, hogy a fiataloknak szánt programon miért többek között az ötvenes Kovács Ákos énekel, de a szerepeltetése alighanem természetes mindenféle pártpolitikai felhang nélkül is. Az énekes ugyan köztudottan büszke orbánista, de kétségkívül az a popsztár, aki katolicizmusáról régóta beszél a nyilvánosságban.
A rendezvénysorozat csúcspontját és záróakkordját, Ferenc pápa vasárnapi miséjét egyébként győzelmi jelentésként sem lenne nehéz megénekelni: pápák nagyon ritkán szoktak egyáltalán eucharisztikus kongresszusra járni, általában követet küldenek maguk helyett, tehát ez a néhány órás látogatás is nagy diplomáciai siker a magyar egyháznak és az államnak (a pápa mindig csak úgy utazik, ha az egyházi meghívást az adott állam is megerősíti). Azt, hogy nyúlfarknyi látogatással a korábbi vádak ellenére nem „alázza meg” a pápa Magyarországot, annyival is meg lehet indokolni: a meghívása a NEK-re szólt.
„Ha meghívnak egy születésnapra, nem alszom ott hármat”
– világítja meg a kérdést érdeklődésünkre Fábry Kornél, a NEK főtitkára is. A meghívót azonban nem láttuk, mindenesetre nem valószínű, hogy az kizárólag a szeptember 12-i zárómisére volt érvényes. Aligha bánta volna bárki, ha az egyházfő több napot is eltölt Magyarországon. További furcsaságok: a pápa magától húzta alá márciusban, iraki útja után, még a repülőn adott interjújában, amikor először beszélt budapesti látogatásáról, hogy nem országlátogatásra érkezik hozzánk, kizárólag egy zárómisére. Továbbá: Ferenc pápa múlt héten nem tudta megmondani, találkozik-e Orbán Viktorral (igen). Azt is jelezte, nem készül semmilyen üzenettel a magyar miniszterelnök számára. Sőt, arra sem emlékezett pontosan, nem vele találkozott-e Csíksomlyón tavalyelőtt (egyébként nem, ott Áder Jánost Semjén Zsolt kísérte, nem a miniszterelnök). De valóban nem érdeklik a magyar történések azt a pápát, aki tavaly magyarul is megjelent kötetében (Álmodjunk együtt- Út egy jobb jövő felé) az alábbiakat írja?
„A populizmus a nép nevében megtagadja a tényleges közreműködést azoktól, akik a néphez tartoznak, megengedve közben egy adott csoportnak, hogy kinevezze magát a közösségi eszme valódi tolmácsolójának. Egy párt vagy egy demagóg politikus által manipulált nép megszűnik nép lenni, és fásult tömeggé válik. A diktatúrák mindig így kezdődnek: elvetik a félelem magját a nép szívében, aztán felajánlják, hogy megvédik őket félelmük tárgyától, és cserébe megtagadják tőlük a hatalmat, amely meghatározza a jövőjüket. A nemzeti populizmus egyik fantazmagóriája a keresztény többségű országokban, hogy megvédi a »keresztény civilizációt« a vélt ellenségektől, legyen az az iszlám, a zsidók, az Európai Unió vagy az ENSZ. Gyakran olyan emberekre tesznek nagy hatást ezzel, akik már nem is vallásosak, de nemzetük örökségét egyfajta identitásnak tekintik. Identitásvesztésük és félelmeik azzal egyidejűleg erősödtek, ahogy a templomlátogatásaik száma csökkent.”
Fentiek alapján bőven elképzelhető lenne, hogy valóban van feszültség a Vatikán és a magyar kormány között, akár a menekültügy ellentétes megítélése, akár a politikai kereszténység hazai gyakorlata miatt. Hogy okosabbak legyünk a kérdésben, lapunk megkereste a legilletékesebbet, Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövetet, aki először hajlandónak mutatkozott egy interjúra, azonban miután megküldtük témaköreinket, időhiányra hivatkozva sajnos visszakozott. Így aztán kénytelenek vagyunk vatikáni folyosókra bejáratos forrásainkra hivatkozni, akik egyébként azért kértek névtelenséget, mert itthon a pápalátogatás témája megosztó politikai témává vált. Szakértőink azt állítják: biztosat a Vatikán, s főleg a pápa tud csak a magyar kormányhoz való viszonyulásáról, az azonban nyilvánvaló, hogy
a Kúrián befolyással bíró olasz „katolikommunisták”, azaz a baloldalinak számító személyiségek nem rokonszenveznek a magyar miniszterelnökkel. Az is tény, hogy jelenleg egyetlen magyar egyházi személy sincs fontos pozícióban a Vatikánban.
Az utolsó magyar Somorjai Ádám bencés szerzetes volt, aki a vatikáni államtitkárságon dolgozott, s noha később átkerült a levéltárba, mégis otthonosan mozgott azokon a folyosókon – 2017-es hazatérése óta azonban egyáltalán nincs ott magyar. Hát még olyan, amilyen Ternyák Csaba volt – az egri érsek 2007-ig a Papi Kongregáció titkáraként szolgált Rómában. Ez már olyan szintű pozíció, amellyel a Vatikánban befolyásra is szert lehet tenni.
A személyes jelenlét ugyanis, ahogy bármely szervezetben, az egyházban is rengeteget számít. Persze a nemzetiségnek elvileg nincs szerepe a világ legrégebbi nemzetközi intézményében, a katolikus egyházban, de a valóság (akárcsak az EU-biztosok esetében) más képet mutat. Forrásaink szerint legalábbis a pápát körülvevő szlovák személyek felől érthető meg legkönnyebben a pápa mostani, háromnapos szlovákiai útja. Merthogy olyanok – magyarokkal ellentétben – vannak. Méghozzá felülreprezentáltan: a pápával együtt utazó, miséin közreműködő úgynevezett szertartók összesen nyolcan vannak, közülük pedig tavaly óta már kettő a szlovák: Ján Dubina és Lubomír Welnitz. Ők is jelen voltak az iraki gépen, amikor a pápának hirtelen eszébe jutott, hogy miért is ne látogatna el Szlovákiába, hiszen az közel van Budapesthez.
Még fontosabb személy azonban Cyril Vasiľ.
Forrásaink szerint a görögkatolikus püspökkel a pápa kifejezetten jó személyes viszonyt ápolt, amíg az a Szentszéken dolgozott a Keleti Egyházak Kongregációjának titkáraként – egészen tavalyig. Azóta kassai püspök lett belőle – ami máris könnyebben érthetővé teszi, miért is megy el a pápa pozsonyi programjai után meglátogatni az egykor magyar keletszlovák várost. Az, hogy azon belül az egyik leghírhedtebb cigánytelepet nézi majd meg, már inkább a Ferencre jellemző attitűdből következik: a kitaszítottak, rossz helyzetben lévők felkarolásának szándéka sejlik fel mögüle.
Persze nem hirtelen ötlet volt a pápai utazás és nem is lehet csupán néhány személy számlájára írni: a szlovák köztársasági elnök például korábban személyesen adta át a meghívót egy országlátogatásra az egyházfőnek. Az időzítés sem véletlen: a pápalátogatás szeptember 15-én ér véget, amely a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepe. A szlovákoknál munkaszüneti nap: nemcsak egyházi, inkább afféle nemzeti ünnep – lévén szó az ország védőszentjéről. A szlovák politika mindenesetre egységesen a Magyarország felett aratott diplomáciai győzelemként könyveli el a hosszabb pápalátogatást, Eduard Kukan ex-külügyminiszter szerint a pápa programja egyenesen azt támasztja alá, hogy a Vatikán nem ért egyet Magyarország külpolitikai irányvonalával, ottani látogatása viszont a szlovák külpolitika sikere. Ha így van, ha nem, tény:
a szlovákoknál egészen mást jelent a keresztény politika, mint itthon vagy Lengyelországban.
A vezető szlovák kormánypárton belül ugyan jó néhányan egyházi-vallási jellegű civil kezdeményezésekből nőtték ki magukat: maga a miniszterelnök, Eduard Heger például felnőttként tért meg, és a pozsonyi Szent Márton-dóm mellett működő keresztény civil társaság tagja. A keresztény háttér azonban nem áll össze kormányszinten ideológiai, központilag irányított politikai kereszténységgé. (A magyar kormánypártoknál messze radikálisabb, klerikofasiszta alakulat viszont van Szlovákiában, 12 százalékkal bent a parlamentben – a kormányban viszont nem kapnak helyet.)
Talán ez a konstelláció is szerepet játszhatott Ferenc pápa döntésében, hogy hosszabb időt tölt náluk, mint nálunk – de valószínűbb, hogy egyszerűen nem foglalkoztatják a magyarországi politikai események. Persze ezt valójában csak ő tudja. Esetleg a Jóisten.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
