„Lépek, mielőtt ledől a sérelmek tornya. Kiszálltam” – ápolók vallomásai a covid utáni egészségügyről
Szakdolgozók százai távozhatnak a következő hetekben a magyar kórházakból, a kötelező oltás elől kitérve, létszámhiány miatti terhelésbe vagy az emiatt kialakuló munkahelyi pokolba belefáradva. A Válasz Online-nak ápolók meséltek távozásuk indokairól. A három nővér történetéből kiderül: sem az egészségügyi kormányzat, sem az érintett kórházak vezetése nincs a helyzet magaslatán, kibeszéletlen konfliktusok, a modern vezetési eszközök hiánya is rontja a helyzetet. Hogyan gerjeszti a hiány önmagát? Egy főként nőkből álló szakma vezetőinek miért nincsenek javaslataik arra, hogyan lehet a családot összeegyeztetni a munkával? A nővérek nevét kérésükre megváltoztattuk. Ha az események hasonlítanak a valóságra, az nem a véletlen műve.
1. Rozália története
Napi nyolc óra munka? Még mit nem?!
Az intenzívterápiás nővért azért vették fel egy nagy vidéki kórházba, hogy pótolja az éjszakai és a hétvégi műszakokban tátongó hiányt. Csakhogy ezt elfelejtették neki megmondani, ő pedig a betegek miatt nem akar lemondani a saját gyerekeiről. Most állást keres.
Miért lettem nővér? Nem én választottam, világ életemben fodrász szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Más szakmát kellett keresnem, mert a mi rokonságunkban csak a legidősebb gyerek mehetett gimnáziumba, a többinek gyorsan a saját lábára kellett állnia. A szülővárosomban volt egy egészségügyi szakközép, negyvenen indultunk az osztályból és kilencen kaptunk oklevelet. Rengetegen kimaradtak, amikor kórházi gyakorlatra mentünk. A betegséget, a halált közelről látni mindig nehéz, de 16-17 évesen különösen. Elriasztotta őket.
Nekem viszont tetszett ez a munka. Nehéz szavakba önteni, mi fogott meg, de van benne valami megfoghatatlan, spirituális. Megszerettem, hogy kiszolgáltatott, bajban levő embereken segíthetek. Ügyes voltam, a főnővérek már 17 éves koromban kiválasztottak, hogy hozzájuk menjek nyári gyakorlatra.
A nővérek élete már akkor is kemény volt. Három műszakban dolgoztunk, hattól kettőig, kettőtől este tízig, tíztől reggel hatig. Viszont sok szabadidőm marad, mert ha reggeles voltam, kettőkor már hazaértem. Ha délutános, akkor szabad volt az egész délelőtt, és a következő héten előfordult, hogy csak szerdán kellett kezdenem, addig pihenhettem. Akkoriban sokkal többen voltunk, a 30 ágyas osztályon nappal hat-hét nővér dolgozott, éjjel pedig kettő. Különösen az ápolási napokat szerettem, amikor levágtuk a betegek körmeit, hajat ápoltunk. Igen, ilyenkor fodrászkodhattam egy kicsit.
Mostanában nappal legtöbbször csak hárman vagyunk, pedig közben két osztályt összevontak, már több mint 50 beteg jut ránk. Feleannyi emberrel, kétszer annyi ágyat viszünk, és sokkal többet adminisztrálunk. A legjobban ezt utálom. Nincs egy erre használható számítógépes program, az ágy mellett kézzel írjuk le a betegek válaszait, majd még egyszer dolgozunk, amikor bevisszük a gépbe. Tudom, hogy a pincérek már régen tablettel vagy kis marokgépekkel vesznek fel adatokat. Még a postások is így dolgoznak. Hát, mi nem.
Nem maradok olyan helyen, ahol nem építenek a munkámra. Az egyik első munkahelyemen tovább akartam tanulni, a főorvos megengedte, de a főnővér lehúzott a listáról. Fiatal voltam, azonnal otthagytam őket, és elmentem egy másik városba. Mindenhol van nővérszálló, ha betelt a pohár, fogtam magam és odébb álltam. Kerestem egy olyan helyet, ahol esetleg szintén nemet mondtak a továbbtanulási terveimre, de legalább megindokolták, miért. Például azért, mert ki kell várni a sorunkat, és majd jövőre vagy két év múlva én is sorra kerülök. Sorra is kerültem, így lettem intenzívterápiás nővér. Ám a munka egyre nehezebb lett, mert fogyni kezdtünk. Előbb az orvosok mentek külföldre, azután szóltak, hogy van mellettük egy jó állás. Az intenzív terápiás nővér a szakma egyik csúcsa, mindenhol hiány van belőle, sok a diplomás köztünk, nyelveket is beszélünk.
Az intenzívterápiás szakasszisztens képzést húszan végeztük egyszerre, szerintem talán hárman vagyunk Magyarországon. Írországtól Ausztráliáig rengeteg helyen dolgoznak a kollégáim.
Hát persze, hogy a pénz miatt, de azért a munkakörülményekben is óriási a különbség. Itthon van egy bázisosztály, ahol főállásban dolgozol, azután még havi 60-100 órát valahol máshol is lenyomsz. Például reggel nyolcra bemész a sürgősségire és este hatig ott vagy, éjszaka pedig a mentőknél diszpécser az ember. Vagy nappal mentőtiszt, éjjel meg ápoló a kórházban. Esetleg éjjel a sürgősségin van, nappal meg az intenzíven. Vagy fordítva.
Persze, ez így 24 órás szolgálat. Reggel elindulunk és másnap reggelre érünk haza, de estére már visszamegyünk dolgozni valahova. Holt fáradtak vagyunk, de nem tudunk mit tenni, én például nettó 250 ezret keresek a főállásomban. Ha valaki egyedül él, akkor azért nem tud ebből megélni, ha családja van, akkor meg azért. Hova lett a misztérium? Valahol elveszett, elapadt, megszűnt. Kevesen vagyunk, frusztráltak lettünk.
Én is elmentem Ausztriába. Egészen más világ fogadott, kint nem kellett mellékest vállalnom, mert egy munkahelyen megkerestem a megélhetésre valót, és még tartalékot is gyűjtöttem. Három év után jöttem haza, előbb egy gyárba, de azután csak hiányzott az egészségügy. Hát igen, azért ez egy se veled, se nélküled kapcsolat. Bementem a kórházba, hogy itt vagyok, és felvettek. Sokáig jól mentek a dolgok, de azután állandó éjszakai műszakra osztottak be. Anyaként ezt nem vállalhattam, de azt felelték, nincs más választásom. Felmondtam, és otthon maradtam a gyerekekkel.
Amikor nagyobbak lettek, egy másik kórházban újra elhelyezkedtem. Előnyös szerződést kaptam, csak az apróbetűs részt nem közölték. A 12 órás műszakokat, hogy a 15 munkanapból az én esetemben 9-10 éjszakára jut és három hétvégén is dolgoznom kell. Nem is láttam a gyerekeimet.
Fogalmas sincs, mit mond a törvény, lehet-e ilyen beosztása a nővérnek, csak azt tudom: reggel háromnegyed hétre értem haza, a gyerekek már készülődtek az iskolába, hét körül lefeküdtem, és jó esetben nem csengetett fel a postás, és tudtam délután kettőig aludni. Ötkör viszont már indulnom kellett újra. És ez az intenzív osztály, egész éjjel talpalunk. Négy nővér jut 15 ágyra és a betegeknek legalább a fele lélegeztetett. Igen, a szakma szabályai szerint minden ilyen beteg mellé külön nővérnek kellene jutni, de ez erre nincs lehetőség. Nem bírtam, szóltam, hogy nyolcórás műszakot kérek. Nem engedték meg. A viszony akkor romlott meg végleg, amikor jött a koronavírus. Bezárt az iskola és a gyerekekkel valakinek itthon kellett maradni. Az én béremből nem tudunk négyen megélni, ezért kénytelenek voltunk a férjem magasabb fizetését választani. Kényszerűség volt, de a kórházban ezt nem így élték meg, úgy érezték, magukra hagyom őket a bajban. Amikor visszamentem, már nem osztottak rám érdemi feladatot.
Állást keresek, mert ez már nem az az egészségügy, ami engem megfogott, zavar a munkahelyi pokol, az állandó torzsalkodás, hogy nincsenek tekintettel az igényeimre. Miért nem elég, ha napi nyolc órát vagy hatot vállalok? Máshol még négyórás munkaidő is létezik, egy fővárosi barátnőm összevonva heti két napot dolgozik a gyerekek mellett. Nővérként így akkor is a kórházban maradhat, amikor kicsik a gyerekei, mert egy-két napon a család is be tud segíteni. Mindenki csak nyer vele, de nálunk ez nem megy.
Amikor fiatal voltam, egy ilyen helyzetben felálltam és elmentem egy másik kórházba, de családosként már nem tudok odébbállni. Más ok miatt sem keresek egy másik osztályt. Már nem hiszem el, hogy máshol jobb lenne.
2. Anna története
„Ez az én testem, én döntöm el, mi történjen vele”
A nővér még tavaly átesett a koronavíruson és meggyőződése, hogy természetes védettséget szerzett a kórokozó ellen. Szeptember 15-e után azonban nem dolgozhatnak oltatlanok az egészségügyben. Anna egyike annak a több száz oltatlan nővérnek, aki azt tervezi, hogy feláll.
Soha nem akartam nővér lenni. Egyszerűen így alakult, nem vettek fel az orvosi egyetemre, és ez nem az a család, ahol egy évig még otthon tanulhattam volna az újabb felvételire. Pénzt kellett keresnem, elmentem hát a kórházba segédápolónak, és ott ragadtam. Azután megszereztem a papírokat, ápoló lettem. Könnyen tanulok, de munka mellett így is fárasztó volt. Aki még nem próbálta, el sem tudja képzelni, mit jelent egy kórházban végigvinni egy műszakot.
Ez nem az a munkakör, ahol dobozokat pakolsz, és vághatod a pofákat, ha unod. Mi embereket emelünk, gyógyszert adunk be, infúziót kötünk be, pelenkát cserélünk, olyan betegeket etetünk, akik képtelenek a szájukhoz emelni a kanalat. Sokan csak tőled kaphatnak egy jó szót, nem látogatja őket senki.
Este hétre, negyed nyolcra értem haza szürke arccal a fáradtságtól. A gyerekeimmel legtöbbször annyi volt az együtt töltött idő, hogy meséltem nekik és közben elaludtam mellettük. Egy héten ez ment három-négy nap. Ha valaki a munkahelyemen megbetegedett vagy karanténba került a covid miatt, akkor öt vagy hat nap.
Novemberben lettem koronavírusos, a fertőzést a kórházban kaphattam, ahol akkor már nagyon sok halottunk volt. Fájt a torkom, a fejem, köhögtem, lázas voltam néhány napig, de nem lett nagyobb baj. Három hét után tudtam újra munkába állni, örültem, hogy könnyen megúsztam.
Nem vagyok vírustagadó, koronás betegekkel dolgoztam, láttam, mire képes ez a vírus. Nem tartozik senkire, miért nem akarom beoltatni magam. Nem akarom és kész. Voltam koronavírusos, ez védettséget ad nekem, nem veszélyeztetem a betegeket. Mégsem fogadják ezt el.
Először azt mondták, szeptember 1. után egyetlen egészségügyi sem dolgozhat tovább, aki nincs beoltva. Csak a megyében 50-70 ilyen ember lehet, a zöme nővér. Gondolom, kiderült, hogy baj lesz, mert meghosszabbították a határidőt szeptember 15-re.
Mit fognak csinálni, ha a nem oltottak mind kilépünk? Ma éjszaka például ketten voltunk az osztályon az összes betegre, ezután majd egy ember marad? Vagy lesz, ahol egy sem? Igen, makacs vagyok, de nincsenek jó érzéseim az oltással kapcsolatban. Ez az én testem, az én döntésem. Ha nem maradhatok egészségügyi, akkor nem maradok. A legkisebb gyerekem ötéves, még évekig otthon lehetek főállású anyaként vele. A férjem majd több munkát vállal, lehet, hogy még jobban is járunk anyagilag.
Persze, mélyen meg vagyok bántva. Amikor valakinek beteg az anyja vagy az apja, én mosdatom, etetem, pelenkázom. Elviselem, hogy a legkisebb pénzekért kizsigerelnek, hogy a szolgálati törvény miatt akár át is helyezhetnek, de a béremelés nem jár ezért, mint az orvosoknak. Elviseltem, amikor egy szót sem szóltak, miután covidos lettem a munkám közben, mert beletartozik a munkakörömbe, hogy megfertőződhetek. De most olyat tegyek a testemmel, amit nem akarok? Nem fogok.
3. Ágnes története
„Sok kicsi sérelemből épült egy torony”
Egy vidéki nagy kórházat hagyott ott néhány hete. Amikor elbúcsúzott, a betegek sírtak, az orvosoknak könnyes volt a szemük. Kilenc év alatt harmadával csökkent a nővérlétszám az osztályán, nem a több munkát képtelen elviselni, hanem az új szemléletet. Már nem fér bele az időbe az az elv: bánj úgy a beteggel, mintha a saját hozzátartozód lenne.
Soha nem akartam nővér lenni, mindig pedagógusnak készültem. Elbűvöltek a számok, matematika, fizika, ez volt az életcélom. Mivel a nővérem egészségügyi szakközépiskolába járt, engem is odaírattak. Anyám azt mondta. ő nem fog hetven felé szülői értekezletre járni. Munkásemberek a szüleim, azt gondolták: talán tanár lesz belőlem, de ha nem sikerül, legalább szakmát szerzek. „Beteg mindig lesz” – ezzel indokolták a választást.
Nem szerettem a szakmai gyakorlatokat. Mindig a matek és a fizika órát vártam. Jó tanuló voltam, de egy szakközépben (a mai szakgimnáziumokban) nem kellett matematikából és fizikából is érettségizni, az osztályfőnököm pedig nem írta alá, hogy én mind a két mások által „rettegett tárgyat” bevállaljam. Érettségi nélkül nem mehettem főiskolára, elveszett a terv.
Ápolónő maradtam, de nagyon csalódott voltam. A nagymamám bölcs tanácsa segített át ezen: „Úgy bánj a betegekkel, mintha saját hozzátartozóid lennének”. Kipróbáltam, működött, attól fogva ők is másként tekintettek rám. Konfliktuskerülő, problémamegoldó embernek tartom magam, megtaláltam a hangot a betegekkel és a kollégákkal is. A szakmát a párom szerettette meg velem. Akkoriban az ápolónők még párokban dolgoztak, engem kezdőként egy tapasztalt, nyugdíj előtt álló kolléga mellé osztottak be. Megtanította az ápolás csínját-bínját. Ketten voltunk 55 súlyos állapotú, krónikus betegre. Nehéz iskola volt, de megfeleltem.
Kétszer szerettem ki ebből a szakmából. Kezdőként csak szerződéses státuszt kínáltak, és amikor kiderült, hogy gyereket várok, egyszerűen nem hosszabbították meg.
Ott álltam háromhónapos terhesen állás és biztosítási jogviszony nélkül, még gyedre sem lettem jogosult. Ráadásul 21 éves koromra három csigolyámnál alakult ki gerincsérv a nehéz fizikai munka miatt. Segédeszközök a betegek emeléséhez? Semmi. Elképzelheti, milyen keserves csalódás ért. Évekre kiszálltam.
2006-ban úgy éreztük a férjemmel, újra kell kezdenünk az életünket. Falun éltünk, ahol éppen bezárták az iskolát, és a közeli kórházba nem akartam a gyerekek megszületése után visszamenni, miután olyan aljas módon bántak velem. Azt mondja, hogy törvénytelenül is? Lehet, de ezt most hallom először. Egy nagyvárosba költöztünk, ahol a férjem gyorsan talált állást, ám engem nem vettek fel a kórházba, pedig közben két szakasszisztensi oklevelet is szereztem. Semmire sem volt pénz akkoriban, az egészségügyben létszámstopot rendeltek el. Nyolc évig bölcsődében dolgoztam, de egy idő után hiányozni kezdett a kihívás, az S.O.S. szituációk. Aki egyszer belekóstolt ebbe, nem tud kiszállni. Függővé tesz, amikor elönt az adrenalin és hirtelen többre leszel képes saját magadnál annak érdekében, hogy egy másik emberen segíts. Hiányzott, visszahúzott az egészségügybe.
Az itteni nagy kórházban kezdtem el dolgozni, súlyos állapotú felnőttekkel. Mintha egy perc sem maradt volna ki, azonnal visszarázódtam, a kolléganőim és az orvosok is megadták a bizalmat, rögtön éreztették, hogy én ehhez a csapathoz tartozom. Kilenc és fél éve történt mindez, és kilenc évig meg is maradt a jó érzés.
Fél éve azután minden megváltozott, másodszor is kiszerettem az egészségügyből. A csapatunk idősebb tagjai nem akartak tovább dolgozni. Engem sosem zavart a szolgálati törvény, de rengeteg embert igen, elmentek, nyugdíjba vonultak. Helyettük húszévesek jöttek, pályakezdők. Megbomlott a csapatunk.
Az újak közül legtöbb már nem négy évig készül a szakmára, hanem OKJ oklevelet szerez egy szakosítón. Nem elsősorban a tudásukkal van baj, hanem a szemléletükkel, a hozzáállással. Hozzánk nagyon súlyos állapotúak érkeznek, nem mindegy, milyen a nővér megjelenése, a fellépése, mi az első pár mondata. Tőlem sosem állt távol, hogy megérintsem egy beteg vállát. Hiszen ez egy bizalmi viszony, én adom neki a gyógyszert. Nem lehet úgy megalapozni, hogy lepattintjuk: mondjon bármit, úgysem érdekel. Egy-két pozitív mondat szinte gyógyítóan hat. A fiatal lányok látták, hogy engem szeretnek a betegek, tőlük meg elhúzódtak. Népszerű voltam, de ők nem. Személyeskedő lett a hang, céltábla lettem a kollégáimnak.
Talán létezik olyan kórházi osztály, ahol becsukhatom magam mögött a kórterem ajtaját és elég csak a betegre figyelnem, nem kell foglalkozom a munkatársaimmal, de ilyen súlyos esetek mellett ez nem lehetséges. Ketten mosdatunk, én lemosom a beteget, a kollégám törli. Ám ha csak áll, nem segít a forgatásban, akkor nem megy flottul a munka. Ha 58 ágyra nappal négy, éjszaka két nővér jut, akkor el lehet képzelni, hogyan kell ott pörögni, vagy hogyan kellene. Egyszer csak azt éreztem, kilógok a csapatból.
Az is lehet, hogy ezek a fiatal lányok azért tűnnek flegmának, mert megriadnak a súlyos állapotú betegektől, félnek közel engedni magukat hozzájuk, hiszen sokan meghalnak, és ezt mindig nehéz feldolgozni. A kórházban nincs arra lehetőség, hogy ezeket a feszültségeket kibeszéljük. A magáncégeknél dolgozó barátnőim csapatépítő tréningekkel indítják az évet, élményeket szereznek és megbeszélhetik a gondokat. Pedig ők jól fizetettek, napi nyolc órát dolgoznak, a tévében látnak csak haláleseteket. Mi a sűrűjében, nagy drámák közepette, és pont nálunk nincs ilyen.
Ha egymásra raktam a sok kicsi sérelmet, épült belőle egy nagy torony. Úgy gondoltam, lépek, mielőtt ledől. Kiszálltam.
Pedig sokan gondolják úgy, nagyon jó nővér vagyok, akár vezetőnek is el tudnának képzelni. Minden orvosnak könnyes volt a szeme, mind azt mondta, érti, miért megyek el, de senki nem tett semmit. Feszültséget szülne, ha egy orvos beavatkozna a nővérek ügyébe. Csalódás volt, pedig tudtam, így lesz, mert ezek párhuzamos világok, nincs átjárás közöttük.
Hat állásajánlatom volt. Két helyre is hívtak Ausztriába, egy bécsi idősotthonban például havi 2200 eurót ajánlottak. Csábítottak magánkórházba, magánrendelőkbe és államiba is. A kényelmet választottam, a rendelőt. Régen 5.40-kor kezdtem és 18.30-kor végeztem. Ma 7.30-kor indult a napom és 14 órakor már végeztem. Kicsit kevesebbet keresek, de engem már nem a pénz motivál.
Az ápolás hivatás, amit csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, de sokan vannak, akik nem így tekintenek rá, sőt ki akarják ölni a lelkesedést azokból, akik még elhivatottak. Igen, van ebben némi ellentmondás: ők a szakmában maradtak, én meg otthagytam, de nem akarom látni, ahogy kiveszik a betegellátási kultúra.
Kilenc éve még nappal hat nővér volt erre az osztályra, most meg csak négy, egyharmadával emelkedett a teher. Még így is megtaláltam a módját, hogy néhány mondatot váltsunk a beteggel, ám a fiatalok már alig.
Mindent gyorsabban, szinte gépszerűen kell csinálni. Lassan úgy tekintünk magunkra, mint egy csirkefarmra. Pedig a beteg ember nem csirke, nem darab-darab. Belefáradtam.
Nem hagytam ott az egészségügyet, csak egy másik oldalát ismerem most meg, és pláne nem csaptam be a kaput magam után. Emelt fejjel jöttem el, hogy emelt fejjel térhessek vissza – ha úgy adódik, legyen visszaút.
Nyitókép (illusztráció): MTI/Vasvári Tamás
