Mérlegen 20 év háború: a terror az életünk része lett, de nem ez a legnagyobb baj
Holnap lesz húsz éve, hogy a New York-i ikertornyok ledőlésével új korszak kezdődött a világtörténelemben. Alig egy hónappal később a terror elleni globális háború megindult Afganisztánban, ahonnan nemrégen Amerika kénytelen volt kivonulni. Habár az iszlamista terrort legyőzni nem sikerült, a nyugati világ úgy megtanult vele együtt élni, mint a koronavírussal – miközben az áldozatok elsöprő többségét Amerikán és Európán kívül ölik meg a fanatikusok. A két évtizedes terrorellenes harc mérlege mégis negatív. A Nyugat hitelessége annyira meggyengült, hogy ma már reálisan vetődik fel: vajon Amerika megvédené-e európai és ázsiai szövetségeseit egy orosz vagy kínai támadástól?
A Római Birodalom utolsó egyeduralkodója, Nagy Theodosius új császári székhelyén, a constantinopolisi palotához tartozó lóversenypályán egy egyiptomi obeliszket emeltetett. Az Isztambulban ma is álló karcsú emlékmű talapzatán a 395-ben elhunyt uralkodó látható testőrsége társaságában – utóbbiak között feltűnően sok a hosszú hajú, hosszú szakállú barbár. Erre az időszakra a széteső Római Birodalom hadseregében már fontos játszottak az idegenek. Egyes törzsek csak a segédcsapatokat biztosították, de némelyek egészen a császár közvetlen környezetéig emelkedtek. Utóbbiaktól persze sokszor saját uraik is rettegtek, hiszen hűségükben soha nem lehettek teljesen biztosak.
Más kor, más birodalom. Amikor szeptember elsején a tálibok birtokba vették a kabuli repülőteret, a klaffogó papucsos, turbános, Kalasnyikovot lóbáló mezei hadak között feltűntek a nyugati különleges erőktől szinte megkülönböztethetetlen katonák is. Csúcstechnikás fegyverzetük, korszerű egyenruhájuk, profi mozgásuk egyaránt amerikai kiképzésre utalt. Mégis boldogan lobogtatták a tálibok zászlaját.
E kis jelenet szemléletesen foglalja össze a húsz évvel ezelőtt ledőlt New York-i ikertornyok óta követett amerikai politika kudarcát. Noha idővel a Nyugat odahaza többé-kevésbé megtanult védekezni az iszlamista terrorizmus ellen, a támadások után kudarcba fulladt háborúk indultak.
Afganisztán és Irak nem pusztán irtózatos anyagi- és emberáldozattal járt, súlyos hitelességi csapást is mért az Egyesült Államokra s vele együtt a nyugati világra. (Amelynek NATO- és EU-tagságunk révén mi is részesei vagyunk.)
A vég nélküli háborúkat jól jelképezi, hogy a kabuli repülőtéren öngyilkos merényletben meghalt amerikai tengerészgyalogosok között akadtak, akik az ikertornyok ledőlésének évében születtek.
Arra, hogy hol és hogyan értesült minden idők legpusztítóbb terrortámadásáról, a 2001. szeptember 11-i merényletekről, szinte mindenki emlékszik. Jóval kevésbé égett be az emlékezetekbe a most lezárult afganisztáni háború kezdete (2001. október 7.) Pedig ez volt a merényletek után George W. Bush elnök által meghirdetett terror elleni globális háború legfontosabb frontja, ahol csak amerikai katonából közel 2500 esett el. Továbbá ezer szövetséges, köztük hét magyar.
Húsz évvel ezelőtt az amerikai merényleteket kitervelő Oszama bin Ládennek otthont adó afganisztáni rezsim viszonylag gyorsan vereséget szenvedett. Két évtizeddel később azonban ismét a tálibok az urak Kabulban. Hiába nőtt a nyugati jelenlét idején alatt az afganisztáni átlagéletkor, hiába emelkedett szinte nulláról 90 százalék közelébe az általános iskolai oktatásban részesülő lányok száma, nincs olyan szög, ahonnan az afganisztáni háború ne tűnne teljes kudarcnak. George W. Bush amerikai elnök 2001. szeptember 20-án az amerikai Kongresszus ülésén azt mondta: „A terror elleni háborúnk az Al-Kaidával kezdődik, de nem vele végződik. Addig nem lesz vége, amíg minden globális elérésű terrorista csoportot meg nem találunk és le nem győzünk. Az amerikaiaknak nem egy csatára, hanem hosszú kampányra kell számítaniuk, amely különbözni fog minden eddig látott háborútól.”
Bush jól érezte, hogy nem szabad megígérni a katonák gyors hazatérését, azonban arra aligha számíthatott, hogy az iszlamista terror feletti teljes siker két évtizeddel a merényletek után is elképzelhetetlen. Sőt, az afganisztáni, majd a mondvacsinált indokokkal indított iraki háború katalizátora volt az újabb terrorszervezetek megszületésének, példa erre az Iszlám Állam. Az amerikai merényletek, majd a vég nélkülinek tűnő háborúk elindulása után a Nyugat úgy tanult meg együtt élni az iszlamista erőszakkal, ahogy most az egész világ a koronavírussal. Rendelkezésre álló hatékony ellenanyagok és a világszerte mozgósított irdatlan erőforrások ellenére újabb és újabb hullámokban tér vissza a betegség, s alighanem tartósan itt marad velünk.
Szeptember 11-e története persze nem azzal kezdődik, hogy az öngyilkos merénylők feljutottak a gépekre. Afganisztán azért is fontos az elmúlt két évtized megértéséhez, mert az ország a modern iszlamista erőszak egyik szülőhelye. Az 1979-ben bekövetkezett szovjet invázió után mudzsáhedek, azaz „szent háborút folytatók” vették fel a harcot a hódítókkal – részben amerikai finanszírozással és logisztikai támogatással. Az az év más szempontból is fordulópont, hiszen Iránban Khomeini ajatollah vezetésével létrejött a különféle síita terrorcsoportokat azóta is finanszírozó iszlám köztársaság. Mekkában szintén 1979-ben történt az iszlamista erőszak egyik legfontosabb, ám Európában kevéssé ismert eseménye. Kétszáz szaúdi és egyiptomi vahhabita (a vallást az idegen hatásoktól megtisztítani akaró áramlat hívei) megrohanta a mekkai mecsetet, hogy kiebrudalják a hatalomból a korruptnak és a Nyugat-bábnak tartott al-Szaúd dinasztiát. Egy évre rá elindult az irak-iráni háború, amelyben a harcmezőn elkezdték alkalmazni az öngyilkos merényleteket; ezek kivédhetetlenségével majd 2001. szeptember 11-én szembesül a világ. Az 1988-ig tartó szomszédharcban iráni kamaszok ezreit használták arra, hogy önmagukkal együtt iraki tankokat, lövegeket robbantsanak fel.
Iránhoz köthetőek az első, civil környezetben végrehajtott öngyilkos merényletek is. Bejrútban 1983-ban az iszlám teokrácia által pénzelt és irányított Hezbollah 241 amerikai és 58 francia katonát ölt meg. Persze messze nem csak Irán támogatta a terrorizmust. Az iszlám világ feletti befolyásért vele hagyományosan harcban álló Szaúd-Arábia egyes körei is komoly pénzeket fordítottak világszerte a (szunnita) fanatikusok támogatására. Jelzésértékű, hogy a húsz évvel ezelőtti támadásokat a szaúdiak dominálták. Az országból származott a merényletek szellemi atyja, Oszama bin Láden, s a tizenkilenc öngyilkos gépeltérítőből tizenöt.
Afganisztán esete nem csak azért tanulságos, mert a húsz évvel ezelőtti merényletek szálai ide vezettek, és mert Amerika kénytelen volt a küzdelmet feladni, hanem azért is, mert az ország az iszlamista erőszak elsőszámú áldozata. A Fondapol nevű francia agytröszt és az amerikai University of Maryland közös gigantikus elemzéséből kiderül, hogy 1979 és 2021 között világszerte a beazonosítottan iszlamista motivációjú, áldozatokkal járó 48 ezer merényletéből a legtöbbet Afganisztánban, Irakban és Szomáliában követtek el.
Az első évtizedben, 1979 és 2000 között 2200 támadás majd’ hétezer halottat követelt. 2001 és 2012 között több mint 8000 merényletben 38 ezer, míg 2013-tól 2021 májusáig 37,5 ezerben 165 ezer ember halt meg. Az akciók elsöprő többsége (majdnem 96 százaléka) javarészt muszlim államokban történt Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, a Száhel-övezetben, illetve Dél-Ázsiában. Számunkra furcsa lehet ez a magas koncentráltság, mert az elmúlt években folyamatosan az volt az érzésünk, hogy ostrom alatt állunk. New York után többek között a 2004-es madridi, a 2005-ös londoni nagy támadások rázták meg Európát. (Angliát 2017-ben ismét jelentős támadás érte, egy manchesteri koncerten robbantott egy öngyilkos merénylő). A migrációs válsággal egyidőben, 2015-2016-ban pedig elsősorban Belgiumot, Németországot és Franciaországot vette célba az Iszlám Állam. (Párizsban most kezdődött el a Bataclan koncertteremben, a nemzeti stadionnál, illetve több étteremben vérengző kommandó pere.) Az elmúlt húsz évben a felsorolt európai államokon kívül Ausztriában, Boszniában, Bulgáriában, Cipruson, Horvátországban, Dániában, Spanyolországban, Finnországban, Görögországban, Norvégiában, Hollandiában, Svédországban és Svájcban történtek iszlamista terrorcselekmények, néhol többször is.
Az Európai Unió terror által leginkább sújtotta állama Franciaország, amely ráadásul a többieknél jóval korábban kénytelen volt szembesülni a csapással.
1979 és 2000 között 24 merényletben harmincketten haltak meg, a 2001-et követő évtizedet viszonylag jól átvészelték: 2012-ig nyolc merényletnek heten estek áldozatul Franciaországban. Aztán véres cunami következett, 2013 és 2021 között 50 merényletben összesen 293-an veszítették életüket.
A Válasz Online-nak a francia hírszerzés egyik korábbi vezetője, Alain Chouet hosszan beszélt az iszlamista terror elleni harc nehézségeiről, az erőforráshiányról. Meg arról, hogy sokáig a rasszizmus vádjától félve akkor sem avatkoztak be, amikor erre szükség lett volna.
Ám szerencsére az ég nem teljesen sötét. Az apokaliptikus 2015-ös, 2016-os évekhez képest a mostanában Európában az iszlamista terrorszervezetek képtelenek többtucat vagy akár többszáz áldozattal járó merényletek elkövetésére. Míg öt-hat évvel ezelőtt logisztikusokkal, felderítőkkel, finanszírozókkal rendelkező, robbanóanyagokhoz és lőfegyverekhez értő kommandók gyilkoltak (például hat évvel ezelőtt Párizsban), Európában tavaly mindössze egyszer, Bécsben történt lövöldözés. Az iszlamista erőszak nem tűnt el, csak átalakult: nagy tűzerővel rendelkező csoportok helyett a magányos, késsel vagy autóval „felfegyverkezett” elkövetők rontottak rá békés polgárokra. Egy áldozat is sok persze, de az elmúlt időszakban megszűntek a tömeggyilkosságok. (Reméljük, ez így is marad.) Ma már az ilyen helyzetekre jobban felkészült nemzeti rendőrségek általában gyorsan végeznek az elkövetőkkel. Minden elemzés egyetért abban, hogy a korábban rengeteg gondot okozó információcsere a hatóságok között sokat javult és immár uniós szabályozás is kötelezi az internetes szolgáltatókat a terrorista propaganda órákon belüli eltüntetésére. Ez azért fontos, mert az Iszlám Állam profi, videójátékokat idéző toborzó videóival igen hatékonyan szólította meg a második-harmadik generációs, csellengő nyugati muszlim fiatalokat.
Az iszlamista terror az Egyesült Államokban nem tudta áttörni a szeptember 11-e után alaposan megerősített sáncokat. Az elmúlt húsz év alatt 107-en haltak meg ilyen terrortámadások következtében, felük 2016-ban egy floridai melegbárban. Amerikában majdnem két éve, 2019 december óta nem történt dzsihadista merénylet, akkor egy szaúdi állampolgár három tengerészt ölt meg egy floridai bázison.
Amerikai szempontból tulajdonképpen kezelhető szintre sikerült szorítani a fenyegetést, más kérdés, hogy milyen áron. Kétségtelen, az iszlamisták abban az értelemben kudarcot vallottak, hogy a nyugati társadalmak nem omlottak össze, nincs világkalifátus és nem tört ki általános háború (poszt)keresztények és muszlimok között. A terror elleni háború mégis kudarc volt, mert a nyugati világ meggyengülve került ki a küzdelemből. Első szinten a pénzügyi költségek miatt: mértékadó becslések szerint az elmúlt húsz évben az Egyesült Államok az iraki és az afganisztáni háborúra 6 ezer milliárd dollárt költött. (Összehasonlításul, a magyar költségvetés kiadási oldala 2021-ben átszámítva körülbelül 0,5 ezer milliárd dollárra rúgott.)
A felfoghatatlanul nagy összegek, a rengeteg elesett, megnyomorodott katona mellett Amerika mást is veszített, ami jóval nehezebben számszerűsíthető. Egy birodalom számára elengedhetetlen a presztízs.
Barátnak és ellenségnek el kell hinnie, szükség esetén képes és fog erőt alkalmazni, illetve, hogy fellépése nyomán nem kaotikusabb, hanem biztonságosabb lesz a világ. Egy birodalom soha nem keltheti azt a benyomást, hogy cserben hagyja szövetségeseit, mert akkor a védelemre szoruló államok elkezdhetnek másfelé tájékozódni. Kidekorált orosz tábornoknak vagy a Kínai Kommunista Párt apparatcsikjának sem kell lenni annak megállapításához, hogy ezen a területen Amerika jelentős arcvesztést szenvedett el. Az iraki és az afganisztáni beavatkozás nyomán a világ nem biztonságosabb, hanem veszélyesebb lett. Megszületett és felemelkedett például az Iszlám Állam, amely 2015 végén Nyugat-Irak és Kelet-Szíria nagy részét ellenőrizte. (Szíriában és Líbiában, ahol az Egyesült Államok nem volt hajlandó beavatkozni, szintén káosz uralkodik. Tehát messze nem minden baj okozója Amerika.)
Huntingtoni varázsgömb nélkül is meg lehet mondani, hogy a hosszú és eredménytelen háborúkba belefáradt választók jó ideig megakadályozzák a tengerentúli kalandokat. S ez pártkülönbség nélkül érvényes: ha valami összeköti a demokrata Obama-, a republikánus Trump- és a szintén demokrata Biden-elnökséget, az a költséges szerepvállalásokból való kihátrálás szándéka. „A Balkán nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos életét” – mondta állítólag a német vaskancellár, Bismarck. Az amerikai közhangulat most olyan, hogy joggal vetődik fel, vajon Tallinn vagy Tajpej megéri-e egyetlen tengerészgyalogos életét?
Alighanem minden, orosz vagy kínai fenyegetéstől tartó ország döntéshozóiban felvetődik egy kényelmetlen gondolat. Amerika szinte pánikszerűen menekült Afganisztánból, hátrahagyva a repülőibe rémülten csimpaszkodó egykori helyi alkalmazottai és szövetségesei jó részét. Mennyire lehet tehát bízni a főleg Toyota pick-upokkal és gépkarabélyokkal felszerelt táliboknál leheletnyit erősebb orosz és kínai hadsereggel szembeni esetleges amerikai fellépésben?
A rengeteg halálos áldozat, értelmetlenül kiontott vér és elpocsékolt pénz mellett talán ez a legnyomasztóbb öröksége a húsz évvel ezelőtt elkezdődött terror elleni háborúnak.
Nyitókép: AFP/Getty Images/Primera Hora/Jose Jimenez
