Betiltott repülés, limitált autózás? Megnéztük, mi igaz a „zöld veszedelemből” a történelmi német választás előtt
Tizenhat év után véget ér a Merkel-korszak, és a szavazók jobb híján szürke, de megbízható helyettese mellett látszanak megállapodni – még úgy is, hogy az ellenlábas pártot képviseli. Nagyobb talány, hogy milyen koalíció alakulhat a választás után, de a hagyományos autók és az olcsó repülőjáratok ellen kampányoló Zöldek szinte minden kombinációban királycsinálók lehetnek. Ez pedig nemcsak a német autóipartól függő Magyarországon verhet hullámokat, hanem Európa-szerte felszínre hozhatja a problémát, hogy a klímaváltozás elleni harc súlyos terheket ró az átlagemberekre.
Aki szeretné még egyszer meghajtani az autóját a német Autobahnon, ne várjon sokáig. Bár a koalíciós tárgyalások valószínűleg hónapokig eltartanak majd, reális forgatókönyv, hogy egy új kormány beiktatása után az első, szimbolikus lépések egyikeként bevezeti a 130 km/h-s sebességhatárt. A tempólimit évek óta vitatéma, de a vasárnapi választásnak köszönhetően most elérhető közelségbe került: a Szociáldemokrata Párt (SPD), a Zöldek és a Baloldal is felvette programpontjai közé (sőt, utóbbi már 120-nál gátat szabna a száguldásnak). A Zöldek egyenesen koalíciós feltételként szabják a sebességhatár bevezetését a kormányalakítási tárgyalások során.
A német autópályákon 1,7 ember hal meg balesetben egymilliárd utaskilométerenként, míg a hasonló infrastruktúrával, autóállománnyal és közlekedési kultúrával bíró, de sebességkorlátozást alkalmazó Ausztriában, Hollandiában és Nagy-Britanniában csak 1, Svájcban és Dániában 0,8, Finnországban pedig 0,6. (Van azért ellenpélda is, Franciaországban 2,2, Belgiumban 2,4 ez a szám.)
Csak a közlekedésbiztonsági érvek azonban nem voltak meggyőzőek. Az viszont, hogy a tempólimittel évente 2,2 millió tonna szén-dioxid kibocsátását lehet megspórolni, már annak tűnik: a németek szűk többsége támogatja a korlátozást – míg a többiek pont ugyanúgy a szabadság zálogának tartják a szabad száguldást, mint az amerikaiak a szabad fegyvertartást.
Az Alternatíva Németországért (AfD) utazik azokra a választói csoportokra, akik úgy érzik, hobbijukat, jólétüket, szabadságukat veszélyezteti a klímaváltozás elleni harc, így értelemszerűen a tempólimitet is ellenzi. Meg élből mindent, amit a Zöldek javasolnak – sőt plakátjain azt állítja, hogy rajta kívül az összes párt egyenlő a Zöldekkel. De ellenzik a limitet a keresztény- (CDU/CSU) és a szabaddemokraták (FDP) is. Úgy vélik, az elektromos autók terjedésével okafogyottá válik, hiszen semmilyen tempónál nem bocsátanak ki üvegházhatású gázt, másrészt a nagy tempó iszonyú gyorsan csökkenti a hatótávjukat, így a sofőrjeik eleve nem nyomják tövig a „gázt”.
A német választók számára a klímaváltozás a legfontosabb téma a mostani kampányban. Főleg a 180 emberéletet követelő nyári árvizek után, amelyek súlyossága minden korábbinál kézzel foghatóbbá tette az éghajlatváltozást a német közvélemény előtt. Mindez jó lehetőséget jelentett volna arra, hogy a 2018 óta erősödő Zöldek éllovasként készüljenek a vasárnapi választásra. Május elején átmenetileg át is vették a vezetést a kutatásokban a CDU/CSU-tól, az árvíz pedig csak azután jött. Hogy most mégis csak a harmadik helyen, 16% körüli támogatottsággal készülnek a voksolásra, szinte kizárólag kancellárjelöltjük személyére vezethető vissza.
Alighogy elnyerte pártja jelöltségét a fiatal, dinamikus Annalena Baerbock, botrányból botrányba tántorgott: kiderült, hogy elfelejtett bevallani 25 ezer eurónyi jövedelmet, önéletrajzában alaposan eltúlozta a nemzetközi szervezeteknél vállalt szerepét, könyvébe pedig tucatnyi helyen hivatkozás nélkül emelt át internetes vendégszövegeket.
Botrányok hullámvasútján
Baerbock után a CDU/CSU jelöltje, Armin Laschet ugrott az élre, de belőle is kiábrándultak a választók (ha beleszerettek valaha egyáltalán a nem túl karakteres politikusba). Vesztét épp az árvíz okozta: bejárta a világot a felvétel, amint a háttérben nevetgél, miközben Frank-Walter Steinmeier államfő az áldozatokra emlékezik az egyik érintett faluban. Ráadásul Észak-Rajna-Vesztfáliában, amelynek 2017 óta a miniszterelnöke. Emellett Laschetet is plágiumvád érte, és azóta is sorra keveredik kínos szituációkba.
Nevető harmadikként így a sokáig temetett szociáldemokraták jelöltje, Olaf Scholz lett az éllovas. Ugyan az utolsó hetekben ő is belekeveredett pár botrányba, de azokat a választók vagy nem értették meg, vagy nem hatotta meg őket. Az egyik ügyben a hamburgi adóhivatal – Scholz főpolgármestersége idején – nem hajtott be 47 millió eurót a Warburg nevű bankon. A másik ügyben azt rótták fel neki, hogy a szövetségi pénzügyminiszterként hozzá tartozó, pénzmosásgyanús ügyeket vizsgáló hivatal szemet hunyt a Wirecard nevű, tavaly bedőlt vállalat csalása fölött.
Szeptember elején az ügyészség iratokat is lefoglalt a tárcánál, és bár a kampányhajrában nem mutat jól egy hatósági razzia, nem is annyira kínos, mint a plágium vagy a kuncogás. Az SPD nem zuhant be, és Scholz jól jött ki a kancellárjelölti vitákból is: Merkel párttársával, Laschettel szemben is Merkel utódjaként pozicionálta magát, hiszen 2018 óta alkancellár és pénzügyér a nagykoalíciós kabinetben. Kihívóként is ő tűnt fel a kormányzó- és kompromisszumképes nyugodt erőnek, a stabilitás zálogának.
Jamaika és jelzőlámpa vs. Kenya és Miki-egér
A kérdés már csak az, kivel fog kormányozni. Az biztosnak tűnik, hogy nyolc év nagykoalíció után az SPD nem nagyon akar ismét az Uniópártokkal közösködni. Harmadik fél nélkül valószínűleg meg sem lenne a többségük, de mindkét nagy párt készségesebbnek tűnik együttműködni a Zöldekkel és az FPD-vel, semmint egymással. A legtöbb német lap szerint így mind a fekete–vörös–zöld, mind a fekete–vörös–sárga felállás valószínűtlen.
| A Bundestagba minden valószínűség szerint 6 párt jut be. Közülük a szélsőjobboldalinak tartott AfD-vel az összes többi párt kizárta az együttműködés lehetőségét. A Baloldallal való együttműködés elől csak két párt nem zárkózott el: az SPD és a Zöldek. A lehetséges kombinációkat mindezeket figyelembe véve a következő ábrán foglaltuk össze. Feltüntettük azt a nevet is, amelyen a német sajtó emlegeti ezeket a pártkombinációkat (többnyire a pártszínek és egyes nemzeti zászlók színei alapján). |
Az éllovas Scholz nyíltan is bevallotta, hogy a Zöldekkel szeretne kormányozni, de ebbe a partnerségbe is kell harmadik fél. Itt két párt jöhet szóba: az FPD és a Baloldal. Mindkét opció problémás. Az AfD-t leszámítva a piacpárti FPD áll ideológiailag a legnagyobb távolságra a balos pártoktól. Határozottan ellenzik például, hogy elengedjék a költségvetési hiányt és adókat emeljenek, hogy többet költhessenek szociális kiadásokra és klímabefektetésekbe. Viszont egy ilyen felállásban eljátszhatnák a „szabályzórúd” szerepét, gátat vetve a legradikálisabb törekvéseknek.
A másik opció a Baloldal bevonása egy vörös–vörös–zöld trióba, amilyen Berlint, Hamburgot és Thüringiát is kormányozza. Itt szinte teljes az ideológiai egység, a feszültséget a külpolitika hozza: a részben keletnémet exkommunisták alkotta Baloldal ellenzi a NATO-tagságot (bár a kilépést nem szabná koalíciós feltételnek). A jobbos pártok az elmúlt hetekben folyamatosan próbálták rászorítani az SPD-t és a Zöldeket, hogy zárják ki a Baloldallal kötött koalíciót. Mivel erre nem voltak hajlandók, vörös veszedelemmel riogatnak: adóemelésekkel, vagyonadóval, fokozódó kultúrharccal és nem utolsósorban a gazdaság és a középosztály jólétének kárára megvalósított, radikális klímavédelemmel.
Tiltaná vagy nem tiltaná?
A félelmek részben megalapozottak, viszont a konkrét pártprogramokat átnézve egyúttal eltúlzottak is. A Zöldek is tanultak abból, hogy korábban sok átlagember túl radikálisnak találták az életmódot érintő követeléseiket, és rájuk ragadt a Verbotspartei (betiltások pártja) ragadványnév. A 2013-as kampányban például húsmentes nap beiktatását javasolták a közétkeztetésben, ami visszaütött – most feltűnően hallgatnak a témáról.
A mostani kampányban a belső égésű motorok és a rövidtávú repülőjáratok, illetve olcsó repülőjegyek „betiltásával” vádolják a Zöldeket. Mi igaz ebből?
A Zöldek szerint 2030-tól új autóként csak teljesen elektromos járműveket volna szabad Németországban forgalomba hozni (tehát nemhogy benzin- és dízelmotorosokat, de hibrideket sem). Viszont üzemben maradhatnának a már meglévő autók, tehát a szó szoros értelmében nem igaz, hogy ezeket betiltanák. Viszont ettől még fájhat a lépés a német GDP tizedét adó autóiparnak, mely ma még nagyrészben belső égésű motorokra épül. (Na meg arra, hogy az Autobahnra hivatkozva erősebb autókat gyártanak, mint ami a legtöbb országban legálisan közúton kihasználható.) És így közvetve fájhat azoknak az országoknak is, amelyek fontos beszállítói a német autóiparnak – köztük Magyarországnak.
Az Uniópártok és a szabaddemokraták úgy akarnak klímavédelmet, hogy nem áldozzák fel a német ipar vezető szerepét. Az emissziócsökkentést karbonkvóta-kereskedelemmel oldanák meg, technológiasemleges módon. Vagyis az akkumulátoros villanyautók mellett szerepet szánnának a hidrogénhajtásnak, valamint a belső égésű motorokba tankolható, de nem szennyező szintetikus üzemanyagoknak is. (Utóbbiakat vízből, a levegőből megkötött szén-dioxidból, zöldárammal állítják elő, ma még versenyképtelenül drágán, de vannak, akik látnak fantáziát benne.)
Ami a repülést illeti, Baerbock a Bildnek adott interjúban valóban azt mondta, hogy „hosszú távon nem szabadna létezniük rövid távú repülőjáratoknak”, konkrétan viszont nem tiltaná be ezeket, csak épp „klímabarát” adózással és a vasút támogatásával elérné, hogy vonatozni olcsóbb legyen. Ugyancsak adóztatással vetne véget a dömpingáron értékesített repülőjegyek korának, hogy ne lehessen „29 euróért elrepülni Mallorcára” – ami a németek egyik kedvenc nyaralóhelye. Ezen a téren a Baloldal radikálisabb: ők valóban betiltanák az 500 kilométer alatti repülőjáratokat.
Mindenki átvette a Zöldek ideológiáját
Noha a német választások kimenetele az egész európai politikára befolyással van, e vitáknak szimbolikus a jelentősége. Ugyanis amivel a Zöldek ellenfelei riogatnak, az már megvalósult.
Kis túlzással: nem számít, hogy a Zöldek kormányra kerülnek-e, mert gondolkodásmódjukat, ötleteiket így is, úgy is átvette a többi német párt, a teljes német társadalom, sőt az európai mainstream politika.
Ennek ékes példája az atomenergia kivezetése, amit az SPD és a Zöldek koalíciója határozott el 2002-ben, de végül Angela Merkel vitt véghez 2011-ben. Bár a zöldpárt anno felsült a húsmentes nappal, a német menzákon végigsöpör a vega hullám: az elmúlt hetekben a berlini egyetemektől a Volkswagen wolfsburgi központjáig húsmentes fordulatról érkezett hír, és a sornak nyilván nincs vége.
Az európai politika is hasonló a kottából játszik. Nem sokkal Baerbock mallorcai elszólása után Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke is támogatta az olcsó repülés korlátozását, Ausztria és Franciaország pedig meg is lépte 3, illetve 2,5 óránál rövidebb belföldi repülőjáratok leállítását. Míg a német pártok arról vitatkoznak, hogy a jó ötlet-e betiltani az új belső égésű motoros autók forgalmazását, az idő túllépett rajtuk, mert az Európai Bizottság „Fit for 55” klímacsomag-javaslatában benne van a tilalom 2035-től. Márpedig – ahogy Baerbock visszavágott Laschetnek a vasárnapi utolsó tévévitán – „az EB elnöke nem zöld politikus”, hanem kereszténydemokrata (Ursula van der Leyen).
A 2035-ös dátum még csak javaslat, de a gyakorlatban, fokozatosan már folyamatban van a belső égésű motorok kivezetése. A folyamatosan szigorodó uniós szén-dioxid-kvótákat ugyanis csak erőteljes villanyosítással tudják megvalósítani a gyártók, így egymás után jelentik be, hogy a következő évtizedben befejezik a belső égésű hajtásláncok fejlesztését, és átállnak villanyra. (A Volkswagen-csoporthoz tartozó Audi például 2026-ban mutatja be utolsó hagyományos hajtású modelljét.)
Ennek hatása az utóbbi másfél évben elszállt autóárakon érezhető. Mivel a villanyhajtás fejlesztésének költségeit és a szén-dioxid-kvóta túllépése miatt fizetett uniós büntetést a gyártók beépítik az autók árába, 2020 eleje óta 20-30%-os drágulás ment végbe.
Ennek eredménye, hogy az egyéni mobilitás a szegényebbek számára egyre nehezebben elérhető, és sok fogyasztó kénytelen régebbi, szennyezőbb használt autót vásárolni. Különösen Közép-Kelet-Európában, ahol eleve öregebb az autópark.
A „karbonadó” laboratóriuma
Van viszont egy terület, ahol még nem dőlt el semmi, és ahol a német választás irányadó lehet. Ez pedig a karbonárazás. Az utóbbi hetekben Európa-szerte az európai kvótakereskedelmi rendszer kiterjesztéséről – vulgárisan „klímaadóról” – folyik a vita. Vagyis arról, hogy az erőművi szektorhoz és nehéziparhoz hasonlóan a közúti közlekedésre és az épületekre is kiterjesszék azt a rendszert, ahol a piaci szereplőknek meg kell vásárolniuk tevékenységük karbonkibocsátásának árát. Nos, Németország ezt már megtette, idén január 1-jén lépett életbe a rendszer.
Abban nincs vita a pártok között, hogy a karbonárazásra szükség van. Abban viszont igen, hogy elégséges eszköz-e a klímaváltozás megállításához, hogy mennyi legyen a karbonár, ami beépül az üzemanyag- és a fűtési költségekbe, és így megterheli a fogyasztók pénztárcáját, és hogy ezt hogyan kompenzálják. Ez pedig az európai színtéren is az egyik legfőbb téma, és az FPD-nek és a Zöldeknek is van rá javaslata: előbbiek „klímaosztalék”, utóbbiak „energiapénz” néven visszaosztanák az állampolgároknak a kvótakereskedelemből az államháztartásba befolyó pénzt.
A karbonárazás ettől függetlenül szociálisan érzékeny téma. A német „klímaadó” idén 25 euró egy tonna szén-dioxidra, ez a benzin árában mintegy 7 cent áremelkedést okozott. Ez 2026-ig fokozatosan emelkedik fel 60 euróra, ami már 16 centes többlet fog jelenteni.
A Zöldek viszont tavasszal azt javasolták, hogy már 2023-ra érje el ezt a magas szintet, amire minden más párt nekik esett, mondván: városi, jobb módú értelmiségi szavazóik könnyen beszélnek. Még az SPD és a Baloldal is azzal vádolta meg a pártot, hogy nem törődik a klímaváltozás elleni harc árát megfizetni képtelen kisemberekkel.
Ha sárgamellényes tüntetéstől egyelőre Németországban nem is kell tartani – pedig Franciaországban is csak tízcentes üzemanyagadó bevezetése nyomán indult tiltakozáshullám –, egy dolog látszik. Bár Németország és Európa ma már nem vitatja a klímaváltozás elleni küzdelem szükségességét, még nem látszik a megoldás arra, hogyan lehet annak árát igazságosan elosztani a társadalomban. Bárki lesz a kancellár, bármilyen koalíció élén, az egyik legnehezebb feladatának ez ígérkezik.
Nyitókép: A három legesélyesebb kancellárjelölt: Armin Laschet (CDU/CSU), Annalena Baerbock (Zöldek) és Olaf Scholz (SPD) (fotó: Frank Hoermann / SVEN SIMON / SVEN SIMON / dpa Picture-Alliance via AFP)
