„Ez most életre-halálra megy” – Kató Béla erdélyi református püspök az ellene indított román ügyészségi vizsgálatról
Büntetőeljárást kezdeményezett a román ügyészség a zilahi Wesselényi Kollégium épületének visszaszolgáltatása ügyében két magyar református püspök ellen. Egyikük, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Református Egyházkerületet vezető Kató Béla a Válasz Online-nak elmondja: abszurd vád, hogy hamisított dokumentumokkal próbálták visszaszerezni az államosítás idején elvett ingatlant. Az eljárás régóta zajló folyamatba illeszkedik: akármilyen színű román kormány is van hatalmon, megpróbálja leállítani, sőt visszafordítani a magyar egyházi javak restitúcióját. „Úgy nem maradunk meg magyarnak, hogy népdalt éneklünk a mezőn” – mondja a püspök, amikor a budapesti kormányzat által tízmilliárdokkal finanszírozott intézményfejlesztési programról kérdezzük. Kató Béla arról is beszél, hogyan segíti az Európai Unió a magyar nemzetegyesítést.
– Hat évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítása kapcsán azt mondta a Heti Válasznak, felmondja lojalitását a román állammal. Most a zilahi református gimnáziumi épület visszaszolgáltatási ügyében a román állam mondta fel a lojalitást önnel?
– Amikor 2014-ben mondvacsinált okokkal elvették tőlünk a jogszerűen visszakapott Mikót, egyértelművé vált, hogy a hatalom nem tekint minket a többiekkel egyenrangú állampolgárnak. A román állam most is úgy jár el, mint akkor: ha képtelen adminisztratív úton megakadályozni jogos tulajdonunk visszaszolgáltatást, akkor büntetőügyek kreálásával igyekszik leállítani a folyamatot. Mivel a két református egyházkerület püspöke került célkeresztbe, lényegében egy teljes közösséget vádolnak meg.
– Önt és Csűry Istvánt, a Nagyvárad központú Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét nemrég be is idézték az ügyészségre. Mi a vád?
– Többek között okirathamisítással vádolnak bennünket. A zilahi kollégium visszaszolgáltatásához szükséges iratokról, például az 1948-as államosításkor felvett leltározási jegyzőkönyvről azt állítják, hogy mi hamisítottuk. Négy, a tulajdonjogot igazoló dokumentumról készült, általam aláírt másolatot is gyanúsnak találnak. Abszurdnak tartom a vádat, meg is mondtam az ügyésznek.
Komolyan gondolja bárki, hogy restitúciós ügyekben a hosszú évek óta tartó hatósági figyelem ellenére hamis dokumentumokat nyújtunk be?
Az ügyész erre azt felelte, hogy nekik hivatali kötelességük a vizsgálat, és modern technikai eszközök segítségével döntenek majd az iratok valódiságáról. A vádak képtelensége ellenére is nyugtalan vagyok, mert ha valakik valamiért elindították ezt a folyamatot, akkor azt folytatni is akarják.
– Lépjünk egyet hátrább! Szilágy megyében mindössze 23 százalék a magyarok aránya. A zilahi református kollégiumba járt Ady Endre, s a visszaigényelt, ma egy román gimnázium által lakott épület a magyaros szecesszió szép példája. De lehet-e csak a hagyományra alapozva építkezni egy szórványosodó vidéken?
– Ha meghúzzuk magunkat és nem törekszünk egykori közösségi tulajdonunk visszaszerzésére, akkor az eltűnésünkben érdekeltek végül sikerrel járnak. Már a Mikó-ügy idején az volt az elgondolásom, hogy nem várhatunk újabb nemzedéknyi időt. Az anyanyelvi oktatás és az erkölcsi-hitbeli nevelés megerősítése a legfontosabb célunk, mert ez a kettő az erdélyi magyarság legfontosabb megtartó eleme. Mindent megtettünk és megteszünk tehát jogos tulajdonunk visszaszerzéséért, ha pedig a régi intézményeket megtagadják tőlünk, újakat hozunk létre. Ez történt Zilahon is, ahol működik református iskola, csak éppen nem az egykori kollégium épületében. A kétezres évek elején megszületett a magyar állam által finanszírozott magánegyetem, a Sapientia, azóta mindent megtettünk az alap- és középfokú oktatás kiterjesztéséért, ám eddig hiányzott a piramis alja. Szerencsére a magyar állam támogatásával nemrég elindult az óvoda- és napközifejlesztési program, így végre esélyünk van az erdélyi magyar oktatás teljes vertikumának kiépítésére.
– Miért húzta be a román állam a kéziféket a visszaszolgáltatási folyamatban? A katolikus egyház szintén hiába igényelte vissza értékes gyulafehérvári könyvtárát, a Batthányeumot, idén júniusban azt a kérést is végleg elutasították.
Az EU- és NATO-csatlakozás idején Bukarest ígéretet tett arra, hogy a tulajdon-visszaszolgáltatás kényes kérdését megoldja, ugyanis még az amerikai Külügyminisztérium is erre szólította fel. Az integrációs folyamat lezárultával viszont úgy jártunk, mint a viccbeli aranyhal, amelyet az egyszeri ember kifog és elkezdi pucolni. Amikor pedig megkérdezik tőle, mit csinálsz, lehetett volna három kívánságod, azt mondja: mi már azon túl vagyunk. A mindenkori román kormány már túl van a korábbi ígéreteken, most minden erővel vissza akarják forgatni az idő kerekét. A Mikó-pernél azt láttuk, hogy mivel lejárt minden határidő a visszaszolgáltatás megtámadására, csak bűnügy kreálásával lehetett visszacsinálni a restitúciót. A zilahi iskolaépület visszaszerzéséért indított polgári eljárások eredménnyel kecsegtettek, itt is bűncselekmény-kártya kijátszásával igyekeznek megakadályozni a folyamatot. Ne legyen kétségünk, ha akarnak, találnak további kapaszkodókat, akár lehallgatott telefonbeszélgetésekből kiragadott félmondatokat.
– Az Erdélyi Református Egyházkerület 2011 és 2018 között egymaga 44 milliárd forintot kapott a magyar kormánytól, s azóta is minden évben sokmilliárdos támogatáshoz jut. Mivel győzne meg egy magyarországi polgárt, hogy ezek az adófizetői pénzek jó helyre mennek?
– Tisztázni kellene minden egyes emberrel, hogy egyáltalán tud-e egységes magyar nemzetben gondolkodni. Sajátjainak tekinti-e a Magyarország határain túl élő körülbelül 2,5 millió magyart vagy sem? Mert ha nem, akkor egyszerű az ügy, kár minden ránk költött forintért. Ha viszont fontos az egységes nemzet gondolata – és meggyőződésem szerint ezt a magyar társadalom jelentős része így gondolja –, akkor támogatni kell a határontúli közösségek megmaradását. Ismerve a környező országok gyakran ellenséges nemzetiségpolitikáját, a kulcskérdés az oktatás; az egyetlen helyes viszonyulás az anyanyelvű iskolarendszer megerősítése.
– A rendszerváltás óta minden budapesti kormány ezt az álláspontot képviselte.
– Igen, csakhogy az első húsz évben a határontúli magyarság támogatására fordított összegek mindig alacsonyak voltak. A csillagok most először állnak úgy, hogy a magyar állam nemcsak tud, de akar is erre a kérdésre jelentős forrásokat költeni. A helyzet megváltozásához elengedhetetlen volt az Európai Unióba való betagozódás. A tőke és a személyek szabad áramlásának köszönhetően a magyar állam korábban elképzelhetetlenül könnyen képes célzott támogatásokat eljuttatni Romániába. Banki utalással, elszámolással, teljesen törvényesen zajlik minden két uniós ország között.
A román állam is pontosan tudja, hogy mi történik, mindent lejelentünk, szó sincs valami titkos összeesküvésről.
Kimondtuk: a megmaradásunk legfontosabb záloga az identitásmegőrzést szolgáló intézményrendszer kiépítése. A mi szándékunk találkozott a magyar kormány akaratával és segítségével. Úgy nem maradunk meg magyarnak, hogy népdalt éneklünk a mezőn. Ez most életre-halálra megy. Soknak tűnhet az említett összeg, de az elmúlt években négyszáz tervet valósítottunk meg, iskolákat, templomokat, közösségi tereket építettünk, újítottunk fel. Ha visszaosztjuk a pénzt, illetve figyelembe vesszük, hogy gyakran százéves hiányokat pótlunk, máris nem tűnik olyan nagynak ez a támogatás.
– A többi erdélyi történelmi egyház nem féltékeny a reformátusokra, amiért ők kapják a legtöbb magyar állami támogatást?
– Mindenki a maga területén végzi az intézményépítést. Szó sincs arról, hogy Budapest az ablakon dobálja ki a pénzt, nekünk meg csak el kell kapdosni a bankókat. Komoly terveket állítunk össze minden projektről, szoros az elszámolás is. Ne úgy képzelje el a helyzetet, hogy másoktól vesszük el a lehetőséget, aki ma Erdélyben tenni akar, megkapja hozzá a támogatást. Keményen dolgozunk azon is, hogy több lábon álljunk, például a bánffyhunyadi, dési, tordai, nagyenyedi templomokat uniós támogatásból újítottuk fel.
Ideje elfelejtenünk az egyoldalú segélyezésről szóló szemléletet, Magyarország rengeteget nyert a határontúli magyarokkal, az elmúlt évtizedekben erdélyi magyarok százezrei telepedtek át.
Orvosok, tanárok, mérnökök, mesteremberek, akiknek kiképzésére a magyar államnak nem kellett költeni, rögvest adófizető polgárok lettek és növelték a GDP-t. Nem szabad tehát szembe állítani a két dolgot. Amikor mi Magyarországra tekintünk, a kormány színe kevéssé izgat minket. Azt nézzük, a hatalmon lévő kabinet tud-e a nemzetpolitikába kapcsolódni vagy az egész kérdés hidegen hagyja. Ez az egyedüli mércénk.
– Valós veszély, hogy a felújítási láztól az erdélyi református egyház „állványimádó” lesz, és elhanyagolja a lelki munkát?
– Negyvenkét éve vagyok lelkész és munkám középpontjában mindig az egyház szervezése meg az igehirdetés feltételeinek javítása állt. Álságos dolog elválasztani egymástól a lelki és a fizikai egyházat. Ahhoz, hogy a madár kiköltse a fiókáit, kell a fészek, a levegőben nincs utódnevelés. Mindig ott van előrehaladás, ahol a horizontális találkozik a vertikálissal. Ha csak a horizontálisan működünk, akkor nagyon evilági dolgok születnek és valóban csak a pénz, a fal meg a malter számít. Ha viszont megjelenik a vertikális szempont is, akkor az Istennel való elszámolás kötelezettsége féken tart minket és értelmet is ad az életünknek. Mindig kell a külső keret ahhoz, hogy a belső folyamatok elinduljanak.
– Miért alakult úgy, hogy az erdélyi magyar oktatás jelentős részben az egyházak vállán nyugszik? Még az említett Sapientia magánegyetemet fenntartó alapítványt is a történelmi egyházak püspökei alapították 2000-ben…
– A jelenség az erdélyi magyarság 1918 utáni helyzetével függ össze. Akkor az állami fenntartású magyar oktatási intézményeket bezárták, az egyházak maradtak meg szervezett intézményfenntartóként. Ezt a lábat vágták le 1948-ban az államosításokkal, s ezt igyekeztünk újraépíteni 1989 után – az egyház nem tehette meg, hogy nem felel meg ennek a közösségi elvárásnak. Persze ma alapvetően a román állam finanszírozza az oktatást, hiszen az iskolák működtetését lehetővé tevő földek és erdők jelentős részét már az első világháború után elvették, a maradékot államosították a kommunizmus idején.
Mi igényt tartunk volt ingatlanjainkra és oktatási autonómiánkra, a román állam azonban ebben szeparatizmust lát. Ez a probléma gyökere.
Pedig mi nem elszigetelni akarjuk magunkat, mert megvan az ajtó a váron. Nyitottak vagyunk a többségi társadalom felé, de azt az államnak meg kell értenie, hogy identitásunkat képtelenek vagyunk megőrizni önálló intézményrendszer nélkül.
Kató Béla 1954-ben született, 1979-ben végzett a kolozsvári protestáns teológián. Előbb a háromszéki Cófalván, majd 2001-ig Illyefalván lelkész, utóbbi gyülekezetében konferenciaközpontot, árvaotthont alapított és mezőgazdasági fejlesztési programokat indított. 2003-tól a magyar állam által finanszírozott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke, püspökké 2012-ben választották. Nős, két gyermeke van.
– Román pártok, kormányok, rendszerek jönnek-mennek, de a beolvasztási szándék töretlen. Lát valakit többségi oldalon, akivel szövetkezni lehetne?
– Amíg a román állam nyíltan és hivatalosan is nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti a kisebbségeket, nincs miről beszélni. Bármit csinálunk, mindig megkapjuk, hogy iskolákat emlegetünk, de valójában Erdélyt akarjuk elszakítani. Pedig ennek semmi realitása, felelős ember nem is gondolkodik ilyesmiben. Arról viszont nem akarunk lemondani, hogy ott szeretnénk megmaradni, ahol ezer éve élünk.
Nincs a román politikumban, társadalomban olyan jelentős erő, amely képes lenne elfogadni a szempontjainkat.
Éppen ezért fontos, hogy egységesek maradjunk, mert csak így vagyunk képesek eredményt elérni. Nálunk is volt kísérlet például a politikai képviselet megosztására, de az erdélyi magyarok azt mondták, ha túl akarunk élni, csak egyfelé mehetünk. Ettől még persze mindenki látja, az erdélyi magyar politikában ki a rossz és ki a jó ember.
– Az erdélyi magyar közösség mekkora hányadát fenyegeti a beolvadás?
– Ki kell mondani, hogy a dél-erdélyi magyar közösségek jelentős része Hunyad, Brassó, Fehér megyében, vagy a Mezőségen az eltűnés szélén áll. A legfontosabb ok itt is az oktatás. Amikor járom ezen kis falvak gyülekezeteit, anélkül is tudom a magyar iskola megszűnésének időpontját, hogy megkérdezném a dátumot. Ott ülnek az istentiszteleten református atyámfiai, a magyar iskolába nem jártakon látom a szorongást, nehogy megszólítsam őket, mert képtelenek lennének szabatosan válaszolni. Anyanyelvi oktatás nélkül az ember elvész a magyarság és az egyház számára is, ezért mondom, hogy az intézményépítés a jövőnek szól. Soha ne kérje tőlünk senki számon, miért csináljuk, mert amikor az ember az életéért küzd, nem szokott alkudozni.
– Fontos az óvoda- és iskolaépítés, de nem késett el ez a program? Az Erdélyből százezerszámra Nyugat-Európába és Amerikába vándoroltakat meg lehet tartani magyarnak?
– Rengeteg példát láttam arra, hogy például az Amerikába került család nem tudott anyanyelvi oktatást biztosítani gyerekeinek, akkor ők már amerikaiak lettek. Kedves dolog, hogy sokan ragaszkodnak a cserkészethez meg a néptánchoz, de még két generáció és annak is vége. Persze minél több kis magyar kör van, annál nagyobb az esélye, hogy legalább valamilyen kötődés megmarad.
– Egy globalizált világban van értelme feltartóztathatatlan folyamatokon lamentálni?
– Egy amerikai, egy angol vagy egy francia gondolkodhat így, de egy tizenötmilliónál kevesebbet lelket számláló közösségben mindenki számít. Be kell hajtanunk mindent embert, még a szavakat is, mondja Kányádi Sándor A Noé bárkája felé versében.
– A 2002-es és a 2011-es népszámlálás között közel kétszázezerrel csökkent a romániai magyarok száma. Ön még képes az optimizmusra?
– Mindent meg lehet változtatni, csak hinni kell. Ábrahám gyerek nélkül, megkeseredve, öregen élt Ur városában. Ám egyszer azt mondta neki az Úr, annyian lesztek, mint a tengerföveny. Ez hihetetlen dolognak tűnt, mégis megvalósult: megszületett Izsák és ment tovább a történet. Az élet legnagyobb titka, hogy áldozathozatal nélkül nincs élet – ezt mi, keresztyének igazán tudjuk. Krisztus áldozatában van az életünk.
Nyitókép: Kató Béla református püspök (fotó: Végh László / Válasz Online)
