Progresszív liberálisok és új-jobboldaliak – a kibékíthetetlen szembenállás, és ami mögötte van
Az Orbán-kormány a homofób elemekkel kiegészített pedofilellenes törvény, illetve a témához kapcsolódó politikai kampány által látványosan hadat üzent a progresszív liberális ideológiának. E folyamatokkal, jelenségekkel kapcsolatban nemrégiben a Válasz Online vendégszerzője és a SzabadNem Magazin szerkesztősége is esszét publikált. Ezeket az írásokat gondolja tovább most Péter Tamás lapunknak küldött vendégcikkében. A politikai tanácsadó szerint a progresszív liberális eszmerendszerhez közel álló politikai erők és a nemzetközi új-jobboldal ideológiájához egyre közelebb kerülő Fidesz küzdelme olyan csata, amelynek kapcsán érdemes megvizsgálni a szemben álló felek nézeteit a hatalomtechnika, a politikai gondolkodás és a politikai pszichológia aspektusából is – a motivációk, illetve a viselkedés- és magatartásminták hátterében ugyanis szerinte többnyire ezen trió áll, szoros kölcsönhatásban egymással. Esszé.
Augusztusban véget ért a 11. nemzeti konzultáció, melynek kapcsán nem túl meglepő bejelentés született az eredményeket összegző kormányzati tájékoztatón: a feltételezett visszaküldők minden kérdésben 90 százalék feletti arányban értettek egyet a kormány által helyesnek ítélt válaszokkal. A kormányszóvivő tájékoztatása alapján a nemzeti konzultációt visszaküldők 97 százaléka értett egyet azzal a szándékkal is, miszerint a gyermekekre irányuló szexuális propagandát korlátozni kell Magyarországon, a kormány narratívája szerint tehát helyes döntés volt a 2021. évi LXXIX. törvény elfogadása, mely állítólag megálljt parancsol az LMBTQI-propagandának. Mindeközben európai színtéren is történtek fejlemények LMBTQI fronton: az Európai Parlament nemrég elfogadott állásfoglalása szerint fel kell számolni minden akadályt, melyek gátolják a szexuális kisebbségekhez tartozó embereket alapjogaik gyakorlásában. Bár az állásfoglalás nem ír elő kötelezettséget, az EP iránymutatása egyértelmű: az EU tagországainak a jövőben el kellene ismerni az azonos neműek házasságát, a szivárványcsaládoknak pedig ugyanolyan jogokat kellene biztosítani, mint a heteroszexuális párok családjainak.
Zajlik tehát az adok-kapok az új-jobboldal eszmerendszeréhez közel álló Fidesz és a radikális baloldalhoz tartozó progresszív liberális erők között, a téma komoly indulatokat és felháborodást váltott ki nemzetközi színtéren is. Más politikai kultúrával rendelkező politikai erők nem kezdeményeztek volna efféle konfrontatív hadjáratot egy ilyen megosztó téma kapcsán, a mérsékelt politikai gondolkodás és a visszafogott politikai cselekvés azonban nem az Orbán-rezsim attribútuma. Hozzájuk sokkal közelebb áll Carl Schmitt hatalomtechnikája és tézisei: a politika háború, ahol csak barátok és ellenségek léteznek, köztes állapotok nincsenek. Az a jó kampány, ami megoszt és konfliktusokat generál, mert így lehet hosszú ideig görgetni, napirenden tartani a témákat, uralva ezzel a közvéleményt, valamint tüzelni és mobilizálni a szavazótábort is.
Progresszívek és a radikális bal
Radikalizmus és intolerancia szempontjából az új-jobboldaliak és populisták irányvonalától nem sok különbözteti meg a progresszívek és új-balosok mentalitását, bár az utóbbiak esetében a radikális, illiberális mentalitás találékonyabb módon van palástolva, részben a tolerancia és az elfogadás köntösét használva. Az intoleráns, radikális mentalitás azonban hamar előbukkan, amennyiben valaki merészel a progresszívekkel és a radikális balosokkal egyet nem érteni – a válasz általában agresszív stílus és fölényeskedő, lekezelő retorika, a más véleményen lévők gyakran megbélyegzése vagy kiközösítése.
A nyugati világ politikáját jó ideje identitáspolitikai kérdések tematizálják. Az LMBTQI is a progresszív liberalizmushoz és az identitáspolitikai irányzathoz kapcsolódik, ahogy a radikális feminizmus, a MeToo, a BLM, a cancel culture és számtalan kisebb-nagyobb mozgalom és szervezet tevékenysége.
Az illiberális baloldali mozgalmaknak és a progresszív liberalizmusnak a klasszikus liberalizmushoz már nem sok közük van, azok az új-jobboldalhoz hasonlóan elitellenesek, a szólásszabadságot és általában a szabadságot egyre kevésbé tartják fontos értéknek.
Ezen irányzatok a vitákra is felesleges, régimódi dologként tekintenek, ami csak akadályt jelent a célok elérésében. Sokkal fontosabb és hatékonyabb eszköznek tartják az áldozati szerepet, felhasználva azon társadalmi csoportokat, akik magukra öltik az áldozati identitást. Az áldozati identitással rendelkezők csoportjait kvázi elnyomott osztályokként láttatják, akiket fel kell szabadítani, ezen cél pedig szentesíti a demokratikus viták és a szólásszabadság korlátozásának eszközét is. A progresszív liberális, valamint az illiberális baloldal képviselői tulajdonképpen mindenütt az általuk vélelmezett társadalmi elnyomás és egyenlőséghiány struktúráit és magatartásmintáit keresik, melyeket fel kell deríteni és el kell törölni az egyenlőség megvalósítása céljából. Az egyenlősítési törekvések szempontjából a kapcsolódó ideológiai irányzatok rokon vonásokat mutatnak a marxista-kommunista elvekkel, céljuk voltaképpen egy olyan társadalom létrehozása, ahol az egalitárius elvek extrém módon érvényesülhetnek.
Új-jobboldaliak és a radikális jobb
A progresszív liberalizmussal szemben áll a radikális jobboldalnak, új-jobboldalinak nevezett politikai irányvonal, melyet a klasszikus jobboldaliságtól és konzervativizmustól óriási szakadék választ el. Bár Orbán Viktor és a Fidesz képviselői önmeghatározásuk és identitásuk kapcsán gyakran hivatkoznak a konzervativizmusra és a jobboldaliságra, zavaros ideológiájuknak sokkal több köze van az új-jobboldal irányzatához, melyhez évek óta egyre közelebb kerülnek. Az új-jobboldal nem egységes, univerzális ideológia, hanem egy laza struktúrájú áramlat, melynek egyik lényege, hogy elutasítja a globális liberális-demokratikus rendszer hegemóniáját. Szemléletük gyakran erős nacionalizmussal, illetve etnikai vagy kulturális alapú kirekesztéssel keveredik, retorikájuk nagymértékben a populizmusra épül. Az intézményeket és a jogállamiságot többnyire nem tisztelik, mentalitásukat pedig gyakran áthatja a plebejus szellemiség, mely igen távol áll a konzervatívok elitista és meritokrata szemléletétől.
Az új-jobboldal kereszténységhez való viszonya ambivalens, a vallást afféle kulturális pajzsként használják, ideológiájukban emellett gyakorta jelen vannak ezoterikus és új-pogány elemek is. A pogány, ezoterikus attitűd egyik tipikus példája az Egyesült Államokban terjedő QAnon konspirációs elmélet. A téma kapcsán többek között a Stockholm University professzora, Egil Asprem írt kiváló esszét, The Magical Theory of Politics (A politika mágikus elmélete) címmel, melyben kifejtette, hogy egyre erősebbek azok a tendenciák, melyek a politikai nézeteket lényegében vallásos hitté formálják át. A professzor ezekre a tendenciákra részben spontán, részben tudatos kísérletként tekint, melyekkel „kollektív pezsgést” hoznak létre a hívek körében – az emóciók fokozása által nagymértékben lehet erősíteni a karizmatikus személy iránti lelkesedést, így az okkultista, ezoterikus mozgalmak egyre inkább politikai erőforrássá válnak.
Bár Magyarországon ezek a trendek még nem hangsúlyosak, az utóbbi időben a Fideszhez köthető körökben is vannak jelei a pogány, ezoterikus irányzat iránti fokozódó szimpátiának. Nemrég a sokak által giccsparádénak tekintett augusztus 20-ai, Andrássy úton megrendezett felvonuláson lehettünk szemtanúi az ambivalens ideológiának: együtt gurult a kereszténységet szimbolizáló Szent István szobor és a pogány időket szimbolizáló turulszobor, melyet pogány testfestésű félmeztelen férfiak húztak. A Magyarságkutató Intézet által megrendelt A pozsonyi csata című animációs film is furcsa húrokat pendített, amikor zavaros módon összemosta a pogányságot és a kereszténységet, próbálván egyszerre mindkét vallást pozitív jelentéstartalommal ábrázolni. Az ezotéria sem áll távol a Magyarságkutató Intézettől, Kásler Miklós legutóbb az okkult „magyarságkutatás” jeles képviselőjét, Gyárfás Ágnest tüntette ki lovagkereszttel. A hölgy nézetei szerint a magyarok ősei kristályok segítségével kommunikáltak, tudásukat pedig lófej formájú hatalmas kristálytömbökbe táplálták be. Gyárfás állítólag paranormális tevékenységekben is jártas, a Magyar Szent Korona aurájának tisztítását például maga szokta végezni, „gondolati úton”.
Konstruálni és uralni a pillanatot
Mindkét politikai szélsőség igyekszik innovatív eszközöket használni: a Fidesz egyik „csodafegyvere” a nemzeti konzultáció, a konzultálás szándékát azonban nagymértékben nehezíti az, hogy valódi kérdéseket és választási lehetőségeket a kiküldött kérőívek nem nagyon tartalmaznak. Ellenben a kérdéssorok visszatérő ismertetőjegyei a hamis dilemmák, érvelési hibák, ferdítések és az ellenfelek démonizációja, melyek mind a manipulatív demagógia kedvelt eszközei. A pedofilellenes törvényként elhíresült jogszabály maga is egy hatalmi eszköz: a törvény szövege szándékosan elnagyolt, így az gyakorlatilag tetszés szerint alkalmazható, emellett a jogszabályban a pedofília és a homoszexualitás témáját tudatosan összemosták.
A pedofília mentális betegségnek, annak elkövetése pedig bűncselekménynek minősül, míg a homoszexualitás nem betegség és nem is bűncselekmény. Az orbáni hatalmi gépezet szempontjából a mindenkori cél azonban az ellenségképzés, gyűlöletkeltés és a megosztás, erre a célra pedig a törvény kiválóan megfelel.
Mindeközben a gyermekek védelmének témájával próbálnak hatni a legalapvetőbb emberi emóciókra és ösztönökre, legitimációs eszközként használva ezzel a kiskorúakat. Holott a belengetett népszavazás, az országos plakátkampány, a médiában tapasztalható folyamatos agitáció, azaz a szexuális téma folyamatos napirenden tartása által a fideszes hatalmi gépezetnél jelenleg senki nem tesz többet azért, hogy a gyermekeket kitegye a szexualitással átitatott politikai propaganda-hadjáratnak, melyet ők maguk konstruáltak.
A konstruálás fontos eleme a Fidesz hatalomtechnikájának, a technika többnyire ismertetőjegye az új-jobboldalhoz köthető politikai erőknek. Ez a megközelítés távol áll a differenciált gondolkodásmódtól, illetve a klasszikus, technokrata hatalomtechnikától is, melyet a szakpolitikák, a szakértői tudás és jobbára egy korlátozott politikai cselekvési mozgástér jellemez. Az orbáni konstruáló hatalomtechnika hátulütője az, hogy csak nagy hatalomkoncentráció esetén tud jól működni, mivel a metódus elsősorban a dinamikus politikai cselekvésre és a folyamatok uralására épül, melyhez komoly erőforrások szükségeltetnek. Amennyiben azonban ezen erőforrások és a kellő mértékű politikai hatalom is rendelkezésre áll, megmutatkoznak a konstruáló hatalomtechnika előnyei, mivel a permanens módon alkalmazott erő („a pillanat uralása”) által a hatalmi gépezet kiemelkedő módon tudja uralni és manipulálni a politikai folyamatokat, politikai harc terepévé változtatva minden számára fontos területet.
A konstruáló hatalomtechnika eklatáns példája volt a járványhelyzet kezelése, melynek során a Fidesz hatalmi gépezete mélyen átpolitizálta a válsághoz kapcsolódó folyamatokat. A járványhelyzet kereteit átértelmezték, és részben konstruált elemekből egy új, átfogó narratívát alkottak. Az oltások promótálása és a népszerű nyitási politika mellett ebben segítségükre voltak a kommunikációs hadjáratok, melyekben rendszeresen előfordultak az „oltásellenes baloldal” és a „halálkampányt folytató ellenzék” panelek, továbbá bevetették a nemzeti konzultációt is. Fontos elem volt a permanens módon alkalmazott militarista szóhasználat, emellett a médiában folyamatosan igyekeztek megteremteni Orbán Viktor és a kormánytagok heroikus küzdelmének látszatát. Az ellenzéket folyamatos védekezésre késztették, a politikai diskurzus egyre inkább a célkeresztbe került politikai szereplők és pártok elleni küzdelemre épült. A kommunikációs térben ezáltal folyamatosan formálták és alakították a krízist abból a célból, hogy a válság percepciója megfeleljen politikai céljaiknak, azaz a választópolgárok ne a járványhelyzet kezelésével összefüggő hibákra, tévedésekre, magas halálozási adatokra összpontosítsanak, hanem a kormány által konstruált narratívákra.
Az azonosulás és a negatív karizma
A konstruáló hatalomtechnikához tartozik az is, hogy az Orbán-rezsim szereplői gyakran összemossák a fogalmakat, legyen szó önmeghatározásról, vagy ellenségképzésről, gyűlöletkeltésről. Egyfajta konkretista gondolkodásmód ez, aminek eredményeként sok esetben nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak különbséget tenni dolgok és fogalmak között. Az absztrakcióra képes, értelmiségi gondolkodás helyét a nyilvános diskurzusban régen átvette már ez a fajta alacsonyabb rendű, primitív gondolkodásmód, mely főként az érzékelhetőre, illetve anyagi jelenségekre korlátozódik. E szellemiség és hatalomtechnika archaikus, primitív jellege a mélyebb struktúrájú kollektív pszichikus környezettel való tudattalan azonosulás eredménye – ez az oka annak is, hogy a vezér, környezete és keménymag tábora között régóta egyfajta participation mystique áll fent. Az azonosulás mint követendő magatartásminta, láthatóan erősen jelen van a miniszterelnök környezetében: ez az egyének között tudattalan utánzást jelent, mely lehetővé teszi, hogy a másik módszerével érvényesüljenek, jussanak előnyökhöz.
Az Orbán-rendszer fontos eleme a karizmatikus legitimáció, de ez a komponens is szembetűnő átalakuláson ment keresztül. A karizmának számos pozitív aspektusa létezik, ide sorolható a lényeglátás, az alkotóerő, a pozitív jellegű szuggesztivitás, az erélyesség, vagy a magával ragadó rettenthetetlenség kisugárzása. A pozitív karizma egyértelmű jele volt, hogy a kilencvenes évektől a kétezres évek közepéig a mostani miniszterelnök volt az egyetlen politikus, akinek nagygyűlései százezres nagyságrendben tudtak embereket mozgósítani. Mindemellett egy olyan széles körű, elszánt politikai tábor sorakozott fel mögé, akiknek odaadása és elkötelezettsége rendkívül erős volt. Amennyiben azonban a karizma negatív előjelűvé válik, a negatív jellemvonások, az alattomosság, a szélsőségesség, a manipuláció, a bosszúállásra és bűnözésre való hajlam válik meghatározóvá. Archaikus szinten értelmezve a manipulatív törzsfőnök archetípusának mintájához közelálló, igen veszélyes típus ez, aki permanens módon és hatékonyan mérgezi a lelkeket. Ezen archetípus dominanciája egybevág az új-jobboldal általános stratégiai törekvéseivel is, hiszen azok célja új, törzsi közösségekre emlékeztető szisztémák létrehozása a modern, liberális-demokratikus rendszerekkel szemben. Orbán Viktor és a Fidesz politikusai részéről visszatérő elem a nemzetre történő hivatkozás és a fogalom kisajátítása a politikai diskurzusok során, valójában azonban régóta a törzsi mentalitás a meghatározó táborukon belül. Közösségük kulturális, politikai és szociális értelemben is egyre jobban elkülönül a magyarságon belül, melyet katalizál az is, hogy mára lényegében sajátos hitrendszert alkottak meg maguknak.
Dekonstruálni és legyőzni a természetet
A progresszív liberalizmushoz és az identitáspolitikai irányzatokhoz köthető hatalomtechnika is tartalmaz konstruáló, manipulatív elemeket, azonban megközelítésükben fontos szerepe van a dekonstruálási törekvéseknek is. Nézeteik szerint minden csak konstrukció eredménye: a társadalmi-gazdasági berendezkedés, az intézmények, a tudásanyag, a kulturális-szellemi teljesítmény produktumai olyan konstruált entitások, melyek az elmúlt évszázadok során többnyire a fehér rassz, azon belül is a férfiak által lettek létrehozva. Minden az ő szemléletüket, gondolkodásmódjukat tükrözi, mivel a többi rassz, a nők és egyéb genderek képviselői ki lettek hagyva a konstruálás folyamatából.
A progresszív univerzumban nem az számít tehát, hogy egy állítás igaz-e vagy sem, egy intézmény jól felépített vagy sem, egy könyv, film vagy zenemű kiváló-e vagy sem, hanem az, hogy mik voltak megalkotásuk körülményei: ki, hogyan és milyen szemlélet alapján hozta létre őket.
Mivel az általuk vélt társadalmi elnyomás és egyenlőséghiány struktúrái az egyoldalú, nem megfelelő konstrukciók következményei, azokat radikális mértékben meg kell változtatni, vagy el kell törölni. Az organikus, történelmi fejlődés és a természet legalapvetőbb törvényei elleni lázadás ez tulajdonképpen, mely az alapfeltevések miatt nem kis mértékben van átitatva a fehér rassz iránti ellenszenvvel, illetve erős férfiellenességgel is.
A klasszikus és progresszív liberalizmus megkülönböztetéséhez hasonlóan lényeges különválasztani a klasszikus és radikális feminizmust is. A klasszikus feminizmus a jogok és a liberális alapelvek világában mozgott, 19-20. századi követelései jogosak voltak. A 20. század végén induló, az utóbbi években domináns irányzattá váló radikális feminizmus azonban már nem a jogegyenlőségért küzd, fő céljuk a nők természet alóli felszabadítása, illetve a férfiaktól való teljes függetlenítés. A természetet alapvetően zsarnoki hatalomnak tartják, amely rákényszeríti akaratát a szülötteire, olyan kötelezettségeket róva a nőkre, mint például a gyermekvállalás, családalapítás. A természet elleni harc jegyében tagadják a biológiai nem általi meghatározottságot, a nemi szerepeket csupán a társadalom, a nevelés és szocializáció által létrehozott konstrukcióknak tartják. Mindebből kifolyólag egyik fő céljuk egy nem-semleges társadalom kialakítása, melyben a nők nőiségből adódó kötöttségei megszűnhetnének. A természet legyőzésének programja ez, a természetnek pedig része a férfi is, akit a radikális feministák nem partnernek, hanem vetélytársnak vagy ellenségnek tekintenek önmegvalósításuk, kiteljesedésük folyamatában.
A patriarchátus és a kontraszexuális egyenlet
Nemcsak a radikális feminizmus, hanem az összes progresszív liberális és új-baloldali irányzat sérelmezi a férfiközpontú, azaz patriarchális társadalmakat. A téma kapcsán érdemes elmélyülni olyan kutatók munkáiban, mint például Erich Neumann, aki pszichológusként hosszú évekig kutatta a nőiség mélylélektanát, illetve a matriarchális és patriarchális berendezkedés fejlődését, összefüggéseit. A fejlődéslélektannal és analitikus pszichológiával foglalkozó neves szakember hatalmas mennyiségű archeológiai, mitológiai anyagot és mítoszt tanulmányozott át a téma kapcsán, az ősi időkig visszatekintő kutatásai nyomán könyv is született, Die Grosse Mutter (A nagy Anya) címen. Neumann megállapította, hogy az őskorban és a történelem hajnalán élt emberek alapvetően matriarchális berendezkedésű törzsekbe szerveződtek. A matriarchátus által meghatározott stádium volt a psziché eredeti állapota, mely determinált minden pszichés folyamatot, az egyének egoja ekkor még gyenge volt. A fejlődés későbbi szakaszában azonban az emberi psziché fokozatosan differenciálódott, melynek során megerősödött a kezdetben ingatag ego is. A személyiség fejlődésével párhuzamosan a maszkulinitás vált domináns tényezővé, a matriarchális berendezkedés átalakult patriarchálissá, az emberiség pedig felemelkedett abból a kezdetleges állapotából, amikor még közel állt az állatvilághoz.
A progresszív liberális és új-baloldali irányzatok által támadott férfiközpontúság és a maszkulinitás dominanciája tehát törvényszerű velejárói a fejlődésnek, a patriarchális társadalmak magasabb rendűek és fejlettebbek matriarchális párjuknál. Amennyiben ezen berendezkedésen erővel, „progresszív” úton kíván változtatni valaki, azzal visszafordítaná a fejlődést, kártékony regresszióba és primitív tendenciákba taszítva a modern társadalmakat. Természetesen a patriarchális szellemiség se tökéletes, a maszkulin fejlődésnek van némi egyoldalúsága is, azt mindenképpen érdemes kompenzálni a feminin elemmel.
Az agresszív, csúsztatásokra és ferdítésekre építő manipulatív beavatkozási kísérletekkel szemben azonban az integrációs folyamat a célravezető, melynek során fokozatosan megvalósítható egy pozitív jellegű, haladást szolgáló szellemi-kulturális fejlődés.
A nők és férfiak pszichés struktúrája nagymértékben különbözik, annak elemei a biológiai nemhez kötötten alakulnak ki az individuációs folyamat során. Az analitikus pszichológia szerint az ember növekedése, fejlődése során az emberi szervekhez hasonlóan létrejönnek és formálódnak a psziché egységei is, többek között a kontraszexuális struktúrák: az anima, mint a férfi saját belső nőisége, illetve az animus, mint a nő belső férfisága. Olyan lélekképek ezek, melyek általában kivetülnek a külvilágra, hatást gyakorolva a párkeresésre és az ellenkező nemhez kapcsolódó mindenféle viszonyulásra. A szexuális irányultságot és a nemi identitást ezen pszichés struktúrák határozzák meg, melyek szélsőséges esetben uralkodó szerepet tölthetnek be a személyiségen belül, megváltoztatva a psziché dinamikáját és szexuális orientációját is. A szexualitás és nemiség rendkívül mélyen gyökerező, összetett pszichológiai mechanizmusai ezek, melyet a radikális feminizmushoz, LMBTQI-hez, identitáspolitikához kapcsolódó ideológiák felszínes és hatásvadász megközelítései nem igazán vesznek figyelembe. A természetet nem lehet legyőzni, az emberi pszichét, az évezredes civilizációs fejlődést, a tudás és kultúra produktumait pedig nem lehet tetszés szerint átalakítatni, manipulálni, vagy éppen eltörölni – akinek a gondolkodásmódja vagy szemlélete ebbe az irányba hajlik, ott vagy a tudás hiányzik, vagy pedig erősen megkérdőjelezhetőek a szándékok tisztességes volta.
A kultúra, mint a radikális ideológiák hatalmi eszköze
Magyarországon a progresszív liberalizmus, az illiberális baloldaliság egyelőre kevéssé meghatározó, az ellenzéki pártok közül is csak egyik-másik képvisel a témával összefüggő elemeket. A témák kapcsán elsősorban az amerikai és nyugat-európai befolyás a szignifikáns, a tudatalatti befolyásolás – ha úgy tetszik propaganda – a kulturális szféra különböző produktumain keresztül érvényesül: a filmektől kezdve a sorozatokon, zenei klippeken át a könyvekig és online tartalmakig folyamatosan érkezik hozzánk a progresszív liberális, radikális baloldali szellemiség. Nem túl biztató fejlemény, hogy 2024-től új szabályok érvényesülnek a legjobb filmnek járó Oscar-díj odaítélésénél, amelyek összességében könnyen oda vezethetnek, hogy a mesterkélt, manipulált tartalom extrém módon csúcsra lesz járatva az amerikai filmiparban, cseppet sem törődve azzal a nem elhanyagolható körülménnyel, hogy ezzel a húzással lényegében feláldozzák a művészet lényegét: a kreativitás szabadságát.
A kultúrának tehát hatalmas befolyása, adott esetben társadalom-átalakító szerepe van, az ebben rejlő lehetőségeket a progresszív ideológusok régen felismerték.
Az Orbán-rendszer hatalmi gépezete is próbálkozik hasonló befolyásolással és manipulációval, Antonio Gramsci marxista-kommunista ideológus eszméi és hatalomtechnikai elképzelései jó ideje meghatározó szerepet játszanak a kulturális és oktatási szféra megszállásában. Kormánypárti körökben Békés Márton ennek a zászlóvivője, Gramscihoz köthető rajongása nyomán könyv is született Kulturális hadviselés címmel. A kommunista ideológus stratégiájának egyik meghatározó eleme a kulturális hegemónia megteremtése, amely által az adott politikai klientúra igen mély beágyazottságot tud megvalósítani az adott társadalmon belül, hosszú távra bebiztosítva dominanciáját. Gramsci szerint a kulturális hegemónia megteremtése még az osztályharcnál is fontosabb, a hegemónia kialakítása magában foglalja az oktatási és kulturális intézmények befolyásolását, megszerzését is. Bár az Orbán-rezsim hatalmi gépezete igyekszik követni az útmutatásokat, és a fontos területek (egyetemek, MTA, média, filmgyártás, színházak, könyvkiadás, stb.) elfoglalása a tervek szerint halad, a formát tartalommal egyelőre nem sikerült megtölteni. Kulturális művek szempontjából túl sok értékelhető eredményt a fideszes kurzus eddig nem tudott felmutatni, emellett a kulturális elit cseréje sem sikerült (a kulturális elitváltás kudarcáról Kristóf Luca kutatásai alapján Kultúrcsaták – Kulturális elit és politika címmel nemrég könyv is született).
Polgári konzervatív politika volt, van és lesz is
Összességében megállapítható, hogy az új-jobboldali és a progresszív liberális szellemiség, valamint az ahhoz kapcsolódó hatalomtechnika, politikai gondolkodás és felfogás igen távol áll a konzervativizmus, illetve klasszikus liberalizmus értékrendjétől és szemléletétől. Más-más megfontolások, ideológiák és nézetek alapján, de a politikai szélsőségesség miatt hasonló tendenciák mutatkoznak hazánkban és a nagyvilágban is, aminek számos negatív következménye van, többek között az egyre fokozódó gyűlölet és az erősödő polarizáció; a politikai térben sok esetben a legalapvetőbb értékek és igazságok se számítnak már. Pozitív fejleménye ennek nem sok van, egyet azonban mégis ki lehet emelni: a folyamatok formálják és megerősítik az identitását azon mérsékelt politikai erőknek, akik a manipulációnál, önös hatalmi érdekeknél előbbre tartják az igazság és a valódi értékek képviseletét, a politikai szélsőségek elleni harcot pedig küldetésként fogják fel. Bár egyesek temetni óhajtanák a polgári, konzervatív politikai irányvonalat, valójában soha nem volt még arra nagyobb szükség, mint manapság.
A szerző politikai tanácsadó
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
