Gyerekek tömegsírban, templom- és könyvégetés – múltjával küzd Kanada, a liberális mintaország
Az Amerikát tavaly lángba borító Black Lives Matter tiltakozások után idén Kanadában volt forró a nyár: először templomok égtek, az elmúlt hetekben pedig könyvégetés borzolta a kedélyeket. Az indulatokat az váltotta ki, hogy őslakos gyerekek százainak jelöletlen sírjaira bukkantak katolikus bentlakásos iskolákban. Az ügyről a jobboldali média világszerte újabb woke ámokfutásként adott hírt, de a konfliktust akár nemzeti önrendelkezési prizmán keresztül is vizsgálhatjuk.
Kevés szimbolikus aktus vált ki olyan egyetemes viszolygást, mint a könyvégetés. A kultúrnépek mindig barbár tettnek tartották a biblioklazmust, de amióta a nácik valóra váltották Heinrich Heine 1821-es jóslatát („Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak”), a nyugati civilizációban már tényleg kevesen vetemednek rá, hogy így fejezzék ki undorukat írott művekkel szemben. Még Dúró Dóra is inkább a darálás módszeréhez nyúlt, hogy elkerülje a kellemetlen asszociációt. Azért akadnak, akik belesétálnak a csapdába. A Harry Potter példányait például 2019-ben lengyel papok tették a lángok martalékává, míg 2006-ban egy olasz városka vezetői A Da Vinci-kód köteteit vetették a tűzre. A könyvégetés azonban annyira kontraproduktív, hogy ezek ritka esetek.
Ezért is vetett nagy hullámokat az elmúlt hetekben, hogy Kanadában 155 mű 4716 példányát égették el rituálisan. A szertartást az Ontario tartomány délnyugati részének franciaajkú, katolikus iskolakörzetének vezetői szervezték, és a kanadai őslakosok – az ottani modern nyelvhasználat szerint Első Nemzetek – iránti engesztelő gesztusnak szánták. Olyan műveket semmisítettek meg a körzet iskoláinak könyvtáraiból, amelyek sértőek az őslakosok számára.
Máglyára került az Asterix és az indiánok című képregény és a Pocahontas-történet feldolgozásai, amelyek szexualizálva, például miniszoknyában ábrázolták az őslakos nőket. De nem volt kímélet a Kanadát felfedező XVI. és XVII. századi európai pionírok, Jacques Cartier és Étienne Brûlé életrajzainak sem, amelyek sztereotip módon számoltak be a vidék lakóiról.
Az eset még 2019-ben történt, de csak most ásta elő a kanadai közszolgálati média. Most viszont jelentős indulatokat váltott ki, mivel az őslakosokat ért történelmi bűnök és az arra adott reakciók fél éve felfokozott idegállapotban tartják a kanadai közvéleményt. Májustól júliusig néhány héten belül öt, őslakos gyerekeknek fenntartott bentlakásos iskolánál mintegy 1400 jelöletlen gyereksírra bukkantak radaros kutatásokkal Nyugat-Kanadában. Erre válaszul a tavaly George Floyd megölése nyomán kitört amerikai tiltakozáshullámhoz hasonló „forró nyár” köszöntött be Kanadában.
Dőlő szobrok, égő templomok
Fosztogatások és zavargások ugyan itt nem voltak, szobordöntések viszont igen. Ledöntötték többek között a modern kanadai állam megszületésekor, 1867-ben uralkodó Viktória királynő, illetve a mai államfő, II. Erzsébet szobrait. Ami még legsúlyosabb: június és július folyamán tizenegy – többnyire katolikus, kisebb részben anglikán – templomot gyújtottak fel (és még többet rongáltak meg például festékkel), főleg Nyugat- és Észak-Kanada őslakosok által lakott területein. A két most feltárt temetőt ugyanis olyan iskolák mellett találták meg, amelyeket a katolikus egyház működtetett.
Mivel a felgyújtott a templomok többnyire százévesnél öregebb (újvilági mércével mérve tehát régi) faépületek voltak, közülük hat porig égett, ami jelentős kulturális veszteség. És spirituális, mivel a gyújtogatássorozatban érintett aktív templomok zömében a hívek nagy része is őslakos. Magukat az építményeket pedig az őseik építették. Bár a legtöbbször kényszerből vették fel a keresztény hitet, mégiscsak felvették, és utódaik most ezekben a fatemplomokban gyakorolták.
Az erőszakos asszimilációs törekvések keserű emléke miatt sok őslakos aktivista szorgalmazza ma a kereszténységgel való szakítást, de a legutóbbi népszámláláson az 1,4 millió kanadai őslakos 63 százaléka kereszténynek vallotta magát, közülük is a legtöbben (56 százalék) katolikusnak. „Nem tudok nem arra gondolni, hogy a templomok felgyújtása épp azoknak az embereknek okoz érzékeny veszteséget, akiknek most olyan helyekre lenne szükségük, ahol gyászolni tudnak és lelki gyógyírt találhatnak” – foglalta össze Justin Trudeau kanadai miniszterelnök a helyzet paradoxonát.
A woke őrület újabb hulláma
A templom- és könyvégetések a nemzetközi sajtóba a tavalyi Black Lives Matter-tiltakozások természetes folytatásaként kerültek be. A jobbos sajtó a nyugati kultúrát támadó radikális identitáspolitikai mozgalmak woke (felébredt) élharcosainak legújabb határátlépéseiként tálalta a kanadai eseményeket. A populista amerikai sztárműsorvezető, Tucker Carlson anélkül számolt be – röviddel magyarországi látogatása előtt – a templomtüzekről, hogy egy szót szentelt volna a kiváltó okoknak.
Kanada kétségkívül nem szűkölködik a woke aktivizmusban. Ebből az országból indult el Jordan Peterson antipíszí professzor világkarrierje, amikor 2016-ban a büntető törvénykönyvbe iktatták a transzneműek helytelen személyes névmással való megszólítását. A mostani történetben is súlyos arcokat találunk, például egy Harsha Walia nevű feminista, antirasszista és antikapitalista aktivistát, aki a templomégetéseket annyival kommentálta a Twitteren, hogy „Gyújtsák fel az összeset.” Bár sokan megvédték, végül azért le kellett mondania az általa vezetett vancouveri jogvédő szervezet éléről.
A könyvégetés egyik szervezője pedig Suzy Kies, a kormányzó Liberális Párt őslakosokkal foglalkozó bizottságának elnöke volt, aki szintén lemondott, jóllehet nem magáért a rituáléért, hanem mert kiderült, hogy állításával ellentétben nincsenek kimutatható őslakos felmenői, vagyis Elizabeth Warren kanadai megfelelőjeként ékeskedett idegen tollakkal.
Felvilágosult asszimiláció
Hiba lenne ugyanakkor a történéseket csak a globális narratívára felfűzni – azoknak vannak nagyon is specifikus okai is. Az őslakosokkal kapcsolatos identitáspolitikai viták a hasonló történelem ellenére jóval toxikusabbak itt, mint a határ déli oldalán. Ennek okai pedig a XIX. századra nyúlnak vissza.
Kanada nemcsak ma liberális mintaállam, ahol az amerikai baloldal szemében kolbászból van a jóléti kerítés, nincsenek faji kérdések, és republikánus győzelem esetén ideális kivándorlási célpont (persze mindig csak elméletben). A tolerancia és multikulturalizmus a kezdetektől a kanadai nemzeteszmény része, mivel a kanadai „nemzet” két etno-kulturális csoport, a katolikus franciaajkú és a brit koronához hű protestáns angolszász telepes társadalmak kiegyezésére épült.
A szabadságjogokat hangsúlyozó, felvilágosult kanadai nemzeteszménybe nem fértek bele az olyan véres hódító háborúk, amilyeneket az Egyesült Államok vívott a sájenek vagy a dakoták ellen a 19. század második felében.
Főleg, hogy a kanadai „vadnyugat” „civilizálása” jelentős fáziskéséssel történt. Míg Amerikában 1890-ben hivatalosan is megtelt a határvidék, és Wounded Knee-nél lezajlott az utolsó nagy, indiánok elleni mészárlás, Kanadában az 1896-ban megválasztott Wilfrid Laurier miniszterelnöksége idején kapott lendületet a nyugati préri benépesítése fehér telepesekkel.
Ekkor születtek meg azok a – gyakran kétes módszerekkel kierőszakolt, és később be nem tartott – egyezmények a törzsek és a kormány között, amelyek eredményeként a legnagyobb területek kikerültek az őslakosok fennhatósága alól. És ekkor, 1894-ben tették kötelezővé, hogy minden 7 és 16 év közötti őslakos gyerek bentlakásos iskolákban tanuljon. Felvilágosult társadalomként nem kiirtani akarták az indiánokat, hanem asszimilálni, „felemelni” maguk mellé a keresztény angol és francia társadalomba, nyom nélkül eltüntetve kulturális sajátosságaikat. (Az igazsághoz tartozik, hogy ekkoriban már Amerikában is inkább ez a megközelítés volt a domináns.)
Generációkon átívelő trauma
A kanadai kormány összesen 139 iskolát hozott létre országszerte, ahol mintegy 150 ezer gyerek tanult az utolsó indián bentlakásos iskola bezárásáig, amire megdöbbentően későn, csak 1997-ben került sor. A legtöbb iskola a program csúcspontján, 1931-ben működött. Az internátusok zömét egyházaknak szervezték ki, az iskolák mintegy kétharmadát a katolikus püspökségek, illetve különböző katolikus szervezetek, a maradékot főleg anglikán egyházmegyék működtették.
Az iskolákban katonai fegyelem uralkodott. A tanárok zömének nem volt pedagógiai képesítése, és a korlátozott közismereti oktatás mellett főleg szakmunkákra instruálták a gyerekeket. Kötelező volt az angol (illetve francia) nyelv használata, saját nyelvüket, öltözködésüket, zenéjüket, folklórjukat, hitvilágukat el kellett hagyniuk. Az asszimilációs törekvéseket az őslakosok ma kulturális genocídiumnak tekintik – amit nemzedékeken átívelő lelki sebek tetéztek.
A diákokat gyakran erőszakkal szakították el a családjuktól, és ritkán láthatták szüleiket – generációk nőttek fel úgy, hogy senki sem adott nekik jóéjtpuszit, senki sem ült betegágyuk mellett. A diákok az iskolából közösségükbe visszatérve is beilleszkedési problémákkal küszködtek, ami gyakran antiszociális viselkedéshez, alkoholproblémákhoz vezetett. A fizikai abúzus és a szexuális zaklatás szintén visszatérő elem a szemtanúk vallomásaiban.
Példamutató szembenézés vagy elhallgatott népirtás?
A kanadai társadalom az elmúlt évtizedekben első pillantásra példamutató módon nézett szembe a múlttal. A kanadai egyházak bocsánatot kértek. (Maga a katolikus egyház hivatalosan még nem, hiába kérte erre idén kifejezetten Ferenc pápát Justin Trudeau – ugyanakkor a Szentatya decemberben fogadja az őslakosok képviselőit.) Az ottawai kormány szintén megkövette az őslakosokat, és 2006-ban 1,9 milliárd dolláros kártérítést ítélt meg mintegy 80 ezer még élő exdiáknak. A 2008 és 2013 között működő Igazságtételi és Megbékélési Bizottság pedig sok ezer túlélő vallomását rögzítette és tette közzé, illetve példamutató alapossággal dokumentálta az iskolák működését.
Csakhogy a probléma ezzel nem szűnt meg. Egyrészt azért, mert mindinkább az a kép alakult ki, hogy nem „csak” kulturális, hanem valódi genocídium is történt ezekben az iskolákban, másrészt mert a bocsánatkérések és kompenzációk nem orvosolták az őslakos közösség alapproblémáit.
Az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság adatai szerint 4120 gyermek halt meg a bentlakásos iskolákban, de úgy tűnik, hogy ennél több áldozat lehetett – erről árulkodik legalábbis az idén mindössze öt iskolánál talált 1400 sír. A holttestek vizsgálata még folyamatban van, így pontosan nem lehet tudni, mi vezetetett a nagyszámú halálesethez. Valószínűleg elsősorban betegségek, főleg a tuberkolózis, a kanyaró és az influenza szedte áldozatait.
Arra már egy 1907-es vizsgálat rámutatott, hogy a bentlakásos iskolákban magas a halálozási arány – átlagosan 25 százalék, de egyes internátusokban 69 százalék. Ezek az intézmények krónikusan alulfinanszírozottak voltak, a töredékét kapták fejpénzként a fehér iskoláknak. Gyakran kevés és tápértékben szegény volt az étel, az osztály- és hálótermekben nem volt megfelelő fűtés és szellőzés, a betegeket pedig nem különítették el az egészséges gyerekektől. Tomboltak a járványok.
Önrendelkezés helyett gesztusok
A másik probléma, hogy az őslakosok korántsem elégedettek azzal, ahogy a kanadai társadalom kezeli ügyüket. A kritikusok szerint a múlttal szembenéző szimbolikus gesztusok, bocsánatkérések és kártérítések örömteliek, ahogy az is, hogy sok közintézményben a himnusz lejátszása előtt megemlékeznek az adott területen őshonos nemzetekről. Ezen a téren Amerikának még komoly adósságai vannak. Csakhogy ott viszont van valami, ami pedig Kanadában nincs: az önrendelkezés.
Richard Nixon elnöksége alatt az amerikai indiánpolitikában gyökeres változás történt, és 1975-ben az Egyesült Államok széles körű autonómiát biztosított a törzseknek: a rezervátumok területén ők szedhetnek adót, és költhetik azt el, maguk gondoskodhatnak az oktatásról és az igazságszolgáltatásról. Később a kaszinóüzemeltetés jogának biztosításával a gazdasági önrendelkezés felé vezető utat is megnyitotta a szövetségi kormány az őslakosoknak, akik számára az elmúlt pár évtized jelentős életszínvonalbeli emelkedést és kulturális reneszánszt hozott.
A határ északi oldalán ez a folyamat nem ment végbe. Sőt épp Nixon elnöksége alatt, Pierre Trudeau miniszterelnöksége idején fordított irányba tartott a kanadai politika. A liberális politikus – a jelenlegi kormányfő apja – az őslakosok mindennemű autonómiáját megszüntette volna, mivel liberalizmus-felfogásában az egyéni jogok felülírták a kollektív jogokat. Végül a tiltakozás elsöpörte terveit, de önrendelkezésről szó sem lehetett. Jelenleg sincs napirenden a kérdés, már csak azért sem, mert a kanadaiak többsége nem támogatja, és még ma is inkább asszimilációpárti. Már amennyiben egyáltalán érdekli a kérdés: a szeptemberi választáson az például nem tartozott a fontosabb témák közé.
Emlékezés helyett szabadnap
Justin Trudeau támogatói előszeretettel magasztalják a liberális kormányfőt azért, mert ő „végre” foglalkozik az indiánok problémáival, de kritikusai szerint ez szimbolikus gesztusokban merül ki (őslakos miniszterek kinevezése fontos posztokra). Néha viszont azokban sem. Trudeau kormánya szeptember 30-át az Igazság és Megbékélés Napjává nevezte ki, de a miniszterelnök maga megemlékezések helyett nyaralással töltötte a napot.
Maguk az őslakosok sincsenek elájulva a pár éve még a külföldi progresszív médiában is körülrajongott Trudeau-ért – nemrég egy sajtótájékoztatón őslakosok vezetők dühösen utasítottak helyre egy baloldali újságírót, amiért kérdésével azt akarta kihúzni belőlük, hogy Trudeau milyen jó hozzájuk, miközben szerintük az összes fehér kormánynak sok szárad a lelkén.
Mivel nem kizárt, hogy a következő hónapokban, években újabb jelöletlen gyereksírokat találnak, és újra fellángolnak az indulatok Kanadában, érdemes szem előtt tartani, hogy az ott zajló kultúrharc nem csupán a woke baloldal romboló tendenciáinak terepe, hanem kicsi és sokáig elnyomott nemzetek önazonosságért és önrendelkezésért folytatott küzdelme is. Amit valószínűleg a legkevésbé sem segítenek elfogadhatatlan, a többségi társadalmat elidegenítő, destruktív gesztusok.
Nyitókép: Justin Trudeau miniszterelnök őslakosokkal szelfizik a kanadai Cowessessben 2021. július 6-án (fotó: AFP/Kayle Neis)
