Hatos Pál: Királydráma a Törökugratón – a budaörsi csata 100. évfordulójára
Gondolták volna, hogy az éppen aktuális cukorrépa-betakarításon is múlt, hogy éppen száz évvel ezelőtt IV. Károly másodjára is hiába próbálta meg visszaszerezni a hatalmát Magyarországon? Pedig ez is közrejátszott abban, hogy a király későn ért a főváros közelébe – egy nappal korábban még esélye lett volna bevenni a Budai Várat. Horthy, aki három évvel korábban még örök hűségéről biztosította Károlyt, ekkor már csak „hülye csirkefogóként” emlegette. Ez és még rengeteg érdekesség kiderül Hatos Pál Válasz Online-nak küldött írásából.
„Mindent megfontoltam” – mondta a száműzött IV. Károly 1921. október 14-én legfőbb magyarországi bizalmasának, Boroviczény Aladárnak, s kiadta rendelkezéseit: másodszor is megkísérli a visszatérést Magyarországra – ezúttal repülőgépen. Ragyogó őszi nap volt a közép-svájci Luzern kantonban található Hertensteinben, s mintha csak nagy tettekre akarna biztatni, a király dolgozószobájának mennyezete vidáman tükrözte vissza a hegyekkel koszorúzott Vierwaldstätti-tó fodrain játszó csalóka napfényt. Boroviczény elsietett, s vett egy repülőgépet 50 000 svájci frankért, a megbízható pilótákat már korábban felfogadta, az előkészültek valójában legkésőbb augusztus-szeptember óta folytak a király visszatérése érdekében. Repülőre ülni száz évvel ezelőtt nem volt életbiztosítás – tanácsadói tapintatosan figyelmeztették is az uralkodót, írja meg végrendeletét is, mielőtt feleségével, Zitával együtt felszállnak. Az állapotos királyné ugyanis mindenképpen férje mellett akart lenni a veszélyes küldetés során. A 34 éves uralkodó habozás nélkül meg is írta a végrendeletet. Halála esetén minden jogát elsőszülött fiára, Ottóra hagyományozta.
IV. Károly patetikus megnyilatkozása egyébként kísértetiesen rímelt császári és királyi elődje, Ferenc József népeihez intézett kiáltványának közismert frázisára: „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”. Arra a később szerencsétlennek minősült mondatra, amellyel az agg császár hét évvel korábban, 1914 nyarán elindította az első világháborút. Ám a világháború reményeivel ellentétben nem hozott győzelmet fegyvereinek, hanem szétbomlasztotta a békebeli működésében egyébként egyáltalán nem rosszul teljesítő Osztrák-Magyar Monarchiát, s felborította a háború közben elhunyt Ferenc József trónját is. A trónvesztés szégyene nem a hosszú uralkodása alatt annyi vereséget túlélő uralkodót érte – ő 1916 novembere óta már a bécsi kapucinusok kriptájában nyugodott –, hanem a 29 évesen I. Károlyként osztrák császárrá és IV. Károlyként magyar királlyá koronázott, fiatal dédunokaöccsét, teljes nevén Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreichot.
Habsburg Károly közkedvelt volt már főhercegi tinédzserként is, a dinasztikus szokásokkal ellentétben például nyilvános iskolákba járt, ahol bizalmasan csak „Főkárolynak” szólították osztálytársai. Az utolsó, s később a katolikus egyház által boldoggá avatott Habsburg személyében bizonyára érdemtelenül bűnhődött, hiszen trónra lépése óta csak egy vágya volt: mielőbb megszüntetni az öldöklést, és kivezetni roskadozó birodalmát a gyilkos világháborúból. Békepróbálkozásai azonban ügyetlenül sültek el, 1918 nyarán a rettenetes piavei csatavesztés hírére megőszült, s hiába alakította a háború végnapjaiban birodalma nyugati felét szövetséges államok konföderációjává, népei, a németek, csehek, lengyelek, szlovénok, olaszok stb. már nem kértek többé a korábban oly kedélyesnek látszó közös otthonból. Az áldozatiság retorikája gyakran megtévesztő. Ausztria „rab nemzeteinek” önjelölt vezetői sikerrel hitették el a győztesekkel: honfitársaik szabadulni akarnak a „népek börtönéből.” 1918 forradalmi őszén néhány hét alatt felbomlott a sok vihart átélő közép-európai Monarchia, és úgy tűnt, sem az uralkodó, sem a dinasztia nem kell többé senkinek. Nem telt bele egy hónap, Bécsben, Prágában és Budapesten is kikiáltották a köztársaságot. A közkedvelt királyból pedig egyszeriben magányos száműzött lett, a gúnyos bécsi utca csak „Utolsó Károlyként” emlékezett meg róla, a magyar szociáldemokrata napilap, a Népszava publicistája pedig Svájc alpesi völgyeibe küldte a dinasztiát, mondván, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.
Ez nemsokára be is következett. A trónjától megfosztott, s birodalma területéről 1919 tavaszán brit segítséggel a Genfi-tó partjára távozó uralkodó azonban dacára annak, hogy ún. eckartsaui nyilatkozataiban „az államügyek vitelében való részvételétől” visszavonult, uralkodói jogairól, legalábbis a saját értelmezése szerint, soha le nem mondott. Ösztöneiben hordta a kozmopolita dinasztia évszázados iránymutatását:
a Habsburgoknak uralkodni kell, de hogy hol, hogyan és kiken, az mindig másodlagos kérdés, amit rá lehet bízni a körülményekre.
Szövögette terveit, s uralkodói hivatásába vetett töretlen hittel készült a visszatérésre. „Mindig nehéz legénységet találni egy süllyedő hajóra” – mondta Zitának a válságos bécsi napokban, de a közjogi jogfolytonosság uralkodóban megtestesülő eszméje, a legitimizmus – a kifejezés ebbeli értelme is ekkor született – mégsem halt meg a nagy összeomlás után egészen. Arisztokraták, kalandorok vagy éppen arisztokrata kalandorok, bukott politikusok és minden hájjal megkent szélhámosok osztották tanácsaikat és ajánlották fel szolgálataikat. Az is kétségtelen, hogy a nagyhatalmi – főként francia – politika sem mondott le teljesen arról, hogy a vesztes államok valamifajta dinasztikus újjászervezése révén stabilizálja a versailles-i békeművet, bár ez csupán egy volt a tétovázó és nem egyszer irányt váltó francia politika választásai közül. Károlyt, akit a párizsi békekonferencia vezetői sem tartottak felelősnek a háborúért, felesége francia rokonsága is ebbe az irányba hajtotta, s igyekezett a jövőbeni dinasztikus restaurációt úgy beállítani, mint a legyőzött német birodalmi politika újjáéledésének legmegfelelőbb ellenszerét. Igaz, az uralkodónak hamar rá kellett döbbennie arra, hogy egykori székvárosába, Bécsbe nem mehet, ott ekkor szinte minden számba vehető politikus – szocialistától a nacionalistáig – a német-osztrák egyesülési álomban élt: a kis Ausztriának végre csatlakoznia kell a nagy Németországhoz, s ennek csak útjában állna egy esetleges Habsburg-restauráció.
A manapság oly jól jövedelmező Habsburg-mítosz egyébként már a háború alatt alaposan megkopott a Lajtán túl, még az egykori örökös tartományokban is, de leginkább a szociáldemokraták befolyása alá került „vörös Bécsben.” Ám az Ausztriával közös uralkodó nem kellett a Lajtán innen sem mindenkinek. A Tanácsköztársaság bukása után néhány nappal hatalomra került Friedrich István kormánya először köztársaságinak deklarálta magát, s bár Friedrich nemsokára a legitimisták szélső táborába ment át, az 1920 januárjában megválasztott Nemzetgyűlés is kissé ambivalensen rendelkezett az állami főhatalomról. Azt például, hogy Magyarország államformája újra királyság, nem az 1920. évi I. törvénycikk, hanem egy miniszterelnöki végrehajtási rendelet mondta ki egyértelműen. (A Korvin Ottót és a Lenin-fiúkat halára ítélő bíróságok 1919 decemberében még a Magyar Köztársaság nevében hozták meg ítéleteiket.)
Az 1920. március 1-jén ideiglenes államfővé választott kormányzó, Horthy Miklós harsányan hangoztatta legitimizmusát, „Arcomba köphetsz, ha egyszer más leszek, mint legitimista” – mondta többször is Sigray Antal nyugat-magyarországi kormánybiztosnak, a király egyik legragaszkodóbb hazai hívének. Környezetét azonban szinte kizárólag szabadszájú „szabadkirályválasztó” katonatisztek alkották. Élükön a királyról is megvetően nyilatkozó Gömbös Gyulával, vagy éppen a kormányzó igazi kedvencével, Prónay Pál különítményvezér őrnaggyal, aki emlékirataiban úgy fogalmazott: „a legitimistákat, amikor a király behozatalát tervezték, a szabadkőműves zsidóság fűtötte, akik ezzel Horthy és a szegediek megbuktatását tűzték ki célul.” De nem csak a féktelen zsidógyűlölő és szadista Prónay, hanem a nemzetgyűlés többségét adó, és az antiszemitizmustól általában mentes Nagyatádi Szabó István vezette kisgazda parasztpolitikusok is szabadkirályválasztók voltak. Ők a Habsburgokban nem csak az aradi tizenhárom gyilkosait, de a világháború csatamezőin odaveszett parasztbakák százezreinek a mészárosait is látták. A tisztikar idősebb és rangban magasabb tagjai – főképp a német anyanyelvűek – azonban jórészt a száműzött uralkodó hívei maradtak, s az ekkor még magyar kézen lévő nyugat-magyarországi határszél (ma: Burgenland) német és horvát nyelvű paraszt-polgársága, valamint általában véve a Nyugat-Dunántúl katolikus magyar gazdaközönsége is várta vissza a királyt. Akinek egyébként saját dinasztiáján belül, az úgynevezett magyar Habsburgok között is akadt vetélytársa, elsősorban a népszerű hadvezér József főherceg, aki nem nagyon titkolta: magát látná legszívesebben a trónon. (Egy másik lehetséges trónkövetelő a később igen kalandos pályát befutó és emlékezetes házassági ámokfutásokat rendező, majd lelkes nácibaráttá lett, ekkor 20 éves Albrecht főherceg volt. Róla az ekkor burjánzó titkos ellenforradalmi társaságok gondolkodtak úgy: ő szinte nem is Habsburg – tehát jó lesz nemzeti királynak.)
A nemzeti királyság eszméje mindent összevéve egy sajátos neurózis tünete volt: a Trianonban megalázott új magyar politika a szuverenitás illúziójába menekült,
s a régi szabadelvű-konzervatív elit itt maradt bölényei, mint Andrássy Gyula, Apponyi Albert vagy éppen az 1921 tavaszán külügyminiszteri tisztséget vállaló Gratz Gusztáv jobb meggyőződésük ellenére is igyekeztek a legitimista mozgalomnak kizárólagos magyar jelleget adni.
Károly király először 1921 tavaszán kísérelte meg a Magyarországra való visszatérést. Meg volt róla győződve, képviselőinek a francia nagypolitika köreivel való tárgyalásaiból legalábbis azt a következtetést vonta le: Aristide Briand francia miniszterelnök támogatja tervét, s ha sikerül kész helyzetet teremtenie, Franciaország elismeri a hatalomátvételt, s leinti a szomszédos államok tiltakozását. Valljuk be, ez nem volt egy diplomáciai értelemben szokásos vagy komolyan vehető biztatás. Károly azonban komolyan vette, s mint egy kosztümös akciófilm bevállalós hőse, álnéven és elváltoztatott külsővel utazott be hajdani birodalma területére, vonaton, autón, s néha lovaskocsin. Háborítatlanul lépte át a magyar határt, majd húsvéti ebédje közben lepte meg Horthy Miklóst a Budai Várban – határozottan felszólítva a kormányzót: eljött az idő, adja át neki a hatalmat! Az uralkodói felséget övező varázs azonban nem működött. Ferenc József egykori szárnysegédje, Horthy meglepetéséből ocsúdva határozott volt és nyers, némi rosszízű kupeckedés után – amelyben szó volt hercegségről és a csak katolikus főnemeseknek járó Aranygyapjúról is – teljesen elutasította az uralkodó hatalom átadására felszólító kérését, leginkább arra hivatkozva, hogy a győztes nagyhatalmak és térségbeli szövetségeseik nem tűrnék a király visszatérését, hanem azonnal megszállnák Budapestet.
Az országból bő egy héttel később szégyenszemre Svájcba visszakullogó IV. Károly keserűen tanulta meg: a hála nem politikai kategória.
Az egykori sorhajókapitány, akiből ő csinált tengernagyot és flottaparancsnokot számos rangban őt megelőző főtisztet mellőzve, s aki 1918 őszén még könnyezve fogadkozott Schönbrunnban örök hűségéről, kidobta királyát, makacsul azt hajtogatva, a korábban neki tett esküje érvénytelen. Károly király azonban nem tett le arról, hogy trónját visszaszerezi, sőt, céljához még közelebb választott magának rezidenciát Svájcban, a Zürichhez közeli Hertenstein kastélyában.
A magyar politika elsődleges problémájává 1921 nyarán a királykérdés vált. A húsvéti királyjárás utórengéseibe belebukott Teleki Pál miniszterelnök, s utódja, a másik erdélyi gróf, Bethlen István mindent meg is tett azért, hogy ő hasonlóan ne járjon. Aligha lelkesedett ő a Habsburg restauráció bármilyen formájáért, de valódi álláspontját ügyesen rejtette többértelmű frázisokba. Őszre, hosszas tárgyalások után úgy tűnt, elérte célját, megegyezést kötött a királypárti ellenzék legfontosabb képviselőivel. Andrássy Gyula gróffal, egykori politikai mentorával, 1921. október közepén egy szigorúan legitimista alapon álló, ám a királykérdés „erőszakos” elintézését elvben is kizáró egységes kormánypárt létrehozásáról döntöttek. Csak napokkal azután, hogy Burgenland kérdése is pozitív módon látszott rendeződni, az október 11. és 13. között tartott velencei konferencián a magyar kormány rést ütött a trianoni béke területi rendelkezésein, s elérte, hogy Sopron és környéke hovatartozásáról népszavazás döntsön. Úgy volt, hogy az egységes párti új programot Bethlen és Andrássy közösen mutatják be Pécsen október 21-én, végül azonban Bethlen egyedül mondott nagy beszédet a Pannónia Szálló dísztermében. Andrássyban győzött a családi érzés, inkább a Sopron megyei Dénesfára ment, ahol október 20-án, mostohalányának, Andrássy Ilonának és férjének Cziráky József Vas vármegye főispánjának kisfiát keresztelte a legitimista szombathelyi püspök gróf Mikes János. A keresztelői ebéd a késő délutánba nyúlt, s az Andrássy házaspár a lassan sötétedő parkban sétálva látta, hogy egy lovaskocsi távozik sebesen egy fiatal asszonnyal és mellette egy férfival, aki két kézzel integet Andrássynak. „Valószínűleg a kecölyi házvezetőné aki a keresztelői ebédet segített megfőzni, s most hazamegy” – mondta Zichy grófnő férjének, az azonban hitetlenkedve rázta a fejét. Akkoriban házvezetőnők férjei nem integethettek csak úgy egy gróf Andrássy Gyulának.
Hamar kiderült, hogy a kocsin Magyarország királya és királynéja ült, akik egy Junkers egyfedelűn megtett négyórás repülőút után aznap délután fél öt tájban szálltak le a Cziráky-birtokon. A királyi felségek elbeszélése szerint szerencsés út volt, csak egyszer állt le a motor, de a pilóták megőrizték a lélekjelenlétüket, s így a királyi pár repülőútja nem került be a híres emberek nagy katasztrófáinak lapjai közé. Az egész elképesztő történetnek volt egyfajta mesés jellege. A svájci hatóságok például október 21-én is úgy tudták: a király és a királyné azért távoztak otthonukból, hogy tízéves házassági évfordulójukat ünnepeljék meg gyerekek nélkül. Ez a mese október 22-re úgy egészült ki, hogy mindezt az Ausztria és Magyarország között vita tárgyát képező Sopronban teszik. Október 21-e valóban a legboldogabb Habsburgok egybekelésének jubileuma volt, ám Károly király ekkor már a soproni helyőrségi laktanyában rendelkezett kormánya összeállításáról, hűséges nyugat-magyarországi hívét – köztük útjának legfőbb magyarországi előkészítőjét –, Lehár Antalt tábornokká, a vállalkozása katonai fedezetét adó Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot pedig ezredessé léptette elő. A kormány fejévé Rakovszky István ismert katolikus politikust, korábbi házelnököt tette meg, a szintén Sopronba érkező Gratz Gusztáv a pénzügyminiszteri, Andrássy pedig a külügyi tárcát kapta meg. (Úgy volt, hogy Budapesten a kormány kiegészül Apponyi Alberttel mint kultusz- és Beniczky Ödönnel mint belügyminiszterrel.) Kiválasztásuk nem volt véletlen: Rakovszky és Gratz, illetve a Budapesten maradt Beniczky Ödön voltak az azonnali restauráció hívei. A végső jelet a király hazatérésére mégsem a politikusok, hanem az egzisztenciájukat féltő katonák adták meg. Lehár fellépése nyomán üzenték meg a királynak október második hetében, hogy jöjjön hamar, mivel Ostenburg nyugat-magyarországi II. számú csendőr tartalékos zászlóalja megkapta a parancsot a Sopronból való távozásra – az egész királykérdés szoros összefüggésben állt Nyugat-Magyarország kiürítésének ügyével –, s ha most nem jön az uralkodó, úgy lemondhat arról, hogy valaha újra fejére teheti Szent István koronáját. (A rosszmájú Prónay szerint Lehár azt mondta volna feleségének, hogy a királyt vissza kell hozni minél előbb, mert a családjának nincsen miből élnie.) Akárhogy is történt, puccsista álláspontjához Lehár megszerezte Rakovszky István és Gratz beleegyezését is, ám sem Andrássy, sem Apponyi Albert nem tudtak arról, hogy a király heteken belül ismét Magyarországra jön. Ennek ellenére a kész helyzet előtt Andrássy meghajolt, s a kenyeri erdőben egy útkereszteződésben a fényes holdvilágnál a király rendelkezésére bocsájtotta magát.
A váratlan és hihetetlen hír aztán minden elővigyázatosság ellenére gyorsan terjedt. Október 21-én délután Sopron ünnepelt, a helyőrség élén a király által főparancsnokká kinevezett Hegedűs Pál altábornaggyal lelkesen tette le az esküt a királyra, magyar népviseletbe öltözött lányok pedig összeszedték a késő őszben fellelhető összes virágot és a királyi párt köszöntötték fel hatalmas bokrétával. Csak éjfél körül indultak a nagy nehezen összeszedett szerelvények Budapest felé. Az elkésett indulásnak a cukorrépa-betakarítás volt az indoka, nehéz volt elegendő szerelvényt hirtelenjében összeszedni. A király kocsiját három katonavonat kísérte árkászokkal, utászokkal. Október 22-én reggelre azonban alig értek Kapuvárig, majd a nap folyamán is csigalassú volt a haladás, délben Győrben, délután Komáromban eskették fel a helyőrséget, s a király vonata éjfélre ért Tatára, másnap reggel Biatorbágyra. Akkor már ország-világ tudta, hogy mi folyik Magyarországon.
„Mit? Az a hülye csirkefogó megint itt van?” – mordult fel Horthy Miklós kormányzó meglepett ingerültséggel, mintha rosszul értette volna, amikor október 22-én reggel megtudta, hogy IV. Károly újra az országban tartózkodik, és Ostenburg őrnagy alakulataival Budapestre készülődik, átvenni a hatalmat. Horthy egy időre eltűnt, hogy feleségét értesítse, aki már az előző királylátogatáskor is felháborodva vette tudomásul, hogy főméltóságú férjét rossz hírekkel keltik fel az ebédtől. „A Várban nagyon be vannak gyulladva” – telefonálta meg a nagy hírt a „Lajtabánnak” Prónay egyik főhadnagya. Prónay el is határozta, hogy lábhoz tett fegyverekkel várja meg a fejleményeket. Pálffy-Daun Aimée, a korábban Zita udvarhölgyeként szolgáló szép felesége szimpátiái jóval egyértelműbbek voltak. Valószínűleg a legtöbb katona maga is Prónayhoz hasonlóan gondolkozott szerte az országban: amikor Belitska Sándor honvédelmi miniszter megkérdezte, hányan lehetnek a Honvédelmi Minisztériumban a király hívei, a megkérdezett tisztviselő úgy felelt: „Azt Kegyelmes uram csak akkor tudjuk meg, ha Őfelsége a budai várba megérkezett.” Körülbelül Horthyval egyidőben Kelenföldön, Pécsről visszatérő különvonata hálókocsijában felébresztve Bethlen István miniszterelnök is értesült arról, hogy a király Magyarországra érkezett, kormányt és minisztereket nevezett ki – köztük Andrássy Gyulát. Először nem akarta elhinni, néhány minisztere pedig a sebtében összehívott minisztertanács után elsősorban a menekülésen gondolkozott, Nagyatádi Szabó István kisgazdavezér egy dunai francia hajóra menekült, de még Bánffy Miklós külügyminiszter – a király öt évvel korábbi koronázásának főrendezője – is a francia főmegbízotthoz készült, magához véve jókora cigaretta készleteket.
Bethlen nyugalma azonban hamar visszatért. A kormány 22-én fél tizenegykor már kiadta rendelkezéseit, a királynak ellen kell állni, a síneket fel kell szedni, csak a kormányzónak tett eskü köti a katonákat. Hamarosan mozgósították az antant hatalmak budapesti képviselőit is, szemernyi kétséget sem hagyva afelől: a kormánynak és a kormányzónak esze ágában sincs a hatalmat a királynak átadni. Hohler brit főmegbízott később úgy vélte, hogy a kormányzót szinte örömmel töltötte el a váratlan incidens: vége a bizonytalanságnak, véglegesen leszámolhatnak az ország újjáépítésének útjában álló problémával. A királlyal ettől függetlenül udvarias formák között akarták fenntartani az érintkezést. Vass József minisztert a kormányzó levelével Komáromba irányították, tartsa fel a királyt, ám az uralkodó nem volt hajlandó őt fogadni, a feketeöves politikai túlélőművész, pap-miniszter Tatán dolga végezetlenül szállt vissza autójába, miután Andrássy elegánsan kioktatta a kész helyzetekben követendő helyes politikáról.
Andrássyné Zichy Ella grófnő már azt tervezgette, miképpen szállásolja el a királynét rakparti palotájukban. Ha október 22-én este a királyi vonat berobog, valóban ilyen gondjai lehettek volna. Október 22-én éjszaka aligha állította volna meg a király rendelkezése nyomán 1. számú gárdaezreddé avanzsált, fegyelmezett Ostenburg-zászlóaljat a Budai Vár kapujában megfelelő katonai erő. A budapesti helyőrség létszáma elégtelen volt, tisztjei habozóak, ki a lemondásba, ki az alkoholhoz menekült, végül a rendelkezési állományba helyezett Nagy Pál gyalogsági tábornokot bízták meg a védelem megszervezésével. Eközben Ostenburg tisztjei Horthy Miklósról gyártottak ízléstelen vicceket, a kormányzóról csak mint Horovitz Miklósról beszéltek „Az a Horovitz gazember, majd gondoskodunk róla bevonulásunk után.” Ám a bevonulás elmaradt. Október 23-án hajnalban a kelenföldi laktanyából elindultak a kormányhű csapatok, közöttük legszámosabban a Gömbös Gyula által sebtében összeszedett egyetemi zászlóaljak, hogy megállítsák a király seregeit. Váltakozó erejű harcok kezdődtek, a hiányos kiképzésű orvoshallgatóknak a budaörsi Törökugratóról indított rohamát a vonatból kiszálló Ostenburg század harcedzett katonái gyilkos tűzzel fogadták, s a kormánypropaganda szerint kezükbe jutott sebesültek közül a helyszínen agyonverték néhányat, az egyik főhadnagynak még a fülét is leharapták. (A királypártiak azt hitték, a tányérsapkás egyetemi hallgatókról, hogy bolsevik harcosok, míg Gömbös a Károly kíséretében betörő osztrák és cseh katonaság rémképét festette az egyetemisták elé.)
Az ekkor még jelentős számbeli többségben lévő királypárti felkelők hamarosan elfoglalták Budaörsöt, miközben a kormánycsapatok meglehetősen szétszórtan helyezkedtek el a budai hegyek nyugati lejtőin, s még az sem volt világos, hogy csupán egyetlen helyen, a vasúti úton Budaörs és Kelenföld között kísérelik meg a király csapatai az áttörést. A legkritikusabb a helyzet délelőtt 9-10 óra között volt, ekkor az egyik királypárti szerelvény megkísérelte elfoglalni a kelenföldi vasútállomást, de a kormánypárti erők tűzereje visszavonulásra kényszerítette. Ekkor már kezdett látszani, hogy ki mennyire elszánt céljai elérést tekintve. Míg a király Hegedűs Pál tábornokot a fővárosba küldte, hogy békés szóval állítsa át a budapesti tisztikart a király oldalára, addig Horthy Miklós személyesen kereste fel a frontra vezényelt harcoló csapatokat: „Tüzelni!” – kiáltotta a rajvonalakban fekvő katonák felé. „Most én vagyok a legfelsőbb haduratok, az én parancsomat tartoztok teljesíteni.”
A királyi operettpuccs elérkezett drámai csúcspontjához: a kormányzó személyesen rendelte el, hogy akár koronás királyára is lőhetnek katonái, miközben hasonló döntést alattvalóival szemben a király nem tudott, sőt valószínűleg nem akart hozni, tábornoka pedig Horthyék által teljesen megfőzve tért vissza. Ezzel a puccskísérlet sorsa el is dőlt.
A katonai erőviszonyok délre kiegyenlítődtek, s nemsokára a kormány javára billentek el. Éjfélig Budapestre 9 zászlóalj és 1 üteg érkezett be a kormányzóhoz hű maradt helyőrségekből, ezután a király budapesti bevonulása kizártnak volt tekinthető. A szembenálló felek 23-án este ugyan fegyverszünetben állapodtak meg – a demarkációs vonalat azonban a kormánycsapatoknak kedvezően jelölte ki Hegedűs Pál tábornok, aki ekkor már végleg meggyőződött arról, hogy nem volt kifizetődő döntés királya mellé állni. Másnap, október 24-én reggel Gratz és Lehár tárgyalni jöttek a kormány küldötteivel. Utóbbiak a megadás feltételeit hozták – a kormánycsapatok megkerülték az Ostenburg által vezetett csapatok állásait, s hamarosan a király vonatát is lövések érték. A király azt tervezte, visszavonul Győr felé, de már nem tehette meg. Estére Tatáig jutott, itt gróf Esterházy Ferenc kastélyában várta be a szomorú véget és fogságba vetését. (Bár hivatalosan a kormány nem tekintette őt fogolynak.) Bethlen miniszterelnök megpróbálta lemondásra rábírni, de a király nem volt erre hajlandó, így néhány nap múlva törvény fosztotta meg uralkodási jogaitól. Ezt a kisantant hatalmai a fegyveres beavatkozás fenyegetésével csikartak ki, de a lépés bizonyára nem volt Horthy kormányzó, s talán Bethlen miniszterelnök ellenére sem.
A királyi párt ezt megelőzően előbb átszállították a csehszlovák határtól messzebb fekvő Tihanyba, majd az angol Glowworm cirkáló november 1-én vitte el őket Magyarország területéről. Híveit lázadás bűnével vádolva börtönbe vetették, bár alig néhány hét múlva szabad lábra helyezték őket. Fél év múlva a spanyol influenza tette aktuálissá a vakmerő repülőút előtt készített végrendeletet: IV. Károly, Magyarország utolsóként megkoronázott apostoli királya Madeira szigetén 1922. április 1-én visszaadta lelkét teremtőjének. Halála megdöbbenést keltett, Sopronban a törvényhatósági bizottság rendkívüli közgyűlésén mint „a legemberibb királyról és a legkirályibb emberről” emlékeztek meg róla. Ám a király halála nem mindenütt járt szomorúsággal: Zadravecz István tábori püspök úgy emlékezett a Budai Várban, hogy a kormányzó környezetét „dévaj öröm” töltötte el a halálhír hallatán. A halott király többet már bizonyosan nem térhet vissza.
A legitimizmus mint politikai eszme ugyan tovább élt, sőt két világháború közötti alapvetően antidemokratikus rendszer egyfajta liberális alternatívájává alakult a második világháború előestéjére. Nem egy képviselőjét a nácik vitték el antifasiszta magatartásuk miatt 1944-ben, mint Apponyi Györgyöt, Gratz Gusztávot és Sigray Analt, de akármilyen erkölcsi tőkét halmozott fel, a királyság eszméje aktívan nem alakította többé a magyar történelmet. Hiába avatta II. János Pál pápa boldoggá az uralkodót, Magyarországon nem a királynak, hanem a király nélküli királyságnak van aktualitása. Horthy Miklós emléke halálában is győzelmet aratott a szerencsétlen király felett, aki utoljára jelenített meg közép-európai egységen alapuló alternatívát a Duna völgyének féltékeny kisnemzeti versengésével szemben.
Nyitókép: Collection Roger-Viollet/Roger-Viollet via AFP
