Vezéresedés és előválasztás – Körösényi András és Illés Gábor Márki-Zay Péter karizmájáról
Az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét hódmezővásárhelyi sikerei, személyiségjegyei és politikai imázsa (küldetéstudat; szókimondó, a fennálló normákat megkérdőjelező nyilatkozatok; a radikális változás ígérete) alkalmassá teszik a karizmatikus vezető szerepére – állapítja meg az előválasztást, s annak vezérdemokratikus eredményét elemző cikkében Körösényi András, a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora és Illés Gábor tudományos munkatárs. Írásuk Tordai Csaba és Lányi András publicisztikái után már a harmadik a sorozatban, amelyben külsős szerzők értékelik az előválasztás következményeit a Válasz Online-on. Elemzés.
A plebiszciter (avagy népszavazásos) vezérdemokráciát először egy bő évszázada írta le Max Weber német társadalomtudós. Egy ilyen berendezkedésben a szavazók versengő politikai vezérek közül választanak, mindenekelőtt személyük, politikai imázsuk, nyilvános szerepléseik vagy – Weber absztraktabb fogalmával megragadva – karizmájuk alapján. Hasonlóan fontos azonban, ami ezután történik: „aztán a megválasztott politikus azt mondja: »most fogjátok be a szátokat, és engedelmeskedjetek nekem«”. Azaz, a választók itt a vezető személyéről dönthetnek, a majdani kormánypolitikáról azonban nem. Ennek megfelelően a kampány is elsősorban személyekről, nem programokról szól. A választás aktusa nem más, mint felhatalmazás, illetve beleegyezés az uralomba.
Korábban amellett érveltünk, hogy a weberi fogalomkészlettel jól megragadhatjuk az Orbán-rezsim legfontosabb karakterjegyeit. Persze nem az összeset: a magyarországi léptékű kliensrendszer építése és az intézményesített propaganda például korántsem szükségszerű részei a vezérdemokráciának, bár annak radikális formájában (mint az Orbán-rezsim) helyet kaphatnak.
Mostani állításunk az, hogy az ellenzéki jelöltek nyilvános küzdelme utat nyithat a plebiszciter politika mérsékeltebb, „emberarcúbb” változatának.
Ha a népakarat szerinti kormányzás, a közpolitikák pontos tartalmának választók általi meghatározása nem is reális cél, a tényleges politikai verseny és a kritikus nyilvánosság szerepének felértékelődése képes lehet olyan korlátokat szabni a politikai vezérek tevékenységének, amelyek 2010 óta hiányoznak. Cikkünkben az előválasztások miniszterelnökjelöltekről szóló oldalára koncentrálunk.
Az ellenzéki előválasztás plebiszciter jellege
Kérdés, hogy az ellenzéki előválasztás ennek a személyközpontú, plebiszciter politikának a megszakítását vagy folytatását jelenti. Az előbbi mellett érvelt korábban Schultz Nóra óvatosan optimista, gondolatébresztő cikkében: az előválasztás szerinte az állampolgári részvétel és ezáltal a képviselet új formáit nyithatja meg, elhozva a plebiszciter korszak végét. Mi úgy véljük, hogy bár fontos hangsúlyeltolódások történhetnek, a kontinuitásról sem szabad megfeledkezni. Az előválasztás nem a plebiszciter politikával való szakítás jele, hanem azé, hogy a párt- és programalapon széttagolt ellenzék megtanulta az Orbán-rezsim által 2011 óta feladott leckét, és elsősorban a közös listavezető megválasztásával válik egységessé. Az előválasztások egy sor jellegzetessége éppen a plebiszciter politika fennmaradását mutatja.
Pártelvű vagy programatikus alapon Orbán ellenzéke a centrális-erőtér felbomlása után sem tudott egységesülni és érdemi kihívást intézni a kormányfővel szemben. Megismétlődött az első Orbán kormány időszakának végére kialakult és a 2000-es éveket meghatározó helyzet, amikor a szocialisták legnagyobb politikai problémája az Orbánnal versenyképes vezető megtalálása volt. Ám míg akkor az ellenzék kevésbé volt széttagolt, és egy karizmával nem rendelkező technokrata (Medgyessy Péter) le tudta győzni Orbánt, addig az ellenzék szétaprózottsága miatt most egy karizmatikus kihívó kiállítása lehet az ellenzék legjobb esélye. Éppen az ő „kitermelésében” segített az előválasztás. (Bár az előválasztás résztvevőinek el kellett fogadnia az ellenzéki minimumprogramot, azonban megítélésünk szerint mégsem ez, hanem a közös vezető a tényleges integráló erő).
Az előválasztások nyertese ugyanis győzelmével – Weber nyelvezetét használva – egyfajta kvázi-karizmára tesz szert, ami a karizma megelőlegezése. Ez a választóinak azon percepcióját jelenti, hogy a jelölt rendkívüli tettek (Orbán legyőzése!) végrehajtására lehet képes. A „rendkívülire”, a „csodára” való várakozást erősíti, hogy
egy évtized ellenzéki szélmalomharcai után a korábbi széttagoltsággal szemben az összefogás a győzelem esélyét teremti meg az ellenzék számára.
Az előválasztási győzelem azonban több, mint a karizma puszta megelőlegezése. Hiszen a riválisok legyőzése már önmagában is teljesítmény, ami egybevág azon weberi meglátással, hogy a verseny, a politikai küzdelem a karizma kitermelésének módja. Gondoljunk csak Dobrev Klára első fordulós győzelmére, de különösen Márki-Zay Péter „momentumára”, azaz arra a „pillanatra”, amikor mind a választók, mind ő maga meglátta „győzni-képességét”. Ezt észlelve lépett vissza Karácsony Gergely, jobb első fordulós eredménye ellenére. Márki-Zayt emellett korábbi hódmezővásárhelyi sikerei, személyiségjegyei és politikai imázsa (küldetéstudat; szókimondó, a fennálló normákat megkérdőjelező nyilatkozatok; radikális változás ígérete) is alkalmassá teszik a karizmatikus vezető szerepére.
Plebiszciter vonás az is, hogy az előválasztáson (szándékuk szerint) a potens jövőbeli kormányfőt választják meg, míg egy parlamentáris kormányzati rendszerben ez nem az állampolgárok, hanem a választott képviselők feladata. Azaz, ha működik, az előválasztás kiüresíti a következő parlament jogkörét, csorbítja a pártok, pártelitek hatalmát és későbbi alkulehetőségeit. Aligha érvényesül ekkor a képviseleti kormányzatnak az amerikai „alapító atyák” által egykor megálmodott szűrő, közvetítő, filter jellege. Ugyanezt láttuk az Egyesült Államokban, ahol bajosan válhatott volna Donald Trumpból az Egyesült Államok elnöke republikánus előválasztás nélkül.
De plebiszciter trend mutatkozott meg abban is, hogy az előválasztás első fordulójának meglepetés embere, Márki-Zay Péter mögött semmilyen komoly pártháttér nem volt, mégis az előválasztás egyik esélyesévé, majd győztesévé vált. Ha sikere nem kérészéletű, később jó eséllyel saját pártot is alapíthat.
A Márki-Zay jelenség jól illeszkedik abba a nemzetközi trendbe, amely szerint ma már nem a pártoknak vannak vezetőik, hanem a vezetőknek pártjaik. Ez Orbánra és Gyurcsányra egyaránt áll, de gondolhatunk olyan, a „semmiből” pártot alapító politikai vezérekre, mint Silvio Berlusconi, Emmanuel Macron, vagy Andrej Babis.
A miniszterelnök-jelölt előválasztásokkal történő kiválasztása a politikai szelekciós folyamat egy lényeges pontján adott beleszólást a választóknak, ami már az első forduló után drámai módon eltérő eredményt hozott a politikai elit és a közvéleményformálók várakozásaihoz képest. Míg Karácsony, a politikai és pártelitek egyik jelöltje visszalépett, az anti-establishment jelölt Márki-Zay indult, s nyert a második fordulóban. A példa jól mutatja, hogy az előválasztás plebiszciter szelekciós rendje más eredményt adhat, mint amit a pártok alkuja eredményezne. (Hasonlóan a 2004-ben az MSZP-n belül történtekhez, amikor Medgyessy Péter miniszterelnök lemondását követően a párt rendkívüli kongresszusán a helyi pártszervezetek delegáltjai a pártvezetés és a frakció favoritjával szemben Gyurcsány Ferencet választotta meg miniszterelnöknek.)
Az előválasztás értéke
Bár a fentebb felhozott érvek amellett szólnak, hogy az előválasztás sok tekintetben nem más, mint az ellenzék alkalmazkodása a plebiszcitarizmus logikájához, azonban mégis minőségi változást hozott az elmúlt évtizedhez képest. Emellett három érvünk van.
Az első a leginkább magától értetődő: az ellenzéki összefogásnak és az előválasztásnak köszönhetően esély nyílt arra, hogy a 2022-es választás a korábbiakhoz képest nyitott végkimenetelű legyen – még akkor is, ha tudjuk, hogy az óriási erőforrástöbblet és „pártállami” jegyeket mutató összefonódások miatt még mindig a kormánypárt esélyei a jobbak. Az Orbán-rezsim korábbi éveiben az ellenzékre adott szavazatoknak leginkább pszichológiai, „vigasztaló” funkciójuk volt: kifejezhették a választók rezsimmel szembeni ellenérzését, esetleg egy ellenzéki jelölttel való azonosulásokat, de a kormány leváltására nem volt reális esély. Márpedig Weber, amikor azt hangsúlyozta, hogy a plebiszciter politika képes lehet kialakítani bizonyos vezetői kvalitásokat, ténylegesen versengő környezetet feltételezett. Ugyanis a jelöltek kiválósága, hitelességük, vitakészségük, rátermettségük és elszántságuk leginkább a versengés során mutatkozhat meg (ilyen szempontból is figyelemre méltó, hogy Karácsony egyebek mellett a hiányzó elszántságával, illetve azzal indokolta a visszalépését, hogy Márki-Zay jobban akarta a jelöltséget).
Magyarországon az elmúlt évtizedben a Fidesz óriási támogatottságbeli fölénye, a „centrális erőtér” működése és a kormányoldal felé lejtő pálya miatt azonban csak korlátozottan volt ilyen versengés. Nem véletlen, hogy azok a sajátosságok, amelyeket Weber kívánatosnak tartott a vezérdemokráciában, csak elvétve mutatkoztak meg. Orbánnak kétségkívül van víziója, azonban a valódi téttel bíró belpolitikai vitahelyzetek kerülése és a részben fiktív ellenfelek ellen vívott mitikus harcai messzire helyezték őt a Weber által kívánatosnak tartott vezetőtől. Az olyan miniszterelnök-jelölti vitákra például, amelyeket most látunk, másfél évtizede, a 2006-os Gyurcsány-Orbán vita óta várt az ország (ez a nézettségi adatokban jól megmutatkozott). Az előválasztási folyamat az ellenzéki jelöltek között hozta létre ezt a rivalizálást, amelybe, ha az erőviszonyok úgy alakulnak, később talán Orbán is kénytelen lesz becsatlakozni.
A második érvünk az előválasztás értéke mellett az, hogy az Orbán-rezsim megszokott bináris logikájával szemben (elfogadom/elutasítom Orbánt) itt a választók többféle alternatívával szembesültek. A plebiszciter logika és a pluralizmus találkozott. Egy ilyen felállásban az állampolgári kontroll lehetőségei is jobbak, mint amikor egy vezér támogatásáról / elutasításáról kell dönteni. Továbbá, a nagyobb választék miatt értelemszerűen könnyebb olyat találni, akivel a szavazó azonosulni tud. Mindez még akkor is nagyobb beleszólás az elitek világába, ha a szavazók csak a jelöltek személyéről dönthetnek, az általuk követendő közpolitikákról legfeljebb korlátozottan. Igaz, az állampolgári kontroll lehetőségeit növelik az ellenzéki ígéretek és az arra várhatóan elhangzó kormányzati vállalások is.
A harmadik érvünk kifejtéséhez térjünk vissza a vitákhoz. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen vitáról beszélünk: Jeffrey Green, a plebiszciter politika egyik neves teoretikusa szerint az ilyen alkalmak lényege az lenne, hogy „őszinte”, spontán helyzeteket teremtsenek, amelyekre a jelölteket nem tudja teljesen felkészíteni a kampánycsapatuk, ők viszont kölcsönösen kellemetlen helyzetbe tudják hozni egymást váratlan felvetésekkel, keresztkérdésekkel. Ebből a szempontból az első miniszterelnök-jelölti vita „szépségversenye”, illetve a mindkét vitában megjelenő párhuzamos programismertetések aligha nyújtottak segítséget a választóknak. Ezek ugyanis nem helyezték valódi nyomás alá a jelölteket, és nem segítették elő, hogy többet megtudjunk róluk, hogy valódi kvalitásaik megmutatkozzanak. A második vita ebből a szempontból sokkal „őszintébb” volt: a jelöltek többször is váratlan helyzetbe hozták egymást, rögtönözniük kellett, ami láthatóan komolyabb kihívás elé állította őket, mint az előre betanult kampányüzeneteik elmondása. (A viták értékét még az sem kérdőjelezi meg, hogy a Dobrev – Márki-Zay csörte elején az „őszinteség” személyeskedésbe csapott át.) De ugyanígy elmondható, hogy az előválasztási kampány kiegészítve a szokásos választási kampányt, meghosszabbítja a jelöltek láthatóságát, és ugyancsak képes lehet „őszinte” helyzetek teremtésére.
Mit várhatunk tehát az ellenzéki előválasztás eseményei alapján? Mennyiben hozhat új korszakot az ellenzék esetleges 2022-es győzelme? Az ellenzéki táborban egyaránt jelen lévő végletekkel (hurráoptimizmus és csalódottság) szemben a vezérdemokrácia elmélete felől nézve mérsékelten optimista kép tárul elénk. Az elmélet pesszimista a nép uralmával kapcsolatban: nem gondolja, hogy a megválasztott vezetők a népakarat szerint fognak kormányozni. Sőt, még abban is kételkedik, hogy létezik ilyesfajta egységes akarat, mivel a választók megosztottak, és nagy részük nem érdeklődik a közpolitikák részletei iránt, szakpolitikai nézeteiket nagyrészt a politikai vezetők formálják. A szavazók rájuk fókuszálnak, az ő „előadásaikat” értékelik a választásokon. Az ellenzéki összefogás és az előválasztási folyamat ennek a plebiszciter politikának az örököse. Egyúttal azonban azt is megmutattuk, hogy ennek a személyközpontú politikának egy olyan változata felé mutat, amelyben nagyobb tere nyílhat az állampolgári kontrollnak, mint az Orbán-rezsim egy évtizede alatt. A tényleges téttel bíró politikai versengés visszatérése, a választási opciók pluralitása és az „őszinte” pillanatok térnyerése mind-mind ebbe az irányba mutatnak. A vezérek tehát valószínűleg egy ellenzéki győzelem után is velünk maradnak – de jó eséllyel másképpen, mint a három utóbbi ciklusban.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
