Több mint kurzusfilm, a magyar közélet új mérföldköve az Elkúrtuk
Csak a TAO-támogatásból épített stadionhoz vagy az ajándékozásokkal összerakott médiabirodalomhoz fogható innováció, ahogy megszületett az újkori magyar filmtörténet első „kampánymozija”. Az idézőjel kell, hiszen a hivatalos besorolás szerint az Elkúrtuk független művészfilm. Önmagában ez utóbbi tény többet mond 2021. magyar közéletéről, mint bármilyen publicisztika.
A körülöttem állók furcsa pillantásokat vetettek rám a mozgólépcsőn és a villamoson. Éppen csak véget ért az Elkúrtuk című film pénteki sajtóvetítése. A furcsa pillantásokra rászolgáltam: a legváratlanabb pillanatokban röhögőgörcsök törtek rám még akkor is. Majd kényszeresen üzeneteket kezdtem írni ismerősöknek, hogy dobjanak el mindent, ezt látniuk kell. Az élmény kicsit ülepedett, és rájöttem, hogy a spontán reakció nem annyira a bizarr fikciós jelenetek (tetőpont: a mezítláb menekülő főszereplőt Dobrev Klára pribékjei üldözik az Országház melléklépcsőjén) vagy a főgonoszok röhejesen didaktikus mondatai („Ha ezt a nagygyűlést megtartják, a Demszkyt is elveszítjük!”) miatt bukott ki belőlem. Hanem az érzés miatt, hogy sok filmet láttam már életemben, de ilyet soha.
A Gyurcsány-moziról napok óta érdekes mellékszálakon megy a vita: jól játssza-e Gubás Gabi Dobrev Klárát? Lángoltak-e annyira a kocsik a tévészékház előtt, ahogy a vásznon látjuk? Tesz-e feljelentést a mediános Hann Endre, a filmbeli „Endre”, amiért kollaboráns gengszternek ábrázolják? Közben a lényegről kevesebb szó esik. Jelesül arról, hogy az Elkúrtuk minden értelemben új minőség, más szóval határátlépés. A magyar (köz)élet új mérföldköve. Olyasmi, mint TAO-pénzből stadiont építeni egy 1800 lelkes településre, vagy mint „felajánlásokkal” és cégajándékozásokkal összeterelni 500+ sajtóterméket egyetlen hatalmas médiabirodalomba. És persze új minőség a filmkészítésben is, bár ezt a problémát alaposan körbelőtték már különböző cikkekben.
Nem Amerika
Az Elkúrtukot a napokban többször a magyar House of Cards és hasonló párhuzamokban emlegették, abszolút tévesen. A film ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy a valóság lenyomata, egyfajta filmes igazságszolgáltatás, itt-ott a szükséges dramaturgiai túlhúzásokkal. Minden nyugati filmes párhuzam erőltetett, de a játék kedvéért hozzuk ide a 2018-as Alelnököt (Vice). Az összevetésnek lesz néhány fontos tanulsága.
Az Adam McKay (The Big Short, Ant-Man) által írt és rendezett, a címszerepben Christian Bale által vitt Vice-t ugyanis életrajzi vígjátékként vagy tragikomédiaként hirdetik, ám valójában tapintatlan propagandafilm. Az amerikai republikánus politikusról, Dick Cheney-ről szól, aki 2001 és 2009 között George W. Bush alelnöke volt. Cheney ma is él, 80 éves. A film az USA összes baját és a Bush-adminisztráció minden hibáját az alelnök nyakába varrja, angolszász mércével mérve is kirívóan szemtelen audiovizuális eszközökkel. A filmben Cheney ostoba, bunkó karrierista tetű, aki alattomos módon kihasználja 9/11-et, utálja saját leszbikus lányát, miatta alakul ki az Iszlám Állam és egy kicsit a klímaváltozás is. A Vice zavarba ejtően naturális eszközökkel ábrázolja Cheney összes szívinfarktusát, és egy fikciós jelenetben bemutatja, ahogy az a szerencsétlen ember, akinek a szívével legutóbb megmentették a politikus életét, még a sír mögül is megszólal, hogy elmondhassa a nézőnek: ő is gyűlöli Cheney-t. Christian Bale az alelnök alakításáért 2019-ben Golden Globe-díjat kapott, és beszédében magának a sátánnak mondott köszönetet az inspirációért. A rendező, Adam McKay szocialistának vallja magát, rendszeresen utal pénzt a Demokrata Pártnak, valamint 2016-ban és 2020-ban is részt vett Bernie Sanders kampányában.
Adódik ezek után a kérdés: az Elkúrtuk a magyar Vice? Nincs is itt semmi különös, csak végre egy magyar filmes is megkeményítette a tökeit, és csinált egy jó kis beolvasós mozit, ahogy az amerikai nagyok? Csábító értelmezés, de szó sincs ilyesmiről. És nem csak az ordító minőségbeli különbségek miatt.
Adam McKay ugyanis hagyományos stúdióháttérrel forgatta anti-Cheney filmjét 60 millió dollárból (egyik producere Brad Pitt volt), és termelt 76 millió bevételt. Az ízléstelen demokrata propagandán fel lehet háborodni, még Cheney valós negatív politikai szerepének elismerése mellett is, de azon nem nagyon lehet rugózni, hogy mégis miből sikerült mindezt összehozni.
Az amerikai filmipar minden ideológiai és politikai elfogultsága mellett is szerencsés a magyar adottságokhoz képest: Adam McKay leforgathatja az afganisztáni és iraki katonai missziót ízekre szedő Vice-t, de a republikánus érzelmű (bár Trump miatt a GOP-tól eltávolodott) Clint Eastwood is bemutathatja az amerikai hősiességnek és patriotizmusnak celluloidszobrot állító American Snipert, Chris Kyle iraki veterán igaz történetét. Nem, nem mondom, hogy ezzel 1:1, csak annyit, hogy a tengerentúlon léteznek stúdiók, létezik piac.
Ehhez képest kevés nagyobb állami kitettségű kulturális termék létezik a magyar mozifilmnél. A legkommerszebb hazai produkciókat is költségvetési támogatásból forgatják, és jó eséllyel soha sem hozzák vissza az árukat. Ennek két oka van: 1) filmezni iszonyú drága dolog, 2) a magyar piac nagyon kicsi. Példa: az Antal Nimród-féle A Viszkis (2017) mögé a Filmalap 1,1 milliárd forinttal állt fel, és 332 ezren látták a mozikban, ami magyar filmnél szép teljesítmény, de csupán 436 milliós bevételre volt elég. Egy vérbeli közönségfilm minden további értékesítéssel és erőfeszítéssel talán-talán visszahozza a ráfordított költség 50 százalékát. Nem többet.
„A támogató”
Az Elkúrtuk sajátos médiahack: az első nagy költségvetésű újabb kori hazai mozifilm, amely teljes egészében a hivatalos állami filmfinanszírozási rendszeren kívül készült. „Az Elkúrtuk nem közpénzből forog, a gumilövedéket viszont abból vették” – szólt a Kálomista-féle bonmot még nyáron. (Nem közpénzből, leszámítva a filmszakmai adókedvezményt, melyet természetesen a Megafilm igénybe vett.) És akkor honnan volt a saját bevallás alapján 800 millió forintos büdzsé? Nos, a nyilatkozatok szerint a produkciós cég tőkéjéből, banki hitelből, valamint – most jön a lényeg – „a támogatóktól”. Hogy ők pontosan kik, nem tudni. A filmet friss adatok szerint a nyitóhétvégén 42 ezren látták, ami nem rossz eredmény, bár az imént említett A Viszkis anno 66 ezerrel kezdett, sokkal szerényebb médiafelhajtás közepette. Mondanom sem kell, az Elkúrtuk sem fogja kitermelni az árát.
Ez tehát a határátlépés: 2021-re megjelent egy teljesen új szereplő a magyar nagyfilmes piacon, úgy hívják, hogy „a támogató”, aki nem spúr kifizetni százmilliókat egy soha meg nem térülő politikai tézisfilmre, véletlenül épp kampányidőben.
Óriási kérdés, hogy rendszer lesz-e ebből, rákap-e „a támogató” a propagandamozizásra, lesz-e film egyenként a Fidesz összes ellenfeléről vagy identitáseleméről. De a mérföldkőn már túl vagyunk, van minta és recept, hogyan kell beteríteni a mozivásznat (is) ügyesen aktuálpolitikával, egy országgyűlési választás előtt bő fél évvel. Ennek a rejtett kampányterméknek a sok százmilliós költsége ráadásul nem jelenik meg semmilyen hivatalos kampányköltésben, hiszen papíron semmi köze sincs a Fideszhez. Hiába sorakoznak a párt politikusai a díszbemutatón, hiába hirdeti Kocsis Máté frakcióvezető influenszereket leiskolálzó lelkesedéssel, hiába szerveznek vidéki fideszes képviselők szakmányban ingyenes lakossági vetítéseket, hiába íratja meg parancsszóra a pártközeli KESMA az egyenkritikát az összes vidéki lapba, hogy Pörgős és izgalmas politikai krimi lett az Elkxrtuk – hivatalosan ennél a filmnél függetlenebb produkció még soha nem született Magyarországon. Igen, a Nemzeti Filmiroda besorolása szerint az Elkúrtuk autonóm művészfilm. Nem vicc.
×××
A jelenség duplán káros. Nem csak arról van szó, hogy született egy (hazai viszonylatban) profin kivitelezett, ámde mégis csak rendkívül ostoba kampányfilm, amiben – figyelem, „megtörtént események alapján”! – Szilvásy György titokminiszter szolgálati autójával próbálja halálba üldözni a közmédia renitens újságíróját, miközben a néző pukkadozik a röhögéstől. Hanem arról is szó van, hogy közröhej tárgya lett az egyik legfontosabb témaválasztás. Az Elkúrtukkal ugyanis messze nem az ötlet a baj. Sőt: a bármilyen aktualitástól, közéleti relevanciától irtózó magyar filmgyártásnak elképesztően jót tennének a közelmúltbeli politikai eseményeket és dilemmákat feldolgozó mozik, az állami finanszírozási rendszeren belül.
Kell (kéne) igazi politikai dráma az öreg és széteső Kádár Jánosról, a Fideszt alapító fiatal Szájer Józsefről és Orbán Viktorról. Thriller Simicska Lajosról. Az olajozásról, a Cozma- és a Simon Tibi-gyilkosságról. Kémfilm a Mucuska-ügyről. Sorolhatnám még. Persze nem mondom, hogy nem történik semmi: épp tegnap jelent meg werkfotó a taxisblokádról és Antall József miniszterelnökről forgó filmből. A forgatókönyvet Köbli Norbert írta (A vizsga, Apró mesék, Félvilág stb.), ami okot ad a reményre, hogy méltó munka születik.
Addig viszont itt van nekünk a vérciki Elkúrtuk, mint egy óriási felkiáltójel. Hogy kortárs magyar politikai filmet kampányszempontok helyett csakis az alkotási és történetmesélési vágynak szabad létrehozni.
Nyitókép: részlet az Elkúrtuk című film előzeteséből
