Darwin tévedése – amit nem biztos, hogy tudni akartunk a szexről
Vajon a modern kor sajátja, hogy a házasságok ingatagabbakká váltak, vagy ez tulajdonképpen evolúciós örökségünk terméke? Miért szerepel a tízparancsolatban két párkapcsolatra vonatkozó szabály is? Miért örök dilemma a nők számára a domináns és a gondoskodó férfi közötti választás? Hogyan ejti rabul egy ősi forma a férfiakat? 150 évvel ezelőtt jelent meg Darwin Az ember származása és a nemi kiválasztás című korszakos műve, és a nagy brit tudósnak, úgy tűnik, nem volt mindenben igaza. Magyar tudósok éppen az évfordulón cáfolták meg azt az elméletét, miszerint az ivarsejtek méretének aránya döntő hatással van a nemi szerepek alakulására. Scheuring Istvánnal, a tanulmány egyik szerzőjével, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének munkatársával beszélgettünk arról, az evolúciós örökség mennyire határozza meg a modern ember viselkedését.
– Ritkán olvasni ennyire nyugtalanító biológiai cikket, amilyen a Nature Scientic Riports című kiadványában megjelent írásuk.
– Miért?
– Ön szerint nem nyugtalanító, hogy a biológiai örökségünk hatással lehet arra, egyedülálló szülőként kell-e felnevelni a gyermekeinket? Hogy mennyire tartós egy kapcsolat? Jobban szeretnénk azt gondolni, ez a párok egymással való törődésén, a jellemükön, a neveltetésükön múlik, vagyis végső soron inkább kulturális, mint biológiai alapokon.
– A publikációnk valóban vizsgálja, mi a különböző nemi szerepek evolúciós háttere az állatvilágban. Így állapítottuk meg például, hogy azoknál a fajoknál, amelyeknél a hímek között erősebb a nőstényekért folyó verseny, ott a hímek kevéssé gondozzák az utódjaikat. Ez egy általános, jól ismert biológiai összefüggés, ám mi igyekeztünk a lehető legszélesebb körben kimutatni.
– Az önök gondolkodásában az ember is egy a fajok között. Kicsit bizarr a homo sapienst az imádkozó sáska és még számos más állat mellett látni.
– Valóban fontos kérdés: kivetíthető-e az evolúciós gondolkodás az emberi társadalomra. Szerintünk igen, mivel az ember is az élővilág része, így a szaporodással kapcsolatos viselkedése is az evolúciós örökség terméke.
Ám ez csak részben igaz, mert az ember kulturális lény is, társadalmat alkot, magas fokú, komplex intelligenciával rendelkezik, érzékeny a morális kérdésekre és nagyon plasztikusan változtatja a viselkedését attól függően, milyen kulturális és gazdasági közegben él.
– Vagyis most fordított genderezés következik? A morális, kulturális, társadalmi hatások alatti szintről, a biológiai, evolúciós meghatározottságunkról fogunk beszélgetni?
– Igen, de az ember viselkedésében azért a gazdasági háttér is meghatározó. Ha visszamegyünk az emberi evolúció hajnalára, akkor őseink több százezer évig vadászó-gyűjtögető életmódot folytató közösségben éltek, a mi biológiai meghatározottságunk tehát ilyen közösségekre alapozódik.
– A kutatók ezért keresik fel gyakran a ma is gyűjtögető-vadászó életmódot folytató törzseket, mert úgy hiszik, az ő életük hasonlít leginkább az őseinkére?
– Így igaz, és ha ilyen mai törzseket keresünk, akkor azt látjuk: a férfiak részt vesznek a család fenntartásában, a gyerekek nevelésében, és a párok általában időszakos monogámiában élnek. Vagyis egy férfi és egy nő úgy hat-nyolc évig marad együtt, majd tagjai újabb kapcsolatba kezdenek. Jellemzően azonban egy férfi egy nővel él hosszabb ideig.
– Vagyis a homo sapiensnél alapvetően nincs holtomiglan-holtodiglan?
– Nincs. Viszont az ember monogám, valószínűleg azért, mert a vadászó-gyűjtögető törzsekben nincsenek jelentős vagyoni különbségek, a férfiak szaporodási sikere nem tér el jelentősen egymástól. Az agrártársadalmak megjelenésével mindez megváltozik: megjelenik a vagyonfelhalmozódás, lesznek férfiak, akiknek nagy vagyonuk van és több feleséget és gyereket is el tudnak tartani. S lesznek olyanok, akik egyetlen egyet se. A vagyoni különbségek megváltoztatják a nemi szerepeket is. Ez természetes biológiai folyamat.
– Hogy a vagyon szexi?
– Ha egy férfi több nőt és akár 10-15 gyereket is el tud tartani, akkor el is fog tartani, hiszen ez a viselkedés evolúciós szempontból előnyös, ezért jelenik meg a poligámia. Nyolc-tízezer évvel ezelőtt ez súlyos problémát okozhatott, mert emiatt megnőtt a konfliktus a férfiak között.
– Vagyis erősödött a verseny, mert a szegények között nőhiány lépett fel. A cikkük alapján a férfiak nőkért folyó versenye alapvetően határozza meg egy közösség életét.
– Igen, és ha ez a verseny fokozódik, akkor erre a megváltozott helyzetre a társadalmak is reagálnak. Nem véletlen, hogy a nagy világvallások mind szabályozzák a nemi életet, a zsidó és a keresztény vallás is tiltja a többnejűséget.
– A tízparancsolatból azért is vonatkozhat kettő a párkapcsolati szabályokra, hogy a szabályok mérsékeljék a férfiak közötti konfliktusokat?
– Igen, a tízparancsolatnak is konfliktuscsökkentő hatása van. A feszültség azért növekedett az emberi társadalomban, mert megváltozott a gazdasági-ökológiai háttér.
– Cikkük az ember biológiai-genetikai-evolúciós meghatározottságát vizsgálja több tucat másik fajjal együtt. Rögtön meg is találhatjuk az egész elmélet gyenge pontját. Ha annyira meghatározó a genetika és az ősi örökség, akkor legközelebbi evolúciós rokonunk, az afrikai törpecsimpánz szexualitása, utódnevelési szokásrendszere hogyan térhet el mégis alapjaiban az emberétől? Genetikailag még két százalék különbség sincs köztünk!
– Viszonylag kis genetikai különbségnek is lehet súlyos következménye. Egyetlen gén, amely más időpontban és más intenzitással fejti ki hatását, jelentősen csökkentheti az agresszivitást, vagy vezethet sokkal nagyobb agykéreghez. Történetünk szempontjából van egy döntő különbség az emberszabásúak és az ember között: a homo sapiensnél létezik a menopauza, az afrikai törpecsimpánznál, a bonobónál nem.
– Kevesen gondolnák ezt döntő különbségnek.
– Pedig az. A nők körülbelül ötven éves korukra elveszítik a szaporodóképességüket, de még átlagosan 20 évig élnek. Különleges jelenség ez, ami más főemlősnél, sőt a legtöbb állatnál sem tapasztalható.
– Az emberi szexualitás azért különbözne olyan jelentősen a majmokétól, mert szaporodási szempontból haszontalan módon nők milliárdjai élnek a Földön?
– Igen, a menopauza fontos szerepet játszik ebben, és mindjárt el is mondom, miért gondoljuk így. Ám előbb szeretném korrigálni a szavait: a nagymamák egyáltalán nem haszontalanok szaporodási szempontból, mert aktívan segítik az unokáikat. A 19. századi kanadai és finn társadalmak adatait vizsgálva igazolódott, hogy a nagymamás családokban több unoka születik, mert az anyák kisebb időközökkel szülnek, és a gyerekeiknek nagyobb a túlélési esélyük. A hadzáknál, egy kelet-afrikai vadászó-gyűjtögető népnél a nagymamák tartják életben a száraz évszakban azokat a gyerekeket, akik még nem önellátóak, de már nem is szoptatja őket az anyjuk. Vagyis a menopauza különleges és hasznos dolog, de van egy számunkra fontos következménye. A férfiak tovább képesek utódok létrehozására, mint a nők, emiatt az embernél a szaporodóképes férfiak lényegesen többen vannak, mint a szülőképes nők. Tehát az embernél nőhiány van.
– Annak ellenére is, hogy egyébként populációs szinten a nők vannak többségben?
– Igen. Így abból a tényből, hogy az afrikai törpecsimpánznál nincs menopauza, az embernél viszont van, egész sor dolog következik: a majmoknál nincs nőhiány, nincs monogámia. Az embernél viszont van, ezért a nők értékesebbek, a férfinak érdemes őrizni a párját, nehogy más is hozzáférjen. Ha pedig a hím meg tudja tartani a nőstényt, akkor az utód is értékesebb lesz, mivel a gyerek valószínűleg az övé, és nem más hímeké, tehát érdemes a felnevelésére sok energiát fordítani.
– Lényegében a menopauza miatt vesznek részt a férfiak az utód gondozásában?
– Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Az utódgondozás és a szexualitás biológiai-evolúciós meghatározottsága alapvető, és egészen különleges az embernél. Például a szexualitás mindkét fél számára fontos jelentőséggel bír, és kiegyensúlyozottá, tartóssá teszi a párkapcsolatot. Ráadásul
az embernél, a főemlősökkel ellentétben, rejtett peteérés van, azaz nincsenek egyértelmű jelei a fogamzóképességnek. Ez a „női stratégia” is erősíti a tartós párkapcsolatot.
A férfi és a nő közötti kötelék nem pusztán az utód nemzésére és nevelésére korlátozódik, hanem az élet minden területét átjárja, és ez azért is lehetséges, mert a szexualitásnak minden társadalomban érzelmi megerősítő szerepe van, ez is evolúciós örökségünk.
– A beszélgetésünk apropóját adó cikkük az úgynevezett Darwin–Bateman hipotézist vizsgálja. Darwin felvetette, hogy a szexuális szelekció hátterében a különböző méretű ivarsejtek vannak. Angus Bateman brit tudós továbbfejlesztette az elméletet. Miért érezték kutatótársaival olyan fontosnak ezt a régi hipotézist, hogy nekiálljanak ellenőrizni az igazságtartalmát?
– Charles Darwin éppen 150 éve vetette fel Az ember származása és a nemi kiválasztás című korszakos művében, hogy az eltérő nemi szerepeknek és az ehhez tartozó viselkedésnek is evolúciós háttere van. Nagyon eltér ugyanis a különböző fajoknál, hogy az utódok nevelésébe a nőstények és a hímek mekkora energiát fektetnek.
– Mondana két szélsőséges példát erre? Az egyik nyilván az imádkozó sáskáé, ahol a hím nulla energiát fektet az utódnevelésbe, mert a nőstény már az aktus során leharapja a fejét és megeszi.
– Valóban felfoghatja így is, más szempontból viszont óriási áldozatot hoz, mert ez is az utódnevelést szolgálja. Hiszen a nőstény számára a hím teste értékes fehérjeforrás, ennek felhasználásával képes az utódok létrehozására. A másik véglet a pingvineké, ahol a hím is részt vesz a fiókák kiköltésében és nevelésében. Könnyen érthető, miért: ha a hidegben a tojások magukra maradnának, azonnal kihűlnének. A darwini elmélet szerint az utódnevelésben való részvételnek evolúciós oka van. A petesejt egy „drágán” előállítható sejt, nagy és kevés van belőle, a hímivarsejt viszont kicsi, könnyen előállítható, amiből rengeteg van. Darwin rámutatott: ezért általában a női oldal az, amely az utód megszületésébe, felnevelésébe is energiát fektet.
– Eddig értjük, arra még nem kaptunk választ, hogy mi az oka a hímek eltérő részvételének?
– A nőstény szaporodásának sikerét elsősorban az határozza meg, hány utódot tud felnevelni, emiatt arra törekszik, hogy minél jobb partnert találjon. A hím sikerét pedig az adja, hány nőstényt tud megtermékenyíteni, ezért gyakran nagy a versengés a hímek között, a nőstények pedig válogatósak lesznek. Bateman szerint a hímivarsejtek és a női ivarsejtek méretbeli arányából és végső soron a hímek közötti versengés mértékéből következik a két nem egyedei közötti külső különbség nagysága, és a szülői szerepek eltérő jellege is. Tetszetős elméletek, de a kérdés mindig az: igazolják-e az adatok ezeket a feltevéseket? Szerettük volna kideríteni, ennek érdekében minél több faj életmenetére vonatkozó adatot gyűjtöttünk össze, és statisztikai módszerekkel kerestük az összefüggéseket.
– Vagy hatvan faj egyedeinek, ivarsejtjeinek méretét, viselkedésük jellemzőit szedték össze, számoltak és végül a 150. évfordulóra ünnepet rontottak. Megcáfolták Darwin és Bateman hipotézisét.
– Igen, úgy találtuk, ez a hímek és a nőstények, illetve az ivarsejtek méretének különbségére alapozott feltevés csak az élőlények szűkebb csoportjára igaz, általában azonban nem. De nem voltunk ünneprontók: semmivel nem csökkenti Darwin jelentőségét, ha egy hipotéziséről kiderül, hogy az általában nem igaz.
– Tehát véletlenszerű, melyik állatfajnál vállal szerepet a hím az utódnevelésben, vagy pusztán abból fakad, milyenek a külső körülmények?
– Azt találtuk, hogy a hím– és a nőivarsejt méretének ugyan nincs hatása, viszont a hímek közötti verseny erősségének igen. Azoknál a fajoknál, ahol erős a verseny, az apák ritkán vállalnak szerepet az utódok nevelésében, ahol a versengés gyengébb, sokkal gyakoribb a kétszülős utódgondozás.
– Miközben olvastuk a tanulmányukat, végig arra gondoltunk, hogyan lehetett az embert is bevonni ebbe a kutatásba. Hiszen akár egy-egy nemzedéken belül is változnak a szerepek. Európa egyes népeinél a 19. századig bevett szokás volt a fegyveres versengés a nőkért. A párbajt férfiasnak tartották, a csecsemőkkel való törődést viszont nem. Ma ugyanazon országokban elképesztő barbárságnak számít a nőkért való erőszak minden formája, és a gondoskodó apai szerepmodell a követendő.
– Az ember egyik legfontosabb jellemzője, hogy nagyon gyorsan alkalmazkodik a megváltozó környezethez, így a szaporodási viszonyok, szerepek is változnak attól függően, milyen társadalomban élünk. Az evolúciós alap – vagyis a nőkért folyó versengés – azért ettől még megmarad.
– A vizsgálatot az is nehezíti, hogy az embernél a formális szabályok és a valóság között jelentős a különbség. A vércsoportok öröklődésének felfedezésekor például nem kis zavart okozott, hogy látszólag monogám kapcsolatra berendezkedő társadalmakban milyen magas arányban voltak az olyan gyermekek, akiknek a magát vérszerintinek gondoló apja mégsem bizonyult vér szerintinek…
– Valóban létező jelenség, hogy a magát genetikai apának gondoló igazából csak szociális apa, a gyereket nem ő nemzette, de sajátjaként neveli. Az állatvilágban is gyakori ez, a madaraknál például különösen az, és általában a nőstény optimális választása áll emögött.
– Érdekes körülírása a megcsalásnak.
– A tojónak érdemes olyan vér szerinti apát választani, aki domináns, mert így a hím utódjai is várhatóan jó genetikai állományúak lesznek. Szociális apának viszont kifizetődőbb olyan hímet találni, aki részt vesz a fiókák etetésében, odaadó szülő lesz. A madár ezt például tesztelheti azzal, hogy mennyire kitartóan udvarol.
– A nők is élnek ezzel a módszerrel.
– A madaraknak erre külön mechanizmusuk is van: a tojók speciális zsebekben tárolják, majd szelektálják a hímek spermiumát vagy speciális dugót képeznek, hogy ne jusson el annak a hímnek a spermiuma a petesejtig, amelyiknek nem akarják, hogy eljusson.
– Vagyis közösülnek a domináns hímmel és a külsőleg nem túl vonzó, de odaadó, gondoskodó gyengébb genetikai állományúval is, de csak azért, hogy amikor a csalfa alfa odébb áll, akkor a lúzer szociális hím gondozza a fiókáit?
– Igen, és biológiai szempontból ez egy optimális stratégia. Az embernél is gyakran előfordul, hogy a szociális és a vér szerinti apa eltér, de ma már lényegesen kisebb arányban, mint ahogy évezredekig történt. Megváltozott ugyanis a környezet. Egyrészt a fejlett világban a genetikai vizsgálatok elterjedésével megnőtt a lebukás veszélye, másrészt a fogamzásgátlás elterjedése miatt lecsökkent. A férfiak – és ennek természetesen szintén evolúciós oka van – mindig is nehezen tolerálták, ha egy „baleset miatt” más gyerekét kellett, hogy neveljék, de ezt évezredeken keresztül nehéz volt bizonyítani. Ma viszont már nagy a veszélye, hogy az anya rosszul jön ki ebből.
– A világirodalom női szereplőinél is megtalálható a genetikailag optimális és a szociálisan megfelelő hímek választása közötti dilemma. Főként a 19. századi nagyregényeknél, Tolsztojtól Brontëig. A háború és békében Natasa Rosztova sem a filozofikus hajlamú, kedves és törődő Pierre Bezuhovval próbál megszökni, hanem a feltűnően jóképű, az ön szóhasználatával domináns hím Anatol Kuraginnal. Végül mégis Bezuhov lett a férje.
– Mindennek az az evolúciós háttere, hogy a nők érzékeny szemekkel nézik, a jelöltjük milyen szempontból lehet optimális. Nem elég, ha a férfiasság s így a termékenység jegyei megtalálhatóak a választott párban, arra is szükség van, hogy empatikus társ és gondoskodó apa legyen. Ezt sokszor nagyon nehéz összeegyeztetni. A férfiak elsősorban a nők külső megjelenésére figyelnek, és ez a termékenységgel kapcsolatos jelekkel függ össze. Ismert kísérlet, ha férfiaknak női alakok sziluettjeit mutatják, akkor a homokóra alakot találják a legvonzóbbnak. Nem vékony nőket keresnek: teltebb formákat is gyakran választanak, a lényeg, hogy a nők dereka keskenyebb legyen a csípőjük és a mellük vonalánál.
– Miért? A keskenyebb derekú nők termékenyebbek?
– Egyszerű evolúciós igazság van e mögött: a homokóra alakú nők ritkábban terhesek.
– Egy másik férfitól.
– Igen. Tudat alatt ez tetszik a férfiaknak.
Evolúciós múltunk szabályai szerint olyan nőt kell keresni, akit meg lehet termékenyíteni. Ha ezt a feladatot egy kolléga már elvégezte, nem lehetünk sikeresek.
– Még mindig foglalkoztat a gondolat, hogy ha a majmoktól genetikailag ilyen kis mértékben térünk csak el, hogyan különbözhetünk mégis tőlük ilyen nagyon? A menopauza meggyőző érv volt, de azért nem teljesen.
– A néhány százaléknyi különbség rendkívül meghatározó, például amiatt nem termelődik a mi testünkben annyi tesztoszteron, és ezért a férfiember nem olyan agresszív, mint egy hím főemlős. Fontos különbség az is, hogy az embernek jóval nagyobb az agya, és sokkal komplexebb algoritmusok elkészítésére alkalmas, például arra is, hogy beszéljünk, tanuljunk. Néhány kulcsfontosságú génre volt csak szükség ehhez. Úgy is mondhatnánk, hogy bár a szimfonikus zenekar ugyanaz, ritkán születik katarzis abból, ha én vezénylem, mint ha Fischer Iván a karmester.
– Tehát a gyűjtögető népeknél általában a gyermek nyolcéves koráig marad meg a monogám kapcsolat. Vagyis a kutatók úgy gondolják, az ember eredendően újra és újra párt választó faj volt?
– Igen, emiatt pedig a hímek közötti versengés is időről időre előjött, ám még így is sokkal kevésbé, mint legközelebbi rokonainknál.
– Évezredekig ezt a versengést próbálták szigorú szabályokkal elnyomni, hogy csökkentsék a társadalmi feszültségeket. Ön szerint most, amikor az európai ember párválasztását már kevesebb szabály határolja be, a családok gyakori felbomlásának valójában biológiai alapja lehet?
– Lehet biológiai alapja. Nézzük meg az ősi családot! Ott a nők gyűjtögető életmódot folytatnak, a férfiak vadásznak. A vadászok a hús egy részét az állat elejtésének helyén megeszik, a többit hazaviszik szűkebb családjuknak, a nagy vadakból megmaradó részt pedig felosztják a törzs egyéb tagjai között. Nem is nagyon tehetnek mást.
– Nincs hűtőláda a tartósításhoz.
– Nincs, és a többiek sem tolerálnák, ha ezt nem tennék meg. A táplálékmegosztás is konzerválja, fenntartja a párokat. A modern család szerepének megváltozása mögött társadalmi és szociális okok állnak. A nők önellátóbbá váltak a 20. században, csökkent korábbi kiszolgáltatott szerepük. Évszázadokig sokkal több mindent kellett eltűrniük, és a társadalom is nehezebben tolerálta azt a férfit, aki elhagyta a családját, és ezzel valóban kilátástalan helyzetbe hozta a feleségét és a gyermekeit. A modern család háttere változott meg, és vele az az éppen optimális párkapcsolati rendszer, amit az emberek választanak maguknak.
– Nem tudom, hogy optimális-e, mert a család ingataggá válásától sokan szenvednek. Közelebb visz ez az ősi modellhez?
– Igen, úgy tűnik, kevesebb az egész életet végig kísérő párkapcsolat.
– Az ember részéről az is evolúciós újítás, hogy a férfi és a nő közötti szövetség nem csak az utód nevelésről szól, hanem az élet minden területét átszövi.
– Igen, de ennek az az alapja, hogy az embergyerek különösen sok gondozást igénylő élőlény. Mindez arra is kihat, hogy az embernek nagyon magas fokú intelligenciával kell rendelkeznie. Fajunk abban is különleges, hogy képes olvasni a másik gondolataiban, érti a másik érzelmeit. S mivel azok lettek sikeresebbek a gyermeknevelésben, akik erre képesek voltak, végül ez a viselkedésminta terjedt el, őseink egyre empatikusabb apává és anyává váltak. A nagyon magas fokú empátiánk mellékterméke, hogy a kapcsolatainkat szorosra tudjuk fűzni más emberekkel, hosszú távú szövetségeket, barátságokat tudunk kialakítani. Mint mondtam, az ember nagyon jól alkalmazkodó élőlény, gyorsan tud reagálni a megváltozó környezetre. Az egyetlen faj, amely a teljes bolygót benépesíti, átalakítja a környezetét, befűti vagy lehűti.
– Az egész darwini elmélet arra épül, hogy az élőlények viselkedését az utódnemzés, a nőstényért való verseny határozza meg. A modern nyugati társadalmakban viszont magas a gyermektelenek aránya, az emberek 30 éves korukig egyáltalán nem akarnak szaporodni, és életük folyamán sokkal több energiát fordítanak a termékenységük elfojtására, mint az utódnemzésre. Ilyen körülmények között van még értelme a darwini elméletnek, vagy a modern ember már máshogy működik?
– Hogyan hat a szexuális versenyre, hogy az utódnemzés már nem olyan fontos szempont a modern embernél? Már nem határozza meg az utódok számát az a tény, hogy valakinek hány szexuális kapcsolata volt életében. Érdekes a felvetése, de nem tudjuk rá a választ.
– Ám ha ez így van, akkor az evolúciós ökológiai szemléletnek van még egyáltalán értelme? Hiszen az ember óriási energiát fordít ezek elfedésére, elfojtására.
– Igen. Ha megismerjük a biológiai gyökereinket, akkor megértjük, miért ilyen irányú a kulturális fejlődés. Tudjuk, mi okoz feszültséget a biológiai meghatározottság és a kulturális elvárás között. Például a modern társadalmakban kétszáz évig nagyon komoly elvárás volt, hogy tartósak legyenek a párkapcsolatok. Így csökkentették a szexuális szelekciót a férfiak között, kisebb volt a verseny, aminek társadalmi szinten valószínűleg pozitív hatása volt, mert kevesebb feszültséget okozott. Másik oldalon viszont egy csomó konfliktust keltett, amit kezelni kellett.
– A házasságtörések ellenére is megmaradó házasságok miatt?
– Igen, mindez morális törést okozott. A férfiak nem öldösték annyira egymást a nőkért, viszont folyamatos lelki problémáik voltak.
– Darwin az evolúciós elmélettel nem csak a természettudományos gondolkodást forradalmasította, de a társadalomtudományra is hatással volt. A versengés, a gyengék elhullása ennek nyomán a társadalom természetes mozgatórugójaként jelent meg.
– Ez fordítva is igaz. Darwin egészen kiemelkedő tudósa volt a 19. századnak, de biztosak vagyunk benne, hogy rá is hatott a kapitalizmus kora. Azért is vette észre a természetben a verseny szerepét, mert egy erre épülő kapitalista társadalomban élt. Ám Darwin azt is felismerte, hogy a verseny mellett milyen gyakori a fajon belüli és a fajok közötti együttműködés: a méhek, miközben összegyűjtik a nektárt, be is porozzák a növényeket.
Az emberi társadalomban is jelen van az együttműködés, és azóta kiderült, éppen ez a kulcs az emberi evolúcióban.
Az őseink kis csoportokban éltek, és akkor tudott egy csoport sikeres lenni, ha csökkent az egymás közötti versengés, és megnőtt az együttműködés. A globális korszakban is sikeresebbek azok a nemzetek, amelyek megbíznak egymásban, az intézményeikben, a vezetőikben, mint azok, amelyek a bizalmatlanságra épülnek.
– Az utódnevelésről, a szexualitásról beszélgettünk, de zárásként azért kíváncsi lennék rá, hogyan értékeli egy evolúció-ökológus, hogy Európában emberöltők óta nem volt nagy, nemzetek közötti háború? Ez is egy szembeötlő eltérés az evolúciós örökségtől?
– Nem feltétlenül, mivel a feszültségcsökkentésnek, az agresszió levezetésének vannak ősi eszközei is, például a rituális játékok, a játékos versengés. Mindezek ősi gyökerekre vezethetőek vissza. Nem véletlen, hogy a modern korban ilyen jelentős teret kap a sport.
– A sport mint a nemzetek közötti feszültség csökkentésének eszköze?
– A sport és a csapathoz tartozás érzése. Pápua Új-Guinea törzseinél is megfigyelték, hogy előzetesen mindenki harci színeket ölt, kimennek a folyó két oldalára, csúnyákat kiabálnak, majd hazamennek. Hasonlít ahhoz, amikor az emberek leülnek a tévé elé meccset nézni, és gól vagy helyzet esetén kiabálnak egy nagyot, egymás nyakába ugrálnak. Kiengedik a feszültséget, és úgy érzik: közösségben vannak.
– Most hagyjuk abba, hiszen már majdnem a stadionépítések ősi evolúciós gyökerénél tartunk!
– Kétségtelen, hogy van analógia.
Nyitókép: a Zur Ritze lokál bejárata a hamburgi Reeperbahnon (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
