Selyemutakkal épít világuralmat Kína – az elmúlt 500 év egyik legfontosabb politikai átalakulásáról
„Kína az egyetlen ország, amelynek globális geostratégiai elképzelése van” – egy korábbi német külügyminiszter félelemről és tiszteletről tanúskodó mondata kiválóan foglalja össze Peter Frankopan új könyvét. A brit sztártörténész előző kötetében a selyemutak lebilincselő történetét elmesélve mutatta meg, hogy a világ szíve évszázadokon keresztül a Földközi-tenger keleti medencéje és a Csendes-óceán közötti térségben dobogott. A most megjelent Új selyemutak pedig a Kolumbusz Kristóf útja óta legfontosabb világpolitikai átrendeződést mutatja be: az elmúlt évtizedekben megizmosodott Kína gigantikus beruházásokkal láncolja magához Eurázsiát. Recenzió.
A szamárbőr fontos alapanyaga a kínai alternatív gyógyászatban használt o csiato nevű készítménynek. Kínában úgy vélik, a gyógyászati szer egyszerre jó a pattanások kezelésére és a rák megelőzésére, ráadásul a jólértesültek szerint még a nemi vágyat is fokozza. A csodaszer népszerűségének a csacsik aligha örülnek, mert a kereslet miatt az elmúlt huszonöt évben felére esett a hazai szamárállomány. Ezért a kínaiak többek között Kamerunból és Tádzsikisztánból importálnak szamárbőrt, a közép-ázsiai országban rövid idő alatt négyszeresére emelkedett az alapanyag ára.
Peter Frankopan brit történész Új selyemutak című, magyarul a napokban a Park kiadó gondozásában megjelent kötetében ilyen és ehhez hasonló történetekkel segít megértetni azt a világot, amelyben immár Kína diktálja a globalizáció ritmusát. Az Oxfordi Egyetem sztártörténészének alapállítása szerint Kína és az általa egyre jobban dominált hatalmas, a Földközi-tenger keleti medencéjétől a Csendes-óceánig terjedő terület a világ új erőközpontja. Miközben az Egyesült Államok egyre kaotikusabb bel-és külpolitikájával van elfoglalva, az Európai Unió pedig a brexit és számos egyéb tényező miatt gyengül, Peking irdatlan összegeket költ utak, vasutak, csővezetékek, repülőterek, kikötők, olajfinomítók építésére, hogy a régi selyemutak mintájára Eurázsiában akadálytalanul áramoljanak Keletről Nyugatra és Nyugatról Keletre az áruk, szolgáltatások, nyersanyagok. „A valóban jelentős döntések nem Párizsban, Londonban, Berlinben vagy Rómában születnek (mint egy évszázaddal ezelőtt), hanem Pekingben és Moszkvában, Teheránban és Rijádban, Delhiben és Iszlámábadban. (…) A világ útját a Selyemút mentén zajló események alakították és a jövőjét is ezek fogják alakítani” – szól a könyv eredetiséggel nehezen vádolható alapállítása. Kávéházi geopolitikusok és vizionárius államférfiak Európában, Amerikában már régóta beszélnek arról, hogy jön Kína és mindenkit felfal.
Frankopan könyvének nagy erőssége, hogy szerencsétlen szamarak történetével és hasonló sztorikkal érthetővé teszi a dollármilliárdok, flották és diplomáciai manőverek világát végtelenül távolinak érző mezei halandóknak a tektonikus világpolitikai és -gazdasági átalakulásokat.
Tudták például, hogy a Starbucks amerikai kávézólánc 2007 és 2011 között tizenöt óránként nyitott egy üzletet Kínában, ahol mára ötezer egységgel rendelkezik?
Frankopan szerint olyan változásoknak vagyunk tanúi, amelyek csak a nagy földrajzi felfedezések korához foghatók. Amikor Kolumbusz Kristóf átkelt az Atlanti-óceánon, Vasco da Gama pedig Afrika megkerülésével eljutott Indiába, nem csak a legkatolikusabb uralkodónak nevezett spanyol király, illetve Portugália hírnevét öregbítette, hanem a világ hatalmi egyensúlyát alapjaiban megváltoztató új kereskedelmi utakat is nyitott. Habár szerzőnk leszögezi, a „keleti Napfelkelte nem jelenti, hogy a Nyugatnak bealkonyul”, nehéz a könyvet nem a Magyarországot is magában foglaló euroatlanti világ visszaszorulásának krónikájaként olvasni. „A Nyugat önbizalmi válságban szenved” – állapítja meg Frankopan és az áradó adatfolyamot olvasva nem nehéz megérteni e kicsinyhitűség okait. Egy példa: a selyemutak térsége nemcsak a hagyományos energiahordozók szempontjából meghatározó (Közel-Keleten, Oroszországban és Közép-Ázsiában található a világ ismert olajtartalékainak 70, gáztartalékainak csaknem 65 százaléka), de az új technológiák szempontjából is a világ ura. (A félvezetők előállításában és mikroelektronikai iparban rendkívül fontos szilícium termelésének háromnegyedét Kína és Oroszország adja.) A Nyugat alkonyán lamentálóknak Frankopan azt üzeni, hogy lényegében csak helyreáll a világ rendje, Ázsia ismét visszanyeri az ipari forradalom előtt a globális gazdaságot meghatározó szerepét.
Az Új Selyemutak az angolul először 2015-ben megjelent Selyemutak – Egy új világtörténet folytatása, amelyet magyar megjelenésekor mi is bemutattunk.
Az előző könyv világszerte nagy visszhangot keltett, több mint egymillió példányban kelt el, nyolc hónapig szerepelt a brit Sunday Times sikerlistáján és minden magára valamit is adó világlapban illett vitatni Frankopan állításait (vagy éppen egyetérteni velük). A történész akkori mondanivalójának lényege, hogy az emberi történelem középpontja évezredeken át Közép-Ázsia volt, tágabb értelemben a Mediterráneum keleti medencéjétől a Csendes-óceánig tartó vidék, ahol három civilizáció, Európa, Kína és India az idők kezdete óta érintkezik egymással. A legendás selyemutakon – így Frankopan – nemcsak kelme, nemesfém, fegyver, energiahordozó és fűszer áramlott oda-vissza, de népek, vallások, eszmék, betegségek és háborúk is. Nagy Sándor makedón uralkodótól az „Egy út, egy övezet” gigantomán eurázsai infrastrukturális projekten dolgozó Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkárig a történelem folyamán minden birodalom ezt a térséget akarta ellenőrzése alá vonni.
Frankopan előző könyve a hatalmas térség többezeréves történetét közérthetően foglalta össze, az Új selyemutakból viszont sajnos hiányzik a befogadást megkönnyítő történeti perspektíva. Időbeli távolság nincs, emiatt a szinte minden mondatban új adatokat közlő szöveg néha okosan elrendezett sajtószemlére emlékeztet. A szerző géppuskasorozatként lövi ránk kínai pártfunkciunáriusok, amerikai admirálisok, pakisztáni miniszterek meg iráni mollák nyilatkozatait, amelyeket szinte megemészthetetlen mennyiségű – gazdasági, kereskedelmi, demográfiai, ipari, katonai stb. – információ fog közre. Az elemzés gyorsabban öregedett, mint a Selyemutak: a régesrég megszűnt mongol birodalmat vagy a Közép-Ázsiáért folytatott 19. századi orosz-brit vetélkedést az időbeli távolság miatt könnyebb áttekinteni, mint napjaink folyamatait. Így az Új selyemutak 2018 októberében lezárt szövegében komoly terjedelmet és elemzést kapnak Donald Trump előző amerikai elnök ma már csak mérsékelten érdekes tweetjei.
De az augusztusi afganisztáni amerikai kivonulás ismeretében az ország jövőjéről szóló, három évvel ezelőtti latolgatások is körülbelül annyira izgalmasak, mint a tegnapi újság. Azaz semennyire.
Frankopan munkája mégis többet érdemel annál, minthogy gyorsan lejáró szavatosságú újságírásnak tartsuk. Mégpedig azért, mert képes megértetni a világot most jelentős részben mozgató Kína szándékait úgy, hogy elszakad az arroganciát félelemmel vegyítő nyugati diskurzustól. Miközben a brit történész éles bírálatot fogalmaz meg a muzulmán vallású ujgurok elnyomásáról vagy a kíméletlen külföldi érdekérvényesítésről, egyetértően idézi Sigmar Gabriel korábbi német külügyminisztert három évvel ezelőtti nyilatkozatát: „Úgy tűnik, ma Kína az egyetlen ország, amelynek globális geostratégiai elképzelése van.”
Ezt a folyamatot legjobban a már említett „Egy út, egy övezet” révén lehet megérteni, amelyet Hszi Csin-ping 2013-ban a történelmi előzményekre hivatkozva hirdetett meg. „A Selyemutak példája arra tanít, a térség népei békésen együtt tudnak működni. (…) Ideje felépíteni a selyemutak mentén egy egységes gazdasági övezetet” – mondta akkor a kínai pártfőtitkár. Az Új Selyemútnak is nevezett projekt 900 közlekedési, szállítási, infrastrukturális tervére a Kínai Fejlesztési Bank különített 2015-ben 890 milliárd dollárt különített el. Belegondolni is szédítő, hogy az „Egy út, egy övezet” programban 80 ország vesz részt, amelyek összlakossága 4,4 milliárd, a Föld népességének 63 százaléka. Hasonló terveik az amerikaiaknak is voltak 2006 környékén, amikor Irak lerohanása után újra akarták szabni az eurázsiai térséget, de ezekből az elképzelésekből nem lett semmi. A kínaiak azonban rendesen felgyűrték az ingujjat, s ahogy a kambodzsai miniszterelnök Hun Szen nemrégiben kijelentette: „Más országoknak rengeteg ötletük van, de nem adnak mellé pénzt. Ami meg Kínát illeti, ha támad egy ötlete, a pénzt is melléteszi.”
Az eurázsiai szárazföldi infrastrukturális viszonyok Kínának kedvező átalakítása mellett a nagyhatalom szívósan dolgozik a tengeri erőviszonyok megváltoztatásán is. Például a saját védelméhez nélkülözhetetlennek tartott Dél-kínai tengeren, ahol a világ áruforgalmának jelentős része, így a kínai külkereskedelem 40 százaléka halad át.
Frankopan szemléletesen magyarázza el, hogy Kína számára egyszerűen nem alku tárgya az itteni dominancia, mert a jövője áll vagy bukik azon, hogy képes-e hozzájutni a szükséges termékekhez és szabadon tartani a hajózási útvonalakat. Így válnak érthetővé hírekben rendszeresen szereplő katonaibázis-építések a Dél-kínai tenger korallzátonyain, amely folyamatot a térség államai (Fülöp-szigetek, Vietnam, Malajzia, Thaiföld) és az Egyesült Államok az idegességtől remegve figyeli.
Vagy itt, vagy Tajvanon sülhet ki a két versengő nagyhatalom közötti feszültség: egy CIA-vezető szerint a Dél-kínai-tenger a Kelet Krímje – a félszigetet Oroszország a nemzetközi jog megsértésével foglalt el Ukrajnától úgy, hogy a világ tehetetlen volt.
Kínai szemszögből természetesen szó sincs agresszív terjeszkedésről. A pártkörökben is befolyásos pekingi értelmiségi, Csiang Si-kung 2018-ban úgy foglalta össze a kínai alapállást, hogy a Nyugat évszázadokig irigyelte Kínát, majd a 19. század közepétől az ópiumháborúkkal elkezdődött az ország száz évig tartó megalázása. S most ismét vissza akarják nyesni Kína jogos ambícióit, merthogy – írja Csiang Si-kung – a „Nyugat kétpólusú civilizációs antagonizmusára épül”. Három pártfőtitkár, három korszak: Mao Kína felegyenesedését, a hetvenes-nyolcvanas években meghatározó Teng Hsziao-ping a meggazdagodását és a ma uralkodó Hszi Csin-ping pedig a megerősödését jelképezi. A megerősödésben pedig fontos szerep jut az új selyemutaknak, amelyek nemcsak Kína külpolitikájának, de világszemléletének és a jövőre való felkészülésének is részét képezik.
A könyvből kiderül, hogy akik az „amerikai imperializmus” bukásán örvendezve üdvözlik Kína felemelkedését, nagyot tévednek. A nemzetközi kapcsolataiban a be nem avatkozás elvét, a harmóniát és az egyenjogúságot hirdető Peking riválisához hasonlóan nagyhatalmi logika alapján működik. Aktívan dolgozik például azon, hogy országokat adósságokon keresztül láncoljon magához. Kenyában például a méregdrága kínai vasút jelentősen megdobja az államadósságot, Tádzsikisztán 2011-ben többszáz négyzetkilométernyi területet volt kénytelen átengedni Kínának olyan hitelek fejében, amelyeket nem tud törleszteni. Srí Lanka 1,3 milliárdos kínai hitelt vett fel Hambantota kikötőjének kiépítésére, ám a tervezettnél kevesebb bevétel miatt 2017 nyarán kénytelen volt a területet 99 évre egy kölcsönbérleti szerződéssel átengedni Pekingnek.
Ismerős? A gonosz brit gyarmatosítók hasonló módszerekkel szerezték meg annak idején Hongkongot.
Az amerikai politika sokat hivatkozik ezekre az esetekre és a pozícióvesztés miatt hajlamos a hisztériára. Frankopan szerint nagy veszély, hogy sok amerikai döntéshozó Kínával kapcsolatban nem versengést, hanem civilizációs összecsapást lát, aminek a kimenetele csakis győzelem vagy vereség lehet. „Nehéz túlbecsülni ennek a szemléletnek a veszélyességét” – írja szerzőnk. Amerika azonban részben magának köszönheti, hogy ázsiai szövetségesei, afrikai országok, sőt európai partnerei mind nagyobb arányban fordulnak Kína felé, hiszen Washington egyre kiszámíthatatlanabb még barátai számára is. Szokás ezért Trumpra hárítani a felelősséget, de Joe Biden külpolitikája sem szakít az összevisszaság hagyományával. Elég a káoszba fulladt afganisztáni kivonulásra gondolni, amely teljes meglepetésként érte az európai szövetségeseket.
Pedig szükség lenne az egységre, mert ahogy a Kínát jól ismerő Henry Kissinger aggodalmasan fogalmazott: egy megosztott atlanti térség Eurázsia függelékévé változtatná az Európai Uniót. Márpedig a Kína által épített új selyemutak hálózatának ez lehet az egyik következménye, ha az európaiak nincsenek észnél.
Nyitókép: a kínai Népi Felszabadító Hadsereg katonái menetelnek a Tiltott Város bejárata előtt Pekingben 2020. május 21-én (fotó: AFP/Nicolas Asfouri)
