Igenis kell bele a politika! – MCC-s kutató az irodalomoktatásról
A szépirodalmi hagyományban rejlő politikum a polgárrá nevelés pedagógiai eszköztárának alig-alig kihasznált eleme, amelynek tudatos alkalmazásával komoly lehetőség nyílna az irodalomtanítás mint a műveltségképzést megalapozó tantárgy hagyományos presztízsének helyreállítására – véli Tóth Miklós Bálint. A Mathias Corvinus Collegium kutatója a Válasz Online hasábjain és hullámhosszán kibontakozott, irodalomtanítást érintő vitához szól hozzá.
Ahogy Keisz Ágoston múlt heti írása, úgy a Nényei Pállal másfél hónapja készült podcastadás is behatóan tárgyalja az irodalomoktatás alapjait érintő kérdéseket. Utóbbiban az író-pedagógus a politika és a Nemzeti alaptanterv kapcsolatáról szólva amellett érvelt, hogy „ha nem szakmai alapon áll [hogy mit és miért tanítunk], hanem ideológiai alapon, onnantól kezdve megette a fene az egészet.” Történelmünk valóban számtalan példával szolgált arra, hogy sok más területhez hasonlóan az irodalomtanítás esetében is komoly veszélyekkel jár, ha a tanterv összeállításánál az esztétikai-pedagógiai szempontokat mellőzve egyedül – az egyébként teljességgel aligha kizárható – világnézeti megfontolások érvényesülnek. A tantárgy közgondolkodásra gyakorolt hatására tekintettel azonban szükséges feltennünk a kérdést, hogy annak keretei közt milyen szerepet szánjunk a tág értelemben vett politikának. Írásomban azt állítom, hogy nem egyszerűen lehetetlen kívül tartani a politikai témákat az irodalomórákon, hanem a politikamentesség sokak által követendőnek gondolt elvét érvényre juttatva valójában a felelős polgárrá nevelés egyik legfontosabb eszközéről mondunk le.
A politikától megtisztított irodalomtanítás illúziója
A rendszerváltást követően szinte általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a politikát minden értelemben száműzni kell az iskolából. Ennek megfelelően konszenzusos döntés született a munkahelyi pártszervezetek és a kommunista ifjúsági szervezetek megszüntetéséről. Nem véletlen, hogy a szocializmus közel 40 éven át tartó oktatáspolitikai hegemóniája után széles körű egyetértés volt arról, hogy véget kell vetni a következő nemzedékek oktatását jellemző átideologizáltságnak. A pártok részéről természetszerűen merült föl az a szempont, hogy a hosszú évtizedek során elnyomott világnézeti pluralizmus törékeny és csökevényes mivoltából fakadóan a közoktatás területén a politika bármiféle megjelenése a korábbi állampárt által képviselt eszmeiséget erősítené. A pedagógustársadalom szemszögéből nézve pedig jogosnak tűnt az az elgondolás, miszerint az oly’ régóta várt tanszabadság garanciája, ha az iskolai órákon messzemenőkig kerülik a politikai vagy egyesek számára politikainak tetsző kérdések tárgyalását, sőt, szóba hozatalát.
A hirtelen teret nyerő ideológiamentesség természetesen eltérő módon érintette a különböző tantárgyakat. Míg a társadalmi tendenciáknak kevésbé kitett természettudományi tárgyak esetében a rendszerváltás nem hozott különösebb változás e tekintetben, addig a humaniórák tanítása, köztük az irodalomoktatás jelentős átalakuláson ment keresztül. Az ideológiai szempontoknak a tantervből való kigyomlálásával párhuzamosan egy sajátos szemléletváltás is bekövetkezett az irodalomtanítás vonatkozásában: ahogy Kucserka Zsófia fogalmaz, „a korábbi etikai vagy társadalmi emancipáció helyett az autonóm esztétikai és a kommunikációs célok kerültek előtérbe.” Másképp szólva a pedagógustársadalom többségének szemében a követendő irány meghatározó vonása a tantárgy teljes depolitizálása lett.
Mindazonáltal egyre világosabbá vált, tévedés azt gondolni, hogy az emberi létezés megannyi területét érintő irodalom oktatásakor helyesen járunk el, ha mellőzzük a tág értelemben vett politikai kérdésekre való reflektálást, sőt, mindinkább kérdésessé vált, kivitelezhető-e egyáltalán a szépirodalmi szövegek olvasása-olvastatása során a politikai dimenzió tudatos negligálása. A dilemma ráadásul nem pusztán az oktatási rendszer és az iskolák belügye: a magyar nyelv és irodalom mint a legnagyobb óraszámban oktatott tantárgy kiemelkedő jelentőséggel bír a jövendő generációi nevelése szempontjából, hiszen ennek keretében olyan magatartásminták, attitűdök, eszmék, értékek egész sorával ismerkednek meg a diákok, amelyek a későbbiekben társadalmi életük megkerülhetetlen elemeit adják. Ily’ módon tehát a curriculum nem egyszerűen pedagógiai kérdés, hanem a közösségi együttélés fundamentumaitól elválaszthatatlan tényező. Ha úgy tetszik:
az irodalomtanítás nem mentes és nem mentesíthető a politikai vonatkozásoktól, hiszen létezésünk legmélyebb összefüggéseiről beszélni szükségszerűen és kikerülhetetlenül politikai kérdés is.
A politikai aspektus figyelmen kívül hagyása nemhogy erősítette volna a magyartanári hivatás presztízsét, hanem az általános műveltség és a rétegzett gondolkodás megalapozása szempontjából kulcsfontosságú tantárgy megítélését ássa alá, ha társadalmi-kulturális jelentőségét alábecsülve pusztán pedagógiai kérdésként azonosítjuk. Talán túlzólag hatnak Kulin Ferenc szavai, ám nem teljesen célt tévesztettek, amikor azon vélekedésének ad hangot, hogy a „szakmai/módszertani minimál-konszenzus” erőltetése oda vezet, hogy miközben „a magyartanári szakma részint öröklött, részint kivívott, nem lebecsülendő autonómiáját óvtuk, s nem vettük észre, hogy magányosan védett szabadságjogainkat eközben a kulturális anarchia veszélye fenyegeti.”
A következőkben arra kívánok rámutatni, hogy egyes szépirodalmi művek olvasásakor feltáruló politikai vonatkozások számottevően hozzájárulhatnak az állampolgári nevelés Nemzeti alaptantervben is megfogalmazott céljához. Arra szándékozom felhívni a figyelmet, hogy bizonyos irodalmi alkotások rendkívül hatásosan képesek támogatni a fiatal nemzedékek politikai szemléletét és tudatosságát: az irodalomoktatás kulcsfontosságú egyes politikai jelenségek megismertetése és a politikum morális vonatkozásainak érzékeltetése szempontjából.
Az (állam)polgári attitűd
Az állampolgári nevelés magyar közgondolkodásban is elterjedt fogalmában nagy hangsúly kerül arra, hogy a társadalom demokratikus működésének egyik legfőbb feltétele megismertetni és elfogadtatni a felnövő generációkkal az aktív és felelősségteljes politikai részvétel fontosságát. Mindazonáltal a kifejezésben szereplő, állampolgárságra utaló elem némiképp félrevezető: azt sugallja, hogy itt a jogok és kötelezettségek által világosan körülhatárolt területről van szó, mely a politikai intézményrendszerhez és a jogi keretrendszerhez kötődő ismeretek átadásával egyenlő. A fogalom angol megfelelője – civic education – pontosabban összefoglalja a koncepció valódi célját, hiszen a procedurális összefüggéseken túlmenően magában hordozza, hogy az emberi együttélés kapcsán felmerülő problémák kezelésének alapja a közösségi kooperációhoz elengedhetetlen magatartásminták, attitűdök és értékek internalizálása. Másképp szólva tehát az állampolgár szikár meghatározása helyett a jóval gazdagabb jelentéstartalmú polgár eszménye egy olyan társadalom képét vetíti elő, amelynek stabilitása nem a változékony jogi struktúrára épül, hanem a politikai közösség tagjainak (ön)tudatosságára, erkölcsi tartására és az egyéni szintet meghaladó, távlatos gondolkodására.
Talán látszólag távol esik témánktól a fenti eszmefuttatás, ám az imént tárgyalt kérdések hagyományosan szorosan kötődnek a humaniórák, köztük az irodalomoktatás centrumában álló emberképhez. Az arra érdemes szövegek olvasása mögött nem kis részben az a megfontolás áll, hogy általuk az individuális lét partikuláris horizontját jelentősen kiszélesíthetjük, s ennek köszönhetően az emberi létezés megannyi lehetséges aspektusáról átfogó képet kaphatunk.
Az európai kultúrkör integráns elemének tekinthető szépirodalmi hagyomány tradicionálisan nagy szerepet töltött be a sematikus világmagyarázatokat elutasító, széles látókörű polgárok lelki-szellemi képzésében. Ebből fakadóan a szépirodalmi textusok tanulmányozása nem pusztán az általános műveltség sokak számára elvont és nehezen megfogható fogalma szempontjából bír jelentőséggel, hanem az ember közösségi mivoltából fakadóan az együttélés múltban és jelenben egyaránt szükségszerűen felmerülő problémáinak kezeléséhez is hozzájárulhat. A görög tragédiáktól kezdve Shakespeare drámáin át egészen a kortárs művekig bezárólag elmondhatjuk, hogy
a szépirodalmi szövegek figyelemre méltó hányada pontosan azokat a dilemmákat járja körül, amelyekkel kapcsolatban nekünk mint politikai lényeknek nap mint nap valamiféle választ kell adnunk.
Ha innen nézzük, világossá válik, hogy a polgári magatartás mint önreflektív pozíció megalapozásának kulcsfontosságú eszköze az irodalomtanítás, amely az olvasó perspektívatágítása révén talán minden más diszciplínánál hathatósabban képes demonstrálni az egyéni és közösségi létünket oly sok esetben érintő döntéseink súlyát. Másképp fogalmazva: a fikciós szövegekben rejlő, nemegyszer a végletekig kiélezett konfliktusok tudják a leglátványosabban érzékeltetni, hogy a saját hétköznapjainkban mi is az életünktől gyakorta távolinak tűnő politikai dilemmák igazi tétje.
Politika és morál
Triviális, hogy gyermekkorunktól fogva szüntelenül és kikerülhetetlenül találkozunk a helyes és helytelen közti különbségtétel problémájával, s az is egyértelmű, hogy a klasszikus iskolakoncepció központi eleme az erkölcsi tudat elmélyítése. Ez a meggyőződés adja a fundamentumát a nevelés fontosságát valló elképzeléseknek is, amelyek a felelősségteljes felnőtté válás alapfeltételének tartják, hogy az oktatási rendszer a szakmai ismeretek megszerzése mellett a moralitás kérdéseit illetően is orientálja a következő nemzedékeket.
Természetesen végzetes félreértés lenne az erkölcsről úgy gondolkodni mint valamiféle hiánytalanul átadható-elsajátítható tudásról, ebből adódóan a politikai indoktrinációnak a történelem folyamán oly’ sokszor tapasztalt bűnébe esnénk, ha a politikai nevelést az éppen hatalmon lévők által követendőnek tartott normák mechanikus továbbadásaként fognánk föl. Sőt, a valóság ezzel szemben az, hogy a morál természetéhez lényegileg hozzátartozik a mindenkor érvényes helyes megoldások lehetetlensége és az erkölcsi mérlegelés adott pillanathoz kötöttsége.
Miben áll tehát az állampolgári nevelés morális meghatározottsága? A fentiekből következik, hogy lezárt, bármikor alkalmazható tantételek rögzítése helyett a valódi cél – az autonóm ítéletalkotásra képes polgár eszméjével összhangban – az erkölcsi érzék fejlesztése-erősítése, annak belátása-beláttatása, hogy a jó és a rossz elválasztásának feladata végigkísér minket egész életünk során. Mindennek tradicionálisan az egyik legfontosabb terepe az irodalomoktatás, hiszen regényeket és költeményeket olvasva a fikció világában rendre mi magunk is olyan dilemmák elé kerülünk, amelyek a szereplők mellett bennünket is morális állásfoglalásra késztetnek. Ebben az értelemben az irodalom az erkölcsi dimenzió kikerülhetetlenségével szoros összefüggésben a morális ítéletalkotás diszkurzív karakterére is remekül reflektál. Sőt, a különböző korokból származó szövegekkel való megismerkedés végeredményben arra a – bizonyos értelemben nyomasztó, bizonyos értelemben megnyugtató – felismerésre vezethet minket, hogy a gyökeresen eltérő léthelyzetek ellenére erkölcsi jellegű problémafelvetéseink alig különböznek az évszázadokkal előttünk élt egyéneket gyötrő kérdésektől.
Ebben az értelemben a szépirodalmi alkotásokban rejlő morális tartalom explicitté tétele tehát nem visszatérés valami letűnt, idejétmúlt pedagógiai megközelítéshez, hanem az irodalomórákon kikerülhetetlenül felmerülő erkölcsi vonatkozások tudatos és szisztematikus kezelése, ha úgy tetszik: becsatornázása a nevelés eszköztárába. Mindez ráadásul egyáltalán nem zárja ki az olvasott művek esztétikai vagy bármely más szempontú értelmezésének lehetőségét, hanem sokkal inkább arra adott konstruktív válasz, hogy az irodalomoktatás keretei közt a moralitás kérdései akkor is megjelennek, ha nem veszünk tudomást róluk. Teljesen egyértelmű például, hogy Szophoklész Antigonéját nem olvashatjuk anélkül, hogy szót ne ejtenénk arról, hogy a hősnő, valamint Kreón felfogása mögött milyen érvek húzódnak meg, de ugyanúgy elmondható, hogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését elemezve is elénk tárul az erkölcsfilozófiai mélységű problémafelvetések sokasága. Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy az igazi kérdés nem az, hogy az osztályterembe beengedjük-e a morális összefüggéseket, hanem az, hogy az őket középpontba állító diskurzusnak teret biztosítva képesek vagyunk-e kiaknázni a tárgyalásukban rejlő, klasszikus értelemben vett pedagógiai potenciált.
Politikai fogalmak megértése
Tagadhatatlan, hogy a nyugati civilizációban komoly múltja van az irodalmi látásmóddal szembeni szkepszisnek. A platóni felfogásra visszavezethető vélekedés szigorúan szembeállítja a filozófia – vagy napjainkban inkább a tudomány – tiszta, észérvekkel dolgozó megközelítését és a tág értelemben vett költészetet, amely a maga irracionális, fiktív, érzelmeket felkorbácsoló karaktere miatt eredendően alkalmatlan arra, hogy részleteiben feltárja nekünk a közösségi létezés valamely aspektusát. Ez a felfogás tükröződik abban, hogy kultúrtörténeti szerepe ellenére manapság sokan egyszerűen szórakoztató funkciót tulajdonítanak neki s elvitatják tőle intellektuális értékét.
A fenti nézet képviselői azonban a modern tudományosság mércéit egyedül legitimnek tekintve figyelmen kívül hagyják azt, hogy a szépirodalom a maga sajátos módján rendkívül termékenyen járult hozzá a politikai gondolkodás alakulásához. Kiemelendő ugyanis, hogy az újabb és újabb alterületekre osztódó (társadalom)tudományokkal ellentétben a szépirodalmi szövegekben megjelenő látásmód képes arra, hogy létünk számtalan, gyakorta összeegyeztethetetlennek tűnő szempontjait egységesen kezelve értelmezzen bizonyos nehezen megragadható politikai problémákat. Korunkban mindez minden korábbinál nagyobb jelentőséget kap, mikor az élet minden területén megfigyelhető szakosodás már az iskolai időszakban a partikuláris témák felé irányítja a diákok figyelmét az átfogó kérdések helyett.
Az állampolgári nevelés szempontjából a fantázia alkotta világ okán az irodalom még akkor is remek eszköze annak, hogy megértsünk bizonyos társadalmi jelenségeket, ha az alkotásokban feltáruló politikaábrázolást tudományos mércével alaposabban szemügyre véve itt-ott hiányosságokat fedezhetünk is fel.
Ez pontosan az általában lebecsült fiktív jellegének köszönhető, hiszen a körülöttünk lévő politikai folyamatok értelmezéséhez ugyanúgy képzeletre és képzelőerőre van szükségünk, ahogy az irodalmi mű teremtette valóság elgondolásához is.
A szépirodalmi szövegek ezen vonása biztosít lehetőséget arra, hogy a diákok számára életközelivé váljanak azok az elvont politikai fogalmak, amelyek elsajátítása nélkül nincs mód arra, hogy a jövőben a társadalmi problémákhoz komplex módon viszonyuló nemzedékek formálják a közéleti diskurzust. Történelemórákon is esik ugyan szó utópikus politikai gondolkodásról, de Aldous Huxley Szép új világ című regénye minden más megközelítésnél hatásosabban adja át, hogy a valóság összetettségét megtagadó, tökéletes berendezkedést ígérő eszmék miként ágyaznak meg a méltóságteljes életet ellehetetlenítő rendszereknek. De ugyanúgy említhetnénk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művét vagy a kortársak közül Dragomán György vonatkozó alkotásait, melyek precízen leírják a huszadik századi totalitarizmusok valódi természetét.
Mindent összevetve tehát kijelenthető, hogy a szépirodalmi hagyományban rejlő politikum a polgárrá nevelés pedagógiai eszköztárának alig-alig kihasznált eleme, amelynek tudatos alkalmazásával komoly lehetőség nyílna az irodalomtanítás mint a műveltségképzést megalapozó tantárgy hagyományos presztízsének helyreállítására.
Nyitókép: Madaras József színművész rendhagyó irodalomórát tart egy szakközépiskolában 1981-ben (fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
