Máig hatnak 2006 őszének téves letartóztatásai – bírósági szemléletváltás a szétvert tüntetések nyomán
A 2006-os őszi eseményeknek van egy vetülete, amelyről a 15. évfordulón nem nagyon esett szó: a jogtalannak bizonyult letartóztatások témaköre. A letartóztatás nem előzetes büntetés: kizárólag eljárási célokat szolgál még akkor is, ha a közvélemény valami egészen mást vár tőle. 2006 őszén szakmányban születtek a – másodfokon jórészt megváltoztatott – téves határozatok. Részben azonban éppen az akkori kudarcsorozat vezette a fejlődés útjára a nyomozási bíráskodást – írja Matusik Tamás. Az eredmény mára számokban is mérhető, még ha a közvélemény nem is mindig boldog emiatt. Vendégszerzőnk a Budai Központi Kerületi Bíróság Nyomozási Bírói Csoportjának csoportvezető bírája, az Országos Bírói Tanács választott tagja, korábbi sajtótámadások elszenvedője, aki ezúttal nem hivatalos bírósági álláspontot fejt ki, hanem a saját véleményét közli.
A nyomozási bíráskodást általában kétféle kritika éri: a túl sok letartóztatás szakmai és a nem elég letartóztatás társadalmi kritikája. Ezek egy időben vannak jelen a közbeszédben, de közel sem azonos mértékben. A 2006-os kormányellenes tüntetések idején a tömeges letartóztatások okán került fókuszba a téma.
Ekkor az ügyészség néhány hét alatt 177 tüntető előzetes letartóztatását indítványozta, közülük 147-en fogvatartásba is kerültek. A nyomozási bírók által sebtében elrendelt kényszerintézkedéseket a másodfokú bíróság nagy arányban szüntette meg, és helyezte szabadlábra a gyanúsítottakat. A 2006-os események 15. évfordulóján érdemes megvizsgálni, hogy az igazságszolgáltatás hogyan és milyen eredménnyel reagált arra a traumára, amit ilyen mennyiségű téves szabadságelvonó döntés okozott.
A letartóztatás nem előrehozott, megelőlegezett büntetés, hanem kizárólag eljárási célokat szolgál: hogy a bűncselekménnyel megalapozottan gyanúsítható terhelt ne szökjön meg, ne tudja jogellenesen manipulálni a bizonyítékokat és ne kövessen el újabb bűncselekményt. Csakis egyedi vizsgálat alapján lehet alkalmazni és csakis a szükséges ideig. Ha enyhébb szabadságkorlátozással is elérhetők ezek a célok, akkor azt kell választani.
A letartóztatás célja nem lehet nyomásgyakorlás a beismerésre, nem szolgálhatja a hatóságok kényelmét és nem közvetíthet társadalmi bosszúvágyat.
Ez utóbbi ponton szokott eltérni sokszor a társadalmi elvárás a törvényes döntéstől, hiszen előbbi a természetes igazságérzetből fakad, az pedig nem ismer eljárási garanciákat. Egyszerű példával élve: aki a házastársát félreérthetetlen helyzetben találja otthon mással, az általában nem jogállami garanciák mentén kíván ítélkezni felette fair tárgyalás után. Hanem azonnal. Ugyanez az igazságszolgáltatásban nem működhet, itt nincs statáriális ítélkezés. A nemritkán időigényes eljárásban a fő szabály a szabadlábon védekezés, a szabadság korlátozása pedig a kivétel, amit csak bíróság rendelhet el a törvényben pontosan meghatározott esetekben. Mindez már 2006-ban is így volt.
Akkor mégis hogyan fordulhatott elő ennyi téves döntés 2006 őszén? A szoros értelemben vett szakmai okokat (a bizonyítékok és a személyi körülmények nem megfelelő mélységű vizsgálatát, a futószalagszerű döntéshozatalt) az akkori Fővárosi Bíróság büntető kollégiumvezetője már 2007-ben feltárta vizsgálati anyagában, amelyről a 2006 őszén elkövetett jogsértéseket vizsgáló, Gulyás Gergely által vezetett parlamenti albizottság is elismerően emlékezett meg 2010-ben elfogadott jelentésében. (A másik leginkább érintett szervezet, az ügyészség 2011-ben nézett szembe nyilvánosan a kritikákkal.)
A probléma mégis mélyebben gyökerezett. Hazánkban a rendszerváltozásig nem a bíró, hanem az ügyész volt jogosult elrendelni az „előzetest” a nyomozás során, a 90-es években is inkább formális volt a bírói szerepvállalás. A nyomozási bíró manapság ismeretes intézménye pedig csak 2003-ban jelent meg a magyar jogban. 2006-ban tehát még a kellő szervezeti tapasztalat is hiányozhatott, ahogy arra sem volt korábban példa, hogy ennyi indítványról kelljen ilyen rövid idő alatt dönteni.
A bírósági szervezet 2006 előtt nem is vette kellőképpen komolyan a nyomozási bírói munka garanciális alapjogvédelmi szerepét és az azonnali szabadságelvonást eredményező, utóbb reparálhatatlan bírói döntés jelentőségét. Magyarán azt, hogy itt gyorsan kell jó döntéseket hozni, és azt megfelelően meg is kell indokolni. Ez – lelkiismeretes munkavégzés mellett – komoly bírói felkészültséget igényel; a kontraszelekció nem járható út.
2006 után a bírósági vezetés felismerte, hogy „öngyilkos taktika” továbbra is alacsony presztízsűként kezelni a nyomozási bírói területet. Megjelentek a tematikus konzultációk, központi és helyi képzések valósultak meg, szakcikkek születtek. A szemléletváltás a fővárosból indult, az évtized végére már egyre gyakoribbá vált a házi őrizet és a lakhelyelhagyási tilalom alkalmazása a letartóztatás helyett. A Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria 2011-ben kollégiumi véleményben, 2016-ban pedig joggyakorlat-elemzés keretében szintén emberi jogi alapokon közelítette meg a kérdést. 2014-ben a bírósági igazgatás – a 2006-ban is vállalhatóbb döntéseket hozó – Budai Központi Kerületi Bíróságon létrehozta az egységes és központosított Nyomozási Bírói Csoportot, amely az egész fővárosra kiterjedő illetékességgel ítélkezik.
Ahogy 2006-ban a tömeges letartóztatások ellen azonnal felszólaló és a már említett parlamenti albizottság által elismerésre is érdemesnek talált Magyar Helsinki Bizottság ügyvéd foglalkozású társelnöke, Kádár András Kristóf egy minapi rádióinterjúban fogalmazott: a letartóztatás gyakorlatában rendszerszintű változások történtek az elmúlt 15 évben, „az ország bizonyos részeiben, például Budapesten azóta jelentős fejlődés állt be, (…) valóban van bírói kontroll most már, és szerintem abban szerepet játszhatott a rendszernek ez a fajta expozíciója 2006-ban.”
A bírósági szervezetben tehát bizonyosan, mások által is elismerten lett következményük a 2006-os eseményeknek. De nem ez volt a jogfejlődés egyetlen indítóoka.
Nagyjából ez idő tájt igen nagy számban születtek ugyanis Magyarországot elmarasztaló strasbourgi döntések, melyek korábbi büntetőeljárásokban indokolatlanul alkalmazott letartóztatások miatt tetemes kártérítésre kötelezték az államot. Ezen ítéletekben az Emberi Jogok Európai Bírósága határozott elvárásokat fogalmazott meg a letartóztatás jogállami minimum sztenderdjeiről, ezek pedig bekerültek a bírósági képzés anyagai közé. Maga a bírói kar is sokat változott közben.
A rendőrségen 2013-ban rendszeresítették a technikai nyomkövető eszközöket, amelyek a folyamatos kontroll lehetősége által szélesebb döntési spektrumot biztosítanak a bírónak. Időközben megjelent az az uniós szabály is, hogy a védelem már a nyomozási bíró ülése előtt hozzáférhet az ügyészség által hivatkozott bizonyítékokhoz. A folyamat fontos sarokpontjaként 2018-ban lépett hatályba az új büntetőeljárási törvény, amely deklaráltan a strasbourgi esetjogot szem előtt tartva, következetes szövegezéssel igyekezett visszaszorítani a letartóztatás alkalmazását és előtérbe helyezni a bűnügyi felügyeletet, azaz a korábbi házi őrizet és lakhelyelhagyási tilalom helyébe lépő, még rugalmasabban alkalmazható kényszerintézkedést.
Hol tartunk most, 2021-ben? Közelítsük meg a kérdést az objektív adatok és konkrét példák oldaláról! Számadatokat a Legfőbb Ügyészség honlapján elérhető éves statisztikai tájékoztatókból lehet nyerni. Innen kiderül, hogy míg 2006-ban 92%-ban adtak helyt a nyomozási bírók országosan a letartóztatás iránti indítványoknak, addig ez az arány 2019-re 88%-ra csökkent. Nem tűnik nagynak az eltérés, de sokkal beszédesebb, ha megnézzük, hogy 2006. és 2019. között az elrendelt letartóztatások éves darabszáma milyen markánsan visszaesett (közel 5000-ről 3300 körülire), és az elhúzódásuk is kevésbé lett jellemző. Tehát az ügyészség eleve egyre kevesebbszer kezdeményezte a letartóztatást, és még a kevesebb indítvány mellett is folyamatosan csökkent a letartóztatást elrendelő bírói döntések aránya. A legnagyobb ügyforgalmú fővárosban ugyanezen időtávlatban 86%-ról 78%-ra mérséklődött az elrendelési arány.
Hogy ez is túl magas? Ha a „fifty-fifty” volna az elvárás, akkor valóban, csakhogy az ügyészségen is folyik szakmai mérlegelés az indítványtétel kérdésében, ők sem pénzfeldobással döntenek. A számokból kiindulva attól azért nem kell tartani, hogy amikor indokolt, akkor ne rendelnék el a bírók a letartóztatást. Ugyanakkor míg a váderedményesség (azaz a bűnösség kimondásának az aránya az ügyészségi vádakhoz képest) különféle okokból évről évre nő, addig a letartóztatási arány csökkenő tendenciájú.
A médiából bárki által megismerhető esetek sora igazolja, hogy a nyomozási bírók a legkülönfélébb ügyekben is önállóan döntenek, nem csak „ráütik a pecsétet” az ügyészség indítványára. Néhány példa: letartóztatást célzó ügyészi indítvány ellenére védekezett szabadlábon a vörösiszap-per fővádlottja, a Fradi volt középpályásának megverésével gyanúsított három személy, a karantén idején trükkös lopással gyanúsítható nő; illetve került bűnügyi felügyeletbe az ukrán hajóskapitány, a halálos baleset miatt felelősségre vont miskolci kamionsofőr, a Novozánszki ‘VV’ Fanni megölésével gyanúsított férfi, a gyanú szerint az ablakon kiugró fiúnak kábítószert eladó díler és a koronavírus-gyógyszerrel bizniszelő orvos vagy éppen a „műtrágyakirályként” ismert vállalkozó is. A sor hosszan folytatható, és bár több ilyen döntés is megütközést kelthetett a közvéleményben, továbbra sem győzöm hangsúlyozni: előrehozott büntetés jelleggel nem lehet letartóztatást elrendelni.
A bírói jogvédelem kiváló példája valósult meg akkor, amikor a nyomozási bíró az ügyészi indítványt elutasítva helyezte szabadlábra azt a három fiatalkorút, akiket rablással gyanúsítottak, miután lelkiismeretes vizsgálat alapján megalapozatlannak ítélte a gyanúsítást. Hónapokkal később a rendőrség is arra jutott, hogy nem ezek a fiatalok követték el a bűncselekményt. És még hány ilyen ügy van, ami nem került a nyilvánosság elé!
Bár még mindig hangzanak el olyan szakmai vélemények, hogy a nyomozási bírói munka automatikus, színvonala pedig általánosságban csapnivaló, ezt hosszú évek adatai és a sokáig sorolható példák is cáfolják.
Az alapjogi szemléletű nyomozási bírói attitűd mára gyökeret vert az ítélkezésben. Nem kizárt, hogy egyes határozatokban még tetten érhetők „ásatag gyakorlatok”, azonban egy-egy nem tetsző döntésből általánosítani ugyanakkora aránytévesztés, mint végső győzelmet hirdetni a régi beidegződések felett.
Nem lehet elégedetten hátradőlni: a megfelelő színvonal biztosítása minden döntéshozó részéről folyamatos erőfeszítéseket igényel. Különösen úgy, hogy 2020 eleje, azaz a koronavírus-járvány megjelenése óta ismét több indítvány érkezik. Az elrendelési arány így sem nőtt, de sok év után először újra emelkedés tapasztalható a letartóztatások számában.
Hibás egyedi döntések mindig előfordulhatnak, attól viszont ma már nem kell tartani, hogy dömpingszerűen hagynák figyelmen kívül a törvényi garanciákat a nyomozási bírók. A bírósági szervezet levonta 2006 tanulságait, és a nyomozási bírói ügyszak számos tényező együttes hatása eredményeként az elmúlt 15 évben a dinamikus fejlődés útjára lépett. Ez reményeim szerint a jövőben is folytatódni fog, és az egyes ügyek természetes velejárójaként jelentkező kritikus hangok mellett – a nyilvánosság korrekt tájékoztatásának is köszönhetően – a közvélemény és a szakma kiegyensúlyozott nyomozási bírói ítélkezésről szerezhet benyomást.
Nyitókép: rendőri intézkedés 2006-ban (Fotó: JOE KLAMAR / AFP)
