Elszabadult hivatali lobbi vihette bele a fővárost a Karácsony-korszak eddigi legsúlyosabb botrányába
Egy lapunk birtokában lévő, Karácsony Gergelynek szánt „igazoló jelentésből” kiderül: a dúsgazdag orosz Rahimkulov család képviselőinek mondták magukat azok az emberek, akikkel a fővárosi vagyonkezelő vezetője a Városháza épületének eladásáról is tárgyalt. Ha minden igaz, felhatalmazás nélkül. Az viszont nyilvános dokumentumokból is kiolvasható, hogy volt lobbizás a fővárosi adminisztráción belül a nagyértékű műemlék épület kiürítése és a park területének csökkentése érdekében. Az ingatlanos szemléletű tervek a mostani botránynak köszönhetően talán végleg lekerülnek a napirendről.
Nem beszarni állandóan, hanem beleállni – foglalhatnánk össze Horn Gábor Karácsony Gergelynek szóló tanácsát a Városháza-ügy kapcsán. Az SZDSZ egykori politikusa szerint nem tagadni kell az Index által vádként közölt privatizációs szándékot, hanem nyíltan zászlóra tűzni, érveket sorolni mellette, és meglépni. De mi a helyzet akkor, ha a főpolgármesternek, ahogy azt az elmúlt napokban többször, határozottan állította, tényleg esze ágában sincs eladni a nagy értékű épületet, a fővárosi önkormányzat székhelyét és szimbólumát? Hogy tárgyalhatott akkor erről a vagyonkezelő vezetője, Barts J. Balázs, aki hangfelvételek tanúsága szerint azt mondta a hozzá bekopogtató üzletembereknek:
„Arról beszélünk, ami a régi Városháza épülete. És az előtte lévő, tehát a telek teljes egészében, ami a projektben van. Ez 4,7 hektár, amiből 3,9 hektárt eladnánk, és nyolcezer négyzetmétert megtartanánk.”
Ami az első cikk közlésekor még bizonyítékok nélkül bedobott, béna, kampánycélú lejárató akciónak tűnt, a hangfelvételek közlése után valódi leleplezést tartalmazó üggyé vált – még ha a botrány koreográfiáját a Rogán-művekben rakták is össze. Mégpedig profi módon, az új információkat néhány napos időközönként adagolva.
A főpolgármester arra a november 4-én elhangzó állításra, hogy a fővárost vezető koalícióhoz közel álló üzleti körök megtették az első lépéseket az értékes ingatlan eladására, féknyúzozással reagált: „sem döntés nem született a Városháza értékesítéséről, de annak érdekében lépéseket sem tett a Fővárosi Önkormányzat, így arra megbízást sem adott”, írta Facebook posztjában. Ez az állítás a mai tudásunk fényében is többé-kevésbé igaz, vagy legalábbis az igaz belőle, hogy ilyen döntés nem született, mégis szerencsésebb lett volna már ekkor, és nemcsak a hangfelvételek kikerülése után közzétenni azt a Barts J. Balázs, a vagyonkezelő vezérigazgatója által jegyzett, tavaly októberi döntéselőkészítő tanulmányt, amely a lehetséges hosszú távú megoldások között igenis számba veszi az eladás lehetőségét.
Miután az Index közölt egy szerződést, amelyben egy bizonyos Berki Zsolt Northern Rock Kft. nevű cége megbízást adott egy ingatlanközvetítőnek, hogy keressen vevőt az értékes ingatlanra, Karácsony azt mondta, feljelentést tesz, hogy kiderüljön, „keltette-e valaki alaptalanul azt a látszatot, hogy árulhatja a Városházát.” Miután megismerhettük a Barts J. Balázs irodájában készült hangfelvételt, azt is mondhatnánk, hogy ilyen látszatot leginkább a vagyonkezelő vezére keltett.
A következő lényeges dokumentum ebben az ügyben egy igazoló jelentésnek nevezett irat, amelyet november 10-én, vagyis egy nappal a hangfelvétel kikerülése után állított össze Barts Karácsony részére, hogy saját szerepét tisztázza. A dokumentum lapunk birtokában van, és tudomásunk szerint hamarosan nyilvánosságra fogja hozni a fővárosi önkormányzat. Legfontosabb állítása szerint a hangfelvétel valódi, idén május 5-én készült a Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ (BFVK) hivatalos helyiségében egy tárgyaláson, amelyen vendégként részt vett Gansperger Gyula üzletember, a Wallis korábbi vezérigazgatója (még korábban az első Orbán-kormány alatt az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. elnök-vezérigazgatója), a már említett Berki Zsolt és még három ember. Barts ebben megnevezi azt is, hogy a kijáróemberek kit képviseltek:
„A tárgyaláson a jelenlévők egybehangzóan azt a tájékoztatást adták, hogy a Rahimkulov család tagjainak megbízásából járnak el. Ennek valóságtartalmának ellenőrzésére nem volt módom.”
A dúsgazdag orosz Rahimkulov család tagjai meghatározó szereplők a magyar gazdaságban, jelentős tulajdonnal rendelkeznek a Molban és az OTP-ben, a G7 becslése szerint nagyjából akkora vagyonuk van, mint Csányi Sándornak és Mészáros Lőrincnek együttvéve (a nyilvánosságot kerülő családról itt olvasható alapos portrécikk). A Rahimkulovok ingatlanfejlesztéssel is foglalkoznak, a kormány nemrég minősítette kiemelt rozsdaövezeti akcióterületnek az óriásprojektjüket, amit az angyalföldi Láng Gépgyár területére szánnak.
Az igazoló irat további részében Barts azt magyarázza, hogy az összevágott hangfelvétel hamis képet fest a tárgyalás egészéről, mivel ő felhívta a vendégek figyelmét, hogy az összejövetel célja kizárólag a „piackutatás”, és elmondta azt is Ganspergeréknek: a döntéselőkészítő tanulmányban szereplő verziókból a főpolgármesteri kabinet a B/1 és a B/2 alternatíva továbbgondolása mellett döntött, amelyek nem számolnak a Városháza értékesítésével. Ennek ellenére közösen végigvették a tanulmány privatizációt előirányzó C és D opcióját is, mivel ezekre a vendégek rákérdeztek.
A hangfelvételen mindenesetre a 3,9 hektáros területrész eladása mellett jó néhány további meredek állítás is elhangzik, például, hogy az V. kerületi tűzoltóság épülete is
„megy az eladásba, és a tűzoltóságot tehermentesen adjuk el. […] A tűzoltóság benne lesz az új épületben”.
Barts kifejtette a vendégeknek azt is, hogy a közpark építését meg a keresztszárny felújítását – ezek azok az elemek, amelyekre azóta tervpályázatot is kiírtak – ostobaságnak tartja a nagy építkezés előtt, mert
„hát ki az a barom, aki megcsinálja a homlokzatot itt, aztán mélygarázst épít, aztán parkot csinál, aztán elkezd építeni?”
Ez a „barom” ugye Karácsony Gergely főpolgármester, Barts főnöke, akiről éppen a Rahimkulovék embereiként bemutatkozó társasággal beszélget. De mindez csak politika: „Azért csinálunk egy közparkot, mert megígértük, hogy csinálunk közparkot”, mondja, és érzékelteti, hogy 2024-ig sajnos semmit nem nagyon lehet kezdeni, mert
„van itt három kibaszott dátum. ’22-ben parlamenti választás, ’23-ban százötven éves lesz Budapest, és ’24-ben meg önkormányzati választás.”
Szögezzük le: ennél cinikusabb, védhetetlenebb szöveg magas rangú köztisztviselő szájából rég nem hangzott el, pedig a NER magasra tette a lécet.
A tárgyalás légköre a felvétel alapján azt az érzetet kelti, mintha ingatlanfejlesztők dumálnának egymást közt arról, hogy lehet egy területet legjobban hasznosítani. Barts felvázol egy tervet, hogy a szerzői jogra hivatkozva lehetséges a közbeszerzést kikerülni, hogy a park alatt már legyen egy 250 férőhelyes parkoló, ami kell a későbbi lépésekhez. Nem világos, hogy mire gondol, de valószínűleg arra, hogy 2016-ban, a Tarlós-féle városvezetés számára az Óbuda Group készített egy koncepciótervet a Városháza korszerűsítésére – talán ennek a mélygarázsra vonatkozó részét akarta leporolni.
„És ha mindez megépül, akkor utána itt, ezen a sarkon meg lehet építeni az új Városházát. Tudod organizálni a többi területről, persze a parkot szétcseszed, az egy másik kérdés.”
Azzal Barts sem kecsegteti a vendégeit, hogy amiről beszélgetnek, gyorsan megvalósulhat, mert szerinte csak 2024 után derül majd ki, hogy van-e hozzá kellő bátorság, vagy sem.
Az alapkérdés, amit eme minősíthetetlen szemléletű és tónusú szöveg kapcsán fel kell tennünk, hogy vajon mindez a városvezetés tudtával és felhatalmazásával történt-e. A fővárosi önkormányzat hivatalos álláspontját képviselte a vagyonkezelő vezetője? Vagy éppen ellenkezőleg: a hivatalnok beleszeretett saját elképzelésébe a telek részbeni eladásáról, és annak ellenére nyomta tovább, hogy a városvezetés azt egyszer már elvetette? És megjelenik-e ez a részleges vagy teljes privatizációt előirányzó modell a telekre vonatkozó konkrét döntésekben, elsősorban a már említett tervpályázati kiírásban?
A hangfelvétel nyilvánosságra kerülését követően a főváros politikai vezetése dühösen reagált. Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes azt mondta, megdöbbentette a felvétel, mert a főpolgármesteri kabinet már bő fél évvel korábban, 2020. november 26-án a tanulmányt megtárgyalva elvetette az épület értékesítését. „Mi nem adtunk felhatalmazást neki, hogy az értékesítésről tárgyaljon, arra várunk választ többek között, hogy miért gondolta mégis azt, hogy találkoznia kell ez ügyben bárkivel is” – tette hozzá. Kiss belengette, hogy meneszthetik a cégvezetőt, és úgy tudjuk, hogy a fővárosi vezetők többsége Barts kirúgását pártolta, Tordai Csaba, a BFVK igazgatósági elnöke viszont azért harcolt, hogy kapjon még egy esélyt, és intézzék el az ügyet egy fegyelmivel, mivel Bartsot jó szakembernek tartja, akinek a személyes integritásában sem kételkedik.
Az építészmérnök végzettségű Barts szinte az egyetlen a Tarlós-korszak cégvezetői közül, aki megőrizhette a pozícióját. Életrajza szerint tíz évig dolgozott a Molnál, majd a Magyar Nemzeti Banknál Simor András jegybankelnöksége alatt (valószínűleg ebből az időszakból származott az ellenzéki kapcsolatrendszere, amivel később átvészelhette a politikai váltást a fővárosban). 2013-ban Haranghy Csaba, a Fővárosi Vízművek vezérigazgatója nevezte ki a cég ingatlangazdálkodási igazgatójának, és innen emelte át egy évvel később Tarlós a BFVK élére, mivel az előző vezérigazgatóban megrendült a bizalma.
A felvételen Barts Ganspergert és Berkit ismerősének nevezi, az igazoló jelentés szerint Berki első ízben 2018-ban, később több alkalommal jelezte számára, hogy befektetői érdeklődést közvetít a Városháza hasznosítására. A Tarlós-érában kialakult, és Karácsony által is továbbvitt gyakorlat szerint a főpolgármester vagy más politikai döntéshozó soha nem ül le tárgyalni ingatlanok iránt érdeklődő üzletemberekkel, ez mindig a vagyonkezelő vezetőjének a feladata. Ganspergerék is szívesebben tárgyaltak volna magával Karácsonnyal, de erre nem kaptak lehetőséget. A mostani ügy mutatja, hogy ez a gyakorlat kifejezetten bölcs, mert az ilyen találkozók nagyon kockázatosak lehetnek.
Soha nem fog kiderülni, hogy a szobában jelenlévők közül ki készítette a felvételt, és adta át a kormánymédiának, de a komoly üzletembernek számító Gansperger számára az egész botrány rendkívül kellemetlen, a Magyar Nemzet megkeresésére is nagyon ingerülten reagált. A megkeresés nem valószínű, hogy eleve csapda lett volna, a törlés alatt álló Northern Rock és az ingatlanközvetítő által kötött szerződésnek viszont nincs értelme, mert a fővárosi önkormányzat soha nem alkalmaz ingatlanközvetítőt az ingatlanok értékesítésénél, ezt a feladatot a vagyonkezelő bonyolítja le (ráadásul Barts világosan elmondta, hogy 2024-ig semmi nem fog történni). A szerződés tehát mintha csak azért készült volna, hogy valami papírszerű bizonyíték is társuljon a főpolgármestert célba vevő vádhoz, színpadi kellék.
Bár a kormánymédia a hangfelvételt megcáfolhatatlan bizonyítékként tálalta, hogy „Karácsonyék” el akarták adni a Városházát, több beszélgetés alapján, amit a fővárosi döntéshozatalra közelről rálátó emberekkel folytattunk, valamint az említett döntéselőkészítő tanulmányt, a tervpályázati kiírást és a hangfelvételeket összevetve egy másik magyarázat valószínűbbnek látszik:
a fővárosi adminisztrációban a régi Városháza kiürítését, a park egy része helyén új épület felhúzását és a magántőke bevonását szorgalmazó szakmai-hivatali szereplők részben önjáróvá váltak, és elkezdték terelni a politikai vezetést az általuk kívánatosnak tartott irányba.
A gondolat mögött nem feltétlen húzódik meg mutyizási szándék. A Károly körúti térfal visszaállítása és az erős kortárs építészeti jelként megálmodott új Városháza építése például tipikusan építészes vágy. A fűtésszámla csökkentése a működési költségek minimalizálására törekvő hivatalnok szívét melengeti. A mélygarázsért sokan küzdenek a ház dolgozói közül. Ez az irány azonban a városvezetés számára nem vállalható fel.
A Városháza-telek legalább harminc éve megoldatlan problémát jelent a mindenkori budapesti vezetés számára. A fővárosi önkormányzat legértékesebb vagyontárgya, és mint minden városháza, kiemelkedő jelképes erejű épület, ami a város történelmi múltját is tükrözi. Jelenbeli állapota viszont siralmas: a hatalmas barokk ház homlokzatai málladoznak, a befejezetlen Károly körúti oldal építészetileg valamiféle beavatkozást kíván, az udvarok egy részét ócska pavilonszárnyak, illetve dolgozói parkoló foglalja el, az irodák elavultak, az épület belső beosztása rossz és egyre nagyobb része kihasználatlan, mivel a rendszerváltás idején még 1350 fős dolgozói létszám mára 918 főre csökkent. A tömb teljesen zárt, átjárhatatlan, nyitottság helyett elzárkózást sugároz, a Belvárosban sétálót óriási kerülőre kényszeríti, földszinti üzlethelyiségeiben alig van itt-ott élet. A Városháza park a Károly körúti oldalon, a 2005-ben lebontott földszintes üzletsor helyén eleve ideiglenesnek épült, ezért a kialakítása igénytelen, ráadásul a lehetséges másfél hektáros területnek csak egy kisebb részére terjed ki.
Mindemellett ez a fáradt, rosszul kitalált épülettömb, az egykori Invalidus Palota Budapest legértékesebb világi barokk műemléke, sőt országos szinten is egyedülálló, legfeljebb Bécs hasonló épületeivel vethető össze. Eredetileg nem épült városházának, 1894-ig a Habsburg katonaságot szolgálta, de nem véletlenül lett ez a Duna-parton álló régi városi székház lebontása után a fővárosi hivatal otthona: a Városház utcára néző homlokzat méltóságteljes pompája alkalmassá teszi, hogy a városi öntudat építészeti kifejezője legyen, a hatalmas épületben pedig mindig is elfért a rengeteg iroda, bár ehhez néha szükség volt igénytelen átalakításokra. Százhúsz év alatt mindenesetre igazi Városházává vált, a szerep hozzánőtt a házhoz.
A Károly körúti sáv és a hozzákapcsolható III. udvar olyan lehetőség, ami szó szerint egyedülálló a sűrűn beépített Belvárosban: itt létrehozható egy tekintélyes méretű új városi park, ami a Deák, az Erzsébet és a Madách térhez kapcsolódva a Kiskörút középső részét kísérő térfüzér legértékesebb eleme lehet. A Városháza park teljesen új keretet adhat a kulturális funkcióra szánt volt Merlin Színház épületének, közepén bemutatható a középkori városfal egyetlen hosszabb, szabadon álló szakasza, a Városháza épületének földszintjén pedig megelevenedő, boltokkal, üzletekkel teli árkádsor szegélyezheti. A parkból a boltozatos átjárók átvezetnek a két belső udvarba, amelyek az ócska pavilonszárnyak kibontása után zárt, intim hangulatú városi terekké alakulnak, amelyekből a földszint megnyitásával kisétálhatunk a Városház utcára. A tömb szinte kínálja magát egy regeneratív szemléletű, sűrű, de mégis zöld városi szövetet teremtő megújításra, amit természetesen össze lehet kapcsolni a barokk épület műemléki felújításával, az irodai terek okos racionalizálásával, az egykori templomtér helyreállításával.
A helyzet valójában tipikus: adott egy régóta elhanyagolt műemlék, aminek égető szüksége van a sok évtizede esedékes átfogó rekonstrukcióra, ez kétségtelenül rengeteg pénzbe kerül (bár elvégezhető darabokban is), utána viszont olyan rejtett értékek válnak láthatóvá, amiket a legtöbben most még nem néznek ki belőle. A hivatali rész üzemeltetése nyilván mindig valamivel drágább lesz, mint egy korszerű irodaházé a széles közlekedők és a tágas irodák miatt, de ez valószínűleg a római Campidoglióra és a bécsi Rathausra is igaz.
Ezzel szemben régóta felhangzik egy szirénhang, ami azt búgja a döntéshozónak: hagyjuk itt az egészet a fenébe.
Építsünk egy gazdaságosan üzemeltethető, tiszta, modern, légkondicionált irodaházat máshova, mondjuk a Károly körút menti üres sávra, elfér ott még egy magánfejlesztés is, amiből bevétel nyerhető, zöldterületnek elég lesz a három régi udvar, a műemlék meg – hát azt nem tudjuk pontosan. Talán akad rá érdeklődő.
Ez az elképzelés testesült meg – utóbb egy 65 méter magas kisebb toronyházzal kiegészítve – a 2008-ös Budapest Szíve tervpályázatban, aminek Erich van Egeraat által jegyzett terve a 2010-es váltásig a fővárosi önkormányzat által elfogadott víziónak számított a területre, akkor azonban ejtették, és a Tarlós-érában kimondták, hogy a Városháza parkot zöldterületként kell megőrizni. Koncepciók és programtervek ebben az évtizedben is születtek, de komoly szándék a megvalósításukra nem volt, és az új városvezetés kétségtelenül minden eddiginél rosszabb állapotot örökölt meg.
Ha az előzmények ismeretében olvassuk el a Barts 2020. október 29-i döntéselőkészítő tanulmányát, akkor a korábbi hasznosítási koncepció visszalopakodását vehetjük észre. A rövid távon elvégzendő feladatok mintha egy értékőrző hasznosítást készítenének elő. Ilyen az eladott Bálnából átköltöző Budapest Galéria elhelyezése a Gerlóczy utcai szárny jelenleg halott, lepusztult földszintjén, a Városháza park kibővítése egy újabb területtel a városfal vonaláig, a Merlin Színház felújítása kulturális célokra, valamint a Károly körútra néző keresztszárny homlokzatfelújítása.
Ha viszont a hosszú távú megoldási opciókat nézzük, egész más kép rajzolódik ki. A tanulmány hat lehetőséget vázol fel, de ezek közül csak az első kettő (A/1 és A/2) őrzi meg városházaként a műemlék épületet, és hoz létre teljes értékű parkot a telek többi részén. Ezeket az opciókat az anyag nem igazán próbálja vonzóvá tenni. A B1 és B2 azzal számol, hogy a hivatal kiköltözik a műemlékből, és helyette a Bárczy István utca sarkán épül egy korszerű irodaház, tulajdonképpen egy új Városháza. A B2 mindezt a Károly körúti oldal teljes beépítésével egészíti ki, kapuszerűen: ez a városkapu 60 méteres szélességével és 15 méteres magasságával a Madách téri kapu kétszerese lenne. Óriási monstrum épülne tehát a parknak szánt helyen, és jelentős része valamilyen új fejlesztés lenne, vélhetően piaci alapon. Ha visszahallgatjuk a Ganspergerékkel folytatott beszélgetést, a legkonkrétabb részek valójában a B2 opció kivitelezéséről szólnak. A C és a D opció egyszerűen eladná a mai Városháza teljes telkét, és máshol keresne a hivatalnak otthont.
Ügyesen összeállított anyag ez, mert a B opciókat középútként tálalja: az értékőrző felújításból így válik szélsőség, amihez képest a B változatok a „helyes kompromisszumot jelentik és választ adhatnak az összes kérdésre.” A C és a D opció nyilván a másik szélsőség felmutatásának célját szolgálja, így tereli az anyag a döntéshozót a mértékletes B verzió felé.
Ami valójában szakítást jelent azzal, hogy teljes értékű park születik a Belvárosban, megnyitja a teret az ingatlanfejlesztésnek, és egy árva szót sem szól arról, hogy milyen jövőt szán a kiürített műemlék épületnek.
A régi Városháza felújítására szánt 16 milliárd szerepel ugyan a költségek közt, de nem világos, hogy miért tenné ezt meg az egyébként is összezsugorodott szervezet, ha már egyszer kapott a sarkon egy új irodaépületet. Cinikus gyanú ébredhet ezen a ponton az emberben, hogy valójában ez sosem történne meg, ott állna a romladozó műemlék öt-tíz évig üresen, aztán pedig vevőt keresnének rá, vagy legalábbis egy részére. Nem mintha egy ilyen házat könnyű vagy racionális lenne piaci alapon új funkcióra átalakítani, a lipótmezei elmegyógyintézettől a Bem téri Radetzky-laktanyáig mutatják a példák, hogy a rombadőléstől a műemlékbontásig milyen rosszabbnál rosszabb épületsorsok mutathatók fel ezen az úton.
Sikerült a politikai döntéshozatalt errefelé terelni?
A Barts által írt igazoló jelentés szerint a főpolgármesteri kabinet a B/1 és B/2 jelű alternatívák továbbgondolása mellett döntött. Úgy értesültünk, hogy ez nem egészen igaz: a kabinet a C és D jelű, vagyis a teljes telek privatizációját előirányzó opciókat elutasította, a másik négyről viszont nem folyt mélyebbre ható vita. A vita a rövid távú lépések egyik kulcsfontosságú eleme, a mélygarázs körül bontakozott ki. A kérdés az volt, hogy a III. udvar alatt épüljön-e egyszintes mélygarázs 180-200 darab parkolóval, amely tulajdonképpen kiváltaná a jelenlegi 221 férőhelyes felszíni parkolót, vagy béreljen a fővárosi önkormányzat a közeli mélygarázsokban parkolóhelyeket a dolgozók számára. A park szempontjából ez kulcskérdés, mivel a mélygarázs fölé fát nem nagyon lehetne ültetni, és a középkori városfal megőrizhetősége is erősen kérdéses. Ganspergeréknek Barts 250 férőhelyes parkolóról beszélt a park alatt (a B2 opció szerinti új ingatlanfejlesztésnek ettől még talán lehetne saját mélygarázsa is).
Az egyik fővárosi döntéshozó megfogalmazása szerint „nem találkoztunk olyan építésszel, akik ne a mélygarázs híve lett volna, teljesen egységes szakmai álláspont volt”. Karácsony viszont nem akart mélygarázst, és végső soron az ő akarata érvényesült: a Városháza park nagy nehezen, az eredeti kabinetdöntéshez képest egy év csúszással kiírt tervpályázata nem tartalmaz mélygarázsépítést.
Demszky Gábor tizenöt évvel ezelőtt átadott ideiglenes parkja mutatja, hogy ha a város birtokba vesz egy új közterületet, azt később már nagyon nehéz elvenni.
Ahogy az idő múlik, úgy vált ki egyre nagyobb felháborodást minden beépítési terv, bár előfordul, hogy az ellenállást sikerül letörni: a Margit körúti Csodaszarvas teret – ami jogilag nem, de a valóságban évtizedek óta létezett – például beépítették egy böhöm irodaházzal. A Károly körútra szánt új beépítések lappangó terve is felbukkan a tervpályázati kiírásban: „Jelenleg rövid- és középtávon nem tervezzük a Városháza bővítését, de a jövő számára nyitva akarjuk hagyni ezt a lehetőséget, ezért a pályázóknak figyelembe kell venni a Károly körúti telekhatár mentén hosszabb távon megvalósítható épület kialakításának lehetőségét.”
Ebben visszaköszön, amit Barts a felvételen Ganspergeréknek mondott, hogy a parkkiírás úgy lesz megfogalmazva, hogy a „két elképzelt szárny helyére ne kerüljön fa és semmi. Tehát mint későbbi terület álljon rendelkezésre.” Az idő múlása azonban nem kedvez az ilyen terveknek, és a körülmények sem: az a főpolgármester, aki a Városligetbe épülő új múzeumok elleni tiltakozásra építette fel a zöldpolitikusi identitását, nem nagyon teheti meg, hogy a saját Városháza parkját beépítésekkel csonkítja meg. A többi megvalósuló rövid- és középtávú beavatkozással együtt a park elhatározott kiterjesztése azt jelenti, hogy a Városháza-tömb elindul azon az úton, amit ideális megoldásnak nevezhetünk: zöldebb, nyitottabb, elevenebb lesz, új közösségi funkciókat kap. A botrány után pedig az még inkább elképzelhetetlen, hogy az épületet eladják.
*
FRISSÍTÉS: Cikkünk megjelenése után újabb részletet közölt a tárgyalás hangfelvételéből az Index. A felvételen ismét szó esik az egész régi épület eladásáról, arról, hogy csak a városfalon kívüli telekrészt tartaná meg a főváros, valamint hogy épüljön a Károly körúti oldalon új Városháza. A hangfelvételen a vagyonkezelő vezetője azt mondja, az új Városházának 15 ezer négyzetméterre van szüksége, a döntéshozóknak az általa felvázolt opciók közül ez tetszett legjobban, „meglepő módon”. Barts utal arra, hogy a park egy részének beépítése ellenállásba ütközhet:
„Hogy aztán ezt lehet, nem lehet, civilek, zöldek satöbbi – ez egy másik kérdés, tehát, hogy kell érzékenyíteni a társaságot ahhoz.”
FRISSÍTÉS2: Közzétette a fővárosi önkormányzat a cikkünkben is hivatkozott igazoló jelentést, és fegyelmit adott a főpolgármester Barts J. Balázsnak, a BFVK vezérigazgatójának, valamint eltiltotta attól, hogy a Városháza ingatlanának közép- és hosszútávú hasznosítása koncepciójáról külső személyekkel hivatali minőségében kommunikációt folytasson. A döntés indoklása szerint súlyosan hibázott, amikor egyáltalán ismertette a Városháza eladásáról szóló alternatívákat a tárgyaláson, mivel „ezeket az alternatívákat a Főpolgármesteri Kabinet korábban éppen az ő javaslatára már elvetette. Ugyancsak hibázott a vezérigazgató abban, hogy az ingatlanpiaci befektető képviselői előtt olyan informális beszédstílusban nyilvánult meg, amely kétséget ébreszthet egy külső szemlélő számára abban, hogy a vezérigazgató egyetért-e a városvezetés ezen döntésével.” A vezérigazgatót mindezen hibák ellenére sem menesztik, amit a városvezetés azzal indokolt, hogy munkáját hét éve magas színvonalon végzi, és soha nem fogalmazódtak meg vele kapcsolatban korrupciós vádak.
Nyitókép: A Városháza park a bontásra váró kerítéssel (Vörös Szabolcs / Válasz Online)
