Politika helyett művészetet! – Nényei Pál válasza az MCC-s Tóth Miklós Bálintnak
Aki egy műalkotással kapcsolatban a művészetről beszél, sokkal többet tudhat meg az emberről, az emberi létezés mélységeiről, és végtelenszer jobban jár, mint az, aki ehelyett moralizálni, politizálni és véleményt formálni akar – állítja Nényei Pál. Az író, magyartanár a lapunkban és podcastunkban kibontakozott, irodalomtanítást érintő vitában a Mathias Corvinus Collegium kutatójának, Tóth Miklós Bálintnak küldött viszontválaszt. Nényei szerint ha Herczeg Ferenc nem esztétikai minősége, hanem ideológiai felhasználhatósága miatt lett kötelező tananyag, az súlyos ügy, „annak a jele ugyanis, hogy a kormányzat oktatással foglalkozó »alegységének« az irodalomtanítással ideológiai céljai vannak”.
Régi-régi vita újabb fejezetéhez értünk.
Köszönöm Tóth Miklós Bálint rendkívül összeszedett és alapos cikkét. Válaszom azzal kezdem, hogy reményeim szerint Tóth Miklós Bálint nem értette meg, amit mondtam.
Cikkében ebből az – általam a HetiVálasz podcastban megfogalmazott – mondatból indul ki: „Az, hogy miért tanítunk valamit, miért kerül oda, ha nem szakmai alapon áll, hanem ideológiai alapon, onnantól kezdve megette a fene az egészet.” Tóth Miklós Bálint ezek után cikke jelentős részében arról értekezik, hogy az irodalomoktatás nem tarthatja távol magát a politikától. Én azonban nem arról beszéltem, mit kezdhet egy tanár az óráján egy szöveggel, hanem arról, és csakis arról – és ehhez továbbra is tartom magam –, hogy semmiféle tananyag összeállítása nem állhat ideológiai alapon, és amennyiben bármilyen tananyagot ideológiai motívumok szerint alakítunk ki, súlyosan sérül a szakmaiság. Példákkal: Rákosi Mátyás ne szóljon bele a fizikatanításba a kommunista-marxista ideológiájától vezérelve, de Konrad Adenauer se akarja megreformálni a történelemtanítást saját kereszténydemokrata szempontjai alapján; sőt, igen kellemetlen volna, ha Petőfi Sándor szélsőségesen királyellenes elvei mentén állítana össze irodalomtantervet.
De hogy egészen konkrét legyek: ha – például – azért vált volna kötelező érettségi anyaggá Herczeg Ferenc, mert műveiben népnemzeti és Trianon-ellenes gondolatok fogalmazódnak meg, amelyek segítségével az órán tudunk beszélni nemzeti sorskérdésekről és megfogalmazhatjuk a mohácsi vész okozta nemzeti trauma és a Trianon-trauma közti kapcsolatot, és ezáltal ideológiai nevelésnek vethetjük alá a diákságot, ám esztétikai oka nem lett volna a kötelezővé emelésnek – az súlyos szakmai hiba lett volna. Ám ha azért lett volna kötelező anyaggá Herczeg Ferenc, mert zseniális író, Arany János, Gogol, Dosztojevszkij, Csokonai, Stendhal és Hoffmann méltó társa, aki írhat bármiről, mert amihez nyúl, arannyá válik a tolla alatt, azt megértem.
Mivel nem tartozom azon kiválasztottak közé, akik az Oktatási Hivatal titokzatos folyosóin és tárgyalóiban irodalomszakmai döntéseket hoznak, ezért nincsenek pontos ismereteim arról, Herczeg miért lett kötelező – az biztos csak, hogy 2024-től Herczeg kötelező szerző, és nemcsak afféle „mezei” kötelező, hanem a legeslegfontosabb szerzők (Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila) közé emelkedett; miközben (nincs más szó rá) nagyon gyenge író. (Természetesen ezzel a szomorú tulajdonságával együtt még nyugodtan szeretheti és tarthatja fontos szerzőnek bárki.)
Ha egy efféle sommás kijelentés elhangzik, akkor azok, akik valami oknál fogva elfogultak, például Herczeggel, azonnal azt szokták mondani, hogy: „Ja! Szerinted nagyon gyenge író. Szerinted! Szerintem meg zseni. Irodalomról beszélünk, ahol nincsenek objektív igazságok.” Én erre meg azt mondom, hogy az irodalmi minőség nem pusztán szubjektív, és nem a „szent véleményektől” függ; az irodalmi minőségnek vannak szakmai kritériumai – és ezt a kijelentést is vállalom, bármennyire fájdalmas. „A hír szent, a vélemény szabad”, azaz vannak szakmai tények és lehet véleményünk bármiről – de a kettőt kár lenne összekutyulni.
Ahogy egy dilettáns festő képét nézve rá kell jönnünk, hogy ábrázolhatja az a kép Szűz Máriát a Jézuskával, az sem menti meg attól, hogy rossz legyen – a festője ugyanis nem tud festeni; még a legszentebb és legmagasztosabb téma sem ment meg egy rossz műalkotást, sőt, magasztos téma egy dilettáns festő ecsetjével végtelenszer kínosabb, mint egy mellékes témában elkövetett pacsmagolás. Ugyanúgy megfogalmazhatjuk azt is, hogy attól még, hogy egy író a mohácsi vész előzményeiről ír és nemzeti sorskérdéseket fogalmaz meg egy „történelmi” regénnyel, az a regény attól még lehet rossz. És Homérosz sem attól jó költő, nem azért olvassuk már lassan háromezer éve, mert egyes érdekcsoportok valamikor, hajdanában-danában Nobel-díjra jelölték.
Demeter Szilárd minap a Telexnek adott interjúja is eszembe jut most, ami miatt „háborog a tenger”, ha nem is „örökkön” (szerencsére!), de azért háborog. Ha úgy általában lehetne irodalmi minőségről beszélgetni, talán szebb és értelmesebb lenne annak a tengernek a háborgása is, és valós értelmet kaphatna egy mű kapcsán akár még az a jelző is, hogy „szar”. Enélkül azonban, sajnos, levegőben lóg az egész. A közelmúltban nemcsak Herczeg Ferenc, hanem Krusovszky Dénes regényével kapcsolatban is megkíséreltem szakmai kritikát írni – kár, hogyha az ideológiai erőtér még ezeket a szakmai kritikákat is csak önmagán belül engedi értelmezni, és fideszes és/vagy ellenzéki skatulyába próbálja kényszeríteni – a szerzőjét. Fájdalmasan hiányoznak a magyar közbeszédből az igazi szakmai viták; lassan már a vírusok terjedését is csak a végletesen bipolárissá váló politikai erőtérben lehet tárgyalni.
A következő kijelentés mögé teljes őszinteséggel beállok:
Nemzeti sorskérdésekről, politikáról való beszélgetéshez nincs szükség feltétlenül irodalmi művekre. Azokról irodalmi művek nélkül talán jobban is lehet, és talán kell is beszélgetni.
A nemzeti sorskérdésekről történelmi források segítségével beszéljünk – mert jobban járunk velük, mint például Gárdonyival; a politikáról pedig akkor tudunk meg a legtöbbet, ha őszintén foglalkozunk… a történelemmel! – lehetőleg eredeti források olvasása és elemzése alapján – és akkor nem fogjuk eltagadni például azt sem, hogy a valódi Török Bálint nem volt annyira egyértelműen derék ember, mint ahogy Gárdonyi lefesti őt Az egri csillagokban, és azt sem, hogy a törökök végső soron 1541-ben a magyarok szövetségesei voltak, ami kissé más fénytörésbe helyezi Buda elfoglalását.
Ha ilyesmikről merünk beszélni, akkor el is jutottunk a politikához. Ez a tiszta politika: meg lehet beszélni az 1541-es török-magyar szövetség nyomán akár azt is, hogy ki kivel áll össze, és milyen érdekek mentén alakulnak ki az efféle, alkalmi szövetségek – a diák pedig, ha akarja, és meg meri tenni, elgondolkodhat a napi politikáról és a manapság köttetett pragmatikus (és nem ideológiai!) politikai szövetségekről. A tanárnak pedig nem kell egy percet sem szánnia se a Fidesz-KDNP-re, se az Összefogásra.
Ha egy mű csak arra alkalmas, hogy elolvasása után nemzeti sorskérdésekről, esetleg politikáról beszélgessünk egy osztállyal, de egyébként egy dilettáns író fércműve, szakmailag hibázunk. Ha irodalmi és esztétikai minőség helyett az irodalomórát nemzeti sorskérdésekben, vagy politikai tartalmakban való vájkálásra használjuk, megcsaljuk az irodalmat – és annál, ha egy zseniális irodalmi mű kapcsán elfelejtünk magáról az irodalomról beszélgetni, mert helyette politizálunk, esetleg moralizálni kezdünk, annál szomorúbb talán nem is történhet azzal a művel.
Tudom, hogy az irodalomnál talán nagyobb a kísértés, hogy eszmékről, politikai ideológiáról beszéljünk helyette, mint például a fizika-, kémia- vagy informatikaórákon. Igen, ezeken ritkábban fordul elő, hogy az óra morális, esetleg politikai kérdések megtárgyalásává válik, pedig szerintem bármelyik óra alkalmas volna erre: például kémiaórán a molekulák kialakulása és fölépítésének elemzése közepette meg lehetne tárgyalni a német kormánykoalíció molekuláris jellegét, vagy akár az ellenzéki összefogást, a tömegvonzás kapcsán pedig a fizikatanár beszélhetne a Békemenetről lelkes diákjaival, informatikaórán pedig a Windows, az iOS és a Linux kapcsán a szabadságjogokról lehetne szó, és el lehetne jutni addig a sommás kijelentésig, hogy „Az operációs rendszer az operációs rendszer.” Akár hiszik, akár nem, ha lenne vízvezetékszerelés óra a gimnáziumokban, azokon az órákon is lehetne beszélni nemzeti sorskérdésekről és politikáról. A felelős állampolgárrá nevelés nem szorulhat be az irodalom- esetleg történelemórák szűkös skatulyájába!
Természetesen nem azt mondom, hogy politikáról tilos lenne bárhol beszélni. Szerintem bármiről szabad beszélni – akár még egy irodalomórán is; ha közben igazán komolyan gondoljuk azt, hogy tanári tekintélyünket nem használhatjuk direkt véleményformálásra, és
végső célunk nem lehet a diákság földbe döngölése, hanem az, és csakis az, hogy minden diák képes legyen önállóan ítéleteket alkotni.
Sőt! Csatlakozom Tóth Miklós Bálinthoz: nemcsak szabad, igenis fontos politikáról beszélni, mert a politikáról való helyes beszéd segít felelős állampolgárrá válni. Igaza van: „az irodalomtanítás nem mentes és nem mentesíthető a politikai vonatkozásoktól, hiszen létezésünk legmélyebb összefüggéseiről beszélni szükségszerűen és kikerülhetetlenül politikai kérdés is.” Hangsúlyozom: a politikáról való helyes beszéd – és nem az ideológiai nyomulás. (Halkan és optimistán megjegyzem: a politika – tágan értelmezve – a polisz ügyeivel való foglalkozás. A polisz ügyei között ott van minden, ami a poliszban történik. A piacozás, a lekésett villamos miatti dühöngés, a szerelmespárok vágyakozó egymásra pillantása és a közönyösök fátyolos tekintete, meg a pártok és napilapok acsarkodásai is. Meg minden.) Viszont aki egy műalkotással kapcsolatban a művészetről beszél, sokkal többet tudhat meg az emberről, az emberi létezés mélységeiről, az élet csodálatos szörnyűségéről és kibírhatatlan gyönyörűségéről, és végtelenszer jobban jár, mint az, aki ehelyett moralizálni, politizálni és véleményt formálni akar.
Azzal kezdtem a válaszomat, hogy remélem, Tóth Miklós Bálint nem értette meg, amit mondtam. Ismétlem és hangsúlyozom: sose mondtam azt, hogy ki a politikával az iskolákból; arról beszéltem csak, hogyha egy irodalmi mű nem esztétikai minősége, hanem ideológiai felhasználhatósága miatt kerül tananyagba, az borzasztó. És Herczeg Ferenc esetében nem tudok másra gondolni, mint erre.
Mert ha Herczeg ezért került bele, az súlyos ügy. Annak a jele ugyanis, hogy a kormányzat oktatással foglalkozó „alegységének” az irodalomtanítással ideológiai céljai vannak.
Márpedig – szerényen – magamat idézve: lehet egy nyuszit húsvéti kedvencként és igásbaromként is tartani. Nem akarom kizárni a nyuszit az igásbarmok közül; megengedő vagyok. De azért azt is megteheti bárki, hogy a nyuszit húsvéti kedvencként, a muraközi lovat meg igásbaromként kezeli.
×××
Utóirat: Tóth Miklós Bálint és köztem az igazi ellentét nem véleményünk különbözősége, hanem az, hogy más nyelvet használunk. Ő ilyen mondatokat ír: „Az arra érdemes szövegek olvasása mögött nem kis részben az a megfontolás áll, hogy általuk az individuális lét partikuláris horizontját jelentősen kiszélesíthetjük, s ennek köszönhetően az emberi létezés megannyi lehetséges aspektusáról átfogó képet kaphatunk.”
Én meg olyanokat, mint amelyek föntebb olvashatók. Ez az ellentét feloldhatatlan – és az irodalommal kapcsolatban elsősorban efféle ellentétekről kellene beszélni; mert az irodalom: nyelv, nem más. Szavak! Ezért végső soron csak a nyelvi kérdések az igazi irodalomszakmai kérdések, és aki őszintén és bátran gondolkodik a nyelvről, az úgysem tudja elkerülni majd az erkölcsi kérdéseket sem. Bevallom töredelmesen: Tóth Miklós Bálint mondatainak egy részét nem igazán értem – a fent idézett az egyik példa erre. De megértheti-e egymást két olyan ember, akik bár ugyanazt a nyelvet használják, de egészen más nyelvi regiszterben? Melyik regiszter érthetőbb? Micsoda gazdag nyelv, amelyben ennyi megszólalási mód létezik!
Vagy csak akkor kezdődhet beszélgetés, ha azt mondom, Tóth Miklós Bálint (mondjuk) a nyelv Justin Trudeau-ja, én meg (mondjuk) a nyelv Vlagyimir Putyinja? Politikai kód nélkül ma már nincs reménye igazi vitának?
Nyitókép: Fortepan/Bojár Sándor
