A Dűne, avagy egy megfilmesíthetetlen regény megfilmesítése
Frank Herbert sci-fi klasszikusa végre a könyvhöz méltó grandiózussággal jelenik meg a filmvásznon. A Dűne olyan nagyszabású popkulturális alkotás, amely majdnem véghez vitte a lehetetlent: egy összetett, ezer szálon futó, pszichológiai archetípusokkal és mitológiai toposzokkal építkező regény filmmé formálását. És még az LSD-trip is benne van.
Az 1970-es évek középen Alejandro Jodorowsky chilei-mexikói rendező kísérletet tett az akkor már sci-fi klasszikusnak számító Dűne megfilmesítésére. Monumentális alkotás lett volna: Jodorowsky 14 óra hosszúra tervezte (a hollywoodi stúdiók által lehetségesnek tartott kevesebb, mint két óra helyett), a császárt Salvador Dalí játszotta volna, aki óránként 100 ezer dollárért el is vállalta a szerepet (és bizarr módon ragaszkodott hozzá, hogy két összefonódó delfin formázta vécétrónon ülve jelenjen meg), a bárót Orson Welles, Feyd-Rautha Harkonnent Mick Jagger, a Bene Gesserit Tisztelendő Anyát Gloria Swanson, a zenét a Pink Floyd szerezte volna. A vizuális világ megteremtésének feladatát a híres francia képzőművész, Jean Giraud (Mœbius) vállalta, aki 3000 rajzot készített előtanulmányként, de rajzolt Jodorowsky számára az a H.R. Giger is, aki később az Alien-filmek képi világának megteremtőjeként vált híressé. A rendező azt remélte, hogy olyan film születik, amely „az LSD-hallucinációk élményét adja a nézőnek – az LSD nélkül, és megváltoztatja a fiatal elméket az egész világon”.
A film természetesen sosem készült el, mert nem akadt studió, amely a csodás őrületetet finanszírozta volna. A sztorit 2013-ban egy szórakoztató dokumentumfilm dolgozta fel. A kihívás – egy megfilmesíthetetlennek tartott regény filmre vitele – azonban továbbra is vonzotta a 20. század utolsó évtizedeiben a legismertebb alkotókat. Végül David Lynch csinálta meg 1984-ben, az akkor még (a Twin Peaks előtt) ismeretlen Kyle MacLachlan főszereplésével, az egyik mellékszerepben Stinggel. Lynch filmje igazi szuperprodukció volt – és óriási bukás lett. Mind kritikai, mind pénzügyi értelemben. A rendező később karrierje egyetlen kudarcának nevezte, és azt mondta, annyi apró engedményt tett a producereknek, hogy a végeredményt már nem is tudta a sajátjának érezni. Azóta tévésorozatok készültek, de majdnem negyven évnek kellett eltelnie, míg valaki újra hozzá mert nyúlni az alapanyaghoz. És az már most egyértelmű, hogy Denis Villeneuve (Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) filmje nem a bukások sorát fogja gyarapítani. A járvány miatt a Dűne bemutatója is sokat csúszott, a film nagyrészt még 2019-ben elkészült, és tavaly novemberben került volna a mozikba. Ebből lett végül 2021 október vége. A James Bond és ez a film lett az idei ősz két nagyszabású popkulturális alkotása, amelyek újra megtöltötték a hosszú ideje pangó mozitermeket.
A Dűnét valóban csak nagy vásznon szabad megnézni, mert ilyen lenyűgözően látványos, pazar kiállítású filmet rég láttunk. Minden képkockája szinte festményszerű.
Ráadásul még némi közünk is van hozzá, hiszen a belső jeleneteket jórészt a budapesti Origo Studiosban vették fel, és a munkában magyar szakemberek is részt vettek. Arrakist, a sivatagi bolygót a jordániai Wadi Rum és az Emirátusokban található Liwa-oázis alakítja. Villeneuve képes volt valahogy megmaradni a megfilmesíthetőség keretei között, de a Jodorowsky és Lynch korábbi kísérleteinek kudarcát okozó grandiózusság az ő filmjét is jellemzi. A játékidő óriási (156 perc), a költségvetés szintén (165 millió dollár), és sztárok is bőven vannak (Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac). És még így is csak a történet, az első regény feléig jutunk el, a befejezést a második rész tartogatja, ami az első sikere után most már biztos, hogy elkészül. Frank Herbert regénye annyira szerteágazó, komplex történetű és mondanivalójú alkotás, és olyan gazdagon kidolgozott világ van mögötte, hogy egyetlen filmbe lehetetlen besűríteni.
A Dűne nekem nem volt meg. Nem olvastam kamaszként, nem láttam az 1984-es David Lynch-féle hírhedt filmváltozatot, nem ismertem a sztoriját. A homokférgek valahogy eljutottak hozzám homályosan, de ezen kívül semmi. Éppen ezért nem a bemutató után közvetlenül, csak most néztem meg a filmet, mert először Frank Herberttel akartam találkozni, és csak utána Denis Villeneuve-vel, és ez – azt hiszem – jó döntés volt, bár Paul Atreides már így is Chalamet arcával jelent meg előttem olvasás közben. Ami nem baj, mert Chalamet remek erre a szerepre, pont az a keveréke a sérülékenységnek és az erőnek, az elkényeztetettségnek és a szívósságnak, az önző kíméletlenségnek és az érzékenységnek, ami Pault érdekessé teszi, és amiért elhisszük róla, hogy valamiféleképpen kiválasztott: egy tenyérbemászó hercegecske, aki lehet, hogy a Messiás, bár ebben még ő maga sem biztos.
Hogy elég ellentmondásos viszonyba kerültem Herberttel, azt mutatja, hogy egyszerre élveztem nagyon a regény első felét, és éreztem csalódást, amikor megtudtam, hogy írt még öt folytatást. Valójában a Dűne hanyatlása már a regény második felében megkezdődik, és egész biztos vagyok benne, hogy a folytatásokban a minőség meredeken romlik. Rajongói szemmel ez nyilván megbotránkoztató kijelentés, de eszem ágában sincs elolvasni őket, még annak ellenére sem, hogy tudom: a történet íve nem teljes, és a folytatások más fényben mutatják be mindazt, ami a regényben történt. Herbert erre egyébként tesz is utalásokat: Pault egy borzasztó, az egész univerzumot vérbe borító dzsihád látomásai gyötrik, amit egyszer majd ő maga indít el, és ami a törvényszerű elfajulása lesz annak a sivatagi lázadásnak, amit eredetileg a szabadságvágy táplált. Herbert nagyon is 20. századi író ahhoz, hogy egy öntörvényű hősben lássa az emberiség számára az ideális jövőt.
Igazságtalan dolog, de a Dűnének egyáltalán nem tesz jót, hogy született egy világhírű epigonja, ami a történetet ellopta, az epikus súlyt könnyed tinimesére cserélte, Herbert finom megfigyeléseit pedig fénykardozással helyettesítette. Az embernek időnként muszáj figyelmeztetnie magát, hogy ez az eredeti történet, nem a Csillagok háborúja, amit az 1965-ben megjelent regény több mint egy évtizeddel előzött meg. George Lucas végül csiszolta annyit a saját sztoriját, hogy a legdirektebb átvételeket (például a fűszert) kigyomlálta a magáéból, de a sivatagi bolygóról útnak induló, a gonosz birodalmat megdöntő kiválasztott ifjú hős alapmotívuma összetéveszthetetlenül ugyanaz.
Fia visszaemlékezése szerint Herbert tajtékzott a dühtől, amikor megnézte a Csillagok háborúját: tizenhat alapvető hasonlóságot írt össze a regénye és a film története között, és több más sci-fi író munkáját is felfedezni vélte. A szerzők humorral próbálták ellensúlyozni a csalódottságukat, és baráti társaságot alapítottak „Túl Nagyvonalúak Vagyunk, Hogy Bepereljük George Lucast” néven.
Herbert pontosan látta: nem az a legnagyobb baj, hogy Lucas kölcsönzött tőle, hanem hogy A Dűne emiatt sok új olvasó számára elveszti az újdonság erejét, mert távolról minden egy kicsit ismerősnek fog tűnni.
Magyarországon ez a hatás még inkább jelentkezett, mivel a regényt magyar nyelven meglepően későn adták ki. A Dűne itthon egész egyszerűen elcsúszott két évtizedet: miközben Herbert könyve az 1960-as évek Amerikájának jellegzetes terméke, nálunk csak 1987-ben jelent meg két kötetben, a Móra Kiadó legendás Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában. A ’70-es évek közepéig írni sem nagyon írtak róla, először talán Szentmihályi Szabó Péter említette meg egy 1976-ban megjelent tanulmányában (Az irodalom negyedik dimenziója). A magyar sajtó az 1980-as évek elején úgy számolt be David Lynch készülő filmjéről, hogy közben magához a regényhez még mindig nem lehetet hozzáférni. „Több törzs harcol egymás ellen egy kábítószer uralmáért, amely meghosszabbítja az életet, és akár a tudás fájának almája, mindentudást kínál” – próbálta képbe hozni az olvasókat a Mozgó Képek magazin 1985-ben.
Furcsa dolog, hogy a sci-fi irodalom klasszikusait, köztük nyugati szerzőket is megjelentető sorozat már az 1960-as évek végén elindult, Herbert mégis ennyire a végére maradt. Pedig általánosan elfogadott nézet szerint A Dűne minden idők egyik legnagyobb hatású és legtöbb példányban kiadott scif-fije. Rengetegen rajongtak érte, Arthur C. Clarke például azt mondta, hogy semmi hozzá foghatót nem ismer, kivéve A Gyűrűk Urát (Tolkien maga viszont nem rajongott, egy olvasójának azt írta, hogy intenzíven utálja Herbert regényét). A hasonlat találó, mert Herbert műve valójában nem igazi sci-fi, inkább valahol félúton helyezkedik el a sci-fi és a fantasy között, szerzőjét a technológia egyáltalán nem érdekli, nem foglalkozik azzal, hogy mitől és hogyan mennek az űrhajók, hogy működnek a pajzsok és a függőlámpák.
Herbertet a társadalom, a vallások, a legendák, a pszichés tapasztalások, a hallucinációk és az ökológia érdekli, és mindenekelőtt a jungi archetípusok, amelyekbe a szereplői többsége egyértelműen besorolható.
A Dűne filmváltozata meglepően közel jut ahhoz, hogy visszaadja a regény világát, legalábbis amennyi visszaadható belőle. Herbert ugyanis akkor a legjobb, amikor a hősei semmit nem csinálnak, csak megfigyelik a saját lelkük rezdüléseit, az izmaik meg-megrándulását, a porszemek játékát a beszűrődő fényben. Az akció szinte mindig másodlagos, és sokszor odavetetten van megírva, vagy egyszerűen megtörténik pár mondatban, váratlanul két aprólékos szemlélődés között.
„Paul megérezte magában a feszültséget, és úgy döntött, végrehajtja az egyik lélek-test gyakorlatot, amelyet az anyja tanított meg neki. Három gyors lélegzetvétel elindította a reakciókat: lebegő tudati állapot… tudat-összpontosítás… aortatágulás… kerülni az összpontosítás nélküli tudatosság mechanizmusát… vállalt és akart tudatosság… feldúsított vér tódul a túlterhelt területekre… az ember nem juthat táplálékhoz-biztonsághoz-szabadsághoz pusztán ösztönös úton… az állati tudat nem terjed tovább az adott pillanatnál.” Ez még csak a gyakorlat fele volt, de talán ebből is látszik, hogy a szerzőt nem annyira a fénykardozás érdekli.
Ebből nem lenne film, Villeneuve viszont nagyon is filmet csinált, monumentális, borongós, nehéz űreposzt, amit természetesen elsősorban a kalandok visznek el, mi más, de valahogy mégis sikerült ezt a hallucinogén-pszichikai réteget is belecsempészni, ha nem is visszaadni, de legalább érzékeltetni a létezését. És ettől a Dűne több lesz, mint ezerszer látott klisék sorozata, ahogy a regény is több a sokszor amerikai naivitással vagy direktséggel használt toposzainál.
Ezek a toposzok helyenként sértik a kortárs progresszív érzékenységeket. Több cikk született arról, hogy Herbert regénye valójában orientalista mű, mivel a sivatagi fremeneket szabadságszerető, ősi misztikus tudást hordozó, vad népként mutatja be, akiknek szükségük van egy civilizált nyugati hősre ahhoz, hogy megszervezze őket, és megszabaduljanak az elnyomóiktól. Habár egyértelműen ez talán sehol nincs leírva, a fremeneket külsejüket tekintve arabokként képzelhetjük el, Paul alakjának pedig Arábiai Lawrence az egyik fő ihletője. Lawrence mára jórészt kihullott a populáris kultúrából, de Herbert az 1930-as, 1940-es években volt fiatal, amikor az első világháborús arábiai felkelést vezető brit katonatiszt kultusza a csúcson volt. Villeneuve ezen a téren nem kötött kompromusszumot, a film szorosan követi Herbert vízióját, függetlenül attól, hogy ez a mostani nyugati kultúrharcos helyzetben akár idejétmúltnak vagy problematikusnak is minősíthető.
A Dűne egyáltalán nem hibátlan film. A képek már említett festményszerűsége időnként a valószerűség rovására megy, különösen Harkonnen-vonalon. Elég lett volna a negatív főhős báróból dagadt, élveteg Vitellius császárt csinálni földöntúli szörnyeteg helyett, már csak azért is, mert hasonló filmekben túl sok hasonló földöntúli szörnyeteget láttunk már. Villeneuve a történet két részre osztásával elérte, hogy a sztori egyáltalán bepréselhető legyen valahogy filmes keretek közé, de még a két és fél órás játékidő ellenére is túl gyors helyenként a tempó. Yueh doktor árulása nem megrendítő, mert nem ismertük meg egyáltalán a szereplőt, a megkötözött Jessica és Paul kiszabadulása nem adja vissza azt az irtózatos feszültséget, ami a regényben van, mert a jelenet ehhez nem elég hosszú. Mindezek ellenére Villeneuve képes volt megfilmesíteni egy hagyományosan megfilmesíthetetlennek tartott világot, és ami ennél lényegesebb, képes volt olyan filmet alkotni 2021-ben a monumentális sci-fi-fantasy dráma műfajában, amiért felnőtteknek is érdemes beülni a moziba. A Star Wars Disney-trilógiájának a kudarca vagy a Prometheus is mutatja: ez bizony nagy teljesítmény.
Nyitókép: Timothée Chalamet a Dűnében (fotó: Warner Bros.)
