Varázslattól a bűvésztrükkökig – a virtuális világ kialakulása lényegileg különbözik a korábbi korszakhatároktól
A szellemi kifulladás egyik válságtünete, hogy az emberiség újra az emberen túlra kacsintgat, de – a történelemben először – transzcendens elem nélkül. Babiczky Tibor a villamoson mobiljukat nyomogató emberek képe mögé nézve mutatja meg, hogy bár átmeneti korok régebben is akadtak, nagyon is különleges az, amelyben ma élünk. A költő szerint a techguruk által kreált világ bár önmagát varázstalanítja nap mint nap, mégsem veszít el senkit – a megerősítés, valamint a tetszés utáni vágy erősebb függőség az elmagányosodott társadalomban, mint bármilyen drog. Effélékről gondolkodni manapság jóval több öncélú köldöknézegetésnél: alig egy lépésre van tőlünk, hogy átlépjünk a virtuális-, avagy metavalóságba. Rendhagyó kormagyarázat a Válasz Online-on.
Novemberi délelőtt. Fordul alattam a 61-es villamos. Élesen feljajdul a kanyarban. Odakint templomsárga fényben fürdik az utca és a Városmajor. Nagyjából húszan lehetünk az utastérben, rajtam kívül még két ember nézelődik, a többiek telefonjuk képernyőjére merednek – rebbenő ujjakkal gépelnek üzenetet, vagy lomhán pörgetik a hírfolyamot. A mellettünk elszáguldó mentőautó hangjára senki sem kapja fel a fejét. Azt sem veszik észre, hogy egy hirtelen szélroham sárga levelek ezreit sodorja le a park fáiról. A színük akár a napfényé. Olyan az egész, mint egy túlvilági zápor.
A valóság, a minket körülvevő világ, úgy tűnik, érdektelenné vált a legtöbb ember szemében – tenyérnyi képernyők mögött keresik a varázslatot. Közben, mintegy észrevétlenül, lélegzik körülöttünk az ősz. De ennek láthatóan már sem varázslata, sem jelentősége nincs.
A világ varázstalanításának igénye – másképp: a metafizika és a transzcendens megsemmisítése – időről időre felszínre bukkan a történelemben. Ha már előkerül, általában meghatározóvá is válik. Uralkodása kivétel nélkül átmeneti korszakokra jellemző.
A görögöknél már a kereszténység megjelenése előtt tapasztalhatunk egy varázstalanítási hullámot, amikor a filozófia és a tudományos szemlélet az elit érdeklődésének fókuszpontjába kerül. Az i. e. IV. században élt Palaiphatos például Hihetetlen történetek címmel írt könyvet, megfosztva a mítoszokat minden metafizikai elemüktől. (Őt egészíti majd ki az i. sz. I-II. századi Hérakleitosz azonos című munkája, amely mögött azonban már a formálódó és terjeszkedni készülő kereszténység is felsejlik.)
Palaiphatos a következőképpen ír Aktaión történetéről: „Mondják, hogy Aktaiónt szétmarcangolták saját kutyái. Ez hazugság. A kutya ugyanis mindenkinél jobban szereti gazdáját, aki táplálja. A vadászkutyák pedig különösen hízelegnek minden embernek. Csakhogy néhányan azt mesélik, hogy Artemis szarvassá változtatta őt, a kutyák pedig a szarvast pusztították el. Hiszek benne, hogy Artemis mindent meg tud tenni, amit csak akar. De az bizony nem igaz, hogy emberből szarvas, vagy szarvasból ember válhat. Ezeket a mítoszokat költők szerezték, hogy akik meghallgatják őket, ne vétkezzenek az istenek ellen. Az igazság pedig a következő. Aktaión arkadiai férfi volt, aki rajongott a vadászatért. Mindig számos kutyát nevelt, és a hegyekben vadászott, más dolgait viszont elhanyagolta. Az akkori emberek valamennyien önellátók voltak, szolgákat még nem tartottak, hanem maguk művelték a földet. Az lett a leggazdagabb, aki maga szántott-vetett, és a legszorgosabban dolgozott. Aktaiónnak azonban már a megélhetésére sem futotta, mivel gazdaságával nem törődött, csak a vadászattal. Amikor már semmije sem maradt, azt mondogatták az emberek, hogy »szerencsétlen Aktaión, felfalták saját kutyái«. Ugyanúgy, ahogy manapság is azt mondják arra, akit megkopasztottak a prostituált futtatói: »Felfalták a kurvák.« Ilyesvalami történt tehát Aktaiónnal.”
Ahogyan végül a kereszténység varázstalanította az archaikus vallásokat és mítoszokat, úgy volt kénytelen szembesülni később a saját porba döntésével – ezúttal a ráció (a felvilágosodás) jegyében. Jézusról kiderült, hogy nem is a decemberi napforduló táján született, a Bibliáról, hogy összeollózták, a dogmatikáról pedig, hogy semmi mást nem szolgált, mint az egyház hatalmának fenntartását. Végül Darwin felrobbantott mindent az evolúció elméletével.
A ráció korszaka mindazonáltal meglehetősen rövid ciklusnak bizonyult: egyfelől kitermelte a szélsőséges irracionalizmust, másfelől – ezt ellentételezendő – dogmatizálta a tudományt, amely így egy hanyatló vallás arcát öltötte magára.
Most az ész trónfosztásának vagyunk szemtanúi. Felszínes és kétségbeesett, magukat ezoterikusnak valló ostobaságok feszülnek neki. Meg a mindent felzabálni, megvásárolni és elfogyasztani vágyó vulgár-materializmus. Varázslat sehol.
Okulva a történelemből, felismerhetnénk pedig, hogy varázslat nélkül nem képes létezni az ember sem egyénileg, sem társadalmilag. A varázstalanítás átmeneti korszakai minden esetben egy új varázslat előkészítésének bizonyultak. Az ókori hitvilág varázstalanítása a kereszténységnek ágyazott meg, a kereszténységé a tudományos szemléletnek. Roger Scruton így ír erről: „A fizikai tudományokban az a döbbenetes, hogy elméletről elméletre haladunk visszafelé, míg a végén semmi sem marad, csak egy halom matematikai egyenlet. Ez mindenkiben – a tudósokat is ideértve – ugyanazt a hatalmas kérdést veti fel: hogyan lehet ilyen az univerzum? Ez vajon egy értelmes kérdés? Kant azt mondaná, ha ez a kérdés a tudomány keretein belül merül fel, akkor csak egy válasz lehetséges: ez a dolgok rendje. De ha a kérdés a tudomány határain túlról bukkan fel, akkor azonnal teológiai jelleget ölt, és a kérdés immár úgy szól: létezik-e teológiai válasz?”
Tekintettel arra, hogy az emberiség a felvilágosodás óta önmagát tette meg mércének, és nem fogad el semmi fölötte valót, korunk varázstalanításának feloldása nem teológiai válaszban fog (nem is tudhat) megfogalmazódni, de minden jel szerint nem is valami emberiben. Az emberi tartalékok kimerültek, a felvilágosodás szellemisége láthatóan és tapasztalhatóan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A szellemi kifulladás egyik válságtünete, hogy az emberiség újra az emberen túlra kacsintgat, de – a történelemben először – transzcendens elem nélkül.
Ha varázslat már nem lehetséges, jöhetnek a bűvésztrükkök. A tudomány mint központi szervező elem megmaradni látszik ugyan, ám valójában már csak a matematikai absztrakció és a virtualitás szolgálólánya. A valódi irányt már a – tudomány talaján álló – techguruk jelölik ki.
Ha az elmúlt háromszáz évben nem sikerült a világból édenkertet csinálni, ha a valóságot nem tudtuk elviselhetővé tenni, istent viszont nem viselünk el a fejünk felett, az egyetlen út, hogy élesen elzárkózunk a minket körülvevő világtól és a belső valóságunktól. E pokol beléptető kapuja az okostelefon és a közösségi média. A program jelen állás szerint sikeresen fut, alig egy lépésre van tőlünk, hogy átlépjünk a virtuális valóságba, amelyben mindenki olyannak mutathatja magát, amilyennek elképzeli.
Ennek az új varázslatnak az a paradoxona – és ez új elem az eddigi varázslatokhoz képest –, hogy nem tűnik lehetségesnek a kívülről történő varázstalanítása.
Önmagát varázstalanítja ugyanis nap nap után, hiszen nem megfékezi és rendszerbe illeszti az ember legsötétebb ösztöneit, hanem – az illendőség álarcában – elszabadítja azokat. Mégsem veszít el senkit – a megerősítés, valamint a tetszés utáni vágy erősebb függőség az atomizált és elmagányosodott társadalomban, mint bármilyen drog. [Ráadásul azt is tudjuk, milyen nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Márpedig a közösségi média világában döntő többségében ugyanaz történik az emberekkel, mint egy bántalmazó kapcsolatban: némi pozitív visszajelzés, hogy benne maradj, bántalmazás, hogy elbizonytalanodj, és folyamatos jelzések („értesítések”), hogy ne figyelj semmi másra, és elszigetelődj.]
Egy régi kínai átok így szól: „Élj érdekes időkben.” Már ez sem működik. Már elátkozni sem lehet minket a régi rend szerint.
Belefulladunk az unalomba.
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
