Eljött a reváns ideje: Merkel után a franciák törnek az EU élére
Történelmi pillanat: Emmanuel Macron hétfőn először látogat Magyarországra, méghozzá a visegrádi négyek budapesti csúcsára, ezzel elkezdődik a felkészülés Franciaország január elsejével kezdődő soros uniós elnökségére. Miután tizenhat évig kancellár Angela Merkel szívós aprómunkával építette ki a német dominanciát az EU-ban, a távozásával keletkező űrt Párizs saját ötleteivel töltené ki. A franciák tényleg elszakítanák az atlanti köldökzsinórt és önálló európai hadsereget szeretnének? Vége a németek ihlette uniós pénzügyi fegyelemnek? Zöldenergia lesz az atom? A változások jelentőségét jelzi, hogy az elmúlt több mint száz évben Magyarország először megy háborúba francia parancsnokság alatt a közös ellenség ellen. Helyzetjelentés Párizsból.
Diplomáciai nagyvizit Budapesten. Tegnap jelentették be, hogy Emmanuel Macron francia köztársasági elnök hétfőn részt vesz a visegrádi államok – Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia – csúcstalálkozóján. Január elsejétől Franciaország veszi át az Európai Unió soros elnökségét, ezért a látogatás egyfajta bemelegítés is. (Félévente mindig más EU-s ország vezeti a tagállamok szakminisztereit tömörítő Európai Unió Tanácsát; a közösség társjogalkotó szervezetét Magyarország 2011-ben elnökölte.) Másfelől a villámlátogatás jelképezi azt az erőfeszítést, amellyel Franciaország Közép-Európában ellensúlyozni szeretné a német befolyást. Emmanuel Macron ugyanis, francia elnöktől szokatlanul, rajtunk kívül már minden visegrádi államot felkeresett legalább egyszer, Magyarországra érkezésével tehát kipipálja a visegrádi négyeket. Macron azonban még régiónknál is messzebbre tekint. Miután a németek a tizenhat évig kancellár Angela Merkel révén uralták Európát, a politikus távozásával keletkezett űrt a franciák a számukra fontos témákkal töltenék ki. Franciaországban jövő tavasszal elnökválasztás tartanak és Macron Európa új irányítójának képével ajándékozná meg a gloire-ra fogékony polgártársait. A gall kakas most bátrabban kukorékol.
A Válasz Online múlt heti párizsi útján meglepő dologra lett figyelmes: francia politikai-szakértői körökben régen beszéltek ilyen lelkesen az Európai Unióról. Az elmúlt éveket ugyanis a francia frusztráltság határozta meg.
Angela Merkel hosszú uralma alatt mind egyértelműbb lett a német fölény az Európai Unió irányításában. A folyamatosan gazdasági-társadalmi bajokkal küzdő Párizs nem olyan mértékben hallathatta a hangját, ahogyan az önképe szerint kijárt volna neki.
Az EU elődje ugyanis eredetileg a francia öntudatra és a német bűntudatra épült. A második világháború utáni újjáépítés után a mindenkori nyugatnémet politikai elitek hallgatólagosan elfogadták a francia vezető szerepet, örömmel vállaltak jelentős részt az európai integrációban (és annak pénzelésében) – cserébe a civilizált országok közé való visszafogadásukért. A francia dominancia még olyan apróságokban is megmutatkozott, hogy az Európai Bizottság struktúráját a francia államigazgatás mintájára alakították ki, hogy az Európai Parlament teremszolgáinak ruháját a francia Nemzetgyűlésben szolgáló kollégák hacukájáról mintázták és hogy az Európai Bizottság mindenkori elnökének tudnia kell franciául.
Ez a meghatározó befolyás a kétezres évek közepétől gyengülni kezdett: a 2004-es bővítés során javarészt a német gazdaság hátsó udvarának tartott közép-európai államokkal bővült az EU. Angela Merkel 2005-ös kancellári színrelépése óta a kompromisszumok robotosa is volt (legyen szó a világgazdasági válságról, a hétéves költségvetésekről vagy a koronavírus-járvány kezeléséről), mindeközben szívós munkával építette ki – részint a franciák kárára – a német uniós befolyást.
Most eljött a reváns ideje. Merkel távozásával Macron maradt a nagy tagállamok közötti rangidős vezető és ő élni is akar a lehetőséggel. Tizenhat év kereszténydemokrata uralom után eltart egy ideig, míg az új, szocdem-zöld-liberális berlini kormány kiismeri magát az uniós terepen. Addig Macron átkaroló hadműveletekkel teremtene kész helyzetet és érvényesítené a francia szempontokat. Amelyek Párizs meggyőződése szerint persze egybeesnek az összeurópai érdekekkel.
Amikor múlt hét csütörtökön egy, Macron elnök pártja által szervezett lakossági fórumon jártunk Párizs ötödik kerületében, rögvest ízelítőt kaptunk a francia uniós elnökség egyik fő csapásirányáról. Talán a legélénkebb helyeslés akkor hangzott fel, amikor Clément Beaune Európa-ügyi államtitkár az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum reformjáról beszélt. A decens polgári közönség – zakós urak és divatos sálat viselő hölgyek – annyira unatkozik, hogy egy rémisztő nevű uniós program átalakításáért lelkesedik? Nem erről van szó. A politikus azt üzente meg egyértelműen, hogy le kell számolni a német pénzügyi fegyelemmel és erősebben meg kell nyitni az uniós pénzcsapokat.
A lakossági fórum színpadán hiába kerestük a francia zászlót, ott csak az uniós lobogó feszített. Ettől még Beaune egy régi francia követelést emel programponttá. A Stabilitási és Növekedési Paktum segítségével hangolják össze az EU államainak gazdaságpolitikáját, amelynek legfőbb célja az alacsony államadósság és az alacsony infláció – hagyományosan a német gazdaságpolitika legfőbb célkitűzései. Az eszközt még 1997-ben javasolta a német pénzügyminiszter, 1999 óta kéri számon az Európai Bizottság a tagállamokon a három százalékos államháztartási hiányt és a legfeljebb 60 százalékos GDP-arányos államadósságot. Emellett minden állam köteles költségvetési tervét jóváhagyásra benyújtani Brüsszelnek.
Mondanunk sem kell, a takarékos (más megközelítésből: merev) németek ihlette szabályokat Franciaországnak nem sikerült betartania.
Miközben más országoknak hasonló hiányokért a Bizottság erőteljesen a körmére koppintott, a tartósan három százalék feletti francia hiányt Brüsszelben sokszor elnéző mosoly fogadta. Jean-Claude Juncker híres (de inkább hírhedt) 2016-os kijelentése szerint azért nem indítottak eljárást Párizs ellen a háromszázalékos hiányszabály folyamatos megsértéséért, mert „mégiscsak Franciaországról van szó” és „a stabilitási paktumot nem szabad vakon alkalmazni.” Mindenki tudja, hogy az EU-ban vannak egyenlők és egyenlőbbek. Ennek kimondása persze illetlenségnek számít.
Sajnos az alacsony költségvetési hiány kikövetelése miatt is nehéz helyzetbe került görög nyugdíjasok, magyar tanárok és szlovák munkanélküliek véleményének megismerésére Jean-Claude Junckernek már nem volt ideje.
Párizs persze másként látta. A mindenkori francia államvezetés folyamatosan panaszkodott, hogy a szabályokhoz makacsul ragaszkodó Berlin miatt nem lehet kicsit feljebb csavarni az adósságot, hogy a pluszforrásokat befektetve serkentsék a gazdasági növekedést. A koronavírus-járvány azonban új helyzetet teremtett. Tavaly márciusban az uniós pénzügyminiszterek elfogadták a Bizottság javaslatát arról, hogy a rendkívüli helyzet miatt a kormányok immár nem kötelesek tartani magukat a meghatározott költségvetési követelményekhez. Azaz a tagállamok, köztük Magyarország, most semmilyen uniós szabályt nem sért az eladósodással.
Macron elnök és a francia uniós elnökség (vele együtt számos, főleg déli tagállam, például Olaszország) célja, hogy ne lépjünk még egyszer a német pénzügyi fegyelem gátjai közé szorított folyóba. A berlini politikát követők ezért a Szentírást tanulmányozó középkori teológusok figyelmével vizsgálták át a nemrég megkötött német koalíciós szerződést. A szövegmagyarázók óvatosan optimisták: noha a pénzügyminiszteri tárcát a spórolós liberálisok kapták, a megállapodás a korábbi német kormánydogmánál jóval megengedőbb a francia álláspont iránt.
A kellően kétértelmű szöveg szerint a stabilitási paktum bebizonyította „rugalmasságát”, amelyből kiindulva az új német kormány „a növekedést és az adósság kezelhetőségét garantáló, egyszersmind fenntartható, illetve a klímát tiszteletben tartó beruházásokra összpontosító” politikát tart kívánatosnak. Ez így persze kegyes semmitmondás, ám a koalíciós szerződés elkötelezte magát egy nagy európai beruházási program mellett. Ennek célja az európai digitalizáció javítása, egy nagy közös vasúti hálózat kialakítása, a megújuló energiaforrásokba való befektetés és a kutatás-fejlesztés ösztönzése.
„Ugyan a nagy európai beruházások növelik az eladósodottságot, hiszen megvalósításukhoz hiteleket kell felvenni, de ez a politika valójában Németország érdekét is szolgálja. Szomszédunk infrastruktúrája és digitalizációja például számos nyugati- és közép-európai államtól is elmarad. Az új német kormány ebből a szempontból sokkal nyitottabbnak látszik, mint elődje” – értelmezi a koalíciós szerződést a Válasz Online-nak Jean-Dominique Giuliani, az uniós kérdésekre szakosodott párizsi Robert Schuman Alapítvány elnöke.
Más területeken azonban nincs ilyen német engedékenység. Miközben például Franciaország szeretné, ha az Európai Unió az atomenergiát is környezetkímélő energiaforrásként ismerné el, a zöldpárti ortodoxia nyomására erről Berlin hallani sem akar. Sőt, koalíciós szerződés szerint szomszédainál is el akarja érni, hogy a német határ közelében található erőműveiket zárják be. Franciaország ezzel olyannyira nem ért egyet, hogy technológiáját éppen exportálni szeretné. Az erősen szénfüggő Lengyelországgal folytat tárgyalásokat egy új atomerőmű építéséről.
Hosszútávon a legkomolyabb nézeteltérés nemcsak Németországgal, hanem más uniós tagállamokkal az Emmanuel Macron által már 2017-es megválasztása óta emlegetett „stratégiai autonómia” ügyében van.
Ahogy az már az Európai Unióban szokás, mindenki addig támogat egy fogalmat, amíg a többiek is a számára hasznos értelmezést vallják.
Abban természetesen mindenki egyetért, hogy az Európai Unió nem lehet kiszolgáltatott például az unión kívüli maszk- és vakcinagyártóknak, nem engedheti, hogy legfontosabb iparágait, szolgáltatóit (például az energiaszektorban, a közművekben) fölvásárolják az uniós szabályokra fittyet hányó nem európai befektetők.
Igen ám, de amikor az uniós védelmi politika területén esik szó a „stratégiai autonómiáról”, akkor sokan a francia kifejezést Amerikáról való leválásnak fordítják. Az atlanti védőernyőt mindennél fontosabbnak tartó német CDU-s, lengyel vagy balti politikusok úgy gondolják, Macron retorikai ködfüggöny mögé rejtve azt folytatná, amit Charles de Gaulle elkezdett. A legendás francia tábornok-elnök 1966-ben kivonta a francia csapatokat a NATO közvetlen katonai irányítása alól, s általában is minél nagyobb függetlenséget igyekezett kivívni magának Amerikával szemben. (Ez olyannyira állandó politika volt, hogy a francia katonák nemrégen, csak 2009-ben tértek vissza az integrált parancsnokság alá.) A gyanakvóbbak úgy vélik: az Egyesült Királyság távozása után az egyedüli ütőképes (és Európán kívüli aktivitásra önállóan alkalmas) haderővel rendelkező uniós tagállamként Franciaország saját vezetésével szervezné meg az EU önvédelmét. A támogatók viszont azt hangsúlyozzák: senki nem akar uniós hadsereget. A fegyverzetfejlesztés, a kibervédelem, az űrhadviselési kapacitások vagy a drónok területén azonban igenis van értelme a közös európai munkának. Az európai szolidaritás jegyében a tagállamok hangsúlyosabban vehetnének részt az egész EU számára fontos biztonsági műveletekben. Egy példa: az orosz inváziótól tartó Észtországban számos uniós állam, így Franciaország katonái állomásoznak. „Cserébe” az apró balti állam katonákat küldött az afrikai Száhel-övezetben a muszlim dzsihadisták ellen küzdő francia misszióba. A hazai közvélemény nem figyelt föl rá, de hamarosan mi is háborúba megyünk. Egy hónapja szavazta meg az Országgyűlés, hogy Maliba és Nigerbe kommandósokat vezénylünk, azaz magyar honvédek francia parancsnokság alatt harcolnak majd a közös ellenség ellen. Ha ezt Clemenceau megérhette volna!
„Szobrot kellene állítani Donald Trumpnak, az EU megmentőjének. Tevékenységének köszönhetően az európaiak ráébredtek saját kiszolgáltatottságukra” – lep meg minket Bernard Guetta, Emmanual Macron pártjának (LREM) európai parlamenti képviselője.
„Amikor felvetődött, hogy mi történik, ha a NATO-tag Észtországot megtámadja Oroszország, Trump azt mondta: előbb megnézik, a kis balti állam teljesítette-e a kétszázalékos GDP-arányos védelmi költést, utána döntik el, hogy segítenek el” – magyarázza a politikus. Szerinte az ilyen kijelentések után a legatlantistább tagállamok is elgondolkodtak, vajon a bajban számíthatnak-e az Egyesült Államokra. Ráadásul Joe Biden sem hozta vissza a vágyott biztonságérzetet. Amerika úgy vonult ki Afganisztánból és hagyta cserben saját helyi szövetségeseit, hogy erről Washington elfelejtette értesíteni az európai fegyvertársaikat.
Többek között ezen események miatt már jóval kevésbé tabu az európai stratégiai autonómia kiterjesztő értelmezése. A téma a francia elnökség egyik kiemelt pontja lesz, márciusban külön európai csúcsot szentelnek a kérdésnek. Van kit meggyőzni: az European Council on Foreign Relations nevű agytröszt felmérése szerint miközben tizenhét ország fontosnak vagy elég fontosnak gondolja az európai stratégiai autonómiát, addig tíz tagállam lényegtelennek vagy vitatottnak tartja az célkitűzést. (Utóbbiak közé tartozik Lengyelország, Dánia, Svédország, Hollandia.)
Ezen a területen az új német kormány ismételten ellép a Merkel-kabinetek erőteljes atlantizmusától és európai védelmi kezdeményezések iránti mérsékelt lelkesedésétől: a stratégiai autonómia kifejezés szerepel a már emlegetett koalíciós szerződésben.
A francia álláspont szerint az önálóbb európai védelempolitika nem a NATO felváltása, hanem kiegészítése miatt fontos. „Habár de Gaulle lazította Franciaország kapcsolatait, ez semmiképpen nem jelentette az Amerikával való szakítást: a kubai válság idején a tábornok elsőként hívta fel Kennedy elnököt, hogy támogatásáról biztosítsa” – mondja Jean-Dominique Giuliani.
A francia elnökség egyik nagy kérdése és a budapesti látogatás egyik fontos témája lesz a jogállamisági mechanizmus, amelyet az Európai Unió forrásainak és alapértékeinek védelmében alkalmazna a szerinte a területen renitens államok, így Magyarország és Lengyelország ellen. Múlt csütörtökön az Európai Unió Bíróságán nyilvánosságra hozták a testület főtanácsnokának véleményét a magyar és lengyel kormány által indított perben. Ez alapján a Bíróság valószínűleg visszautasítja a magyarok és a lengyelek panaszát, és nem semmisíti meg a jogállamisági mechanizmus nevű új szankciós eszközt. Úgy tűnik tehát, hogy a 2018-ban kitalált, 2020-ban elfogadott, ám eddig sohasem használt új EU-s büntetési rendszer hamarosan élesedhet, és elvi lehetősége lesz az EU intézményeinek, hogy komoly pénzeket vonjanak el a demokratikus normákat megsértő kormányoktól.
A politikai stratégiáját a rossz „nacionalisták” és a jó „progresszívek” közötti harcra építő Emmanuel Macronnak nincs ellenére a keleti „illiberálisok” uniós leckéztetése, ugyanis 2017-ben a jobboldali radikális Marine Le Pen volt az ellenfele az elnökválasztás második fordulójában. Erre jövő tavasszal is komoly esély nyílik. Így pedig indokolt az „európai menyemnek mondom, hogy francia lányom is értse” modellje, azaz a külhoni illiberalizmus ostorozása szavazatszerzési céllal. Merthogy – bármennyire is fáj ez nekünk – Magyarország Franciaországban is belpolitikai üggyé vált.
Elrettentő példaként.
Nyitókép: Emmanuel Macron az öbölháborús francia részvételt jelentő Opération Daguet (Dámszarvas hadművelet) 30. évfordulóján a párizsi Invalidusok házában 2021. október 19-én (fotó: AFP/POOL/Christian Hartmann)
