Sokkolt, de nem oldott meg semmit – 40 éve vezették be a lengyel hadiállapotot
Éppen 40 éve jelentette be Wojciech Jaruzelski tábornok, hogy a hadsereg átveszi az ország vezetését. A puccs még a kommunista Lengyelország törvényei szerint is illegális volt, és az ellenzéket csak átmenetileg tudta megtörni. Az illegalitásba kényszerített Szolidaritás földalatti konspiratív munkába kezdett, a kommunisták számára pedig világos lett, hogy a lengyel társadalom a szakszervezet bebörtönzött, majd házi őrizetben tartott vezetőjének, Lech Wałęsának engedelmeskedik. De mi történt pontosan 1981 végétől Lengyelországban? Hogy lett ez a magyar ellenzék számára is minta? Az évfordulón Mitrovits Miklós történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézete tudományos főmunkatársának írását közöljük.
„Lengyel polgártársnők és polgárok. Mint katona, és mint a lengyel kormány feje fordulok ma hozzátok! A legnagyobb jelentőségű ügyben szólok hozzátok. Hazánk a szakadék szélére került. […] Ki kell mondani: elég! […] Rendkívül súlyos felelősség terhe hárul rám a lengyel történelem e drámai pillanatában. Kötelességem, hogy magamra vállaljam ezt a felelősséget, mivel Lengyelország jövőjéről van szó, amelyért nemzedékem a háború minden frontján küzdött, és amelyért életének legszebb éveit áldozta. Bejelentem, hogy ma megalakult a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa. Az Államtanács az alkotmány rendelkezéseinek értelmében ma éjfélkor hadiállapotot hirdetett ki az ország egész területére” – szólt a rádióban és a televízióban Wojciech Jaruzelski tábornok 1981. december 13-án hajnalban a lengyel néphez.
Jaruzelski, aki ekkor már nem csupán nemzetvédelmi miniszter, hanem miniszterelnök és a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkára is volt egyben, rendkívül baljóslatú beszédben a polgárháború rémével fenyegetett. Azt állította, hogy az 1980-ban megszerveződött Szolidaritás mozgalom radikális vezetői szándékosan káoszt idéznek elő, újabb tüntetéseket szerveznek azzal a céllal, hogy gyilkos testvérháborúba taszítsák az országot, ezért december 13-án nulla órától kihirdette a hadiállapotot.
A lengyel lakosság karácsony előtt tizenegy nappal arra ébredt, hogy tankok lepték el az utcákat. A hadiállapot az ország katonai irányítás alá helyezését, a politika, a gazdaság és a tömegtájékoztatási eszközök militarizálását jelentette.
Éjfél előtt megkezdték a központi telefonvonalak kikapcsolását. Felfegyverzett egységek hatoltak be az ország teljes területén összesen 451 objektumba. Éjfél után pár perccel elhallgattak a civil telefonvonalak is, beleértve a konzulátusokat és a követségeket is. Ekkor már 350 milicista és állambiztonsági, 550 belügyi funkcionárius és közel 3000 katona szállta meg a televízió és a rádió épületeit. Az állami intézmények, a gazdaság és az infrastruktúra néhány szektorának a militarizálása közel kétmillió dolgozót érintett, vagyis az ország dolgozói 15 százalékának – nem számolva a belügyi funkcionáriusokat – munkahelyét katonai irányítás alá helyezték. Több mint ezer kiválasztott munkahelyre 4700 tisztet és kb. 2700 katonát küldtek komiszárként. A vajdaságokban 5–10 fős komiszárcsapatok ellenőrizték a kiadott dekrétumok végrehajtását. A 16 és 60 év közötti állampolgárokat „a honvédelem” érdekében ingyenmunkára kötelezték. A magángazdák számára pedig újra bevezették egyes meghatározott mezőgazdasági termékek beszolgáltatási kötelezettségét. Este nyolc óra után kijárási tilalmat vezettek be.
A katonai kormány első számú ellensége a Szolidaritás országos és regionális vezetése és a hozzájuk közel álló ellenzéki értelmiség volt, de a letartóztatások nem álltak meg a felső vezető rétegnél. A hadiállapot első tíz napjában 5179 személyt internáltak különböző táborokba, jelentősen túllépve az előirányzott létszámot. A hadiállapot teljes időszakában összesen 10 132 személyt büntettek ily módon. Közel ötven „elkülönítőtáborban” tartották fogva az internáltakat. Többségüket ugyan még karácsony előtt szabadon bocsátották, de a Szolidaritás legveszedelmesebbnek kikiáltott vezetőit és tanácsadóit még hónapokig, sőt évekig fogságban tartották.
A táborokban az állambiztonság aktív beszervező, kényszerítő tevékenységet folytatott. Elsődleges céljuk a katonai rezsimhez való lojalitás kikényszerítése volt. A fogvatartottak nagyjából egyötödét tudták rávenni az ún. lojalitásnyilatkozat aláírására a szabadulásért cserébe. Emellett a szolgálatok kiemelt feladata volt az emigrációba kényszerítés. 1982 végéig közel 5000 fő jelezte kivándorlási szándékát, azonban – a Belügyminisztérium adatai alapján – csupán kb. ötszáz internált hagyta el az országot ez idő alatt a családtagjaival együtt. Más úton 1980 és 1986 között – a becslések szerint – mintegy 700 000 lengyel állampolgár hagyta el a hazáját.
Az internáltakon kívül 1982 október közepéig közel 11 000 főt tartóztattak le „politikai bűncselekmény” vádjával, s közel 5100 esetben ítéletet is hoztak. A hivatalos adatok szerint 1982 augusztusáig 55 800 dolgozót elbocsátottak a munkahelyéről. Az internáltak és az elítéltek 16–17 ezres száma a represszió tömeges méreteiről árulkodik. A legnagyobb arányú elbocsátások a bírókat és az újságírókat érintették. Ez utóbbiaknál 10 százalékra becsülik azok számát, akiknek megszüntették a munkaviszonyát, a Hármasvárosban (Gdańsk, Sopot, Gdynia) ez az arány az egyharmadhoz közelített. Összesen huszonegy szerkesztőséget oszlattak fel, de szétzavarták a Lengyel Újságíró Szövetséget, a képzőművész- és az írószövetséget is. December 13-a után több mint egy évig nem létezhetett semmilyen szakszervezet sem.
Az egész akciót a hadsereg és a rendőrség különböző alakulatai segítségével bonyolították le. A letartóztatásokban és az internálásokban kb. 10 ezer rohamrendőr (ZOMO), a hadiállapot bevezetésében összesen mintegy 30 ezer belügyi funkcionárius, illetve 80 ezer katona, a Lengyel Hadsereg egynegyede vett részt! Közülük a legtöbben a sztrájkok leverésében, a vasútvonalak védelmében és az utak ellenőrzésében kaptak feladatot. 1750 tank, 1400 páncélozott jármű, 500 könnyű gyalogsági harckocsi, 9000 gépkocsi segítségével hajtották végre az akciót. A hadsereg tevékenysége azonban nem korlátozódott csupán a védelmi funkcióra, a sztrájkoló üzemek pacifikálására és a „hadiállapot pszichózisának fenntartására”. Lényeges szerepe volt az állami és a gazdasági irányításban és a párt életében is. A miniszterek és a helyetteseik között tizenegy, a vajdák és helyetteseik között tizenhárom, a LEMP vajdasági bizottságainak titkárai között kilenc katonai személy tevékenykedett. Jelentős számú katona került be a pártapparátusba és az állami adminisztrációba is.
Jaruzelski ugyan az Államtanács (államfői testület) döntésére hivatkozott, de ez nem felelt meg a valóságnak. A hadiállapotot teljes titokban készítették elő, nem tudhattak róla még az Államtanács tagjai sem. Ráadásul az érvényben lévő alkotmány szerint a Szejm (parlament) ülésszakában a törvényhozásnak és nem az államfői testületnek lett volna joga külső vagy belső fenyegetettség esetén hadiállapotot hirdetni. Erről persze szó sem lehetett, hiszen akkor nagyon gyorsan kiszivárgott volna a terv, és a társadalom ellenállására lehetett volna számítani.
A cél azonban éppen a meglepetésszerű támadás volt. Egy téli hétvégén az éj leple alatt kellett megvalósítani a katonai hatalomátvételt.
Az Államtanács valóban hozzájárult a hadiállapot kihirdetéséhez, látva a tábornokok „meggyőzőerejét” – utólag. A hadműveletek és az internálások azonban ekkor már javában zajlottak. Az államot a későbbiekben sem az alkotmánya szerint kormányozták. A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON), illetve annak a direktóriumnak a létét, amely a párt Politikai Bizottsága felett állt, semmilyen törvény és határozat nem igazolta.
A társadalmat sokként érte a katonai puccs. Időlegesen kialakultak ellenállási gócpontok is, mint például a sziléziai Wujek vagy a Manifest Lipcowy bányákban, ahol a föld alatt sztrájkolókat véráldozattal járó összecsapásokban verték szét. Az ellenállás azonban nem fegyveres, hanem politikai síkon bontakozott ki. Az illegalitásba kényszerített és vezetését vesztett Szolidaritás szabadon maradt tagjai földalatti konspiratív munkába kezdtek. Hamarosan megalakult Alsó-Sziléziában a Harcoló Szolidaritás is, amely elutasította a kompromisszumokat, és jól szervezett titkos hálózatot épített ki. Vezetői elhagyták otthonukat, állandóan változtatták lakhelyüket, így évekig macska-egér játékot játszottak a kommunista állambiztonság embereivel. Több szabotázsakciót is végrehajtottak. A leglátványosabb tettük az volt, amikor 1982. május 1-jén sikeresen felgyújtották a majálisra állított emelvényt, amelyen a helyi pártfunkcionáriusok mellett szovjet katonák is tartózkodtak.
Lech Wałęsát, a Szolidaritás december 13-a előtti elnökét természetesen letartóztatták, és tizenegy hónapig fogva tartották egy délkelet-lengyelországi objektumban. Közben az állambiztonság terjeszteni kezdte róla, hogy beépített ügynök volt; ezt a híresztelést még a földalatti ellenállás egyes kiadványai is átvettek. Mint a rendszerváltás után megnyílt levéltárakból kiderült, Wałęsa 1970 decemberében valóban aláírt egy beszervezési dokumentumot, majd 1976-ban az állambiztonsági szervek megszüntették vele a kapcsolatot. Éppen akkor, amikor a lengyelországi ellenzék intézményesedni kezdett.
Wałęsa megítélésén sokat rontottak ezek az információk, de történelmi szerepe elvitathatatlan a Szolidaritás megteremtésében és tizenhat hónapnyi vezetésében.
1983-ban megkapta a Nobel-békedíjat, amelynek átadására nem mert elutazni Oslóba, mert félt attól, hogy a lengyel hatóságok nem engedik vissza. Az elismerést így felesége vette át. Szabadulása után újra villanyszerelőként dolgozott, bár gyakorlatilag 1987-ig házi őrizetben tartották. Mindvégig ő maradt a Szolidaritás szimbolikus vezetője. A párt vezetése is úgy gondolta, hogy Wałęsa az az ember, akire a lengyel társadalom hallgat. Ezért, amikor 1988-ban újabb sztrájkok robbantak ki országszerte, a hatalom vele kezdett tárgyalásokat a közhangulat lecsillapítása érdekében. E folyamat tetőzött az 1989-es kerekasztal tárgyalásokon.
Érdemes felidézni azt is, hogy a magyar pártvezetés, illetve a Szolidaritás hatására is formálódó magyar ellenzéki mozgalomra milyen hatással volt a hadiállapot bevezetése.
Mivel a szovjet fél folyamatosan tájékoztatta a magyar pártvezetést a Lengyelországban várható eseményekről, az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot híre nem érte váratlanul Kádár Jánost és az MSZMP Politikai Bizottságát, sőt megnyugtató fejlemény volt a magyar vezetés számára. Még ugyanezen a napon összeült az MSZMP Titkársága, amelyen meghallgatták Kádár beszámolóját a Vlagyimir Pavlov budapesti szovjet nagykövettel folytatott megbeszélésről, majd Korom Mihály adott tájékoztatót a hadiállapotról, illetve annak nyugati visszhangjáról, végül pedig Lázár György számolt be arról, hogy Magyarország, Wojciech Jaruzelski kérésére, mintegy 30-37 millió rubel értékű gazdasági segítséget nyújt Lengyelországnak. Határoztak arról is, hogy az országgyűlés december 17-én kezdődő ülésszakán Puja Frigyes külügyminiszter nyilvánosan is beszélni fog a kialakult lengyel helyzetről. Puja másnap fel is szólalt a magyar parlamentben, ahol a „szükségállapot” bevezetését a Lengyel Népköztársaság Államtanácsa alkotmányos jogának és az ország belügyének nyilvánította.
Ezzel egyidőben Garamvölgyi József varsói magyar nagykövetet fogadta Wojciech Jaruzelski, aki tanácsokat kért a magyar vezetéstől a kialakult helyzet konszolidálására. Az MSZMP vezetése eleget tett a kérésnek, és 1981. december 27–29. között Aczél György vezetésével Varsóba utazott egy magyar küldöttség, hogy megossza az 1956-os „ellenforradalommal vívott harcban” szerzett tapasztalatokat a lengyel vezetéssel. Kádár az MSZMP PB február 16-i ülésén megértően nyilatkozott a katonai eszközök bevetéséről, mivel ő maga is úgy látta, hogy a lengyel párt pozíciója teljesen meggyengült, a hadseregnek pedig „van bizonyos presztízse még a nép előtt”.
A gazdasági segítségnyújtás is folytatódott. Magyarország 1982 február végéig a lengyel piaci ellátás javítására 35 millió dollár értékben szállított élelmiszert és alapanyagot (sertéshús, zsír, napraforgóolaj stb.), illetve a már megállapított kontingensek felett 25 millió rubel többletszállítást teljesített Lengyelország felé. Jaruzelski mindig hálás maradt Kádárnak azért a politikai és gazdasági segítségért, amelyet a hadiállapot bevezetése utáni legnehezebb napokban kapott. Megjegyzendő, hogy a szovjetek mellett csak magyar küldöttség járt ebben az időben Varsóban, és kifejezetten Jaruzelski kérésére.
A hadiállapot bevezetése a formálódó magyar ellenzékre is hatott. Egyfelől voltak, akik ezután nem látták értelmét a további ellenzéki munkának, mások pedig éppen ellenkezőleg: úgy vélték, hogy ha a szocializmust már csak a hadsereg bevetésével lehet megmenteni, akkor ez a rendszer gyengeségét bizonyítja.
Ez a kör hozta létre az AB Független Kiadót és a Beszélő című szamizdat folyóiratot. Később éppen a Beszélő vált a legjelentősebb magyar ellenzéki lappá. Mind a kiadó, mind a folyóirat „lengyel modell” alapján működött. A szerzők, a nyomdászok és a terjesztők szigorúan konspirációs munkamegosztás alapján tevékenykedtek. Nem véletlen, hogy tematikában a lengyelországi események uralták az első kiadványokat, illetve éppen a lengyel események inspirálták az első magyar ellenzéki vitákat.
A magyar demokratikus ellenzék azonban nem csak tiltakozott a hadiállapot ellen, hanem megpróbálta a magyar társadalommal is tudatni, hogy mi történik Lengyelországban. Az állami média (rádió, televízió, nyomtatott sajtó) ugyanis kizárólag a hivatalos állásfoglalásokat adta közre, amelyek egyrészt támogatták a Jaruzelski-vezetést, másfelől elhallgatták a valódi tényeket, harmadrészt pedig megpróbálták lejáratni a lengyeleket, felerősítették a hazugságokon alapuló negatív sztereotípiákat. Az ellenzék természetesen éppen az ellenkezőjére törekedett. Az AB Független Kiadó 1982 folyamán Az elnyomás és ellenállás dokumentumai címmel kiadott egy három részes brosúrát, amely nem csupán a hadiállapot eseményeiről adott hiteles tájékoztatást, hanem közölte a legfontosabb programadó írásokat is.
A tájékoztatáson túl szolidaritási akciókat is szerveztek. A demokratikus ellenzék felhívást tett közzé, amelyben arra kérték a magyar társadalom tagjait, hogy adakozzanak a lengyelek számára. Ennek nyomán sikerült megtölteniük ruhákkal és élelmiszerekkel egy vasúti kocsit, amit komoly szervezőmunkával el is juttattak Varsóba. Az ekkor már működő Szegényeket Támogató Alap (SZETA) arra is kísérletet tett, hogy lengyel gyermekek számára – az 1981 nyarán sikerrel megszervezett balatoni táborhoz hasonlóan – újra magyarországi utat szervezzenek. E szolidaritási akciót azonban a belügyi szervek a Vöröskereszten keresztül megakadályozták. Ugyanakkor a lengyel események továbbra is élénken foglalkoztatták a magyar ellenzéket, igyekeztek tanulni tőlük, programjaikat lefordították, olvasták és vitatták. A lengyel események tehát nagymértékben formálták a hazai ellenzék gondolkodásmódját és stratégiaalkotását.
A hadiállapotot 1982. december 31-én felfüggesztették, majd 1983. július 22-én szüntették meg végleg. Mint kiderült, nem oldotta meg a lengyelországi szocializmus egyetlen problémáját sem. A rendszerváltás elkerülhetetlen volt.
Nyitókép: Wojciech Jaruzelski 1981. december 13-i bejelentése a krakkói Polonia viaszmúzeumban (fotó: NurPhoto/Artur Widak)
