Az Ördöglovas kastélya: a pusztulás széléről menekült meg Magyarország egyik legszebb háza
Sándor Móric, a legendás Ördöglovas bajnai kastélya az egyik legszebb ház, amely Magyarországon valaha épült. Soha nem volt látogatható, és a 20. század második felében a teljes pusztulás szélére jutott, de mindig volt pár ember, aki egészen reménytelen helyzetben is tenni próbált a megmentéséért. Nekik köszönhető, hogy végül volt mit helyreállítani, és végre megnyithatta a kapuit. Építészeti élmény, időutazás és találkozás egy fiatalemberrel – Budapesttől alig egy órányira.
„Édesapám a vakmerőségig merész volt, és az volt, amit talán a legjobban »egy igazi karakterként« lehetne jellemezni. Bátor, merész, egyenes, igazságszerető, úgy, mint talán senki más. A legkisebb hazugság, hencegés kihozta a sodrából. Nagyvonalú, barátságos a szolgákkal, habár vasszigorú – mindezek azonban nem akadályozták meg, hogy szerethető és tisztelhető legyen.”
Így jellemezte Sándor Móricot, a legendás Ördöglovast lánya, Metternich-Sándor Paulina hercegné a visszaemlékezéseiben. A bajnai Sándor-kastély lépcsőházában ma ismét ott lóg a falon az óriási olajfestmény, a gróf Alexander Clarot bécsi festő által 1827-ben festett portréja. A kastélyt egykor díszítő festmények közül ez az egyetlen, amely túlélte az 1945-ös pusztítást, és visszakerülhetett a helyére. A hatalmas kép az esztergomi Balassa Bálint Múzeum raktárában feltekerve vészelte át az elmúlt évtizedeket, az 1970-es években mentették ki az addigra romba dőlt, életveszélyessé vált épületből. Győri Lajos restaurátor hónapokig dolgozott a szétrongyolódott vászon kijavításán, a szennyeződések eltávolításán és annak a 21 golyó ütötte lyuknak az eltüntetésén, amelyeket a gróf arcára célba lövő szovjet katonák okoztak.
A Nemzeti Kastélyprogramban felújított bajnai kastély december 11-én nyitotta meg a kapuit, és Tatához (vagy éppen a szintén idén átadott Nádasdladányhoz, a sümegi Püspöki Palotához és Füzérradványhoz) hasonlóan mostantól önmaga múzeumaként várja a látogatókat. Bajna történetében egy több mint hetven évig tartó pusztulási periódus ért ezzel véget. A ház éppen csak túlélte. Időközben ki is esett a köztudatból, pedig korábban a legjelentősebb magyar kastélyok egyikének tartották. A Sándor család a 19. század első évtizedeiben az ország vezető arisztokrata famíliái közé tartozott, budai palotájuk a királyi udvarral nézett farkasszemet, bár Móric gróf ezt 1831-ben eladta – ebből lett aztán a miniszterelnökség székhelye, 2002-től pedig a köztársasági elnök hivatala. Volt egy kisebb uradalmi kastélyuk Bián, egy vadászkastélyuk Gyarmatpusztán, az igazi családi székhely azonban mindig is Bajna volt. Elődjét még a két megyére kiterjedő uradalom megalapítója, Sándor Menyhért építette egy török időkben rommá vált régebbi, reneszánsz kúria helyrepofozásával. A Sándorok ezzel tulajdonképpen visszatértek Bajnára: a kúriát a 15. század végén felépítő Both családnak leányágon leszármazottai voltak. Amikor a fiatal Sándor Móric apja halála után, 1823-ban, tizenhét évesen megörökölte az uradalmat, ezen a dombon több mint háromszáz éve az ősei éltek, még ha a folyamatosság meg is szakadt az oszmán időkben.
A kastély akkor még egészen másként nézett ki. Ezt magán a festményen is láthatjuk, mert az ágaskodó ló lába alatt a dombtetőn egy magastetős, barokk épület áll. Egy mára elveszett másik festményről készült 1930-as évekbeli fotón közelebbről is látszik ez az épület, amely valójában ma is ott rejtőzik a kastély falaiban. A nagy reformkori építész, Hild József – ez az egyetlen, biztosan a nevéhez köthető kastély – csak felöltöztette klasszicista ruhába, és egységes, szabályos épületegyüttest hozott létre a régebbi, elszórtan elhelyezkedő melléképületek összekapcsolásával.
Bármilyen mélyek a történelmi gyökerek Bajnán, ez a ház, ahogy most látjuk, Sándor Móric háza.
Nem mindennapos, hogy az építtető személyisége annyira erősen érzékelhető valahol, hogy szinte megszólítja a látogatót. Bajnán éppen ez történik. A lépcsőházból belépve a Raffaello-terembe az egyik legnagyszerűbb enteriőr tárul fel előttünk, amely Magyarországon létezik: a fejünk fölött ragyogó kék, piros, bordó és arany színekkel megfestett reneszánsz kompozíció borítja a mennyezetet, az ajtón át belátni a következő díszterembe, amelynek falait etruszk motívumok díszítik, a másik oldalon pedig a terasz magas oszlopai között kinyílik a táj, és a park zöldje fölött ellátni a Gerencse dombjai, mezői, erdőfoltjai felé. Van valami szokatlan a térsor tágas, levegős nagyvonalúságában, civilizált eleganciájában, ami megállítja és elgondolkodtatja az embert. A magyar kastélyokat néhány kivétellel a nehézkes, földízű provincializmus teszi szerethetővé. Még az olyan épületeket is, mint a Bajnánál egyébként sokkal nagyobb Gödöllő. Bajnán ebből semmit sem érezni. Ez a ház és ez a térsor nyugodtan lehetne valahol Angliában – és még majd’ kétszáz év után is érezni, mennyire kompromisszummentesen modern és európai lehetett az 1830-as évek Magyarországán.
A kortársak ezt még inkább látták. Széchenyi, aki maga is sokat küzdött azért, hogy a megörökölt Nagycenket modernizálja (bár az a ház végül soha nem jutott a közelébe sem Bajna nagyvonalúságának), a legnagyobb elismeréssel írt róla, miután 1835-ben felkereste a frissen elkészült kastélyt. Úgy látta, hogy a magyar nemesi otthonok közül egyedül Fót és Bajna méltó a dicséretre, a többinek mind rossz a beosztása, borzalmas büdösek a rosszul elhelyezett konyhák és árnyékszékek miatt, por, sár és falusi csordák veszik őket körül. Bajnára még a külföld is felfigyelt, mivel Móric gróf apósa, Metternich osztrák kancellár 1836-ban megbízta a bécsi Hofbaurat, azaz az építészeti hivatal vezetőjét, Pietro Nobilét, hogy látogasson el az épületbe, nézze meg dekorációit, bútorzatát. Nobile két napot töltött Bajnán. A látottakat rövid tanulmányban foglalta össze, amit olasz nyelven is kiadatott (Reminiscenza di una rapida corsa a Baina).
Ilyen házat nem akárki épít, és ha visszafordulva ránézünk újra a lépcsőházban lógó festményre, ugyanaz az egyéniség sugárzik róla, mint magából az épületből. Magabiztos, merész, érzékeny fiatalember tekint optimistán a jövőbe, aki nagyon is tudatában van számtalan tehetségének. Huszonkét éves volt, amikor a festmény készült, és már bőven sztárnak számított Pest-Budán és Bécsben is. Széchenyi féltékenyen írt a naplójában arról, hogy mindenki a fiatal Sándorért rajong: „Minden, amit tesz, jó. Divatban van. Festője megfesti minden testtartásban – szobrásza hasonmását faragja. Másvalakit gáncsolnának, gúnyolnának – Neki megbocsátanak.” Annyira nehezen bírta elviselni a vetélytárs népszerűségét, hogy párbajra akarta hívni, de aztán inkább összebarátkoztak. Kiderült, hogy sok a közös pont: az anglomániájuk, a lóverseny iránti szenvedélyük és az elmaradott hazai viszonyok miatti elégedetlenségük is.
Ebben az időben Sándor Móric volt az egyik legjobb parti az országban – fess, gazdag, művelt és szépreményű –, de még annál is feljebb házasodott, mint ami egy magyar gróf számára elérhetőnek látszott. 1835-ben a Habsburg Birodalmat irányító teljhatalmú kancellár, Metternich herceg Leontine nevű lányát vette el, aki előkelő származása mellett szép és jó természetű is volt. Szerelmi házasság volt mindkét részről. A legenda szerint úgy ismerkedtek meg, hogy Sándor a lovával átugratott a Praterban kocsikázó Leontine fogata fölött, aki azonnal beleszeretetett a vakmerő magyar fiatalemberbe. Ha nem is pontosan így történt, a sztori lényege bizonyára igaz: a kortársak kétkedtek, hogy két ennyire eltérő jellemű ember hogyan tud majd együtt élni – Leontine csöndes volt és nyugodt, Móric izgága és harsány –, de a szeretetük egymást iránt életük végéig kitartott. Paulina visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Móric gróf nem lehetett könnyű ember családfőként sem. A félénkséget például nem tűrte el. Amikor látta, hogy kislánya aggódva nézi ugratómutatványait a parkban, maga mellé ültette a lóra a rettegő gyereket, és négyszer együtt ugrott vele. Paulina élete végéig gyűlölte a lovakat, de önálló, határozott nő lett, és apjához öntörvényűségében is hasonlított.
„Végül még megjegyzem, hogy «Sándor» leánya örökölt ugyan valamit az ő bátorságából, valamint energiájából emberekkel és eseményekkel szemben, de azt nem hallgathatom el, hogy mindig rosszul lovagolt és mindig félt, ha lovon ült. Ezen szomorú beismerést a megboldogult – a ki a lovagló nőket ki nem állhatta – már csak igazságszeretetére való tekintettel is bizonyára megbocsátja neki” – írta Paulina egy idős kori visszaemlékezésben, amit 1914. február 13-án a Vadász- és Versenylapban jelentetett meg.
Leírásaiból mindenesetre egy szerető család képe rajzolódik ki, és a szülőket nagyon megviselte, amikor másik gyereküket, Leót kiskorában elvesztették.
Az élet végül nem azt hozta, amit a bajnai lépcsőházban magabiztosan a vendégre letekintő fiatalemberből kinéznénk. Sándor Móricból végül csak az őrült lovasbravúrok maradtak, az öncélú és veszélyes mutatványok, rangjához és képességeihez illő szerepet valójában nem vállalt. Hajtotta valami lázas nyugtalanság, ami arra késztette, hogy eszement produkciókat hajtson végre. Mindenki ismeri a klasszikussá vált történeteket arról, hogyan lovagolt fel bálokba a lépcsőn, hogyan hajtott le négylovas fogattal egy szűk budavári lépcsőn, hogyan hajtott át utasokkal teli hintóval a téli jégzajlásban a Dunán, hogyan ugratott le erkélyekről, vagy lovagolt át őrült tempóban, árkon-bokron át egyik bálból a másikba, egy éjszaka alatt három kastélyban felbukkanva. Az 1840-es években már véget ért a barátsága Széchenyivel is, közéleti tevékenységéről nem hallani. Végül stílszerű és tragikus módon egy lovas baleset tett pontot a céltalan száguldás végére: 1850-ben beverte a fejét, az elméje elborult, törni-zúzni kezdett, és ugyanabba a döblingi elmegyógyintézetbe szállították, ahol Széchenyit is kezelték. Innen viszonylag hamar kijöhetett, de soha többé nem lett a régi. Még huszonnyolc évig élt egyre romló szellemi és fizikai állapotban, állandó orvosi felügyelet mellett. Az egykori elsőszámú sportsman lóra vagy kocsira nem ülhetett többé, de saját legendáját azért ápolta: 1858-ban háromkötetes albumot jelentetett meg leghíresebb lovaskalandjairól, aminek 150 képét házi festője, Johann Erdmann Gottlieb Prestel készítette. A Sándor-Album egyik eredeti példánya most visszakerült a kastélyba, reprintjei pedig a földszinten szabadon végiglapozhatók. A kortársak szerint az volt a legmeglepőbb a kötetben, hogy nem volt benne semmi túlzás.
Bajna azonban még akkor épült, amikor a fiatal Sándor Móric a csúcson volt: házassága évében, európai utazásaiból hazatérve. A Rostás Péter művészettörténész-kurátor által jegyzett kiállítás nagy érdeme, hogy fel tudja rajzolni azt a kontextust Sándor Móric és a történet következő főszereplője, Metternich-Sándor Paulina köré, amitől mindkettejük alakja élővé és közelivé válik. A kastélyprogramban újjászülető házak mind a múlt egy-egy szeletének újrafelfedezését jelentik, mert az épületekben az egykori belsők megidézése mellett valódi, tartalmas kiállítások készültek. A Sándor-Metternich család esetében egy olyan hazai arisztokrata família jelenik meg, akik szorosan összefonódtak az európai elit legfelső köreivel, és legalább annyira otthon voltak Bécsben, mint Budapesten. Sőt, Móric gróf lánya, Paulina hercegné Párizsban is, ahol tizenkét évig élt diplomatafeleségként a második császárság korszakában. Identitásuk alapköve a feltétlen Habsburg-hűség volt: a Sándorok mindent a dinasztiának köszönhettek, és a Metternich-házasság ezt az elköteleződést tovább erősítette. Nem egészen véletlen, hogy az a Móric gróf, aki az 1820-as, 1830-as években még szenvedélyesen érdeklődik a reformkor nagy modernizációs kérdései iránt, és Angliában a kor leghíresebb mérnökével, Marc Isambard Brunellel elkészítteti az első Lánchíd-tervet a Dunára, kivonul a közéletből: Metternich kancellár vejének mégis milyen szerepe lehetett volna 1848-ban? Paulina visszaemlékezésből kiderül, hogy a bécsi forradalom idején, amikor a Michaelerplatzon összegyűlt tömegben valaki a köztársaságot kezdte éltetni, Móric gróf dühében szó szerint kiütötte. Meg is lincselhették volna, de megéljenezték, a tömeg értékelte a vakmerőségét.
Bajna két dísztermének nyugat-európai jellege nem véletlen: nem magyar tervező alkotta a dekorációt, hanem egy neves olasz művész, Alessandro Sanquirico, a milánói Scala díszletfestője (és olasz volt a stukkátor, Mario Piazza is). Sanquiricóval Sándor 1833-ban Itáliában találkozott, és megbízta, hogy készítsen terveket az akkor már zajló bajnai építkezéshez. Sanquirico az egyik terem számára olyan mennyezetet készített, amelyet Raffaello vatikáni Loggiái és az antik római groteszkek inspiráltak. Körbefutó sávban tíz olümposzi isten alakja látható, közöttük puttókkal, minden isten fölött félköríves mező, benne a rá jellemző attribútumokkal, a mennyezet közepén pedig hat kerek medalionban tengeri lovak hátán tritónok lovagolnak. Az olvasószobának használt másik terem mennyezetét finom stukkódíszítés borítja, oldalfalait pedig sárga márványozást imitáló alapon etruszk vázafestmények jelenetei díszítik. Ez a két terem biztosan Sanquiricóhoz köthető, bár nem tudjuk, hogy az olasz mester ténylegesen járt-e Bajnán. A kastély többi helyisége visszafogottabb, de szintén elegáns díszítést kapott: a megnagyobbított földszinti kápolnának pasztell árnyalatú, rombuszmintás kifestése volt, a virágcsarnoknak nevezett kerti előtér falain antikizáló tondók (férfi és női fejek) láthatók.
A két emeleti díszterem igazi összművészeti alkotás volt, mert az ajtókeretezéseket és a bútorokat is Sanquirico tervezte, vagy együtt vásárolták meg a gróffal az odaillő darabokat Angliában, ahova a művész elkísérte Sándort Itáliából. Együtt látogatták végig a mintának tekintett, legszebb angol kastélyokat és villákat, és Sanquirico közben szórakoztatta a grófot műveltségével. Az utazásnak súlyos magánéleti csalódás vetett véget: Sándor azért ment Londonba, hogy feleségül kérjen egy angol lányt, akivel Nápolyban ismerkedett meg, de kiderült, hogy Mathilde Strachan közben megszökött barátjával, Berchtold Antal gróffal. Mindezt Sándor Móric előkerült útinaplójából tudjuk, és a kiállításon Mathilde édesanyjának arcképe is megjelenik, mutatva, hogy mennyi kutatómunka van minden apró részlet mögött (Sándor Móric életét a kastély tudományos dokumentációját is elkészítő Galamb Zsuzsa tárta fel, Rostás Péter 2016-tól dolgozott a kiállítás előkészítésén, az elmúlt évek tudományos kutatásait egy kiváló katalógusban meg is jelentették). Akár járt Sanquirico Bajnán, akár nem, az eredményre büszke lehetett, mert két akvarellt is festett a kastélyról.
Bajna múltját már csak töredékesen ismerhetjük meg – a kastélynak a 20. század második felében különösen mostoha sors jutott. Nemcsak a berendezése pusztult el teljesen, hanem a könyvtár és a levéltár is, amely bizonyára rengeteg fontos iratot tartalmazott (fájdalmas utalások vannak arra a néhányra, amit kutatók még láttak az 1930-as években). A helyreállítási munkák kezdetén mindössze négy fotót ismertek a belső terekről, azok is csak a dísztermeket mutatták, a többi helyiségről semmit nem lehetett tudni. A munka közben ez a gyér fotóanyag azért bővült, a legizgalmasabb, korai képeket és a fennmaradt családi fotókat az Ausztriában élő Metternich-Sándor Taszilo hercegtől kapta meg Rostás Péter. A Metternich-Sándor család egyáltalán nem tűnt el: az osztrák vagyon és a grafeneggi kastély továbbra is az övék. Ha nem szól közbe a történelem, Bajnát Taszilo édesapja, Franz-Albrecht Metternich-Sándor örökölte volna, akit örökbefogadott nagynénje, a ház utolsó úrnője, Metternich-Sándor Klementina (Paulina lánya), mivel neki nem volt saját gyereke. Franz-Albrecht („Feri herceg”) Bajnán járt általános iskolába, a magyar hadseregben szolgált, 1940-ig a kastélyban lakott, és 2007-ben, két évvel a halála előtt még sikerült vele interjút készítenie Búza Péter újságírónak, így az ő emlékei is segítették a helyreállító munkát.
A két díszterem egykori, teljes képe a kihelyezett archív képeken csodálható meg, de a mai összkép sikeresen idézi meg az eredetit a fontosabb bútorok rekonstrukcióival és a műtárgypiacról megvett darabokkal. Fontos apróság, hogy két eredeti szobrocska is visszakerült: az alabástrom figurák (Európa elrablása és egy evezőlapátot tartó tritón) az etruszk terem tükrös konzolasztalán álltak. Mindkettő törött és hiányos, de újra ott vannak az újragyártott bútoron (a régi fotókon látszik, hogy egy jóval nagyobb, sok darabból álló dísztárgyegyütteshez tartoztak).
Az igazi csoda a két mennyezet megmaradása. Bajna 20. századi történetének visszatérő eleme, hogy a pusztulásában is gyönyörű ház értékeit néhányan megpróbálták megmenteni, eltenni az utókornak, bízva abban, hogy egyszer jobb idők jöhetnek, bár erre nem sok esély látszott. 1974-ben lebontották a kastély tetőzetét és emeleti födémeit, mivel addigra az állandó beázások miatt az állapotuk menthetlenné vált. A födémekkel együtt a mennyezeteknek is menniük kellett, de két restaurátor, Illés János és Szentesi Róza gondosan leválasztották a Raffaello-terem freskóit. A 61 négyzetméteres, óriási felületet 124 darabra vágva eltették. A kastély helyreállítása a födémcsere után megakadt, a helyi tsz nem kérte a freskók visszahelyezését, ezért a leválasztott képek negyven évig a két restaurátor lakásán maradtak. Padláson, pincében, szekrénytetőkön őrizték őket. Megmaradtak, ami egyáltalán nem biztos, hogy így történt volna, ha valamilyen intézmény gondoskodik róluk. Most Szentesi Róza fia, Boromisza Péter festő-restaurátor kapta a feladatot, hogy állítsa össze a freskót – és az eredményt megmutathatta édesanyjának, aki negyven évvel ezelőtt utoljára a mennyezeten látta az alkotást.
Az etruszk terem stukkómennyezete ugyanekkor pusztult el, és sokáig úgy tűnt, hogy a mostani projektben sem fogják helyreállítani. Még az is felvetődött, hogy egy nagyméretű nyomattal idézzék meg. Csakhogy kiderült: ebből is megvannak jelentős darabok. Az 1980-as évek végén, amikor a ház üresen, elhagyatottan állt, egy budapesti férfi több ládányi töredéket elhozott a levert stukkókból, és most ezeket a helyreállításon dolgozók rendelkezésére bocsátotta. A rekonstruált mennyezet nagyobb része a régi darabok alapján készült új öntvény, de az eredeti töredékek egy részét beépítették az egyik sarokba. És még egy szerencsés megmenekülés: Sándor Móric gróf Ferenczy István által készített, antik stílusú portrészobra a Magyar Nemzeti Galéria raktárából került vissza az előcsarnokba. Olyan sérült, ütött-kopott állapotban van, mint ahogy a római császárszobrok szoktak előkerülni a földből. Nem csoda: a rombolás után egy árokban találták meg.
Van persze rengeteg minden, ami nem maradt meg. A lépcsőházi csarnok másik két festményhelye üres volt, és nem is lehetett tudni, hogy milyen képek voltak a keretekben. Ide nem próbáltak meg hasonló méretű történelmi festményeket venni, hanem egy merész megoldással két nyomatot helyeztek el: az egyik egy vadászati témájú festmény barnásfehér másolata (Bajna híres vadászterület volt, és a kastélyt sok vadászati témájú kép és trófea díszítette), a másik pedig egy fotó részlete, ami a kikocsikázó Paulina hercegnét ábrázolja. A két nyomat engedi érvényesülni Clarot eredeti festményét, és egyben az egykori enteriőr pusztulására is emlékeztet. A tervezők nem akartak úgy tenni, mintha a helyreállított ház azonos lenne az 1945 előttivel, a teljes rekonstrukció egyébként is lehetetlen lett volna. Az előcsarnok így a történelmi traumára is utal, amely ugyanúgy hozzátartozik az épület múltjához, mint a 19. századi fénykor.
A pusztulás még két ponton idéződik meg elemi erővel. Az egyik az emeleti sarokszoba. Ezt modern kiállítótérnek szánták, de kiderült, hogy a vakolata alatt kivételesen szép, fehér alapon kék rokokó díszítőfestés rejtőzik a kastély 18. század végi korszakából (még az ismeretlen festő R.A. monogramja is előkerült). A festést helyreállították, és úgy döntöttek, hogy itt helyezik el az egyetlen olyan bútort, amely biztosan az eredeti berendezéshez tartozott: egy ülőgarnitúrát, amelyet megtartottak abban az állapotban, ahogy előkerült. Tépett kárpitozással, törött karfával. A maga hitelességében ez többet mond a berendezés pusztulásáról, mint bármilyen leírás.
A másik ilyen hely a földszinti történeti kiállítás traktoros terme: egy sarokszoba, amely a kastély pusztulását és hasznosítását mutatja be a szocializmus időszakában. A ház utolsó úrnője, Metternich-Sándor Klementina már 1944-ben Svájcba menekült, és az épületet svájci védnökség alá helyezte, ami egy ideig garantálta is a védelmét (a kastélyt ekkor Carl Lutz alkonzul is felkereste). December végén harc nélkül bevonultak a szovjetek, akik fosztogatni kezdtek, az igazi nagy rombolást azonban a január eleji német ellentámadás okozta. A kastélyt a német hadsereg teljesen kifosztotta. Hadikórháznak rendezték be, a kápolnából hullakamrát csináltak (ezt az akkori bajnai plébános jegyezte fel, akinek Historia Domusa a kiállításon eredetiben és digitális lapozgatóként is megnézhető). Március 22-én a szovjetek visszafoglalták a települést, és a következő hónapban megkezdődött az uradalom földjeinek szétosztása: a Sándorok sok évszázados története ezzel Bajnán véget ért. Klementina hercegnő soha nem tért vissza Magyarországra, rokonaihoz költözött Corvey-be, ott halt meg 1963-ban.
Az üres kastély hasznosítására többféle ötlet született, de ezek nem valósultak meg, és amikor 1947-ben egy állami bizottság kiszállt, hogy az épületben található műtárgyakat összegyűjtse, már csak pár roncs bútort, szükséglakásokat és egy kommunista pártirodát talált. Az épület végül az Alkotmány MgTsz mezőgazdasági gépállomása lett. Az istállóban alumíniumtárgyakat gyártó üzemet alakítottak ki, és 1953-ban itt nyílt meg az ország egyetlen női traktorosképzője.
Ezt az időszakot nemcsak fotók és tárgyak segítségével mutatja be a kiállítás, hanem egy nagyon erős, színpadiasnak is nevezhető eszközzel, amely egészen mellbevágó hatású. A szobában egy Fordson körmös traktor áll, olyan, amilyet a bajnai tsz-ben is használtak (bár ez műtárgypiacon vett darab), alatta pedig egy üvegezett sávban megnyílik a padló, és az aknában mindenféle használati tárgy és építészeti töredék látható a kastély előző korszakából. Például porcelánedények, törött kályhacsempék, stukkó- és korlátmaradványok. A gesztusban benne van az a brutalitás, ahogyan 1945 után az épülettel bántak, az éles cezúra, a múlt végképp eltörlésének vágya, ami majdnem a teljes megsemmisüléshez vezetett.
Az 1960-as évek elején készült fotók már egy súlyosan leromlott állapotú, viharvert, jórészt üresnek tűnő épületegyüttest mutatnak, pedig a neheze még csak ezután következett. A tsz teleépítette a parkot mindenféle raktárakkal és garázsokkal, a falu felőli bejáratot az egykori kapusház helyén elrekesztették az új pártházzal, a kastélykerten pedig átvezették az országutat, levágva egy nagyobb darabot az angolparkból. A főépülettel viszont nem nagyon tudtak mit kezdeni, így azt átengedték egy lelkes helyi kezdeményezés nyomán létrejött helytörténeti kiállításnak, ami azonban csak néhány évig működhetett 1967-től 1972-ig, mert addigra a ház életveszélyessé vált. Megtörtént a már említett födémcsere, és a hosszú várakozás valamiféle méltó hasznosításra, amit időnként helyreállítási periódusok szakítottak meg anélkül, hogy bármilyen projektet sikerült volna végigvinni.
Először a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát akart továbbképzőközpontot létrehozni benne, aztán az 1980-as években a bloomingtoni egyetem vállalkozott rá, hogy Magyar-Amerikai Kutató- és Diákközponttá alakítják, de ők is meghátrálták még a rendszerváltás előtt. Ráday Mihály a műsorában rendszeresen foglalkozott az addigra már egészen tragikus állapotba került kastély sorsával, aminek gazdát próbált keresni. Közben megkezdődött a műemléki falkutatás, ami 1986-tól 2004-ig tartott. Ez messze nem volt ideális helyzet, mivel nagyon nem tesz jót egy épület értékeinek, ha feltárják őket, de aztán évtizedekig nem jut pénz a restaurálásukra (erről persze nem a kutatók tehettek). Bajnáról kiderült, hogy bőven rejt értékeket, a kastély földszintje és emeleti szobái is gazdagon festettek voltak a barokk korban: a későbbi átvakolások, átfestések alól mindenhol barokk freskók kerültek elő. A kutatás fontos tudományos eredményeket hozott, de tovább rontotta az épület állapotát. Előfordult, hogy végül jobbnak látták a feltárt freskók nagyobb összefüggő darabjait leválasztani a falakról, mert attól tartottak, hogy különben elpusztulnak. Az egyik emeleti szobában ezért lógnak bekeretezve darabok az egykor összefüggő, kiemelkedően értékes chinoiserie (kínai stílusú) dekorációból. 1995-ben régészeti kutatás is kezdődött, ami a középkori Both udvarházat kereste, és a padló alatt talált is nagyobb összefüggő darabokat az egykori téglaburkolatokból. Ehhez persze minden földszinti szobát fel kellett ásni. A még megmaradt értékeket, például a szétrugdosott lépcsőházi korlát bábjainak töredékeit vagy az előcsarnok és a virágcsarnok felszedett kőburkolatát a műemlékesek mind behordták két helyiségbe, hogy némi védelmet biztosítsanak nekik.
Bajna még így is olyan maradt, hogy bele lehetett szeretni. A helyreállítás építész tervezője, Erő Zoltán – Budapest mostani főépítésze – egész karrierjét végigkísérte az elhúzódó helyreállítás. „Harmincöt éve ifjú mérnökként kértek fel, hogy csináljunk róla felmérést két kollégával. A csernobili nukleáris felhő éppen akkor volt a legerősebb Magyarország fölött, amikor félmeztelenül a külső részeken dolgoztunk. Utána Schönerné Pusztai Ilona végezte el a legnagyobb munkát a mellékszárnyak teljes födém- és tetőcseréjével, mert addigra a könnyezőházigomba-fertőzés mindent megevett. Bár csak a cserékre jutott forrás, ez is elég volt a ház megmentéséhez. És ez nagyon fontos tanulság: mindig volt valaki, aki tudott csurranó-cseppenő pénzeket szerezni, legalább annyit, ami elég volt hozzá, hogy ne dőljön össze az épület.” A 2000-es évek elején sikerült felújítani a külső homlokzatok nagy részét, de aztán megint másfél évtizedes várakozás következett, egészen 2016-ig, amikor a tervezés újraindulhatott.
„Arra törekedtünk, hogy mindent megmentsünk, amit a házban megtaláltunk. Lépten-nyomon találkoztunk a vandalizmus nyomaival: a kőkorlátok, baluszterek le voltak dobálva, a táblás ajtókat kivétel nélkül berugdosták, a falakat összefirkálták, vezetékekkel szétvésték. Mindezt restaurátori gondossággal állítottuk helyre, és igyekeztünk az eredeti darabokból minél többet megmenteni, kipótolni, és minél kevesebb dolgot újragyártani. Nem akartuk a házat kivasalni, a korát eltüntetni. A lépcső kőfokait például abban a csorba, sérült állapotban őriztük meg, ahogy ránk maradt, talált tárgyként, hiszen ez is hozzátartozik a ház hitelességéhez. Az egyik legnagyobb kihívás a felszedett kőpadlók hatalmas kőtömbjeinek visszahelyezése volt, amit a restaurátoroknak szinte úgy kellett kirakniuk, mint egy többtonnás puzzle-t” – magyarázza Erő Zoltán. A kivételesen gondos műemléki felújításhoz bontások is társultak, a kertből eltűntek a tsz korszak hulladéképületei, és a bejáratot kitakaró egykori pártházat is sikerült lebontani.
Bajna még mindig nincs kész, hátra van legalább egy további ütem, ami az egykori vendégszárnyak és az orangerie-pálmaház együttes rekonstrukcióját tartalmazná. Szükség lenne az út túloldalán álló istálló megmentésére és az 1945-ben lebontott kapusház rekonstrukciójára is. Legalább ilyen nagy falat lenne a főépület barokk freskóinak a mostaninál teljesebb bemutatása. A rekonstrukció alig 2,5 milliárd forintból valóban csodát művelt Bajnán, de ebbe a keretbe a festett felületek nagy részének restaurálása már nem fért bele. A falképek egy részét helyreállították, elsősorban a Sanquirico-féle dísztermek együttesét, valamint a kápolnában a két egymásra rakodó, barokk és klasszicista réteget, amit sikerült egyszerre bemutatni (a kápolna előtere a 18. század végén még úri fogadószoba lehetett, ahol nagyon érdekes világi festés látható, és talán az alapító Sándor Menyhért is megjelenik, kezében a dunakanyari megyék térképével).
Számos teremben azonban kénytelenek voltak a freskókat visszatakarni, ami biztosítja a megmaradásukat, de sokat levesz abból az élményből, amit a kastély nyújthatna, ha mindent láthatnánk. A kávézó mögötti boltozatos szobában olyan kivételesen szép dekoráció került elő, hogy Győri Lajos restaurátor szakmai elkötelezettségből vállalta: programon felül konzerválja, és megóvja a visszatakarástól. A termet a négy évszak szimbólumai díszítik, a nyarat sarló, kéve és szalmakalap, az őszt szőlőfürtök, a telet nyílvessző és trombita (vadászati jelképek) jelenítik meg, és az egyik falon a fák csúcsa fölött a kék égben madarak szállnak. A freskóknak csak a felső zónája maradt meg, mert a millennium idején a földszinti helyiségekben a vakolatot két méter magasan leverték, és a falakat bekenték kátránnyal, amivel a hiányzó szigetelést próbálták megoldani. Az évszakos szoba mutatja, hogy még teljes restaurálás nélkül is mennyire látványos lehetne ez az egész házra kiterjedő falképciklus. Sőt, a konzervált felület a maga hitelességében vonzóbb is, mint egy túlzott kiegészítés-újrafestés lenne.
Ez azonban már a jövő feladata. Most sokkal fontosabb, hogy a megmentett ház ismertté váljon, minél többen felkeressék, rendezvényhelyszínként is kedvelt legyen. Bajna sohasem volt látogatható, Keszthellyel vagy Gödöllővel ellentétben eddig kevesen ismerték. Pedig nagyon megéri megismerni. Az Ördöglovas kastélya ugyanis valójában egy álom a korszerű, művelt, európai Magyarországról – ez az üzenet pedig két évszázaddal később is merész és érvényes.
Nyitókép: A bajnai kastély kerti homlokzata (Vörös Szabolcs / Válasz Online)
A képpárokon néhány szoba felújítás előtti és utáni állapotát mutatjuk meg. Az első képen az Etruszk-terem, a másodikon a Raffaello-terem kerti oldala, a harmadikon a női szalon látható, amelynek kandallója befalazásból került elő. A képpárokat a helyreállítást elvégző Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft-nak köszönjük.
