„Kurzusművésznek lenni? Annál cikibb nincs!” – Hámori Máté a zene és a karácsony lényegéről
Kamaszként focizott Orbán Viktorral és Áder Jánossal – hogy később, jó kapcsolatait kamatoztatva kurzusművész legyen, az viszont meg sem fordult a fejében Hámori Máténak. A Danubia Zenekar művészeti vezetője, karmestere inkább folyton szokatlan projektekkel áll elő: Tarnazsadányban roma fiatalokkal játszanak együtt, máskor meg siketeknek szervez hangversenyeket. Utóbbi döbbentette rá: a zene lényege egyáltalán nem a hang. S hogy akkor mi? Vagy mi a karácsonyé? Erről is beszélgettünk a Danubia 23-án esedékes ünnepi koncertje előtt, ahogy libidóvesztett társadalmainkról, elvesztett és újra megtalált hitről is. Interjú.
– Ennyire fél a kockázatvállalástól?
– Mennyire?
– Siketeknek koncertet szervezni… Akárhogy játszhat a zenekara, úgyse hallja senki a hibákat.
– Azért a „senki” nem igaz: nemcsak siketeknek, halláskárosultaknak is játszunk ezeken az alkalmakon, ők pedig hallanak azért valamit a zenéből is. A siketeknek persze valóban mindegy, mit játszunk – de nekik sem mindegy, hogyan. És ez a legfontosabb. Az egész lényege. Amikor játszunk, létrejön az emberek között valamilyen különös flow, amelybe bele tudnak kapcsolódni azok is, akik egyébként nem hallanak. Leveszik a cipőjüket, odajönnek, megfogják a hangszereket… Szó szerint letapogatják, hogy a zene mit jelenthet azoknak, akik hallják. Megrendítő élmény.
– Mi ebben a megrendítő?
– Az, hogy rávilágít: sokkal többről szól ez, mintsem csak hangokról.
– Szóval a zene lényege nem a hang?
– Nem. A zene lényege az ember. Ahogy minden művészeté.
– Valami nyugati mintát vettek át ezzel a kezdeményezéssel?
– Nem. A feleségem ötlete volt.
– Ő nem hall?
– De. Elég jól. Ő is zenész. A kiindulópont az volt, hogy a Beethoven-évre gurítsunk valami extrát. Ezen kezdtünk gondolkodni. Ő dobta be aztán, hogy játsszunk koncerteket siketeknek. Hiszen Beethoven is szinte megsüketült, harmincéves korától exponenciálisan romlott a hallása.
– Állítólag valamit ő azért hallott.
– Hogy milyen keveset, mutatja, hogy amikor a IX. szimfóniát bemutatták, ő vezényelt – de egy másodkarmestert is elhelyeztek mellé. Nem tudott ugyanis reagálni a zenekarra – követte a partitúrát, belül hallotta a zenét, azt viszont nem, mit játszik a zenekar. Amikor vastapsot kapott, azt sem. Nem is fordult meg. Úgy kellett odamenni hozzá és megfordítani. Szomorú történet. Ez volt tehát a kiindulópontunk, nem azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy hol lehet úgy játszani, hogy bármit elronthatunk, úgysem hallja senki.
– Amikor a zenekar elé állt az ötlettel, azért kinevették?
– Persze. Elsőre furcsa volt – igaz, nem teljesen új az ötlet. Vakoknak rendeznek kiállítást például. De koncert nem volt még ilyen.
– Másik projektjükben, a Közös Hangban hátrányos helyzetű gyerekekkel zenél a Danubia Zenekar. A karitatív megközelítés valamilyen vallási indíttatásból fakad önnél?
– Nem. Igaz, hogy konzervatív, jobboldali értékrendben nevelkedtem, egyházi gimnáziumba is jártam…
– Hámori József, az első Orbán-kormány első kultuszminiszterének fiaként ez azért aligha meglepő…
– Persze. De az igazat megvallva a gimi inkább az ellenérzéseimet erősítette a vallással szemben. Harcias ateista is lettem tizenévesen, elég sokáig az is maradtam. Tehát nem a vallás, hanem a Beethoven-projekt indított ebbe az irányba, tavaly februárban. Az sem igaz, hogy ez valami önzetlen, egyoldalú karitatív akció. Adunk mi is, persze, de valójában többet kapunk, kapok. Új ismeretet a zenélés értelméről, lényegéről. A Közös Hangban is. Amikor együtt zenélnek emberek, az kicsiben megmutatja, miért lett sikeres az emberi faj. Szabályok szerint, azokat elfogadva együttműködni, az egyéniségünket mégis megtartva részévé válni annak, amit csak közösen érhetünk el – annyira hasznos ez, hogy az evolúció díjazza is. Vélhetőleg ezért olyan felemelő érzés részt venni a közös zenélésben.
– Ön egyébként kihallja, hogy a hetedik bőgős rutinból, lelketlenül játszik, míg a hatodik felemelően, művészi színvonalon?
– Amikor nyolcvanan játszanak, nem könnyű meghallani, pontosan hol van a hiba – évtizedek kellenek hozzá. Nem véletlenül mondta Herbert von Karajan, hogy negyven alatt nincs karmester. Szóval én még tanulok.
– Azért amikor elmegy Tarnabodra, helyiekkel együtt játszatni a zenekarát, az nem kellemetlen az arisztokratikusan képzett fülének?
– Tarnazsadányban éppen múlt héten voltunk legutóbb. Elsősorban szociális projekt ez, közösen csináljuk a Máltai Szeretetszolgálattal. A legrosszabb, amit az ember tehet, hogy odamegy, csinál valamit, aztán lelép. Úgyhogy rendszeresen szoktunk menni, zenélni, próbálni. A zeneiskolások között pedig vannak nagyon tehetségesek, közepesen tehetségesek és teljesen botfülűek is. Pont úgy, mint a 12. kerületben.
– Szóval a roma gyerekek nem tehetségesebbek az átlagnál?
– Nincs akkora merítésem, hogy erről ilyen általánosan mondhassak bármit. Az biztos, hogy a nagyon tehetségesek között felülreprezentáltak a romák – még a klasszikus zenében is, a jazzben meg az a meglepő, ha valaki nagyon jó és nem roma. A cigánygyerekeknél az az izgalmas számunkra, hogy egészen más figyelemhez és fegyelemhez szoktak. Nem ahhoz, hogy karót nyelve ülnek és figyelnek. A fiúknál sokszor az a kérdés, hogy hány osztályt fognak kijárni, hármat vagy négyet, míg végül kimaradnak és rácsúsznak valami olcsó drogra. A lányoknál, hogy hány évesen lesznek prostik – jobb esetben, hogy 14 évesen szülnek-e gyereket. A Máltais tanárok viszont szót értenek velük. Összejön harminc gyerek, akik egyesével talán nehezen kezelhetőek, de ilyenkor összekapják magukat és húsz percig képesek figyelni. Abban a húsz percben kell nekünk csodát tennünk. Elképesztő kihívás.
– Miért éri meg, ha annyira még jól sem szól?
– Ami zeneileg szól, az olyan, amilyen. Viszont amit emberileg kapunk, az megfizethetetlen. Látni, hogy erőfeszítést tesznek valamibe, koncentrálnak, együttműködnek, bevonódnak…
– A kisebbségek sorsát mintha régen a szívén viselné: 2015-ben migráns témában készített előadást. Az politikai állásfoglalás volt abban a forró évben?
– Cseppet sem. Ott a világtörténelem érte utol a mi produkciónkat. A művészet más szinten mozog, mint a politika. Emberek közötti viszonyok a barlangrajzok idejében is voltak, ezer év múlva is lesznek – ha lesznek még emberek. Mi az örökérvényű dolgokat keressük. Éppen ezért nem szeretem az aktuálpolitizáló színházat sem. Van helye, persze, de az szórakoztatóipar, nem művészet.
– „Akasszátok föl a királyokat!” Petőfi nem művész?
– Nem ezért nagy művész. Hanem azért, mert „a fák lehulló levelének lágy neszét” hallgatta. Ami arról szól, amit mindenki átél. József Attilánál meg „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén”. És tényleg! Ha megnézzük, ez történik. A valóságot írja le. Ő is ettől nagy. Nem a proletárversektől – amelyek inkább szerepkeresésnek látszanak.
Egyre jobban érzem, ahogy mennek az évek, mekkora szakadék van a fecsegő felszín és a hallgatag mély között. Nem néhány méter. Mariana-árok. És az a mély a zenében rengeteg fontosat mond.
Lehet, hogy nincsenek szavai, de a jelentés sokkal hangosabb, mint a felszín milliónyi fecsegő szaváé. A beszéd elválaszt – a zene összeköt. Ez egyébként a mottónk is. A zenében ugyanis nem tudsz hazudni.
– Főleg, ha nem is értik, amit „mondani” akar. Ahhoz azért valamelyest képzettnek kell lenni.
– Nem. Semmilyen képzettség nem kell hozzá, hogy az ember egy Rothko-festményt megnézzen, és az érzelmileg hasson rá. A zenével ugyanez a helyzet. Kodálynak igaza volt: a zene mindenkié. Annyi kiegészítéssel, hogy nem mindig ugyanaz a zene ugyanazé. Ami a többi művészeti ágra, a költészetre is igaz egyébként.
– Hogyan?
– Menjünk vissza kicsit Petőfihez, ha már szóba került. Én például gimnazistaként nem értettem, miért tartják nagy költőnek. Árvalányhajas szörnyűség, még a verssorok sem jönnek ki… Aztán amikor felnőtt fejjel újra elolvastam a János vitézt és egyszerre röhögtem, meg csorgott a könnyem a meghatottságtól, akkor jöttem rá: tényleg zseni. Tizenhat évesen ebből még semmi nem jött át. A zenével is ez van – nem biztos, hogy ott tart az ember az életben, hogy egy adott mű megszólítsa, ám ez nem jelenti, hogy nem is fogja megszólítani soha.
– Ha már tizenhat éves korát említi: annyi idős volt, amikor apja miniszter lett. Milyen élmény volt az kamaszként?
– Nem érdekelt. Szerelmes voltam állandóan, a köldökömet néztem, meg a művészetek érdekeltek. Sokan persze hirtelen jobban odafigyeltek rám. Utólag raktam össze, hogy kik voltak, akik érdekből haverkodtak – ők el is tűntek, amikor apám már nem volt pozícióban. Bennem mindenesetre nem okozott semmilyen törést az az időszak – és szerencsére apámban sem.
– Pedig egy év után Orbán Viktor menesztette – Chikán Attilával együtt.
– Mégis becsípődött Orbánnak a kultúra-tudós párosítás: Réthelyi, Kásler… Nem biztos persze, hogy ez apámnak köszönhető. Ő, lássuk be, politikai értelemben nem volt sikeres miniszter. Emberileg viszont az volt: meg tudta őrizni önmagát, az egyenes gerincét. Ma ez már nagyon nehéz lenne miniszterként, de akkor más idők jártak, az értékrendi kérdések még fontosak voltak. Apám úgy tudott kijönni a történetből, hogy nem sérült ő sem, meg a miniszterelnökkel való viszonya sem – Orbán Viktort haláláig nagyra tartotta.
– Tini minisztercsemeteként ön összejárhatott a miniszterelnökkel?
– Egyszer voltam a híres őszödi üdülőben és fociztam vele. Meg Áder Jánossal. Érdekes volt megfigyelni a játékosok stílusát. A foci olyan, mint a zenélés. Fél óra alatt megismered a másikat. De nem volna elegáns, ha akkori emlékeimből fakadó messzemenő következtetéseket osztanék meg.
– A lehetősége mindenesetre megvolt, hogy házi karmestere legyen a kormánypártnak.
– Kurzusművésznek lenni? Annál cikibb dolog nincs. Még ha jó vagy, akkor is borzalmas. Aki ilyen szerepet elfogad, onnantól nyilvánvaló, hogy azért van ott, mert odatették. Jobb, ha az ember távol tartja magát a politikától. Csak árt magának művészként.
– No, de épp az a központi megközelítés, hogy minden politika. Ha ön migráns tematikában visz színpadra Schubertet, akkor bizony politizál.
– Nem. Nem minden politika. Az ember választhat tágasabb perspektívát. Muszáj is, máskülönben kiég.
– Saját tapasztalat?
– Abszolút. Egy kiégési válságnak köszönhetem azt is, hogy visszataláltam a hitemhez. Kettőt hátra kellett lépnem, meg kellett próbálnom nagyobb teret belátni. Felemelni a tekintetemet.
– Volt valami istenélménye?
– A feleségem…
– Már megint ő?
– Hát persze. Emögött is a feleségem van. Ő ugyan nem kapott vallásos nevelést, de egyszer csak előállt azzal, hogy menjünk templomba. Mentünk. Teljesen nem tűnt el soha a hitem, de évtizedekig lappangott. Aztán kiújult. De nem lettem szentfazék, nyugalom, s a Beethoven-projekt sem ebből fakad, ahogy a Közös Hang sem, amint mondtam. Nem is tudom, hogy segítek-e egyáltalán azokon a gyerekeken hosszú távon. Politizálási szándék mindenesetre végképp nincs bennem. Csupán az a helyzet, hogy ez a tevékenységünk lényege. Ha rocker lennék – ami egyébként szívesen lettem volna –, akkor is az lenne a lényeg, hogy emberek összegyűlnek és részt vesznek a produkcióban. A klasszikus zene sem más ebből a szempontból.
– Azért valami visszajelzés csak van a siketek részéről, hogy segített-e nekik a produkció.
– Vannak nagyszerű történetek. Volt a koncertünkön olyan, aki tíz éve vesztette el a hallását, a zene viszont addig fontos része volt az életének. Mély depresszióba esett, amikor a baj megtörtént – többek között azért is, mert többet nem lehet köze a zenéhez. Aztán eljött hozzánk és azt mondta, visszaadtuk az életkedvét. Mert ha nem is ugyanúgy, de a zene így is része lehet az életének.
– Ha a részvétel önmagában, siketként is jó, miért nem mennek el egyszerűen bármilyen hangversenyre? Minek ehhez külön koncerteket szervezni?
– Teljesen érthető, hogy siketek nem fognak „normális” koncertre menni. Idegenül érzik magukat, nem nekik szól, nem foglalkozik velük senki. Mi ilyenkor kifejezetten rájuk figyelünk. Nem vagyunk egyedül egyébként. Fantasztikus pedagógusok vannak, akik hallássérült gyerekeknek is megtanítják például, melyik hangszer hogy néz ki. Képről. Aztán amikor jönnek a koncertünkre, tudják mindet és alig várják, hogy megfoghassák, érezhessék a rezgését. Hadd fogják meg. Gyógypedagógusok, szociális munkások járják az országot – nélkülük elveszne sok gyerek. Mégis keveset beszélünk róluk, nem becsüljük meg őket kellőképpen.
– Amikor roma fiatalokkal zenélnek, cigány dalokat is játszanak, ugye?
– Kannás is van, hogyne. Valami hagyomány még létezik, a cigány zenésztanárok pedig figyelnek rá, hogy átadják.
– A kanna hangszer?
– Minden hangszer. Ott Rezső, az egyik kedvenc kortárs zeneszerzőm, akivel rengeteget dolgozunk együtt, szamárállkapocsra is írt nekem darabot. Egy csontra. A fogain lehet játszani. A covid alatt online streamben mutattuk be. A popzene sem áll távol tőlünk: az LGT számaival is dolgoztunk, a Quimbyvel is volt közös koncertünk, mostani karácsonyi koncertünkön is lesznek popdalok.
– Miért van az, hogy magyar karácsonyi popdalok nincsenek, hogy itthon is Sinatra, Elvis, George Michael, Michael Bublé és Sia dalait hallgatja mindenki?
– Sokkal nagyobb piac az amerikai, és ott hetven-nyolcvan éve elkezdtek rá termelni. Nagyon tudatosan, konkrétan a karácsonyi piacra. A magyar popzene viszont sokszor ad hoc jellegű, nem mindig van mögötte komoly koncepció. Összeállnak hárman azzal, hogy de jó lenne zenélni, de jók vagyunk… És tényleg – csak sajnos ebből így ritkán lesz kiemelkedő siker. Tudom: én is játszottam rockbandában. A tudatosság, a profizmus gyakran hiányzik.
– A klasszikus zene más?
– Most már muszáj tudatosnak lennünk. Van forrásbővülés, de sok zenekar is van. Amire persze lehet azt mondani, hogy minek ennyi, de én istenáldotta állapotnak látom ezt. Egészséges versenyhelyzet van a zenekarok között. Mindenki keresgéli a saját hangját, közönségét. Mi kicsik vagyunk, ezért nekünk nagyon igyekeznünk kell. Fele létszámmal üzemel az irodánk, ezért mindig kiégés közeli állapotban vannak a munkatársak – ez a dolog rossz oldala. A jó oldala meg az, hogy
kénytelenek vagyunk olyasmit létrehozni, ami egyedi és érdekli is a közönséget.
– Min múlik, hogy valaki elmegy-e Mága Zoltánba, ha egyszer a siker elengedhetetlen a túléléshez?
– A tehetség dönti el. Nem csak az én tehetségem. Az egész csapaté. Mi olyan műveket is játszunk, amelyektől először elriadhat a közönség. Nem ugyanazt az ötven művet kell játszani. Ha csak az van, az a klasszikus zene halála. Januárban is lesz új bemutatónk: három nagyszerű fiatal zeneszerző újragondolta számunkra a Kunst der Fugét. Ott Rezső nekünk írt remek darabjait pedig már említettem az imént. Ezek fontosak. Nem lehet csak a halott szerzőkkel foglalkozni.
– Egyesek szerint egyáltalán nem is kellene már velük. Merthogy halott fehér európai férfiakra alapozni a zeneelméletet: kirekesztő.
– Olvastam ilyeneket én is. Átmeneti dolog ez. A jó és a rossz közötti különbséget – bár nehéz definiálni – az ember azért érzi. Igaz, a tehetséges emberről csak egy másik tehetséges ember tudja megmondani, hogy az. Mindenesetre a tehetségnek, minőségnek semmi köze a fehérséghez meg a férfiséghez. Mozart zenéjében például ugyanannyi női elem van, mint férfi. A műnek még ez az aspektusa sem kell, hogy attól függjön, milyen nemű az alkotó. Ráadásul még a személyben sem száz százalékig ez vagy az az ember: mindenkiben ott van az anima és az animus is. Az újfajta, identitásalapú megközelítés, amikor egyesek azt keresik állandóan, min sértődhetnének meg, az ember meg azon feszeng, hogy meg ne sértsen éppen valakit, elég lehangoló. És rossz a hatása: ameddig a szexualitás vezérlő motivációja volt a társadalomnak, addig működött a művészet is.
– Már nem működik a művészet?
– Talán fentiek okán is, de
kicsit libidóvesztett társadalomban élünk. A vágynak pedig nincs előjele, nem gondolkodó erő. De nagy erő. Kár elnyomni. Márpedig ez afféle társadalmi elvárás lett. Ez a művészetre sincs jó hatással.
A kifejezéshez elengedhetetlen a mögötte lévő hajtóerő, egyfajta Drang, amely manapság nem illendő. Születnek persze művek és produkciók, de sokszor úgy, hogy kipipálják a feladatot, mert kaptak támogatást, létre kell hozni. Így azonban rossz értelemben vett munka lesz abból, ami szenvedély, ami hivatás lehetne. Én mindenesetre kerülöm, hogy ilyen Drang híján, szenvedélymentesen hozzak létre produkciót. Ezért is keresem az érdekes, különleges helyzeteket a zenekarral, amilyen a Beethoven- vagy a Közös Hang-projekt. Vagy a gyerekelőadások. A gyerekekben még ott van ez a természetes Drang.
– Nem unják a klasszikus zenét, amire a szülők ültették be őket, hogy művelődjenek?
– Nem. Persze nem elég az áriákat elővezetni nekik, mondjuk a Háry Jánosból. Ezért aztán elmesélem a történetet a gyerekelőadásainkon. Még bajuszt is ragasztok, be is öltözöm – hülyét csinálok magamból. Eleinte persze röhögcsélnek, ami cél is. Aztán amikor odaérek, hogy azóta Örzse sírján is szép diófa nőtt – akkor viszont néma csend lesz. Mindig. Érzik és értik az elmúlás drámáját. Nem hülyék a gyerekek. Csak kicsik. Tudom: nekem is van három.
– A karácsonyi koncert elég rutinmunkának látszik egy zenekar életében. Így, hogy újra hívő lett, megtelt az is újra tartalommal?
– Nem a valláshoz kötném azt, hogy tele van tartalommal, hanem a születéshez. Minden gyerek potenciális megváltó. Mindegy is, van-e megváltó tényleg, meg hogy valóban eljön-e. A lényeg, hogy az emberiség nem létezhet remény nélkül. A születésben megtestesülő örök remény ünnepe – ez a karácsony. A hit abban, hogy a dolgok jóra fordulnak majd – és az talán éppen most kezdődik el.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
