A puszta, télen – újra egy nap a hajdúsági pásztorral
A Válasz Online egyik legnépszerűbb idei cikke a családja ősi tudását őrző hajdúsági pásztorról, Sáfián Lászlóról szóló riport volt. Hetekig kaptuk a pozitív visszajelzéseket, a pásztor főszereplésével készült tudományos film nézettségét pedig számottevően megdobtuk. Ezen felbuzdulva munkatársunk ismét elkísérte Sáfiánt egy munkanapján, ám a narancsos júliusi napfelkelte helyett ezúttal a borult téli ég alatt – ahol: „minden más, mint nyáron”. Így van ez mostani cikkünkkel is: ezúttal nem a szöveg, inkább a vizualitás dominál. Fotóriport Hajdúsámsonból karácsonyi bárányokkal és juhász-(katona)sztorikkal.
Előzmények
„Láttam, hogy nagyon csinálsz valamit, nem szóltam.” Csak egy óra után, ami számára szokatlan kihívást jelentett: egy idegen miatt nem arra ment a nyáj, amerre ő akarta.
Rekkenő nyári meleg volt, riportot készítettünk, nekem pedig egy dolgom volt: jó képeket csinálni. Azt meg a távolból nem lehet. Ezért bolyongtam a birkák mellett, között, árokparton és akácosokban. A tudós és a pásztor csak akkor szólt, mire kiértünk az első legelőre: maradjak mellettük, ha jót akarok – és nem kutyaharapást. Nem tudtam, mit lehet és mit nem, elnézést kértem, alkalmazkodtam. De rontotta volna a végeredményt, ha az elejétől tisztában vagyok vele, merre járok tilosban.
Júliusi riportunk – a Válasz Online egyik legnépszerűbb 2021-es cikke – meghatározó élményem maradt. Olyannyira, hogy pár hete megkerestem a főszereplőt, a hajdúsámsoni Sáfián Lászlót, lemehetnék-e hozzá ismét, a nyári epizódnak afféle téli remake-jét megcsinálni. Ezúttal fotóriportban.
Mi történik másképp télen, mint nyáron? Másfelé legelnek a birkák? Az utánozhatatlan hajnali narancsszín helyett milyen árnyalatban úszik a határ, ha nem 35 fok van, hanem nulla?
Reggel
„Gyere reggel 8-ra!” – tanácsolja Laci felesége, Ibolya, s már ez szöget üt a fejemben. Hiszen júliusban hajnali 4-re kellett érkeznünk, és szinte azonnal indultunk a legelőre. Most azonban két kávé is belefér – egy Sáfiánéknál, egy pedig Laciék és az öccse családjának közös tanyáján –, a kettő között azonban lényeges dolgok történnek. A több mint félezer birka éktelen bégetéssel nyugtázza, hogy gazdáik abrakot és vizet raknak eléjük, szalmát cserélnek alattuk. A birka-unisonót olykor pásztorkutya-ugatás, libák gágogása és kakas kukorékolás töri meg. Ha kisgyerekeknek kéne egy helyen megtanítani az állathangokat, ez lenne az, nem a városligeti Elefántház.
Laci Lászlónál
Indulásra készen állunk. A dohányszínű földek éles kontrasztban állnak a borult ég halványkékjével.
„Jó kis hegyes szél fúj, alakul az idő” – mondja a pásztor, miközben a tanya mellett traktorgumikból kialakított etetőkhöz hajtja a nyájat. Szinte káprázik a szem a több száz, abrakért tülekedő fehér birkafartól meg a gumi-vályúk közti vándorlásuktól. Téli napunk első stációja kétcigis hosszúságú, végeztével Laci kutyái, Divat és Nótás pillanatok alatt irányba állítja a nyájat. Másfelé indulunk, mint nyáron, nem kell erdős területen áthajtani a birkákat, a legnagyobb kihívás most a főút. A kutyák hatékony terelők, de ahhoz, hogy a többszáz jószágot tempósan áthajtsák az aszfalton, Laci turbófokozatba kapcsolja őket: megemeli a botját, amit a két kutya a magasba ugrálva vészjóslóan ugatni kezd – ebből tudják a birkák, hogy a szokásosnál is jobban kell igyekezniük. A manőver után visszavesznek a tempóból, az első legelőt nagyjából húsz perc alatt érjük el.
A terület gondozottsága szembetűnő. „Egy nagyon rendes emberé, megengedi, hogy ide hajtsam őket. Ritka, aki hozzá hasonlóan gondolkodik” – világítja meg Laci, hogy a terület tulajdonosa, László, tényleg igazi kincs.
Vagy 20 perce bámuljuk a nyájat, néha fényképezek csak. „Nem unalmas itt?” – vágok a közepébe. „Hát mit unatkozzak! Most is ott van egy, azon totózik, hogyan is tud átmenni, mert ott van egy árok. Ha megindulna, mennék, visszafordítanám” – mutat egy elkóborolt juh felé. Ami nekem egyhelyben állás, az neki folyamatos fürkészés.Meg az egymással is birkózó kutyák fegyelmezése.Ezzel együtt fogalmam sincs, hogyan lehet tűrni ezt a monotonitást, de Laci szóval tart. Aztán én is őt. Szó esik az élet és a szakma nagy dolgairól, Laci monológszerűen osztja meg tapasztalatait.
Például az elmúlt 30 évről és a fel-feltűnő helyi irigyekről: „A munkanélküli segéllyel nagyon lebutították az embereket: hirtelen semmi nem érdekelte őket, mert pénzt kaptak azért, hogy nem dolgoznak. Most találkozom olyanokkal, akik annak idején lehülyéztek, hogy miért megyek dolgozni, most meg megkérdezi, miből van ennyim. Az, aki 20 évig munkanélkülin volt.
Amikor ide kerültem Sámsonba, albérletben kezdtünk, most meg kérdezgetik, hogy »te most hogy is?«”
Bogrács és gerinc
Vagy a szakma kihívásairól: „Azért lettünk magatartiak az öcsémmel, hogy biztos munkánk legyen. A rendszerváltás előtt havi 25 ezret kerestem, után tizenötöt… Megfojtották a szakmát, a nagyon jó fizetés ma 200 ezer forint, és nem is biztos, hogy bejelentenek. A bátyám, akinek három családja van, egyszer csak felakasztotta a kampóját, mert olyat is megcsináltak vele, hogy fél évig nem fizettek neki. Néha még idejön, hogy gyönyörködjön a birkában, de hogy újra mellé álljon – az kizárt.”
Netán a pásztorkodás jövőjéről, birka-gasztronómiáról: „Akire azt mondom, hogy komoly pásztorember, az legfeljebb ezer. 1990 után kiment a közétkeztetésből a birka; csak itt Sámsonban 15-20-at vágtak hetente, mindet helyi értékesítésre, a rendszerváltással megszűntek a kis vágóhidak, Karcagon se régóta van csak a fesztivál. Az emberek nem tudják elképzelni, hogy birkából gulyáslevest is lehet főzni. Pörköltnél azt szeretem, ha a birka minden része benne van a bográcsban, de a legfinomabb része a gerince. Viszont kevesen tudják jól megcsinálni, így elsőre csalódás lehet, aztán elkönyveli az ember magában, hogy ez rossz. Főleg úgy, hogy a szakács be van öltözve pásztornak… Az ilyennek meg sem kell szólalnia, látszik, hogy csak vett egy viseletet. Már a bőre színértől megismerszik, hogy valaki pásztorember-e – az meg, hogy hová való, a szűre mintájáról. Volt is, akitőlmeg kellett kérdeznem, hogy »te mi vagy?«Két komoly juhász nem beszél arról, mit hogyan csinál, mikor pedig többen voltunk, tudatosan nem mutattuk meg egymásnak.
Nagyapámék még mind a négyen juhászok voltak, volt még kitől félteni a szakmát. Lassan nincs kitől.”
És még megélhetésről is: „Piacon a magyar nem veszi a birkát. Pedig itthon a szeme előtt frissen legvágják a hazait, és nem is drágább. Inkább megveszi a fagyasztott új-zélandit, mert azt hiszi, hogy olcsóbb. Jobb? Mitől lenne jobb? Le van fagyasztva! Azt se tudjuk, mióta, csak azt, hogy mikor jött be az országba. Ez itt mind olaszba megyen, az olasz igényeket próbáljuk meg kielégíteni. Fehérhúsú bárányokat tenyésztünk: nincsenek leválasztva az anyjukról, szopnak és úgy kapnak hozzá tápot. 8-10 hetes korukban adom el őket, de mindent a piac igényei szerint logikázunk. Mivel mindennek emelkedetett az ára, jó üzlet volt például a 16-18 kilós tejes bárány, de most meg a 20-25 kilósakat viszik. Mindig variálnak, napi ár van, én nem tudok árat emelni. Irgalmatlan kiszolgáltatott üzletág, jön a kereskedő és mond egy árat, nekünk ahhoz nincs közünk.
Karácsony a legnagyobb szezon árban nekünk, jobb, mint a húsvét – akkor 1400 körül volt kilója, most 1500-ön felül van. Egy nyolchetes bárány 25-27 kiló. Egyszer csapkodott az eső, hallom a közmunkásokat:
»Hát te hülye vagy, hogy kinn állsz!« Mire én: »Figyelj, 60 ezer forintot spórolok meg naponta, akkor melyikünk a hülye?«
Ha nem hajtom ki őket, hat guriga szénát esznek meg – 10 ezer egy bála! –, plusz három mázsa abrakot, annak is 10 ezer mázsája. Nem csak az van benne, hogy szeretünk vele lenni.”
Bónuszként a katonaságról: „1991-ben 18 hónapra vonultam be, harckocsizónak. Mi voltunk a hadra foghatók, akik bármit, ami páncélozott, el tudtak vezetni. Elméletileg – mert helyette folyamatosan vagonoztunk, egy német cégnek adtuk el a használt harckocsikat. BMP-t? Persze, hogy el tudnék vezetni! Mindkét nagybátyám katonatiszt volt, az egyik marasztalt volna, a másik azt mondta, »azt csinálsz, amit akarsz!«”
Sztorizás után a nyári napirenddel ellentétben nem delelni megyünk a juhokkal – noha Ibolya ezúttal is hoz ebédet a határba, székelykáposzta a menü –, hanem learatott kukoricásra váltjuk a kaszálót. Nem ettek ugyanis annyit, hogy órákat kérődzenek, Laci szerint a téli napok afféle egészségügyi sétát jelentenek. A kukoricás ugyanakkor valóságos paradicsom a jószágoknak: a tarlón hagyott csövekről másodpercek alatt sebészi pontossággal rágják le a száraz szemeket. Jól viszont nem szabad, hogy lakjanak vele, nehezen emésztik ugyanis a tengerit, egy szűk órát kapnak. Először jártak ezen a legelőn, kicsit körülményesen veszik birtokba, de legközelebb már emlékeznek rá. Van, hogy fél év múltán is eltalálnak a legelőkre. Szinte méltánytalannak érzem, hogy pont a birka szónak lett az az átvitt értelme, ami.
Pásztor és kutyái az utolsó etapra készülnek, az út közeledtével ismét magasba lendül a bot, ugatják is veszettül, de a birkák is igyekeznek, érzik, hogy nincs már sok hátra. Várja őket az istálló melege.
*
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
